Spykman, a kelet-ázsiai konfliktus és Kína jövője
2023. szept. 22.
Arra gondoltam, hogy ez a Geopolitikai napló legyen most már tényleg napló (akárcsak annak idején az Alternatívák könyve 2. kötetében megjelent Európai napló. 1978. február–1981. december volt, tehát a hírek, események, beszámolók, kommentárok, elemzések természetes, azaz időbeli sodrában előre-hátra-oldalra haladó kísérlet a főbb tendenciák jelzésére és – esetenként – azok értelmezésére.
A helyszínek – a skót-brit Halford Mackinder 1905-ben és 1919-ben kidolgozott koncepcióját[1] 1943-ban továbbgondoló holland-amerikai Nicholas Spykman Rimland-elméletéből is inspirálódva –, „a tengeri és szárazfödi hatalom hatalmas ütközőzónájaként működő”[2] eurázsiai peremterület[3] három kritikus pontja: az Oroszországon kívüli Európa (a szárazföldi perem-kontinens, a part menti tengerek, a Balti-tengertől a Földközi-tengeren keresztül a Fekete-tengerig, valamint Nagy-Britannia és Írország), a Közel-Kelet és Kelet-Ázsia (a part menti tengerekkel és szigetekkel, azaz Japánnal, Tajvannal és a Fülöp-szigetekkel együtt).
Kezdjük most Kelet-Ázsiával.
A rendkívül aktív és egyre befolyásosabb Elbridge Colby, akinek bizonyára komoly szerepe lesz bármilyen elkövetkező republikánus adminisztráció védelmi stratégiájának a kidolgozásában és végrehajtásában, a londoni The Spactatorban arról ír, hogy miközben Washington le van kötve egy hosszú európai háború támogatásával, Kína háborúra készül, és egyre jobb helyzetbe kerül ebből a szempontól[4]:
Az ukrajnai háború, amely a Biden-adminisztráció számára láthatóan mindennél fontosabb, valószínűleg elhúzódik. Oroszország egész gazdaságát és társadalmát egy hosszan tartó háborúra mozgósítja, fegyveres erői pedig legalább részben tanultak korábbi kudarcaikból. Moszkva a jelek szerint úgy gondolja, hogy előnye származhat abból, ha a háború folytatódik.
Ugyanakkor Oroszország nagyon függővé vált Kínától, és a gazdasága – hogy a nyugati szankciókat ellensúlyozza – beintegrálódott Kína szférájába. Most arra számíthatunk, hogy Moszkva még jobban Pekinghez fog igazodni, sőt akár arra is vállalkozhat, hogy a tartozását azzal fizesse vissza, hogy valamilyen európai akciót kezdeményez, ha Kína fellépne Tajvan ellen.
Közben Washington le van kötve egy elhúzódó háborúban, kimeríti fegyverkészleteinket, anyagi lehetőségeinket és politikai eltökéltségünket. Hadiipari bázisunk továbbra is siralmasan néz ki az új nagyhatalmi rivalizálás korszakában, és a védelmi kiadások drámai megnövelését sem támogatja az amerikaiak többsége. Európa pedig továbbra sem teljesíti a katonai kiadásai növelésére vonatkozó ígéreteit.
Ez a helyzet tartható volna, ha a világ többi részében a mi akaratunk érvényesülne. De nem így van.
Mindenekelőtt az immár szuperhatalommá vált Kína, amely úgy látja, hogy állandósult az Amerikával fennálló súlyos konfrontációja, folytatja óriási katonai előkészületeit, szinte mindent megtéve, ami egy Amerikával szembeni háborúhoz való felkészüléshez kell. Igaz, hogy az Egyesült Államok magasabb szintre emelte az ázsiai országokkal fennálló együttműködését, de ezek az erőfeszítések nyilvánvalóan nem állnak arányban a Kína által jelentett veszély nagyságrendjével.
És jelzések sokasága utal arra, hogy Kína ezeket az előkészületeket nem csak a látszat kedvéért hajtja végre. Xi Jinping rendszeresen arra inti a fegyveres erőket, hogy álljanak készen egy „tényleges háborúra”. Senki sem tudja, hogy Kína valóban le akar-e csapni, és ha igen, akkor mikor, de tényleg úgy tűnik, hogy csakugyan erre készül.
