A színpadon félhomály dereng. Csak halvány fénysugár – jóformán nem is lehet tudni, honnan tévedt be ide – világítja meg a priccseket, a rongyokba burkolt embereket, Gorkij Éjjeli menedékhelyének szereplőit, akik itt lent, a mélyben – ez volt a darab eredeti címe – ilyen nagyszerű dolgokat mondanak. „Úgy kell élni, hogy az ember tisztelhesse önmagát.“ – „Ne bántsd az embert! Tisztelni keli az embert! Nem sajnálni, nem megalázni sajnálkozással.“ – „Az ember – az az igazság. A hazugság a rabok és az urak vallása. Az igazság a szabad ember istene.“
Nagy szereposztásban elevenednek meg újra a Bulandra Színház színpadán először közel három negyed századdal ezelőtt bemutatott dráma ismert alakjai. Kitűnő színészek keltik életre őket: Torna Caragiu (Szatyin), Victor Rebengiuc (Bubnov), Virgil Ogaşănu (a Báró), Ion Caramitru (a Színész), Cornel Coman (Klescs), Dan Nutu (Vaszka Pepel), Vasile Nitulescu (Luka), Florian Pittiş (Aljoska), Gina Patrichi (Nasztya), Rodica Tapalagă (Vaszilisza), Tamara Buciuceanu (Kvasnya) és mások.
Az egyik középső páholyban Liviu Ciulei, a darab rendezője. Előtte egy doboz cigaretta és fél literes whiskys üvegben feketekávé. A hosszú órákon át tartó próbára szóló megszokott adag.
Felvonásvég, rövid szünet. Közben néhány gyors rendezői utasítás.
– A monológok, párbeszédek már jól hangzanak, a mozgással nagyjából nincs baj. De most mélyebbre kell mennünk. Be kell hoznunk a szereplők egész világát, életrajzát, előéletét.
Ez a megjegyzés a közel négy hónapig tartó próbák egyikén hangzott el. Később azután, közvetlenül a bemutató előtt, Liviu Ciulei lakásán teszem fel az Éjjeli menedékhely rendezőjének a kérdést:
– Hogy látja a bemutató másnapján; mennyiben sikerült a próbán megfogalmazott kívánságát és általában a darab rendezésével kapcsolatos elgondolásait valóra váltani?
– Úgy gondolom, hogy a legtöbb szereplő esetében sikerült. De nem hiszem, hogy egy előadásnak sikerülhet minden árnyalatában érvényesíteni egy darab szövegét, teljes egészében felszínre hozni, amit a szöveg magában rejt. Vonatkozik ez különösen egy olyan remekmű előadására, mint az Éjjeli menedékhely. Lehet, hogy előadásunkban vannak hangsúlyok, amelyekre Gorkij talán nem gondolt így, de az is biztos, hogy nem figyeltünk fel olyanokra, amelyeket ő lényegesnek tartott. Ami azonban fontos, hogy összeforrottunk a darab érzelmi és gondolati mondanivalójával, legalábbis úgy érzem. De abban is bizonyos vagyok, hogy még mindig adósai maradtunk Gorkijnak. Ez a furcsa mesterség – mármint a miénk – gyakran alkalmat ad arra, hogy esetleges rátermettségünket, tehetségünket bebizonyítsuk, de mindig bizonyságot tesz korlátainkról is.
– Milyen elképzelésekkel fogott neki az Éjjeli menedékhely rendezésének?
– Gorkij remekével nem most találkozom első ízben. Tizenöt évvel ezelőtt már rendeztem a darabot, ugyancsak a Bulandra Színházban. Eredetileg úgy gondoltam, hogy – persze, más szereposztásban – szinte megismétlem az akkori előadást. Azóta azonban másfél évtized telt el, és már az előkészületek során ráébredtem arra, hogy a mostani szükségszerűen más előadás lesz, másnak kell lennie.
– Milyen értelemben?
