Camus egyik novellahőse hite ellen fellázadt térítő, akiből a szaharai nap kiperzselte Európát. A bennszülöttek fogságába kerül, kik naponta félholtra verik. Ütlegektől ébred s zuhan még mélyebb ájulásba. Sötétzárka a forró homok után, ahol nem a nappal váltakozik az éjszakával, hanem az ébrenlét az ájulással. A gyűlölet szertartása zajlik egy fétis lábainál, csakhogy az áldozat nem állat, hanem egy európai, s a kuporgó bálványnak nem a vére kell, hanem a tehetetlensége.
Tíz év sem telt el azóta, hogy megszűnt a csend köztársasága, a „république du silence” (Sartre), mikor az igazságot annyira nyilvánvalóvá tette a kegyetlenség, hogy elég volt az első idegen szemébe nézni, hogy szavak nélkül is megfogalmazódjék az erkölcsi szabadság a megszálló hatalom háta mögött, tíz év sem telt el 1944-től 1953-ig, s az író, aki a felszabadult Franciaországban nem tud mit kezdeni az ellenállás tapasztalatával, közép-afrikai sziklaüregbe veti hősét, hogy megtanítsa az igazságra. Ott, a gyűlölet bábu-istene előtt tanítja meg a hazugság, a keresztény isten, a kegyelem féktelen gyűlöletére, s onnan juttatja vissza lopott puskával a hóna alatt a napsütésbe, hogy leterítse a kimentésére küldött első katonát.
1953: most kívül van csend és belül háborúság. Az író csak a tank, a kendőzetlen diktatúra árnyékában érezhette, hogy nincs egyedül, csak ott járhatta át a pórusait is az az elérhetetlen öröm, hogy mindenki kénytelen felismerni az igazságot. Mikor az embertelenség visszavonul az utcáról a kulisszák mögé, az ellenálló elszigetelődik, megszerzett erkölcsisége világos nappal égő gyertyafény. Ahhoz, hogy világítson, a sötétséget ő kell hogy kitalálja. A valóság erkölcsileg minősíthetetlenné válik, s ha az író mégis „ábrázolni” akar, vagy lemond erkölcsiségéről, s beleveti magát a minősíthetetlen objektivitásba, vagy csak saját erkölcsiségét ábrázolhatja, amely felemelő, de értelmetlen gesztus, hiszen alaptalan, ha egyszer semmit sem jelent környezetének.
Camus elszigetelődik, amit ír, az csak beleívódott élmény önvédelme, egy feleslegessé váló eszmény dokumentuma: bukás, amit az irodalom már észre sem vesz, mert sorsát más apostolokra bízta. Az „új regény” pedig nem új, csak az ellenállás, az író erkölcsisége lett anakronizmus. Talán ezt jelentik a franciaországi ötvenesévek, s érthető, ha nehezen tudjuk ezt megemészteni. Hogy válhat egy társadalom minősíthetetlenné, kérdezzük, miközben tisztában vagyunk azzal, hogy a kérdés maga is minősítés. Csakis úgy, hogy a szellemi fennmaradás nem probléma. A szellemiség – értsd: erkölcsiség – nincs életveszélyben, ami azt jelenti, hogy funkciótlan, s ha fenn is marad, ez csak üres létezés. Micsoda megkönnyebbülés, ha ezt a tartalmatlanságot messze ívben el lehet kerülni! A dolgok soha nem látott színben tűnnek elő, az író úgy rögzít mindent, lélegzetvisszafojtva, mint leshelyén a zoológus: a legapróbb mozdulat is beavatkozás, mely mindent keresztülhúzhat. A lapok közé zárt emberek is résen állnak, s ha észreveszik, hogy az elbeszélő nem közöttük van, hanem rajtuk kívül, egy másik térben és időben, ha észreveszik, hogy demiurgosznaik képzeli magát, aki ha nyíltan nem is, de legalábbis lopva ítéletet mond teremtményeiről – megfoghatatlan módon szétfoszlanak, eltűnnek, s a papíron nem marad más, mint az értelmetlen, mert semmire sem vonatkozó ítélet.
A Projet pour une révolution à New York (kb.: Ilyen lesz New York-ban a forradalom; Minuit, 1970) című könyvet Alain Robbe-Grillet írta, de ez csak arra jó, hogy a könyvtárakban ne legyen zavar. Fogalmunk sincs róla, hogy a narrátor, a „je” kicsoda, de mindenesetre odaát van, mondhatjuk úgy is: Amerikában. Fogjuk rá – akár egy pillanatig –, hogy a narrátor tulajdonképpen Laura, aki egy magányos házban járkál fel és alá, s a széjjelszórt, legváratlanabb helyeken felbukkanó detektívregényeket olvassa. „Mindig is feltételeztem róla – ne firtassuk most azt, hogy ez a feltételező kicsoda, inkább annak örüljünk, hogy megtudjuk tőle, hogyan is olvas Laura, azaz hogyan ír Robbe-Grillet regényt –, hogy ezt a csomó könyvet egyszerre olvassa, s hogy ott veszi kézbe a következőt, ahol éppen útjába akad. A sok, szépen kitervelt bűnügyi viszontagságot teljesen összekeverve szüntelenül megváltoztatja a kötetek belső elrendezettségét. Egyáltalán nem zavarja, hogy többször is visszatér egy olyan részletre, aminek semmi belátható jelentősége nincs, miközben a döntő fejezet, a nyomozás csomópontja, amitől az egész bonyodalom megvilágosodik, egyáltalán nem érdekli.”