Az elkövetkező évek minden bizonnyal több emberöltő óta a legveszélyesebb időszakot jelentik az amerikaiak számára. Egy nagyhatalmi háború valós lehetőségével kell számolnunk, amelyet – most először – el is veszíthetünk, katasztrofális következményekkel.
Van egy megfelelő külpolitikai stratégia ennek a nagyon veszélyes korszaknak a kezelésére, amely az alapvető nemzeti érdekeket részesíti előnyben, és az első számú nagyhatalmi riválisunkra koncentrál. De a józan belátás ott kezdődik, hogy felismerjük: veszedelmes irányba haladunk.
2023. 09. 23.
Az egyik francia médiakutató intézet az ukrajnai háború, pontosabban az arról szóló „tudósítások háborúja” (guerre des récits) kapcsán megállapítja, hogy „a nemzetközi színtéren a percepciók sokszor fontosabbak, mint a valóság”. Ez az amerikai-kínai, illetve kínai-amerikai geopolitikai konfrontációról is elmondható. Elbridge Colby fentebb idézett cikkében elismeri ugyan, hogy „senki sem tudja, Kína valóban le akar-e csapni, és ha igen, akkor mikor”, de megnyilatkozásainak és X-posztjainak[5] mégis az a fő üzenete, hogy Kína – elsősorban Tajvan miatt – háborúra készül az Egyesült Államok ellen, és az ukrajnai háborúra, nem pedig „az első számú nagyhatalmi riválisra” koncentráló Amerika ezt a nagyhatalmi háborút, történelme során először – elveszítheti, „katasztrofális következményekkel”.
A „katasztrófa” nyilván az volna, ha egy ilyen, vesztes háború után Washington (a security establishment számára „létfontosságú”) globális elsőbbsége véget érne, Kína pedig Tajvan és a Dél-kínai-tenger bekebelezésével hegemon pozícióba kerülne az eurázsiai peremterület[6] legfontosabb, kelet-ázsiai szegmentumában, amit Amerika a geopolitikai szakértők nagy többsége és a 2. világháború óta gyakorlatilag valamennyi védelmi-stratégiai-külpolitikai doktrína szerint semmiképpen sem engedhet meg. Értsd: egy ilyen fordulatot akár háború árán is meg kell akadályoznia.
Persze nem mindenki gondolkodik így. Miközben Colby és a hozzá hasonló konzervatív stratégák szerint (lásd itt és itt) Kelet-Ázsiában háború fenyeget, és éppen ezért egyrészt újra kell éleszteni az amerikai hadiipart, másrészt Ukrajnával szemben (amelynek a megsegítése elsősorban Európa feladata kell hogy legyen) egyértelműen a kelet-ázsiai potenciális hadszíntérre kell koncentrálni[7], vannak olyan katonai szakértők is, akik úgy vélik, hogy Amerikának nem kellene háborút viselnie Kínával, ha az megtámadja Tajvant.[8]
Daniel L. Davis nyugalmazott ezredes, a Defense Priorities tudományos főmunkatársa szerint:
Az Egyesült Államok és Kína összesített kereskedelme 2022-ben 690 milliárd dollárt tett ki, ami rekord összeget jelentett. A protekcionista politikák miatt 2023-ban ennél kevesebb lesz, de Kína Amerika legnagyobb kereskedelmi partnere marad. Ez a kereskedelmi összefonódás aláhúzza azt, hogy egy okos, kemény és hatékony versengés Kínával csak előnyére válhat Amerikának, amely csak veszíthet azzal, ha a kapcsolatok a közvetlen katonai konfliktusig elmenően megromlanak.
A háború Kínával se nem elkerülhetetlen, se nem szükséges, de jelenleg mind Peking, mind pedig Washington esztelen módon az összecsapás felé sodródik.
Kevesen vannak tudatában annak, hogy az Egyesült Államoknak 375 ezer fős, elképesztően magas létszámú katonai állománya van az indiai-csendes-óceáni térség 66 külön támaszpontján.
A két szuperhatalom összecsapásának a legvalószínűbb lobbanáspontja Tajvan. Peking a szigetet Kína egyik tartományának tekinti, az Egyesült Államok pedig egy de facto független országnak.
Washingtonnak súlyos árat kellene fizetnie, ha háborúba bocsátkozna Kínával annak hátsó udvarában, a Tajvan körüli vizeken. Valószínűleg sok száz támadó repülőgépet, számos hadihajót (beleértve négy repülőgép-hordozót), és több tízezer katonát veszítenénk el. Egy ilyen arányú veszteség évtizedekig kockára tenné nemzetbiztonságunkat otthon és külföldön.
