Amerikai ajánlat Oroszországnak; az ukrán csőd a Nyugat problémája lesz; Biden álomvilága.
Frissítve!
2023. 10. 13.
Érdekes, hogy az amerikai-orosz partnerség, amelynek az előtörténetéről és elejtéséről pár nappal ezelőtt írtam, most hirtelen újból előtérbe került amerikai szakmai körökben és feltehetően nemcsak ott. Thomas Graham, a New York-i Council on Foreign Relations orosz-szakértője, aki 2004 és 2007 között az elnök különleges tanácsadója és a Nemzetbiztonsági Tanács orosz részlegének a vezetője volt, és az amerikai-orosz stratégiai dialógusért felelt, az intézet lapjában[1] a következőket írta erről:
Miközben Ukrajnában tart a háború, nehéz elképzelni az Oroszország és a Nyugat közötti konstruktív viszonyt. Amit még valószínűtlenebbé tesznek a Kreml állandó Nyugat-ellenes kirohanásai. De még akkor is, ha Oroszország stratégiai elképzelései kudarcot vallanak – ami aligha vehető biztosra, tekintettel az ukrán ellenoffenzíva lassú és bizonytalan kimenetelére –, az ország nem fog eltűnni a világ színteréről. Még egy legyőzött Oroszországnak is hatalmas területe marad Eurázsia szívében, a világ természeti erőforrásainak leggazdagabb tárházával, óriási nukleáris arzenáljával és biztonsági tanácsi állandó tagságával. Tetszik vagy nem, az Egyesült Államoknak együtt kell élnie Oroszországgal.
Washington hajlamos arra, hogy Moszkva magatartását ellenséges és tartós fenyegetésnek tekintse. Van azonban az orosz identitásnak egy olyan kulcs-eleme, amit az Egyesült Államok kihasználhat a saját céljaira: az, hogy Oroszország stratégiai autonómiával rendelkező nagyhatalomnak tekinti magát, amely a saját nemzeti érdekeit szolgáló független külpolitikát követ. Ez volt az orosz külpolitika legfontosabb alapelve a 18. század óta, amely mellett mind a cári Oroszország, mind a Szovjeunió kitartott. Oroszország még a hidegháború után is vágyott erre a szabadságra.
Az Egyesült Államok évtizedeken keresztül ellenszegült Moszkva ezirányú erőfeszítéseinek. És tekintettel a két ország közötti ellenségeskedésre, amely csak fokozódott Oroszország Ukrajna elleni brutális invázióját követően, nehéz elképzelni, hogy Washington magatartása megváltozhat. De Oroszország autonómia iránti vágya lehetőséget nyújt az Egyesült Államok számára – mert potenciálisan előnyös helyzetbe kerülhet Kínával szemben.
Ha Oroszországot nem akarjuk továbbra is nemzetközi páriává tenni, és helyreállítjuk a normális diplomáciai kapcsolatokat, Washington felhasználhatja Moszkvát arra, hogy Eurázsiában Amerikának kedvező erőviszonyokat alakítson ki. Következésképp, miközben az Egyesült Államok szövetségeseivel és partnereivel arra törekszik, hogy útját állja Oroszországnak Ukrajnában, máris elkezdhet azokon a lépéseken gondolkodni, amelyek a jövőben megőrizhetik Oroszország stratégiai autonómiáját – különösen a Pekinggel szembeni egyre nagyobb függőségének a csökkentését elősegítve.
Ha Oroszország el akarja kerülni a Kínának való stratégiai alárendelődését, nem támaszkodhat olyan kezdetleges multilaterális csoportosulásokra, amelyek nem vehetik fel a versenyt a Nyugat által uralt globális intézményekkel. És a nála gyengébb országokkal fenntartott erősen tranzakcionális kétoldalú kapcsolatokra sem számíthat. Úgyhogy csak a Nyugat – elsősorban az Egyesült Államok – marad az egyetlen tényleges opció. Csak Washington és partnerei biztosíthatják Oroszország számára azokat a kereskedelmi előnyöket, azt a technológiai együttműködést és azokat a geopolitikai opciókat, amelyekre szüksége van, hogy megőrizze stratégiai autonómiáját és ne váljon Kína örökös alárendelt partnerévé.
