Európa az erőviszonyok és az azok mentén pontosan kirajzolódó érdekszférák régi-új világában nem tud eligazodni.
2025. 06. 01.
Az aradi születésű Edward Luttwak amerikai hadtörténész és stratégiai gondolkodó (lásd ebben a blogban itt és itt ), a sohasem unalmas brit UnHerd című portálon nemrég érdekes javaslattal állt elő.[1]
Elég csak áttekinteni az események sorát – írja –, hogy megértsük, miért nem lehetett Putyint elrettenteni 2022 februárjában: mert nem volt éber nagyhatalom Európában, amely elrettentse, az Egyesült Államokkal együtt, pótolva a Nato műveleti képességének és hitelességének az elveszítését, amit a szövetség meg nem védhető területekre való túlterjeszkedése okozott.
De egy friss és látszólag eseménytelen találkozó Nagy-Britannia, Franciaország és Németország vezetői között világosan mutatja, hol található meg a hiányzó nagyhatalom: a három ország közötti szilárd stratégiai megállapodásban, hogy közösen támogassák az Egyesült Államok válaszát egy imminenes válságra – vagy, ha szükséges, rávegyék egy olyan válaszra, amelyet közösen támogatnak.
Bármilyen különbségek is vannak a három kormány között, sokkal gyorsabban cselekedhetnek, mint a Nato a maga egészében valaha is képes volna. Egy háromoldalú megállapodás sokkal könnyebben tető alá hozható, mint ha több tucatnyi európai Nato-tagállammal kellene vitatkozni.
Egy permanens háromoldalú megállapodás – lényegében egy az erőket egyesítő nagyhatalom [synthetic great power] – alternatívája nagyon biztató.
Lehetnek itt persze nyilvánvaló kifogások. Mindenekelőtt egy nagyhatalomnak nagyon komoly képességekkel kell rendelkeznie, és pillanatnyilag sem az Egyesült Királyság, sem Franciaország, sem Németország nem igazi nagyhatalom.
Ez a kategória ott kezdődik, ahol egy ország képes önállóan háborút viselni, anélkül, hogy bármilyen jelentős támogatásra szüksége volna szövetségesei részéről.
Mindazonáltal, bár a három hatalom korlátai jól ismertek, összesített képességeik nagyságrendjét nem szabad alábecsülni.
Ha a brit, francia és német kormány fogja magát és eldönti, hogy felállít egy kül- és védelempolitikai koordinációs irodát, az egyenlő volna annak a bejelentésével, hogy az európai színtérről eddig hiányzó nagyhatalom előállt.
Nem kétséges, hogy ez a döntés felháborodást, tiltakozásokat, sőt idegösszeomlásokat fog kiváltani azokban a kihagyott európai fővárosokban, amelyek úgy gondolják, hogy ők is számítanak. Brüsszel is fel fog háborodni, ahol Ursula von der Leyen elnökasszony, minden sármja ellenére, nem tudja elleplezni, hogy az Európai Bizottság képtelen gondoskodni arról, hogy Európát megóvja a kisebb vagy nagyobb fenyegetésektől.
Miután végigharcoltak egymás mellett és egymás ellen két világháborút, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia most megtehetik, hogy egyesítsék erőiket, és megajándékozzák Európát azzal a nagyhatalommal, amelyre égetően szüksége van. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Luttwaknak abban teljesen igaza van, hogy a sorsdöntő kérdésekben semmilyen édemi hatáskörrel nem rendelkező Európai Bizottság helyett ezt a geopolitikai áttörést csakis kormányközi, ún. megerősített együttműködéssel lehetne keresztülvinni. Mint ahogy abban is, hogy Olaszország vagy Lengyelország mélységesen fel lenne háborodva, ha kihagynák őket ebből.
A fő probléma azonban nem ez, hanem az, hogy – mint Luttwak is elismeri –, mivel „pillanatnyilag sem az Egyesült Királyság, sem Franciaország, sem Németország nem igazi nagyhatalom”, értelemszerűen akkor sem válhatnak azzá, ha azt a bizonyos „kül- és védelempolitikai koordinációs irodát” létrehozva tartós stratégiai megállapodásra jutnak egymással. Mivel nem képesek önállóan háborút viselni, és nemcsak ők hárman, hanem még akkor sem volnának képesek erre, ha valamennyi európai Nato-tagállam egyesítené erőit és közösen válnának nagyhatalommá, csakis arra lehetnek jók, hogy – mint Luttwak írja – „közösen támogassák az Egyesült Államok válaszát egy imminenes válságra – vagy, ha szükséges, rávegyék egy olyan válaszra, amelyet közösen támogatnak”.
