Bidennek még volna egy esélye arra, hogy megmentse Ukrajnát és hajótörést szenvedett elnökségét.
2024. nov. 5.
November 1-én, négy nappal ezelőtt ezeket olvastam a New York Times-ban[1]:
Amerikai katonai és titkosszolgálati tisztviselők arra a következtetésre jutottak, hogy az ukrajnai háborút immár nem lehet patthelyzetnek tekinteni, hiszen Oroszország folyamatosan előnyre tesz szert, Kijevben és Washingtonban pedig erősödik a pesszimizmus. Ukrajna területet veszít keleten, Oroszországon belüli katonai erőit pedig részben visszaszorították.
Az ukrán hadsereg nehezen tud katonákat toborozni és új egységeket felszerelni. A harcokban elesett katonái száma, körülbelül 57 ezer ember [!], csak a felét teszi ki Oroszország veszteségeinek, de ez a szám is jelentős, mivel egy jóval kisebb országról van szó.
Oroszország több ukrán területet szerzett októberben, mint az elmúlt két év bármelyik hónapjában. Az orosz hadsereg, egy vezető amerikai katonai tisztviselő szerint egyre inkább fejlődik, és „menetel” előre.
Ebből kifolyólag bizonyos amerikai titkosszolgálatok és katonai tisztviselők pesszimisták atekintetben, hogy Ukrajna képes lehet-e megállítani az orosz előrenyomulást, miközben Kijev megpróbálja újjászervezni a közel három éve folyó háború által kimerített katonai erőit.
Rögtön megfordult a fejemben, hogy ez akár annak a jele is lehet, hogy Amerika változtatni akar Ukrajna-politikáján, és – tekintettel arra, hogy Oroszország, bár „értékeli BRICS-partnerei arra irányuló erőfeszítéseit, hogy a jelenlegi helyzet békés megoldását elősegítsék”, és „készen áll a tárgyalásokra”, a jelek szerint egyelőre még nem akarja befejezni a háborút[2], Trump pedig azt ígéri, hogy ha győz, azonnal véget vet neki[3] – Biden még hátra lévő hivatali idejében, vagyis 2025. január 20-ig egy komoly diplomáciai kezdeményezéssel sarokba szoríthatja mindkettőjüket. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy a Nyugatnak Ukrajnát és Oroszországot illetően végre legyen saját álláspontja, mint erre nemrég Ivan Krastev is figyelmeztetett[4] a Financial Times-ban:
A háború kezdete óta eltelt közel ezer nap alatt a Nyugat vonakodott megengedni Ukrajnának, hogy csapást mérjen az Oroszországon belüli célpontokra. Cserében azzal kárpótolta az ukránokat, hogy ők határozhatták meg, hogyan beszéljen a Nyugat Oroszországról. A Nyugat kiszervezte Oroszország-politikáját Ukrajnának. Ha Putyin úgy véli, hogy Oroszország a Nyugattal áll háborúban, egy ilyen kiszervezés önveszélyes.
Az Egyesült Államoknak és az európai vezetőknek kell eldönteniük, hogy hogyan kell viszonyulni Oroszországhoz. Bármiféle komolyan vehető tárgyalásnak nemcsak Ukrajnáról, hanem az európai rend jövőjéről is kell szólnia.
Oroszország – szemben a Nyugattal – tisztában van ezzel. Vagyis nemcsak azért nem sieti el a békekötést, mert még több ukrán területet szeretne elfoglalni, hanem – és talán még inkább – azért, mert arra vár, hogy a Nyugat (és különösen Nyugat-Európa) egyenrangú partnernek tekintse az Oroszország érdekeit is szem előtt tartó „európai rend” kialakítását és nemcsak az ukrajnai háború befejezését elérni akaró tárgyalásokon.