Putyin soha nem fogja tudomásul venni ezt a valóságot. Az ő Amerika-ellenessége túlságosan mély, és ő a sorsát már túl szorosan hozzáláncolta Xi Jinping kínai elnökhöz semhogy nyisson az Egyesült Államok felé, még ha ez stratégiailag előnyös volna is a számára. De a leendő orosz vezetőket már nem fogják ugyanezek a pszichológiai és politikai kényszerűségek nyomasztani. Az Egyesült Államok számára komoly kihívást jelent, hogy meggyőzze ezeket a vezetőket arról, hogy a Nyugat támogathatja a Kreml arra irányuló erőfeszítéseit, hogy megőrizze stratégiai autonómiáját. Washingtonnak fel kellene ajánlania a normális diplomáciai kapcsolatok helyreállítását és a nyugati piacok megnyitását az orosz kerekedelem és az orosz befektetések számára. Ugyanakkor konstruktív álláspontra kellene helyezkednie az orosz biztonsági aggályokkal kapcsolatban, befogadva Oroszországot az európai biztonsági struktúrába – azzal a feltétellel, hogy Moszkva felhagy Ukrajna elleni agressziójával, és legalább befejezi a városok bombázását, beleegyezik a tűzszünetbe és segít előkészíteni a tartós rendezéshez vezető tárgyalásokat. Ez a megállapodás [bargain] megsokszorozná Oroszország opcióit a globális színtéren, valódi stratégiai autonómiát biztosítva számára. Washington pedig előnyre tenne szert Pekinggel szemben, megfosztva Kínát egy fontos stratégiai partnertől.
A dilemma, amivel Washingtonnak szembesülnie kell az, hogy miként tegye a nyugati opciót vonzóvá Moszkva számára anélkül, hogy megjutalmazná az agresszióját vagy veszélyeztetné az amerikai érdekeket Európában. Más szavakkal a kihívás az, hogyan lehet úgy támogatni Oroszországot, hogy közben Ukrajna függetlensége és az európai biztonság se szenvedjen kárt. Az nem valószínű, hogy Oroszország kiegyezik a Nyugattal, ha az Egyesült Államok ragaszkodik ahhoz, hogy Moszkva adja fel az általa elfoglalt ukrán területeket, jelentős mértékben járuljon hozzá Ukrajna újjáépítéséhez, és fogadja el a Nato keleti bővítését.
Ez csak akkor volna lehetséges, ha a Nyugat továbbra is egységesen kiállna Ukrajna mellett, és Kijev haladást érne el a harctéren. Egy ilyen helyzetben, ahelyett, hogy Oroszország teljes, megalázó vereségét erőltetné, az Egyesült Államoknak világossá kellene tennie, hogy készen áll arra, hogy konstruktívan kezelje biztonsági aggályait, feloldja a szankciókat, és helyreállítsa Oroszország kereskedelmi kapcsolatait a Nyugattal.
E szcenárió keretében Washington és partnerei nyitottak volnának arra, hogy helyreállítsák az energetikai kapcsolatokat Európa és Oroszország között – de anélkül, hogy megengednék Európának, hogy újból túlságosan függővé váljon Oroszországtól. Az orosz vezetők az Európán belüli elfogadható helyzetre vonatkozó ajánlatot nagyon is az érdekeik szerint valónak tekinthetik, különösen, ha az alternatíva a fájó vereség.
Kétségkívül, sokan kárhoztatnának bármilyen hasonló kibékülést [reconciliation] – különösen a baltiak, a lengyelek és az ukránok. Az amerikai közvéleménynek az a része, amely Oroszországot „tartós fenyegetés”-nek tekinti, mint a Biden-adminisztráció nemzetbiztonsági stratégiája megállapítja, szintén tiltakozna. Ők minden olyan amerikai erőfeszítést elutasítanának, ami segítené Oroszországot abban, hogy megőrizze stratégiai autonómiáját, mint az agresszió megjutalmazását, miközben a cél Oroszország legyőzése és meggyengítése kellene hogy legyen, hogy ne veszélyeztethesse Európát. Ezeknek az aggodalmaknak az eloszlatása érdekében Washingtonnak be kell bizonyítania, hogy a Nato-t továbbra is az európai biztonság alapjának tekinti bármilyen jövőbeli orosz agresszióval szemben.