Márpedig egy olyan „nagyhatalom”, amely csak arra lehet jó, hogy pótolja „a Nato műveleti képességének és hitelességének az elveszítését”, és így „az Egyesült Államokkal együtt” (!) elrettentse Putyint, fából vaskarika. Egy nagyhatalom vagy önálló, vagy nem nagyhatalom.
Ez egyébként most, akaratlanul is igazi próbatétele lesz, ha nem is a „három az egyben” „nagyhatalomnak”, hanem a „cselekedni akarók koalíciójának” (amelynek az élén a három említett ország áll). Mégpedig azért, mert nemcsak Trump, hanem az ebben a kérdésben egységesen és határozottan fellépő egész Trump-adminisztráció láthatóan kifelé tart az ukrajnai háborúból („nem Trump háborúja”) és igyekszik a két háborús féllel szemben semleges álláspontra helyezkedni, legalábbis diplomáciai szempontból.
Mivel Ukrajna Nato-tagságának a kérdésében – mint Kellogg ukrajnai megbízott nemrég megjegyezte – Trump „megérti” Oroszország aggályait, és így ez a kérdés lekerült a napirendről, és Amerikának a sokat vitatott nyersanyag-egyezményen túl nincsenek különleges stratégiai érdekei Ukrajnában, Európa viszont Ukrajna támogatását és nyugati integrációját lépten-nyomon „létfontosságú érdekének” tekinti, nagyon hamar ki fog derülni, hogy mennyire lesz képes ezt az érdekét az Egyesült Államok nélkül, tehát önállóan érvényesíteni.
2025. 06. 03.
Pontosan erről a kérdésről írt nemrég egy fontos véleménycikket a Le Monde-ban Zaki Laïdi, a párizsi Sciences Po kutatásvezetője, aki 2020 és 2024 között Josep Borrell EU-s külügyi főmegbízott különleges tanácsadója volt.[2] Íme a cikk lényege:
A tisztánlátás megköveteli, hogy leszögezzünk néhány igazságot, bármilyen kegyetlenek is legyenek azok.
Az első az, hogy Ukrajna veszélyben van, mind katonailag, mind politikailag. A második az, hogy felesleges Donald Trump támogatását keresni, mert neki nincs semmilyen más célja, mint hogy megszabaduljon Ukrajnától, és marginalizálja Európát, amelyet utál. A harmadik az, hogy Európa se nem elég erős, se nem elég egységes ahhoz, hogy egyedül megvédhesse Ukrajnát. A negyedik az, hogy a világ többi része belefáradt ebbe a a háborúba, és nem szolidáris velünk, főként amiatt a dermesztő csend miatt, amivel az európai vezetők a gázai tragédiát fogadták, és amely csak most kezd megszűnni.
Egy valami biztos. Kijev már nem nyerheti meg a háborút. Az oroszok sokkal jobban alkalmazkodtak a háborúhoz, mint az ukránok. Még ha óriásiak is a veszteségeik, kimeríthetetlenek az emberi erőtartalékaik, főként a térítések miatt, amiket a katonák a szolgálatuk alatt, a családjaik pedig a haláluk után kapnak.
A másoduk igazság az Egyesült Államokkal kapcsolatos. Donald Trump semmibe veszi Ukrajna stratégiai értékét, mert úgy gondolja, hogy Kijev Oroszország befolyási övezetéhez tartozik. Azt hinni, hogy racionális érvekkel meg lehet őt győzni Putyin rosszhiszeműségéről, illuzórikus vagy éppenséggel naivitás. Mert ha eddig tisztában is voltunk a geopolitika kényszereivel, most már hozzá kell szoknunk a geonarcisszizmushoz is.
Trump soha nem fogja megengedni, hogy Európa legyen valamilyen rendezés irányítója. Számára Európa gazdasági, ideológiai és politikai akadályt jelent az új illiberális világrend megteremtésében. Ezért meg akarja semmisíteni, hogy az egyes országokat külön-külön kezelve jobban dominálhassa őket.
Ráadásul, és minden várakozással ellentétben egyelőre Oroszország a nyertese a kínai-amerikai versengésnek is. Egyrészt az Egyesült Államok attól fél, hogy Oroszország esetleges összeomlása szisztemikus kockázatokkal járna. Másrészt Kína Oroszországot nagyon fontos szövetségesnek tekinti az Egyesült Államokkal szemben.
Ami pedig magát Európát illeti, annak Ukrajna-politikája egyre inkább csupán arra szorítkozik, hogy maximális nyomást gyakoroljon Trumpra, hogy változtassa meg a véleményét, sújtsa újabb szankciókkal Putyint és támogassa Ukrajnát. Ez sajnos kevéssé valószínű.
