A bíró szemében az igazság abszurditás, ítélnie kell, hogy csorba ne essék az észszerűségen. A főügyész első számú vádja: közönyösség, miközben a szív érzékeny húrjait pengetve halált kér. Az öncsalás harmóniája nem abszurd: értelem, hit, cél, micsoda érvek, persze a törvény. „… az elnök azt mondta, mégpedig furcsa fogalmazásban, hogy a francia nép nevében fejemet veszik egy köztéren.” A pap Istenre hivatkozik, Meursault az igazságra. „A csillagokig! A csillagokig! – Hát nem!” – mondja Déry hőse a Vidám temetésben. Cigarettája nincs, Marie-val csak emlékeiben találkozik, de az ég a rácson át is látható. Megvonták tőle a szabadságot, s a cellában ébred öntudatra.
„A mi társadalmunkban minden ember, aki nem fakad sírva anyja temetésén, halálos ítéletét kockáztatja – írja Camus az amerikai kiadás előszavában… a könyv hősét azért ítélik el, mert nem engedelmeskedik a játékszabályoknak: megtagadja a hazugságot. Nemcsak a valótlan állítás a hazugság, hanem az is, és főként az, ha többet mondunk, mint amit érzünk… Meursault nem hajlandó álcázni érzelmeit, s a társadalom máris veszélyt szimatol. Számomra tehát Meursault nem megtévedt roncs, hanem szegény, meztelenre vetkőzött ember, az árnyéktalan napfény szerelmese.”
Az előszót 1955-ben írta, a könyvet akkor, amikor még elvetette az olyan műveket, melyekben „a gondolat diadalmaskodik a stíluson”. Bár Maurois szerint a Közöny (Albert Camus: Közöny – A bukás, Kriterion, 1972, Horizont) is illusztráció („le mythe de Sisyphe vécu”). A halotti menet, át a mezőn, Marengo felé, jelent valamit? A hőségben a gyász kibírhatatlanabb, a kék és fehér fényű ég alatt a fekete árnyalatai – a felfakadó kátrány, „a ruhák fakó feketéje” s a fényesre lakkozott kocsik az alvilágot sejtetik? De pirosak a muskátlibokrok, a koporsóra vér színű rögök hullnak, s közöttük fehér húsú gyökerek. Aztán Pérez pusztuló arca, melyen a ráncok visszatartják a könnyeket, s a csillogást millió hajszálérbe rejtik.
A tetszhalott mítosz feledése vagy köznapi haláleset, mely a stílustól nyer állandóságot? Itt, kinn a szabad ég alatt még minden közönyösen ragyog, az öntudat csak a sötét cellában jut oxigénhez. De lobbanása veszélyes: hamuvá lesznek benne az árnyalatok. Ám Meursault megtanulja „az emlékezés tudományát”, s megérti, hogy egy ember, aki csak egyetlen napig élt, száz évig is élhetne, s nem unatkoznék a börtönében”. De alig múlt el a temetés s „eszembe jutott, hogy vasárnap van, és ez elkedvetlenített kissé… Ebéd után unatkoztam.”
A múlt idő, mint a terjedő rák, megtámad minden sejtet: az igék védtelenek Ez volt a valóság. Itt a jelen idő (a börtön) beszéltet múlt időben. Minél részletesebb s szenvtelenebb a múlt idejű leírás, annál elevenebb a cella. Ez a „láthatatlan stílus”, az „ártatlan ihletettség és írásművészet meghaladása”. Ám a stílus nemcsak koncepció kérdése: mondattól mondatig él. A közömbösség (rejtett pátosz) lírával váltakozik. („Kissé később az ég elsötétült, s azt hittem kitör a nyári vihar. Lassankint mégis kiderült. De a felhőjárás, mintha az eső ígéretét hagyta volna itt, amitől még sötétebb lett az utca.”)