Az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy Oroszországra csak európai szemszögből tekintsen. Az ukrajnai teljes győzelem Oroszország megsemmisítő vereségével stratégiai problémákat okozna az Egyesült Államoknak máshol. Oroszország viselkedésével szembeni viszolygása ellenére, Washingtonnak egy olyan Oroszországra van szüksége, amely elég erős ahhoz, hogy a saját területét ténylegesen az ellenőrzése alatt tartsa, és olyan regionális erőviszonyokat alakítson ki Ázsiában, amelyek kedvezőek Washington számára. Az Egyesült Államoknak nem kell félnie az orosz hatalomtól. Inkább azon kell kreatív módon gondolkodnia, hogy miként fordíthatja Moszkva erősségeit, érdekeit és ambícióit a saját előnyére. Az Egyesült Államok mint az erősebb hatalom, nem tekintheti ezt megoldhatatlan feladatnak. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Ez eléggé egyértelmű üzenet azoknak az orosz hatalmi tényezőknek, amelyek – amerikai remények szerint – előbb vagy utóbb meg fogják buktatni Putyint, de nem akarnak lemondani Oroszország nagyhatalmi pozíciójáról, sőt szeretnék azt megerősíteni, ám nem a kínai kapcsolat elmélyítésével, hanem a nyugati, elsősorban amerikai kapcsolatok újrafelvételével.
Az egyik legjobb és legbefolyásosabb orosz-szakértőnek számító szerző egy október eleji rövidebb írásában felteszi a kérdést, hogy „eltávolíthatják-e Putyint a hatalomból?”[2]:
Ha el akarják mozdítani, de anélkül, hogy az egész rendszert romba döntenék, akkor ehhez egy finom hangolású konspirációra van szükség azok részéről, akik a tényleges hatalmat tartják a kezükben – ami nehéz feladat. De nem lehetetlen.
Putyin politikai helyzete erősnek tűnik, de az orosz elit-politika nem látható át. Kevés betekintés kínálkozik mindabba, ami a színfalak mögött történik, különösen a hadseregben és a titkosszolgálatokban, amelyek támogatása kritikus fontosságú Putyin hatalma számára, mint ahogy azok számára is, akik megpróbálják őt elmozdítani. Ha Putyint megfosztják a hatalomtól, akkor ez meglepetésként fogja érni a világot, és minden bizonnyal magát Putyint is.
Nem hiszem, hogy különösebb értelme volna egy ilyen, Putyint megbuktató puccsnak az esélyeit latolgatni. Annál érdekesebb viszont maga az ajánlat, amit Graham az oroszoknak tett, különösen, ha meggondoljuk, hogy ő is tagja volt annak a volt tisztségviselőkből álló szakértői csapatnak, amely az NBC Newsnak július elején nyilatkozó források szerint titkos tárgyalásokat folytatott „prominens orosz személyiségekkel”, azzal a céllal, hogy megalapozzák a háború befejezését célzó potenciális tárgyalásokat.[3]
A csoport tagjai, akik között a már említett Thomas Graham mellett ott volt Richard Haass volt diplomata, a Council on Foreign Relations emeritus elnöke és Charles Kupchan a Nemzetbiztonsági Tanács európai részlegének volt igazgatója és a Council Európa-szakértője is, 2023 áprilisában több órán keresztül tanácskoztak New Yorkban Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel. Hogy miről, arról Graham idézett írásán kívül Haas és Kupchan közös Foreign Affairs–tanulmánya adhat némi tájékoztatót[4].
Íme a cikk egyik fontos részlete:
Kijev meggyőzése arról, hogy fogadja el a tűzszünetet és a bizonytalan kimenetelű diplomáciai erőfeszítést nem kisebb kihívás lehet, mint Moszkva meggyőzése ugyanerről. Sok ukrán ezt a javaslatot kiárusításnak tekintheti attól való félelmében, hogy a tűzszüneti vonalak új de facto határokká válnak. Zelenszkijnek drámai módon vissza kellene fognia háborús céljait, miután ő a háború kezdete óta győzelmet ígért.
De Kijev végül is sok mindenért megkedvelheti ezt a tervet. Bár a harcok befejezése befagyaszthatja az Oroszország közötti új demarkációs vonalat, Kijevet senki sem fogja arra kérni vagy az irányba befolyásolni, hogy adja fel azt a célját, hogy valamennyi területét visszaszerezze, beleértve a Krímet és a Donbaszt is. A terv inkább az lenne, hogy a még orosz megszállás alatti területek és lakosság státusának a végleges rendezését el kell halasztani. Kijev lemondana arról, hogy ezeket a területeket megpróbálja erőszakkal visszaszerezni, ami most minden bizonnyal sokba kerülő nyitó lépés volna, és valószínűleg kudarccal járna. Ehelyett elfogadná azt, hogy a területi integritás visszanyerésével meg kell várni a diplomáciai áttörést. Ami viszont csak akkor válik lehetségessé, miután Putyin már nincs hatalmon. Közben a nyugati kormányok arra tesznek ígéretet, hogy csak akkor fogják a szankciókat teljesen feloldani, és a Moszkvával való kapcsolataikat normalizálni, ha Moszkva aláír egy Kijev számára elfogadható békemegállapodást.