Ha az Egyesült Államok kimarad ebből a háborúból, akkor hatalmas előnyre tesz szert Kínával szemben. A sértetlen amerikai hadsereg teljes ereje rendelkezésre állna, míg a kínai néphadsereg komolyan meggyengülne, ha megkísérelne áttörni a tajvani védelmi vonalakon. Kínának több mint egy évtizedre volna szüksége ahhoz, hogy pótolja veszteségeit. Mi pedig maradéktalanul garantálni tudnánk a saját nemzeti biztonságunkat, és minden előny nálunk volna mind regionálisan, mind globálisan.
Egyértelműen kimondhatjuk tehát: nem kellene háborúba bocsátkoznunk Kínával, ha az megtámadja Tajvant.
2023. 09. 24.
Ha Washington megfogadná Davis tanácsát, akkor katonai értelemben kétségtelenül sokkal jobb helyzetbe kerülne Kínánál. Geopolitikai értelemben azonban kénytelen lenne tudomásul venni, hogy világelsőségét (primacy) elveszítené, amennyiben nem akadályozza meg, hogy Kína Tajvan annektálásával a kelet-ázsiai peremterületnek mind a szárazföldi, mind pedig a tengeri sávjában (a Sárga-, a Kelet-kínai- ás a Dél-kínai-tengert összefüggő és egységes „beltengerré” téve) hegemón pozícióba kerüljön. A „beltenger”-t azért tettem idézőjelbe, mert a Dél-Korea, a japán szigetek és a Fülöp-szigetek által alkotott „túlsó part” menti vizekre természetesen már nem terjedne ki Kína befolyása, viszont a nemcsak nemzetközi jogi, hanem katonai és politikai értelemben is Kína ellenőrzése alatt álló Tajvan, amolyan elsülyeszthetetlen repülőgép-hordozóként biztosítaná a kínai szempontból egységes térségnek tekinthető Kelet-kínai- és Dél-kínai-tenger legnagyobb része fölötti kínai ellenőrzést.
Nem csoda tehát, hogy az Egyesült Államok – Japán aktív támogatásával – egy támadás esetén akár katonailag is beavatkozna Tajvan oldalán a háborúba, mert semmiképpen sem engedheti meg, hogy – mint jeleztem – Kína megszerezze az összefüggő eurázsiai peremterület[9] legfontosabb – kelet-ázsiai – szegmentuma fölötti hegemóniát.
Elég csak áttekinteni Mike Gallagher republikánus képviselőnek, az „Egyesült Államok és a Kínai Kommunista Párt közötti stratégiai versengésről szóló képviselőházi bizottság” elnökének a megnyilatkozásait (lásd itt és itt) hogy meggyőződjünk róla: egy Biden utáni republikánus adminisztráció új hidegháborút akar Kínával, amely kizár bármiféle „hamvaiból újjáélesztett kapcsolatfelvételt” (zombie engagement) és „engedékenységet”.
Gallagher szerint a „katasztrófát” (vagyis a háborút) nem „kapitulációval” kell elkerülni, hanem úgy, hogy „eget-földet megmozgatva, katonai erővel (hard power) álljuk útját Xi-nek, amikor Tajvanról van szó”. Ezt a republikánusok hangadó Kína-politikusa úgy érti, hogy a Nixon és Kissinger 1971-es látogatása óta a Tajvannal kapcsolatos amerikai politikát jellemző „stratégiai ambiguitás” helyett „stratégiai egyértelműség”-re (strategic clarity) van szükség, nem csak a nyilatkozatok, hanem legfőképpen a cselekedetek szintjén, vagyis „amerikai fegyvereknek a Fülöp-szigetekre, Japánba és Tajvanra való telepítésével”, az amerikai elnök retorikai elkötelezettségénél ugyanis fontosabb „az invázió reál-időben való hiteles megtagadása”.
Mivel az amerikai katonai és biztonsági szakértők szinte egyöntetű véleménye szerint[10] az Egyesült Államok jelen pillanatban nincs felkészülve arra, hogy „háborúba bocsátkozzon Kínával, annak hátsó udvarában”, el lehet képzelni, hogy Amerika már most is számottevő kelet-ázsiai katonai erejének jelentős megnövelése (beleértve a Tajvanba irányuló fegyverszállítmányokat is) milyen válaszreakciót fog Kínában kiváltani.