Minél egyszerűbben s tartózkodóbban mesél Meursault, annál nyilvánvalóbb, hogy amit mond: védőbeszéd. „Félelmes szónok talán ő is, mint Szókratész? Úgy tűnik, igen, csak a körülmények különbözők. Ugyanis magában beszél. Szókratész első kívánsága ez volt: „adjatok engedélyt saját beszédmodoromra”. Meursault ezzel hiába is próbálkozott volna, egyetlen szavát sem „értették”. Minden újabb mentsége csak újabb bűnjellé változott. Bár Camus szerint: „A helyzet, amely előtt Szókratész állt, hasonló volt a mienkhez. A rossz azért férkőzött a lelkekbe, mert minden szót ellentmondás terhelt, mert a legköznapibb szót is többféle értelemmel ruházták fel, kiforgatták értelméből és meghamisították.”
Szókratész „nyelvét” mindenesetre elég sokan érthették, ha nem is a többség, természetesen. De Meursault-t nem az agorára, hanem a tárgyalóterembe kísérték, ahol ügyvéd mondja a védőbeszédet. Be kellett látni, hogy egyedül van, s igazát elmondta a falaknak. Az igazság irreálissá vált, az etikum az esztétikum, a nemlét szférájába szorult. „A szépség olyan érték – mondja Sartre –, amely mindig csak a képzeletbelire alkalmazható, és magába foglalja a világ semmizését szerkezeti lényegében. Éppen ezért ostobaság összekeverni erkölcsöt és esztétikát. A Jó értékei a világban való létezést feltételezik. Kivéve mikor
vádló s elítélt áll egymással szemben. Meursault – balsorsán elmélkedve – feltehetően arra a következtetésre jutott, hogy a világban való létezés a hazugság „értékeit” feltételezi. Ezért központi kérdés Camus-nél a stílus, mert nemcsak a szép törvényes lakhelye, hanem az erkölcsé is, mely tőle kért menedékjogot.
A stílus erkölcsi kérdés: „dépasser l’absurde par le style” (a stílussal legyünk úrrá az értelmetlenen) – írja Camus a Sziszüphosz mítoszában. Sükösd Mihály a Közöny stílusának nagyságát abban látja, hogy „… a regénytér… tüntetően hiteles… de a realista felszínen… filozófiailag determinált személyiség mozog. S a könyvet azért tartja rendkívülinek, mert „a történet eseménymenete” képes elkendőzni „a tézist szolgáló rendeltetését”. De itt nem annyira tételek ábrázolásáról van szó („a való világ életes közegeiben”), mint inkább – úgy hisszük – arról, hogy a „való világból” kiparancsolt etikum csak a képzeletbeli (Sartre imaginaire-je) szintjén „realizálódhat”, s így lényegénél fogva képszerű.
Meursault az egyoldalú kommunikáció áldozata, senki sem érti, amit mond, illetve hamisan értik. Saját ügyvédje hallgattatja el, mert érzi, hogy minden „magyarázó” szava a vádlónak kedvez Mivel megszűnt számára a cselekvés (nem közölhet semmit környezetével), nem fogalmakban, képekben gondolkodik. Csak a reflexív („fogalmi”) gondolkodás folyamodik tételekhez. Meursault a tények hangtalan nyelvén beszél, csak arra gondol, ami történt, az ítéletalkotással mások törődnek. „… mintha az egész pert tőlem függetlenül tárgyalták volna. Minden az én közvetlen közbelépésem nélkül történt. Az én sorsomat intézték, s meg sem kérdezték a véleményem. Időnként nagy kedvem volt mindnyájukat félbeszakítani s azt mondani: – De engedelmet, végre is ki itt a vádlott? A vádlott mégis csak fontos személy. S nekem is van mondanivalóm! – Viszont, ha jól meggondolom, mégsem volt semmi mondanivalóm.”