Steve Rosenberg, a BBC moszkvai tudósítója, akinek a sajtószemléi mindig nagyon érdekesek, a BRICS kazanyi csúcsértekezletét követő október 24-i sajtóéértekezleten feltett egy kérdést Putyinnak (ha annyira fontos számára a nemzeti érdekek védelme, miből gondolja, hogy az ukrajnai háború valóban Oroszország nemzeti érdekeit szolgálja), amire az orosz elnök a következőket válaszolta:
Többször próbáltunk kapcsolatot teremteni a nyugati országokkal, de ők következetesen a helyünkre tettek bennünket. A felszínen minden nagyon barátságos volt. De ténylegesen mindig megpróbáltak a helyünkre tenni bennünket. És ennek az lett volna a vége, hogy Oroszország egy másodrendű állammá vált volna, amelynek az egyetlen szerepe az, hogy nyersanyagbeszállító legyen, ami országunk szuverenitásának az elvesztésével járt volna. Egy ilyen helyzetben Oroszország nemcsak hogy nem tud fejlődni, de nem tud létezni.
Oroszország nem tud létezni, ha elveszíti a szuverenitását. Ez a kulcsa mindennek. Oroszország kiemelése ebből a helyzetből, függetlenségünk és szuverenitásunk megerősítése gazdasági, pénzügyi, katonai téren növeli a biztonságunkat és megteremti az ország magabiztos fejlődésének a feltételeit a jövőben. Független, sokoldalúan fejlett, önellátó országként. Együtt az olyan partnerekkel, amilyenek a BRICS-ben vannak, amelyek tiszteletben tartják Oroszország függetlenségét, a tradícióinkat, és akikhez mi hasonlóképpen viszonyulunk.
Ami a biztonságra vonatkozó kérdést illeti általában, értem, mire gondol. De biztonsági szempontból tekintve a dolgokat, méltányos dolog-e, hogy a partnereink éveken keresztül ignorálták azt az állandó kérésünket, hogy ne bővítsék a Nato-t kelet felé? Méltányos a szemünkbe hazudni és megígérni, hogy nem lesz ilyen bővítés, majd mégis megtenni azt, felrúgva a vállalt kötelezettségeiket? Méltányos dolog egészen a legsebezhetőbb pontunkig terjeszkedni? Például Ukrajnában. És elkezdeni ott katonai bázisok felépítését?Méltányos ez? Méltányos államcsínyt végrehajtani, tekintet nélkül a nemzetközi jogra és az ENSZ-alapokmányra? Pénzelni egy államcsínyt egy másik országban, ez esetben Ukrajnában, és a helyzetet odáig feszíteni, ameddig forróvá nem válik?.Igazságos ez, a globális biztonságot tekintve? Megmondtuk: ne csinálják ezt. A Nato-bővítés sérti a biztonságunkat. Ennek ellenére mégis megtették. Méltányos ez? Semmiféle méltányosság nincs ebben, és mi meg akarjuk változtatni ezt a helyzetet. És meg is fogjuk változtatni.
A Nyugat egyelőre még nem szánta el magát egy olyan geopolitikai kiegyezésre Oroszországgal, amely ez utóbbinak gyakorlatilag vétójogot biztosítana a Nato-bővítés és a Nato katonai infrastruktúrájának a kelet-európai jelenléte tekintetében. Nemcsak Európa, hanem Amerika sem.
Az utóbbi azonban készen állhatna arra, amit fentebb jeleztem, hogy ti. Biden geopolitikai hattyúdalával letegyen az aztalra egy olyan béke- vagy legalábbis fegyverszüneti javaslatot, amellyel teljesen új helyzetet teremthet az ukrajnai háborúval kapcsolatban.
Legalábbis Richard Haass, a New York-i Council on Foreign Relations emeritus elnöke, akiről legutóbb szeptember 3-i bejegyzésemben írtam (lásd a 2024. 09. 01-es dátum alatti részt) így gondolja.
A Foreign Affairs honlapján tegnap (november 4-én) megjelent figyelemreméltó esszéje[5], amely, mint ő maga – talán nem véletlenül – utal rá, akkor íródott, amikor Bidennek még 75 napja volt hátra a hivatali idejéből, vagyis november elején, könnyen lehet, hogy még kéziratban Biden kezébe került, aki azt nemzetbiztonsági csapatával és a szerzővel együtt bizonyára megvitatta.