Ha ehhez még hozzászámítjuk azt is, hogy a republikánusok, mint a konzervatív többségű amerikai képviselőház Kínával foglalkozó különbizottságának az elnevezéséből is kiderül, a világ másik szuperhatalmát egy illegitim, „a nemzetközi szabályokat semmibe vevő marxista-leninista rezsim”-nek tekintik (ami a kínai politika, a kínai társadalmi-politikai modell abszolút félreismerését jelenti), szinte biztosra vehető, hogy az előbb-utóbb hatalomra kerülő amerikai republikánusok, az első világháború előtti „alvajárókhoz” hasonlóan ki fognak provokálni egy kelet-ázsiai háborút, ami azért remélhetőleg nem fog világháborúhoz vezetni.
2023. 09. 25-26.
A Biden-adminisztrációt támogató egyik legbefolyásosabb háttérintézet, a Brookings[11] nemrég kiadott egy könyvet az amerikai-kínai kapcsolatokról és a kínai kihívásról, amelynek szerzői amellett érvelnek, hogy „a tajvani-szorosi konfliktus nem előre elrendeltetett (preordained), és stratégiai őrültség volna az Egyesült Államok részéről, ha arra a következtetésre jutna, hogy a konfliktus kikerülhetetlen (inescapable)”.
A könyv egyik kulcsmondata így hangzik: „A Tajvani-szorosra most jellemző helyzetben amerikai határozottságra és állhatatosságra, nem pedig riadalomra van szükség. Amerika szerepe nem az, hogy megoldja ezeket a problémákat, hanem az, hogy nyitva hagyjon egy útvonalat, amelyen haladva ezek a problémák megoldódhatnak.” A Biden-kormányzatnak a szerzők szerint támogatnia kell Tajvan biztonságát, de „anélkül, hogy maga ellen fordítaná Pekinget”.[12]
A Biden-kormányzat, a fentiekkel (is) összhangban, arra törekszik, hogy stabilizálja a kétoldalú kapcsolatokat, és rendszeresítse a két ország közötti diplomáciai, politikai és nem utolsó sorban katonai párbeszédet. Ezért amerikai szempontból a korábbi állapotokhoz képes fontos eredményként könyvelik el Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó és Wang Yi külügyminiszter legutóbbi máltai találkozóját, amelyet novemberben valószínűleg egy Biden-Xi csúcstalálkozó követ majd.
Ezzel azonban – mint Richard Haass, a New York-i Council on Foreign Relations tiszteletbeli elnöke megjegyzi – „a két kormány legfeljebb csak azt éri el, hogy elkerüljön egy válságot”.
Azt hiszem, pontosabban fejezi ki a lényeget, ha azt mondjuk, hogy ez a fajta diplomáciai kapcsolatfelvétel, amely mindkét ország alapvetően kétértelmű hozzáállását tükrözi, csupán elodázza a válságot. Amely előbb-utóbb mégiscsak elkerülhetetlennek tűnik, akkor is, ha a republikánusok 2025 februárjában esetleg még nem kerülnek hatalomra.
2023. szept. 27.
A válság szerintem akkor nem lesz elkerülhető, ha Kína gazdasági és technológiai fejlődése legalább egy évtizeden keresztül még nem torpan meg. Martin Wolf, a Financial Times gazdasági szakírója így látja Kína fejlődési esélyeit[13]:
Mi Kína gazdasági jövője? Magas jövedelmű és így elkerülhetetlenül és hosszú időn keresztül a világ legnagyobb gazdaságává válik, vagy beleragad a közepes jövedelműek csapdájába? Ez létfontosságú kérdés mind a világgazdaság, mind pedig a globális politika szempontjából.
Az IMF szerint Kína egy főre eső GDP-je (vásárlóerő paritáson mérve) a 2022-es amerikai szint 28%-a volt. Ez majdnem pontosan a fele a lengyel egy főre eső GDP-aránynak. Mégis, viszonylagos szegénysége ellenére Kína így számolt GDP-je a legnagyobb a világon. Mármost tegyük fel, hogy ez az amerikaihoz viszonyított GDP-arány megkettőződik, és eléri a lengyelországi szintet. Ez esetben a bruttó hazai terméke több mint kétszerese lenne az amerikainak, és nagyobb lenne, mint Amerika és az EU együttes GDP-je.