Ez a javaslat így a stratégiai pragmatizmust összeegyezteti a politikai elvszerűséggel. Az ukrajnai béke nem válhat azoknak a háborús céloknak a túszává, amelyek bár morálisan megalapozottak, valószínűleg elérhetetlenek. Ugyanakkor a Nyugat nem jutalmazhatja meg az orosz agressziót azzal, hogy rákényszeríti Ukrajnát: véglegesen fogadja el a tőle erőszakkal elvett területet. A megoldás az, hogy a háborút be kell fejezni, miközben a még orosz megszállás alatti területek végleges hovatartozásának a rendezését el kell halasztani.
Ezeket a javaslatokat, amelyeknek a nyilván részletesebb és precizebb változatait az amerikai és orosz szakértők és politikusok megvitatták, az teszi különösen érdekessé, hogy Jake Sullivant és a Nemzetbiztonsági Tanácsot „mindenről tájékoztatták” [fully briefed] a titkos tanácskozásokkal kapcsolatban, mint Susan B. Glassernek a The New Yorkerben megjelent figyelemreméltó Sullivan-portréjából kiderül[5].
Júniusban azt is elmondták nekem – írja a szerző –, hogy egy közvetítő járt a Fehér Házban, és üzenetet hozott a Kremltől. „A Fehér Ház szemügyre akarja venni ezeket az embereket”, mondta nekem egy volt kormánytisztviselő, aki részt vett a nem hivatalos megbeszéléseken. „Meg akarják érteni, hogy mi jár az oroszok fejében.”
Nem kétséges, hogy a Biden-adminisztráció alaposan megvizsgálta, mi módon lehetne az oroszokat a tárgyalóasztalhoz ültetni. 2022 őszén Mark Milley akkori vezérkari főnök nyilvánosan hangot adott annak a véleményének, hogy a háború valószínűleg nem a harcmezőn fog véget érni. Sullivan bizalmas körben részletesen megvitatta, milyen lehetne egy békemegállapodás. „Tüzetesen átbeszélte velem, hogy mit lehet tenni azért, hogy ez a háború befejeződjön” – mondta nekem Sullivan egyik informális tanácsadója. „Komoly kockázatokkal kell számolni, ha egy proxyn keresztül folytatunk forró háborút az oroszokkal. És a kockázatok nem csökkennek, hanem valószínűleg növekednek. Úgyhogy keresik annak a módját, hogy végül is egy befagyott állapothoz, egy tárgyalásos rendezéshez jussanak el. De ez olyasvalami kell hogy legyen, ami a Nato-t egyben tartja. Valami olyasmi, ami nem szigeteli el vagy dühíti fel az ukránokat, mindent aláásva ezzel, amit eddig elértünk. Ez olyan, mint a kör négyszögesítése ).” (Kiemelések tőlem – M. G.)
2023. 10. 16.
Nos, ezt az adott, „euklideszi” paradigmán belül megoldhatatlan kérdést szerintem az amerikaiak sem fogják tudni megoldani. Ezért találták ki a poszt-putyini megoldást mint lehetőséget. De mi történik akkor, ha Putyint az oroszok nemcsak hogy nem buktatják meg, de jövő májusban a megszokott 70 százalék körüli többséggel újraválasztják, a háborút pedig, ha nem is nyerik meg, de legalább egyértelművé teszik, hogy az Ukrajnától elfoglalt dél-keleti és déli, a Dnyeper és Donyeck közötti területsáv szilárdan a birtokukban marad?
Ennek a Naplónak a 2022. márciusi és áprilisi bejegyzéseiben (például itt és itt , 2023. március 19-én és április 14-én), tehát még a háború kezdetén több alkalommal is leszögeztem, hogy „Putyin nem egész Kelet-Európát és még csak nem is egész Ukrajnát akarja a saját érdekszférájába vonni”.