– Kezdjük talán a díszlettel. Akkor a darab a hagyományos barokk színpadon került előadásra. Egy alig két méter mély színpadon mozoghattunk; a fekhelyeket, a menedékhely lakóinak fülkéit emeletesen helyeztük el, csigalépcső kötötte össze őket. A bejárat a színpad mélyén, fent volt és a halvány világítás is innen szivárgott be. A díszlet is kifejezte az akkori előadás egyik alapgondolatát: olyan emberek tragédiáját érzékeltette, akiket a mostoha körülmények erre a tömegszállásra zsúfoltak, az emberek megalázottságát, egyéni, intim életük megszűnését. A díszlet egy akkor aránylag még frissebre: a koncentrációs és megsemmisítő táborok tragikus életkörülményeire emlékeztetett. Most a cselekmény a Grădina Icoanei-beli aréna-színpadon játszódik. Ez új térbeli megoldásokat tett lehetővé, amelyek szükségszerűen kihatnak a rendezés más vonatkozásaira is.
– Az új előadásnak nyilván nem csupán a díszlete, de a mondanivalója is különbözik a tizenöt év előttitől.
– Ezt röviden a következőkben foglalnám össze: bármilyen körülmények között, még ha a társadalom aljára is vettetik, még ha a legmostohább sors sújtja is, az ember nem szűnik meg gondolkodni, jobb, szebb életre vágyni-törekedni, nem szűnik meg remélni. Ez az élettevékenység, a gondolkodás csak akkor ér véget, amikor a szív már nem táplálja vérrel az agyat. Érzékeltetni akartam, hogy ebben a világban, amelyet Gorkij a maga megdöbbentő valóságában a közönség elé tár, a csavargóknak, a társadalom aljának, a „volt embereknek“ az életében, voltaképpen kicsiben tükröződik a társadalom, amely ezt a mikrokozmoszt létrehozta.
Nem egysíkú világ ez sem. Itt, a mélységben is ezek a lecsúszottak, ezek a deklasszálódottak úgyszólván osztályokba tömörülnek, és társadalmi gondolkozásuk szerint csoportokra oszlanak.
– Megnevezné őket közelebbről is?
– Három nagy csoportra osztanám az Éjjeli menedékhely szereplőit: vannak közülük bűnösök, vannak akik bűnösök és áldozatok is egyben, és vannak, akik egész egyszerűen csak áldozatok. Persze, a szereplők más szempontok szerint is csoportosíthatók. Vannak, akik mindig itt éltek, a mélyben, anélkül, hogy más világot, más életkörülményeket ismertek volna és vannak, akik maguk választották ezt az életmódot, erre az életmódra ítélték magukat.
– Milyen formai problémákat kellett megoldania az Éjjeli menedékhely rendezése közben?
– Sokat foglalkoztatott a mű drámai felépítése, szerkezetének polifonikus jellege. Gorkij ezzel a darabjával jelentős újítást hozott a század eleji drámairodalomba. A darabnak nincs hőse, hanem hősei vannak, a darab központjában nem egy ember, hanem egy embercsoport áll. Rendezés közben az volt az érzésem, hogy egy hatalmas, hanghatásokban és érzelmi állapotokban gazdag szimfóniát vezényelek. Arra törekedtem, hogy realista eszközökkel illusztráljam a darab nagyon is realista helyzeteit, jeleneteit. Az arénaszínpad arra kötelezett, hogy – filmnyelven szólva – ne közelképpel, hanem közép-plánokkal dolgozzunk. A mozdulatokat, gesztusokat valódi arányaikra fokoztuk le, kerültünk minden teatralitást; a legszükségesebbre csökkentettük a mimikát és a hanghatásokat is a reálishoz igyekeztünk közelíteni. Mindez nem jelenti azt, hogy versenyre akartunk volna kelni a valósággal, ez rendszerint hiú törekvésnek bizonyul. Nem akartunk fenegyerekeskedni sem, salto mortálékat csinálni. Mint minden színpadi előadás, ez is kísérlet, hogy kellő érettséggel gondoljuk át a darabot, és ugyancsak kellő érettséggel tolmácsoljuk a mondanivalóját.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 18. számában, 1975. május 2-án.