Érdemes megjegyezni, hogy Kína Amerikához viszonyított egy főre eső bruttó hazai terméke a 2 százalékos szintről 42 év alatt, 1980-tól 2022-ig nőtt az amerikai szint 28 százalékára. Ez valamivel kevesebb, mint négyszeres megkettőződés. Egy újabb megkettőződés, mondjuk 20 év alatt, elképzelhetetlen volna?
Korea az amerikai szint 28 százalékát, ahol most Kína van, 1988-ban érte el, az 57 százalékos szintet pedig, ahol most Lengyelország van, 2007-ben. Most 70 százalékon áll. Ha Kína képes lesz ugyanerre, Lengyelország Amerikához viszonyított 2022-es szintjét a 2040-es években, a koreai 70 százalékos szintet pedig a 2050-es években érné el. Ez egy teljesen új világ volna.
Természetesen érvek hosszú sorát lehet felvonultatni amellett, hogy Kína a végére ért a hihetetlenül gyors gazdasági és technológiai felzárkózásához vezető útnak. Az öregedő lakosságra, a strukturális egyensúlyhiányokra, a pénzügyi sebezhetőségre, a romló globális környezetre és a jelenlegi önkényes és elnyomó kormányra lehet itt – többek között – hivatkozni. Ezek teljesen legitim szempontok.
De ne feledkezzünk meg ennek a hatalmas országnak az erősségeiről sem. Kínában 1.4 millió mérnök végez évente, ott van a világ legforgalmasabb szabadalmi hivatala, rendkívül vállalkozószellemű a lakossága, és a világ élén jár – csak hogy egy példát említsünk – az elektromos járművek terén. Az informatikában máris messze az európaiak előtt van. Egyszóval, Kína tényleg nem érhet el Lengyelország szintjére?
Tény, hogy Kína egyre nehezebben jut ki a világpiacra, és jut hozzá a csúcs-technológiákhoz. Háborús veszély is fenyeget. Komoly eltökéltségre van szükség az előbbivel való megbirkózáshoz és bölcsesség az utóbbi elkerüléséhez.
Úgyhogy igen, valóban lehetséges, hogy amit most látunk, az Kína femelkedésének a vége. De ez nem elkerülhetetlen. És mindent felülír az, hogy ami történni fog, az inkább függ Kína választásaitól, mint a nyugati vágyaktól.
Martin Wolf figyelemreméltó cikkének a kulcspasszusa a végszó: Kína és a világ jövője alapvetően Kína opciójától függ: a nem könnyű, a kínai modellt kemény próbára tevő békés fejlődés útját választja-e, vagy a stagnálás nem túl biztató perspektívájával kell szembenéznie, ami esetleg arra késztetheti, hogy engedjen Tajvan körül vagy a Dél-kínai-tengeren a katonai konfrontáció kísértésének.
A fő kihívás Kína számára az, hogy egyszerre kell megküzdenie a Nyugat és közötte tulajdonképpen már folyamatban lévő és a kapcsolatok egyre szélesebb körére kiterjedő szétkapcsolódással (decoupling) vagy szétválással[14] (separation) (lásd itt és itt), ami szerintem alapvetően a Martin Wolf által előrejelzett és a 2040-es és 2050-es években várható „teljesen új világ” elkerülését célozza, és az új helyzetben immár működésképtelen, mert a megtakarítások és a befektetések túlságosan magas szintjén alapuló kínai gazdasági modell radikális átalakításával.
Ez utóbbi kemény lépéskényszerre szintén Martin Wolf hívta fel a figyelmet újabb cikkében, amelynek a hirtelen megírására talán azért kerülhetett sor, mert előző – fentebb idézett – cikke komoly vitákat válthatott ki a Financial Times szerkesztőségében, és lehet, hogy nem csak ott, túlságosan empatikus hozzáállása miatt.
A Financial Times vezető gazdasági kommentátora itt[15] ezeket írja:
A jövedelmük most azoknak kell hogy nőjön, akik el fogják azt költeni. Ez közép távon a fogyasztás magasabb növekedési szintjét és hosszú távon a fogyasztás magasabb szintjét fogja eredményezni, ami szilárd alapja lehet a jövőbeli növekedés iránti belső igénynek. Ez azonban megköveteli a jövedelmekek és javaknak az átlagemberek irányába történő újraelosztását, valamint a közkiadások irányának a jelentős megváltozását. És a fennálló adósságok mielőbbi átütemezését nemkülönben.