Íme egy részlet a 2022. március 19-i naplóbejegyzésből:
Most még nem tudhatjuk, mekkora lesz az a terület, amely végül is az orosz hadsereg ellenőrzése alá kerül, de ennek valójában nincs is különösebb jelentősége. A lényeg az, hogy minél kisebb a kiterjedése, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy semmilyen béketárgyalás keretében sem fog visszakerülni Ukrajnához – legalábbis egyelőre. Előállhat ugyanis az a helyzet, hogy Ukrajna délkeleti sávjának a de facto elveszítése nyomán Ukrajnában olyan belpolitikai válság alakul ki, amely ketté fogja szakítani az országot.
Megalakulhat például valahol Közép-Ukrajnában egy olyan kormány, amely azt fogja mondani, hogy a megszállt területek visszaszerzése érdekében ki kell egyezni Oroszországgal. Nyugat-Ukrajnában pedig egy olyan, amely a végsőkig akar majd harcolni egy oroszellenes egységes Ukrajnáért. Nagy kérdés azonban, hogy vajon ez a másik Ukrajna meg tudja-e majd bocsátani a Nyugatnak, hogy hagyta őket elvérezni, és hogy a vezető nyugati országok hajlandóak lesznek-e katonailag és politikailag támogatni egy nem minden tekintetben comme il faut kormányt, pusztán azért, mert az oroszellenes.
Természetesen a háborúnak ebben a kezdeti szakaszában még nagyon képlékeny volt minden, és viszonylag könnyű volt a különböző lehetséges forgatókönyveket felvázolni. Mostanra már alaposan megváltozott a helyzet, és le lehet vonni bizonyos konzekvenciákat.
George Beebe, a CIA oroszországi elemző részlegének volt vezetője így látja a helyzetet[6]:
Egy ördögi kör lehetőségével kell számolni. Ukrajna stagnálása a harctéren egyre több amerikait késztet arra, hogy elgondolkozzon azon, vajon a támogatásra szánt milliárdokat nem tékozolják-e el egy megnyerhetetlen háborúban.[7] A nyugati segítséggel kapcsolatos aggodalmak pedig aláássák Ukrajna katonai morálját és politikai eltökéltségét, ami tovább gyengíti harctéri pozícióját.
Ez a kombináció olyan fordulóponthoz vezethet, amelynél a nyugati támogatás fokozatos megvonása átcsap egy hirtelen csökkenésbe vagy kollapszusba.
Nem valószínű, hogy ennek az lesz a következménye, hogy Oroszország – mint sokan állítják – elfoglalja Ukrajna egész területét, beolvasztva azt az Orosz Föderációba, az új erőre kapó orosz hadsereg pedig Lengyelország és a balti országok felé fordul. Szinte biztosra vehető, hogy a Kreml belátta: tekintettel a jól felfegyverzett, oroszellenes lakosságra, Ukrajna nagyobb részének az elfoglalása és kormányzása hiábavaló kísérlet lenne.
Ráadásul Oroszországnak sem a képessége nincs meg ahhoz, hogy háborút kezdeményezzen a Nato-val, sem kedve nincs ilyesmihez.
Moszkva sokkal inkább azt szeretné elérni, hogy Ukrajnát egy bukott csonka állammá tegye. Szeretné elfoglalni a Donbasz többi részét, és talán az egész ukrán tengerpartot. Miután létrehozott egy kiterjedt senkiföldjét, amely elválasztja az orosz erőket az Ukrajna által ellenőrzött területtől, egyoldalúan tűzszünetet hirdetne, és kiterjedt erődítmény-rendszert hozna létre az új támadások kivédésére.
Ha Kijev ilyen kényszerhelyzetben békéért folyamodna, veszélyeztetné Zelenszkij uralmát. Ha elutasítaná ezt, megsemmisítheti az ukrán államot. Bármelyik esetben a maradék Ukrajna finanszírozása és kormányzása a Nyugat problémája lenne, nem Oroszországé.
A háborút lezáró megállapodás hiányában kevés adományozó ország volna hajlandó azt a többszáz milliárd dollárt letenni, ami Ukrajna újjáépítéséhez nélkülözhetetlen volna. A demokrácia és a jogállamiság esélyei csökkennének Ukrajnában. Az Európába irányuló menekülthullám felerősödne, fokozva a Nato-n és az EU-n belüli megosztottságot. Washingtonban dühöngene a vita, hogy ki veszítette el Ukrajnát.