Az észt Kaja Kallas, az új külügyi főmegbízott nincs játékban. Franciaország, Németország, Lengyelország és Nagy-Britannia, egyfajta „európai direktórium”-ot alkotva, megpróbálnak közös kezdeményezésekkel fellépni, de eszközeik korlátozottak, és az egységük törékeny.
Valójában Ukrajna egy stratégiai bekerítés áldozata, amelyben nemcsak Oroszország vesz részt, hanem Magyarország és Szlovákia és talán még Lengyelország is.
Végül a globális Dél országai számára éppen kapóra jön Trump fesztelensége: annál inkább úgy gondolhatják, hogy hogy ez a konfliktus nem kiemelkedő fontosságú és nem tartozik rájuk.
Mindez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy Európának nem kellene szembenéznie Oroszországgal. De diskurzusunkat az eszközeinkhez kell igazítanunk, elkerülve azt, hogy az olyan harcias ultimátumokat, mint amilyenekkel az isztambuli tanácskozások előtt előálltunk, érvénytelenítsék a kedvezőtlen erőviszonyok, és így azok hatástalanok maradjanak a Trump által támogatott Oroszországgal szemben. (Kiemelések tőlem – M. G.)
De hogyan fog tudni szembenézni Oroszországgal az az Európa, amely az erőviszonyok és az azok mentén pontosan kirajzolódó érdekszférák régi-új világában egyszerűen nem tud eligazodni? Hiszen Európa (az Európai Unió és Nagy-Brinannia) legfőbb érdeke pontosan az volna, hogy minél előbb kiegyezzen Oroszországgal, és gazdasági, politikai és stratégiai partnerséget ajánljon fel neki, enélkül ugyanis nem válhat önálló geopolitikai játékossá, hogy tényleges nagyhatalomként léphessen fel mind vele, mind Kínával, mind pedig Amerikával szemben.
2025. 06. 04.
Erre a lehetséges opcióra mutatott rá Robert Kagan és Charles Kupchan is (lásd itt és itt ) a Brookings University április 22-i panelvitáján[3] (nem sokkal az Ovális Irodában lezajlott Trump–Vance–Zelenszkij-nagyjelenet után):
Robert Kagan (a Brookings Institution főmunkatársa):
„Nem elég élénk a képzelőerőnk”, amikor Trump politikájának a következményeit latolgatjuk – mondta Kagan.
„Biztosra vesszük, hogy Amerika viszonya szövetségeseihez alapvetően érintetlen marad.”
Amerika szövetségesei most sebezhetőbbek, mint ellenfelei, amikor a vámokról van szó, mert az olyan országok, mint Kína már versenyben voltak az Egyesült Államokkal, és van erre válaszuk – magyarázta. Ezzel szemben „a szövetségeseket a védtelen szárnyukon érte a támadás”.
És a fenyegetés nem csupán a gazdasági kérdésekre korlátozódhat – mondta Kagan.
„Az Egyesült Államok bebizonyította, hogy képes arra is, hogy egy agresszív lépéssel elfoglalja egy szövetséges területét” – mondta, nyilvánvaló utalással a Nato-szövetséges Dániára, amelyhez Grönland tartozik.
„Ez egy új világ” – mondta Kagan. „Egy olyan világ, amelyben a szövetségesek nemcsak hogy nem számíthatnak arra, hogy az Egyesült Államok megvédi őket, de valójában amiatt kell aggódniuk, hogy ideológiai… gazdasági és potenciálisan stratégiai ellenfelükké válik, ami egy újfajta magatartást fog rájuk kényszeríteni.”
Ez az aggodalom megváltoztathatja Európa Kínával kapcsolatos kalkulációit – folytatta.
„Nem fog-e… Európa érdekében állni, hogy Kína váljon erősebbé katonailag, hogy az Egyesült Államokat inkább Kína kösse le, és ne Európa fele vegye az irányt?” – tette fel a kérdést. „Ez klasszikus hatalmi politika.” [That is classic statecraft.]
Kagan felhívta a figyelmet arra is, hogy a multipoláris világ nem stabil. „Nem lesz egyetértés abban, hogy kinek hol ér véget az érdekszférája” – mondta. „Ez az, ami újból és újból és újból háborúhoz vezetett Európában.”
Nemcsak a nagyhatalmak [major powers], mint amilyen az Egyesült Államok, Kína és Oroszország civakodnak az érdekszférákon – mondta: „A multipoláris világban mindenki akar magának valamilyen érdekszférát, amelyek átfedik egymást. És ebből keletkeznek a konfliktusok.”