Úgy tűnik, hogy Kína modern gazdaságtörténetének döntő pillanatához érkezett. Ha a kormány felismeri, hogy a megtakarítások és a befektetések túlságosan magas szintjén alapuló régi gazdasági modell működésképtelen, egy kiegyensúlyozottabb, fogyasztáscentrikus gazdasággal ésszerű növekedési szintet érhet el. A GDP 30-35 százalékát kitevő megtakarítási ráta [szemben a jelenlegi 45 százalék körülivel[16]], elég lehet. De ahhoz, hogy valami hasonlót elérjen, Kínának forradalmi változásokat kell végrehajtania a jövedelemeloszlásban és a kormány prioritásait illetően. Ez jót tenne Kínának. Ezzel elkerülheti a japán csapdát. De el fogja és el akarja-e kerülni?
Ha, mint a Nobel-díjas Paul Krugman nemrég megjegyezte, a szociális gondoskodást elutasító Kína semmiképpen sem tekinthető „kommunista társadalomnak”, hanem sokkal inkább „a mohó, nagyon egyenlőtlen kapitalizmus gyakorlatát” mutatja, talán nem elképzelhetetlen, hogy Kína elsajátítja a szociális piacgazdaság valamilyen ázsiai formáját is. Hogy ezzel együtt – mint Wolf, gondolom, reméli –, a nyugati demokrácia valamilyen formája is belopakodik-e Kínába, nagyon kérdéses. Nemcsak azért, mert a kínai politikai elit meggyőződött arról, hogy a nyugati típusú demokrácia a kritikus területeken (kül- és biztonságpolitika, védelem, pénzügyek) megnehezíti és sokszor lehetetlenné teszi a gyors döntéshozatalt, hanem azért is, mert épp Amerika példája mutatja a legeklatánsabban, hogy a Nyugat legalább olyan súlyos válsággal küszködik a saját modelljét illetően, mint Kína.
Meglátjuk, melyikük fog nagyobb eséllyel – és főként hamarabb – kilábalni a saját válságából.
*
Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a bukaresti (és kolozsvári) Kriterionnál, amelynek szerkesztője voltam, még annak idején több fontos könyv is megjelent Kínáról. Csak a címeket sorolom:
Joseph Needham: Kína öröksége. Tudomány és civilizáció Kínában, Fordította és az előszót írta Kászoni Zoltán István. Kriterion, Bukarest, 1984. Korunk-sorozat.
Pászka Imre: Struktúrák és közösségek. Kriterion, Bukarest. 1984. Forrás-sorozat.
A bölcsesség útja. Ókori kínai gondolkodók írásaiból. Válogatta, a bevezetőt és az előszót (Kínai paradigma) írta Pászka Imre. Kriterion, Bukarest, 1988. Téka-sorozat.
Az akkor A Hétnél szerkesztősködő, 2020-ban Bécsben elhunyt Kászoni Zoltán István válogatását és Pászka Imre Forrás-kötetét én szerkesztettem, de Pászka kínai válogatását már nem, mert az 1987. februári házkutatást követően eltávolítottak a Kriterion szerkesztőségéből, és 1988. decemberében, amikor a könyv megjelent, már Magyarországon tartózkodtam. Ahova nem sokkal később Pászka Imre is követett, aki most a Szegedi Egyetem professzor emeritusa.
[1] Vö. Halford J.Mackinder: A földrajz mint a történelem kulcsa, valamint uő: Demokratikus ideálok és a valóság, in Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt. Budapest, 2002. 16-35.
[2] Nicholas John Spykman: Eurázsia politikai térképe, in Geopolitikai szöveggyűjtemény. 56-65.
[3] Lásd Spykman idézett írásának 9. és 10. ábráját (A világ Mackinder elképzelése szerint, valamint: Eurázsia geopolitikai térképe), in i.m. 57-58. Az eurázsiai peremterületet én másképp értelmezem, mint Spykman, vagyis az európai, a közel-keleti és a kelet-ázsiai szárazföldi peremet, valamint a part menti tengereket és szigeteket geopolitikai szempontból egyetlen (bár távolról sem egységes) övezetnek tekintem. Abban viszont teljesen egyetértek vele, hogy ez az így, azaz tág értelemben felfogott peremterület „hatalmas ütközőzónaként viselkedik”, és „mivel két irányba néz, kénytelen kétéltűként viselkedni, s megvédeni magát mind a szárazföldön, mind a tengeren”. (I. m. 61.)