Európának pedig nem egy új vasfüggönnyel kellene megküzdenie, hanem egy tátongó, Líbia-szerű sebbel, amely hosszú évekre megfertőzné a Nyugatot. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Beebe szcenáriója Oroszország Ukrajnához és a Nyugathoz való viszonyulásáról és ennek lehetséges európai és általánosabb nyugati következményeiről telitalálat. Jó, egybevág azzal, amit én – másokkal együtt – már jóval korábban feltételeztem, de egészen másként fest ez most. Ezzel most már valós alternatívaként kell számolni. A körítés viszont elég nyakatekert. Nem az a lényeg ugyanis, hogy a „kollapszus” az amerikai támogatás csökkenése vagy megszűnése vagy a diplomáciai kezdeményezőkészség hiánya miatt fog bekövetkezni, hanem az, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, mégpedig elsősorban belső okok, Ukrajna belső helyzete miatt. Ezzel egyébként Beebe is tisztában van, hiszen egy korábbi, augusztusi írásában pontosan a háború utáni „erős Ukrajna mítoszá”-val foglalkozott.
Mostani cikkét azonban inkább csak amolyan ijesztésnek szánta, arra figyelmeztetve Amerikát, hogy álljon készen egy komolyabb kompromisszumra Oroszországgal, „nem feltétlenül a területek kérdésében, hanem az európai biztonság szélesebb architektúrájáról és Ukrajna ebben elfoglalt helyzetéről”.
Ezzel azonban Amerika már elkésett, néhány jószándékú és kétségtelenül okos stratéga minden igyekezete ellenére. És különben is, sem Biden nem akar kompromisszumot kötni „ezzel” az Oroszországgal, sem Putyin „ezzel” a Nyugattal.
És pontosan azért lehet a Beebe által vázolt alaphelyzet nagyon kellemetlen Biden és különösen Európa számára, mert teljesen váratlanul fogja érni őket.
2023. 10. 18.
Scott Pelley, a CBS News riportere október 15-i „hatvanperces”-ében (60 Minutes) meginterjúvolta Biden elnököt az „Izrael és Gáza közötti válság”-ról és az ukrajnai háborúról (a beszélgetés – sajnos nem teljes – átiratát lásd itt, néhány további rövid, de fontos részletét pedig itt és itt.
Ebből at átiratból idézek most:
Scott Pelley:
Ritkán szembesül egy elnök ilyen sok veszéllyel; az izraeli katasztrófa – az ukrajnai háború – és egy megbénult kongresszus, amely nem nyújt segítséget. Csütörtök [október 12.] este találkoztunk az elnökkel a Fehér Házban. Kemény hét volt, és ez meglátszott rajta. Biden 81 éves lesz a jövő hónapban. És azt mondta, hogy amikor fáradt, egész életében tartó dadogása néha visszatér. (…)
Több az izraeli és az ukrajnai háború annál, mint amit az Egyesült Államok egyidejűleg felvállalhat?
Biden elnök:
Nem. Az Isten szerelmére, mi vagyunk az Amerikai Egyesült Államok, a leghatalmasabb ország a történelemben – nem a világon, hanem a világtörténelemben, a világtörténelemben.
Mindkettővel elboldogulunk, és közben fenntartjuk általános nemzetközi védelmi készültségünket. Képesek vagyunk ezt megtenni, és kötelességünk megtenni. Mi vagyunk e téren a létfontosságú ország [the essential nation], hogy egy volt külügyminisztert parafrazáljak.[8]
És ha nem mi, akkor kicsoda?
Scott Pelley:
Ezek a háborúk, Izraelben és Ukrajnában, hogyan függnek össze az amerikai nép biztonságával?
Biden elnök:
Roppantul összefüggnek. Ukrajnában például az egyik célom az volt, hogy megakadályozzam Putyint, aki maga is háborús bűnöket követett el, abban, hogy képes legyen elfoglalni egy független országot, amely Nato-szövetségesekkel határos és Oroszország határán helyezkedik el. Képzelje el, mi történne most, ha ez sikerült volna neki. [Tegyük fel, hogy leállunk a támogatással, Oroszország elfoglalja Ukrajnát és bevonul Lengyelországba vagy bevonul Belaruszba. Háborúban állunk. Mi, az Egyesült Államok, háborúban.[9]] Ismert Ön valaha is egy olyan jelentős európai háborút, amelybe mi nem keveredtünk bele? Mi nem akarjuk, hogy ez megtörténjen. Mi gondoskodni akarunk arról, hogy ezek a demokráciák megkapják a kellő támogatást. És Ukrajna kritikus fontosságú ebben.