Charles Kupchan (a Georgetown University nemzetközi kapcsolatok professzora):
Ha Trump tönkreteszi a szövetségek és partnerségek jelenlegi hálózatát a vámjaival és „Amerika mindenekelőtt”-politikájával, „arra számítok, hogy a szövetségeseink elkezdenek közeledni Kínához és talán még Oroszországhoz is” – mondta Kupchan.
Ha a németek, a franciák, a britek, a dél-koreaiak és a japánok arra a következtetésre jutnak, hogy az Egyesült Államok immár nem áll mögöttük, „valamilyen formában le fognak paktálni azokkal a hatalmakkal, amelyeket fenyegetőeknek tartanak”.
Kupchan szerint az előttünk álló multipoláris világ ideológiailag sokféle lesz. Az ún. globális délhez tartozó országok nagyon fontos szerepet fognak játszani – jósolta.
„Figyelemreméltónak tartom, hogy a világ országainak kétharmada nem foglal állást az ukrajnai háború kérdésében” – mondta.
„Nemcsak India használja ki ezt a helyzetet” – mondta Kupchan, de „minden hatalom, a szaudiaktól a brazilokig, a törökökig, a nigériaiakig. Én pontosan ugyanezt tenném… mert ezeknek az országoknak most vannak opcióik.” (Kiemelések tőlem – M.G.)
Kagan nyilván azért is fogalmaz ilyen sarkítottan, mert még bízik abban, hogy Trump belerohan valamilyen nagy külpolitikai katasztrófába, ami visszahozhatja az általa kedvelt, „biztonságos” unipoláris világrendet, amelynek a sarokköve az amerikai világelsőség [primacy].[4] De annak már lőttek.
Charles Kupchan teljesen más, szerintem sokkal inkább elfogadható nézőpontból közelíti meg ugyanazt a jelenséget. Szerinte ugyanis a multipoláris világrend nemcsak konfliktusokat generál, de esélyt kínál a konfliktusok megoldására is. Egy ilyen konfliktusmegoldó és még inkább konfliktus-megelőző intézmény lehet az „új nagyhatalmi koncert”, amiről Charles Kupchan és Richard Haass – a New York-i Council on Foreign Relations elnöke – még 2021 márciusában (tehát nem sokkal Biden hatalomra kerülése után) egy részletes javaslatot tett közzé a Foreign Affairsben[5].
Ezt az esszéjüket én annak idején Radikálisan című 2021. április 4-i bejegyzésemben ismertettem és az átlagosnál bővebben (és radikálisabban) kommentáltam is. Akit érdekel ez a kérdés, annak ajánlanám, hogy olvassa el, én meg a következő bejegyzésemben visszatérek a kérdésre, kitérve arra is, hogy Biden és nemzetbiztonsági csapata ehelyett az – akkor még – releváns és a közeledő orosz-ukrán, illetve orosz-nyugati konfliktus megelőzésére nagyon is alkalmas javaslat helyett sajnos a saját ostoba és rövidlátó konfrontációs stratégiáját részesítette előnyben – az ismert következménekkel.
Most már persze, az akkor még valóban „új hatalmi koncert” helyett, csak egy a mostani világhelyzethez alkalmazkodó még „újabb”-at lenne érdemes létrehozni. Hogy az kikből állna és miket vihetne végbe, arról majd legközelebb. Mint ahogy arról is, hogy az Európai Unióval és az Európai Unióból mi lesz.
[1] Vö. Edward Luttwak: Europe needs a new Great Power. Nato is just a social club. unherd.com, 2025. máj. 24.
[2] Vö. Zaki Laïdi: „Face à la Russie, l’Europe ne doit pas éluder quatre vérités cruelles”. Tribune. Le Monde, 2025. máj. 28.
[3] Vö. Ken Moriyasu: Bomb or bandwagon? US foreign policy scholars debate Japan’s future.asia.nikkei.com, 2025. ápr. 24.
[4] Robert Kagan álláspontjáról bővebben lásd A hegemónia ára (2022. 04. 13.) és A gordiuszi csomó (2023. 03. 15.) című bejegyzéseimet. Kagan Trump Ukrajna-politikájával kapcsolatos álláspontját lásd itt: Trump is facing a catastrophic defeat in Ukraine. The Atlantic, 2025. jan. 7. Vagyis Kagan Ukrajna várható bukását Trump „katasztrofális veresége”-ként próbálja beállítani. Amit Trump természetesen minden lehetséges módon szeretne elkerülni. („Nem az én háborúm!”) Hamarosan meglátjuk, kinek lesz igaza.
[5] Richard N. Haass és Charles A. Kupchan: The New Concert of of Powers. How to Prevent Catastrophe and Promote Stability in a Multipolar World. Foreign Affairs, 2021. márc. 23.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2025. június 4-én.