[4] Elbridge Colby: World events are not going America’s way. We need not doubling down but fundamental change. The Spectator, 2023. szept. 18.
[5][5] A twitter-bejegyzések új, Elon Musk „hatalomátvétele” utáni elnevezése. Elon Muskról most jelent meg Walter Isaacson portré-könyve. Fareed Zakaria Isaacsonnall folytatott beszélgetésének az átiratát lásd itt.
[6] Lásd erről a 3. sz. lábjegyzetet.
[7] Vö. Elbridge A. Colby és Alexander B. Gray: America’s military-industrial complex needs a revival. National Review, 2023. aug. 26; Alexander Velez-Green: The case for urgency against China. The National Interest, 2023. szept. 11.
[8] Vö. Daniel L. Davis: We should not choose to fight a war with China if they invade Taiwan. thehill.com, 2023. szept. 14.
[9] Lásd a 3. sz. lábjegyzetet, ahol megadtam Eurázsia Nicholas J. Spykman által megalkotott geopolitikai térképének a lelőhelyét a Geopolitikai szöveggyűjtemény című kötetben. Ezt most kiegészítem a Spykman 1944-ben megjelent eredeti kötetében található térképekkel. (Nicholas John Spykman: The Geography of the Peace. Yale Institute of International Studies, 1944.) Különösen a Geopolitikai szöveggyűjteményben nem szereplő 5., záró fejezet (The strategy of security) alábbi térképeire hívnám fel a figyelmet: Map 43: Gates to the heartland; Map 45: Eurasian conflict zones; Map 46: Heartland versus rimland; Map 47: Intra-rimland conflict; Map 48: Maritim versus amphibian conflict.
[10] A fentebb már idézett Daniel Davis mellett most – csak a példa kedvéért – Alex Velez-Greenre, a The Heritage Foundation nemzetbiztonsági és külpolitikai tanácsadójára hivatkozom: „A politikai döntéshozók gyakran gondolják azt, hogy az Egyesült Államok elrettentheti Kínát attól, hogy lerohanja Tajvant, vagy hogy győzhet, amennyiben az elrettentés csődöt mond. De ez ma már nem biztosra vehető előfeltevés. Valójában nagyon is lehetséges, hogy az Egyesült Államok nem lesz képes elrettenteni Kínát az évtized háralévő részében. Vagy, ami még ennél is rosszabb: a kínai néphadsereg képes lesz legyőzni az amerikai erőket a Tajvanért folytatott háborúban.” (Alexander Velez-Green: The case for urgency against China. The National Interest, 2023. szept. 11. )
[11] Thomas Wright, a Brookings volt vezető munkatársa például, akivel többször is foglalkoztam ebben a naplóban (akit érdekel, rákereshet a blogomban) 2022 áprilisától a Nemzetbiztonsági Hivatal stratégiai tervezési főosztályának a vezetője (director for strategy) lett. Szerinte Amerikának minden lehetséges módon, a háborút kivéve, el kell érnie („all measures short of war”), hogy demokratikus szuperhatalomként megnyerje a stratégiai versenyt a rivális autoritárius nagyhatalmakkal.
[12] Vö. Bonnie Glaser and Ryan Hass on getting Taiwan policy right. thewirechina.com, 2023. szept. 24.
[13] Vö. Martin Wolf: We shouldn’t call ‘peak China’ just yet. Yes, there are deep structural problems in the economy, but this is also a country with significant strengths. FT, 2023. szept. 19.
[14] Vö. Viking Bohman: Decoupling from China: the only question is how far the West will go. South China Morning Post, 2023. szept. 25; Kaye Wiggins: A hidden US-China decoupling. Private equity firms are becoming the arbiters of a competing set of demands from investors whose interests are political. FT, 2023. szept. 26.
[15] Vö. M. Wolf: How China can avoid the Japan trap. Income needs to accrue to those who will spend it — but this will require redistribution on a significant scale. FT, 2023. szept. 26.
[16] Lásd a Wolf második cikkében közölt IMF-grafikont.
A szerző blogbejegyzése 2023. szeptember 27-én.