(…)
Scott Pelley:
Miközben az elnökkel beszéltünk, külügyminisztere Izraelben, védelmi minisztere pedig egy Ukrajnával kapcsolatos Nato-találkozón volt. Amerika legöregebb elnökéről lerítt, hogy belefáradt abba, hogy ezt az egészet irányítsa. De nagyon egyértelmű volt abban, hogy mi az, amiért kiáll, és hogy a döntései, szerinte, hogyan segíthetik Amerikát.
Elnök úr, tekintettel erre a háborúra és a kongresszus működésképtelenségére, biztos abban, hogy újból indulni akar az elnökségért?
Biden elnök:
Igen… mivel… biztos vagyok. Nézze, amikor indultam, azt mondtam: „A világ fordulóponthoz érkezett.” A világ változik, de itt a lehetőség, hogy olyanná tegyük – képzelje el, ha sikerülne a Közel-Keletet olyan hellyé tenni, ahol a kapcsolatok normalizálódnak. Azt hiszem, képesek vagyunk ezt megcsinálni. Képzelje el, mi történik, ha mi, tényleg, egész Európát egyesítjük, és Putyint letörjük, elvesszük tőle azt a lehetőséget, hogy olyan bajokat okozzon, amiket okozott. Óriási lehetőségeink vannak, óriási lehetőségeink, hogy jobbá tegyük a világot. (Kiemelés tőlem – M. G.)
2023. 10. 19.
Biden szerintem egy álomvilágban él, és ha ő marad a demokrata elnökjelölt, és valamilyen csoda folytán legyőzi republikánus ellenfelét, akkor a második mandátuma legalább annyira kaotikus és zűrzavaros lesz, mint a másik, nála azért életveszélyesebb gerontáé lenne. Egyszerűen azért, mert az északi földtekének az a része, amelyet még mindig Nyugatnak szoktunk nevezni, és amely az újkor kezdete óta uralta a világot, elvesztette az iránytűjét.
És a világ többi része, a „globális Dél”, amely ehhez az uralomhoz azért hozzászokott, most csodálkozva vagy dühösen nézi mivé lett az egykor hatalmas világcentrum, és nem hajlandó megszakítani a kapcsolatait a Nyugat két „autoritárius” ellenfelével, Kínával és Oroszországgal. Ami viszont oda vezethet, hogy nem a két, Amerika és Európa által fő kockázati tényzőnek, sőt veszélynek ítélt eurázsiai nagyhatalom, hanem a Nyugat fog izolálódni.
Frissítés:
2023. 10. 20.
Biden október 20-i beszéde (ezúttal az Ovális Irodából) egy érdekes új retorikai elemet tartalmaz, ami merészségben (és naivitásban) túltesz az eddigi hasonló fordulatokon:
A világot az amerikai vezető szerep [leadership] tartja össze. A szövetségi kötelékeknek köszönhető, hogy mi, amerikaiak biztonságban vagyunk. Ezt kockára tenni azzal, hogy magára hagyjuk Ukrajnát, hogy hátat fordítunk Izraelnek egyszerűen nem éri meg.
Mi vagyunk a létfontosságú ország.
Ahogy Kijeven keresztülsétáltam Zelenszkij elnökkel, hallva a távolból a légvédelmi szirénákat, erősebben hittem, mint bármikor azt, amiben mindig is hittem, hogy Amerika még jelzőtüze a világnak. Még.
Amerika, ahogy Madeleine Albright jóbarátom mondta, a nélkülözhetetlen nemzet[1].
Igen, Amerika, az amerikai vezető szerep nélkülözhetetlen a Nyugat számára, ahogyan azt most többnyire értelmezik, és „a világnak” is nyilván szüksége van rá, de a vezető szerep nélkül. És könnyen lehet, hogy az amerikai “vezérlet” inkább egy régivágású hidegháborús blokkba tereli és ezzel eléggé gúzsba is köti az irányító szerepét elfogadó nyugati országokat, miközben Kína – Oroszországgal és a többi ún. BRICS-állammal együtt – azon igyekszik, hogy egy multipoláris, fragmentált, de a restrikciók nélküli együttműködést előnyben részesítő valóban globális világrend kialakulását segítse elő.