Az eredmény: egy ugyancsak „savamment calculé”, de bizonyára rossz bűnügyi regény. Ám nem ez érdekel bennünket. Íme egy másik önleplező passzus. „Szavai soha nem válnak folyamatos beszéddé, inkább kimetszett részletekre emlékeztetnek, amiket többé semmi sem kapcsol össze a zavarba ejtő hanglejtés ellenére, amely feltételezni engedi, hogy a távolban, valahol, de semmi esetre sem az ő fejében, létezik talán egy összefüggés, és ott van az úgy, ahogy összetákolt részletek fölött lebegve valami fenyegető katasztrófa előérzete is, mely nem látható ugyan előre, mégis elkerülhetetlen, s meg fogja semmisíteni még azt a kétes bizonyosságot is.”
A „coupure”-technika, az állandóan megszakadó bonyodalomszövés valami mást is jelent tehát. Ha egy író likvidálja a művészi szubjektivitást, vagyis lemond a hallgatólagos, a megjelenített ítéletmondásról, a meztelen objektivitás többé nem hordoz magában semmiféle jelentést, s a maga „öntudatlanságában” mindenre képes, ismeretlen, kiszámíthatatlan tényezővé válik. A szubjektivitás finom szövete elég, s a legapróbb esemény is, amelyről nem tudhatjuk hová vezet, sem azt, hogy mit jelent, a terrorisztikus hatalom szimbóluma lesz. Az önmagára hagyott objektivitás falat von maga köré, s az erőszak, a gyilkosság, a gyújtogatás megszállottai nyugodtan viselhetik a sisakjukon ragyogó felírást: „Egyetlen szenvedélyem: az igazság.” Igen, de itt (feltehetően) a narrátor is ilyen sisakot visel, s biztosak lehetünk-e abban, hogy az olvasók nem?
Camus hősének a szenvedése semmiség ahhoz képest, amit itt egyetlen oldalon végigcsinálnak. De mi szükség van arra, hogy a felkészületlen olvasó rosszul legyen? Mert van egy New York-i szekta, amelyik azt hirdeti, hogy a kegyetlenség a szabadság metaforája? Nehéz megítélni, hogy Robbe-Grillet (Laura) vajon elmélyített vagy elszalasztott-e egy nagy lehetőséget akkor, amikor a lenti ponyva-hasonlatot tartalmilag is komolyan vette. New York, ez az erkölcsiségétől megfosztott, tiszta „magánvalóság” kiürül úgyis, s a felhőkarcolók kigyúlnak. A föld alatti város sokkal mélyebb, s tisztább dimenzió lehetett volna, ha a szerző megkímél bennünket a „forradalom”-tól. Sokkal súlyosabb a szó, ha nem gyilkolnak s nem gyújtogatnak annyit.
De itt az igazi könyv valahol elveszett, csak a rikító fedőlap maradt: dr. Morgan (?), kezében vésztjósló injekciós tű, a háttérben egy „kék szemű néger” (leány), természetesen félig meztelenül és megkötözve. A szó plakát vagy fedőlap, olyan az egész, mint egy igazi, amerikai képregény, ami úgy tűnik, elkerülhetetlen, ha a szerző nem akar tudomást venni arról, hogy az erkölcsiség, bár megszűnt, mégis jelen van. E nélkül a „catastrophe imminente” élménye nem mélyülhet el; ha az elbeszélő – legalább öt – nincs a körön kívül, mindent elborít a harsány színekkel festett agresszivitás. Itt a szavak mint szavak semmit sem jelentenek, elveszítik függetlenségüket, már csak a dolgok és események puszta helyettesítői, hiányzik belőlük a túllépés a dolgokon, ha úgy tetszik: az ellenállás, a résistance, az erkölcsiség és esztétikum. A széthullás abszolút, mert senki sincs kívül.
Ahol viszont a túllépés jelen van, bizonytalanná válnak a dolgok. Camus novellájában a túllépés megelőzi a lényeket, kívül van mindenen. Ez erkölcsi szempontból rendkívül fontos határhelyzet, de esztétikailag: bukás. A Közönyről szólva Camus figyelmeztet egy helyen, hogy hőse csak válaszol a kérdésekre, s egyáltalán, passzív szemlélő marad. Csakhogy ehhez az erkölcsiség nagyfokú önfegyelme kell. Novellájában (s drámái többségében is!) Camus-t elhagyta ez a türelem. Az áldozatból lázadót csinál, s akinek objektive nincs esélye, az csak úgy lehet lázadó novellahős, ha (a szerző) megfeledkezik arról, hogy a dolgok is függetlenek.
Megosztott világ, amelyben a harmónia utolsó lehetősége volt a „république du silence”? Ne nyilatkozzunk elhamarkodottan: van még elég francia író.
Megjelent a Hét III. évfolyama 50. számában, 1972. december 15-én.