Meursault beismeri: nem volt kíváncsi anyja holttestére, a virrasztáskor cigarettázott, ráadásul elaludt. Csak újabb érvek a vádbeszédben: „Ez az ember, uraim, ez az ember teljesen észnél van. Hallották ugye? Mindenre felel. Ismeri a szavak értékét.” A logikus gondolkodás magasiskolája! Első premiszsza: Meursault lelőtt egy arabot. Második: Nem
sírt az anyja temetésén. Következtetés:” Halált kérek ennek az embernek a fejére, s könnyű szívvel intézem az urakhoz ezt a kérést.”
Fogalmak, tételek, (törvényszéki) ítélet: az észszerűség lépcsőfokai. Meursault fáradtan, csodálkozva hallgatott, visszakívánkozott a cellájába. Múlt idő, egyes szám, első személy: egy ember emlékezik. Itt a stílus nem lehet másodlagos. Még csak nem is elkülöníthető elem (csalafintaság, ahogy Sükösd mondja az egzisztencialista írók kapcsán). Hiszen cselekvéstől megfosztott erkölcs.
Talán paradoxálisnak tűnik, de a Közöny épp azért lehet esztétikailag hibátlan, mert „Meursault annyit tudatosíthat, hogy múltja, jelene, helye, szerepe a világban nulla”. (Sükösd.) Ezzel függ össze, hogy A pestis, bár gondolatilag előrelépést jelent, gyengébb regény. Olyan típusok megjelenítése, akik még a semmiben is cselekszenek, a legnagyobb írót is rendkívül nehéz feladat elé állítja.
De itt kísért egy másik értelmezés lehetősége is. Camus az egyetemen Plotinosz és Szent Ágoston, hellenizmus és kereszténység viszonyával foglalkozott. Hőse, Meursault elzavarta a papot. „Amikor elment, megint csak visszatért a nyugalmam.” A szebbik s emberhez méltóbb öncsalást választotta? „A magányos, a többiektől elszigetelt, abszolút egyszerű lény – írja Plotinosz, érzéketlen (apathész, sértetlen, szenvedélyt, fájdalmat nem ismerő), még akkor is, ha olyanok közé rekedt, akik valamennyien cselekszenek.” Ez Meursault „szabadsága”? A láng elhasznált minden oxigént, s az öntudat bölcsességgé változott? A halálos ítélet a szabadság, s a hajnaltól még elválasztó éjszaka foszló köldökzsinór? Nem hiszem. Talán azért volt nyugodt, mert tudta, hogy egyetlen biztató: a pontos igazság tudata. „És hogy minden beteljesüljön, s kevésbé elhagyottnak érezzem magam, még csak azt kellett kívánnom, hogy minél több nézőm legyen az ítélet végrehajtásakor, s hogy a gyűlölet ordításával fogadjanak, ha meglátnak.”
Maurois meséli, hogy 1946-os utazásai során a fiatalok, mindkét Amerikában, csak Sartre és Camus iránt érdeklődtek. Vajon ők értették, miért lőtte le Meursault az arabot? Ha igen, úgy el kellett fogadniuk a halálos ítéletet. Meursault-t csak így lehet megérteni. Végül is embert ölt, tehát gyilkolt. Hogy a könyv a háború kellős közepén jelent meg? Jól néznénk ki, ha a Frankfurti Per vádlottjai így védekeztek volna: „a nap miatt, a nap miatt volt kérem az egész.”
Meursault-t mindenki köteles megérteni. Aki erre képtelen, arról elmondhatjuk, hogy „nincsen olyan erkölcsi elv az emberek szívében, ami iránt fogékony lenne”, s a vizsgálóbíró joggal fakadhat ki előtte: „Azt akarja, hogy értelmetlen legyen az életem?”
Különben is harminc év már eltelt azóta, s aki még mindig azt hiszi, hogy egy szillogizmus lehet antihumánus, magára vessen.
Megjelent A Hét 3. évfolyama 37. számában, 1972. szeptember 15-én.