Kína stratégiája szubtilisebb, mint Amerikáé. „Miközben Kína nem nyerhet csatát az amerikai vezetésű blokkal szemben – írja Mark Leonard, a European Council on Foreign Relations igazgatója –, Xi Jinping meg van győződve arról, hogy nagyhatalomként megtalálhatja a helyét egy fragmentált globális rendben. Egy olyan világ, amelyben az országok nem függnek a Nyugattól, de szabadon kipróbálhatnak más opciókat, sokkal jobban szolgálja Kína érdekeit, mint egy szűkebb és lojálisabb Kína-barát szövetség valaha is tehetné.”[2]
De van egy ennél sokkal komolyabb hátránya is a túlságos egyöntetűségnek: az, hogy a különböző konfliktusok így sokkal nagyobb eséllyel vezethetnek háborúhoz. És ami még rosszabb: vereség vagy az egyértelmű győzelem elmaradása estén a következmények nemcsak az érintett országokat sújtják, hanem az egész „blokkot” megrázkódtatják.
[1] Lásd erről előző bejegyzésem 8. lábjegyzetét.
[2] Mark Leonard: This cold war is different. ecfr.eu, 2023. okt. 19.
[1] Thomas Graham: What Russia really wants. How Moscow’s desire for autonomy could give America an edge over China. Foreign Affairs, 2023. okt. 9.
[2] Thomas Graham: How firm is Vladimir Putin’s grip on power? cfr.org, 2023. okt. 2.
[3] Former U.S. officials have held secret Ukraine talks with prominent Russians. nbcnews.com, 2023. júl. 6.
[4] Vö. Richard Haass and Charles Kupchan: The West needs a new strategy in Ukraine. A plan for getting from the battlefield to the negotiating table. Foreign Affairs, 2023. ápr. 13.
[5] Vö. Susan B. Glasser: Jake Sullivan’s trial by combat. Inside the White House’s battle to keep Ukraine in the fight. The New Yorker, 2023. okt. 9.
[6] Vö. George Beebe: Will Ukraine’s effort go bankrupt gradually…then suddenly? responsiblestatecraft.org, 2023. okt. 4.
[7] Egy augusztusi CNN-felmérés szerint a válaszolók 55%-a azon a véleményen volt. hogy a kongresszus ne hagyjon jóvá további támogatásokat Ukrajnának. A republikánusok közel kétharmada ellenzte, míg a demokraták 62 százaléka támogatta a további finanszírozást.
[8] Utalás Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter 1998-as szavaira: „Az erő alkalmazásával való fenyegetés [Irak ellen] és a mi ottani felsorakozásunk teszi lehetővé, hogy a diplomáciát katonai erővel támogassuk meg. De ha erőt kell alkalmaznunk, ez azért van, mert mi vagyunk Amerika; mi vagyunk a nélkülözhetetlen nemzet [the indispensable nation]. Mi emelt fővel járunk, és messzebb belelátunk a jövőbe, mint a többi ország, és látjuk, milyen veszély fenyeget valamennyiünket.” (NBC Today, 1998. febr. 19.) De Amerika 1998 elején nemcsak a Közel-Keleten sorkozott fel, hanem – akárcsak ma – Oroszország ellen is. Legalábbis az akkor 94 éves George Kennan szerint, aki 1998 áprilisában, amikor a szenátus ratifikálta a Nato-bővítés első hullámát, a következőket nyilatkozta a New York Times-nak: „Úgy vélem, ez egy új hidegháború kezdete. Úgy vélem, az oroszok fokozatosan egyre ellenségesebben fognak reagálni. Ez egy tragikus tévedés. Nem volt erre semmi szükség. Senki nem fenyegetett senkit. (…) Mondjátok meg a gyerekeiteknek és a gyerekeitek gyerekeinek, hogy Bill Clinton és Madeleine Albright és Joe Liberman korában éltetek. Törpék kora a miénk.” (Thomas L. Friedman: Now a word from X. NYT, 1998. máj. 2.) – A Nato-bővítés hibás mivoltának újabb leszögezéséről l. Joshua Shifrinson: What Washington got wrong about NATO expansion in the 1990s. carnegieendowment.org, 2023. okt. 16. Elolvasható itt.
[9] Ezt a részletet, amely Pelley átiratából – feltehetően a Nemzetbiztonsági Tanács munkatársainak a kérésére – kimaradt, Paweł Markiewicztől, a Lengyel Külügyi Intézet (PISM) washingtoni irodájának a vezetőjétől vettem át, aki egy lengyel honlapra hivatkozva idézte, nyilván magát az élő beszélgetést véve alapul. (Az interjú videófelvételét lásd itt).
A szerző blogbejegyzése 2023. október 20-án.