2024. 11. 06.
Íme az írás befejező része:
A lehetséges művészete
Mind a meghatározatlan ideig elhúzódó háborúnak, mind Ukrajna vereségének van alternatívája. Egy olyan megújított stratégia, amely szerényebb győzelmi célokat tűz ki, de megóvja az alapvető nyugati és ukrajnai érdekeket. A kitűzött cél az lehet, hogy Ukrajna megmaradjon független, szuverén és gazdaságilag életképes országnak. Hogy szabadon megválaszthassa politikai rendszerét és vezetőit. És az is szabadságában kell hogy álljon, hogy újra felfegyverkezzék és olyan nagyságú hadsereget tartson fenn, amilyet csak akar, hogy csatlakozzon az Európai Unióhoz és hogy más országok biztonsági kötelezettségválalásait elfogadja és hogy biztosítsa a maga számára a fekete-tengeri gazdasági kijáratot.
Kijevnek nincs szüksége területének száz százalékára ahhoz, hogy megvalósítsa ezeket a célokat. De mire van akkor szüksége? A háború befejezésére, mindenekelőtt. Az ellenségeskedés átmeneti beszüntetésére, ami nagyrészt tükrözi a jelenlegi harctéri realitásokat.
Ahhoz, hogy ezt elérjék, az Egyesült Államoknak és európai partnereinek párbeszédet kell kezdeményezniük Ukrajnával. Meg kell győzniük az ukrán vezetőket arról, hogy fogadják el ezeket a szerényebb győzelmi célokat. Meg kell mondaniuk Kijevnek, hogy enélkül a nyugati támogatás nem folytatódhat a jelenlegi vagy ehhez közel álló szinten. Ugyanakkor félreérthetetlenül meg kell fogadniuk, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy Ukrajnát hosszú távra ellássák fegyverekkel. Ezeknek a fegyvereknek a nagy részét csak védelmi célokból lehet majd felhasználni, de bizonyos nagyobb hatótávolságú rendszereket oroszországi katonai és gazdasági célpontok ellen is fel lehet majd használni.[6] Ezzel Moszkva tudtára lehet adni, hogy nem kerekedhet felül a harctéren sem most, sem a jövőben, és hogy nagy árat fizet, ha ezt megpróbálja. További jutalmakat nagy valószínűséggel gazdasági téren kaphat Ukrajna.
A diplomácia két szakaszból állna. Az első szakasz tűzszünethez vezetne vagy a jelenlegi frontvonalak mentén vagy korlátozott kiihazításokkal, és a két felet elválasztó ütközőövezettel. Ez véget vetne a vérontásnak és lehetővé tenné Ukrajna újjáépítését. Nem követelné meg, hogy az ország feladja jogi vagy politikai igényeit a határokat illetően. Valamilyen nemzetközi jelenlét is elképzelhető, hogy ellenőrizze a megállapodás betartását. A ciprusi tűzszünet szolgálhatna itt modellként, amely ötven éven keresztül tartotta fenn a békét.
A diplomácia második szakasza az első szakasz befejeződésével vehetné kezdetét. Ez sokkal hosszabbra – talán évtizedekre – nyúlna, ameddig Oroszországban egy olyan Putyin utáni vezetés nem kerül hatalomra, amely az országot újból a Nyugat részévé szeretné tenni. Ebben az ún. végleges státussal kapcsolatos kiegészítő megállapodások kerülnének terítékre, mint a mindkét irányú területi kiigazítások és a Krim és Kelet-Ukrajna lakóit érintő bizonyos szintű autonómia. És magában foglalná biztonsági garanciák kialakítását Ukrajna számára. Ideálisan ez Kijev Nato-tagságát is magában foglalná. De egy, az Egyesült Államokból és néhány további államból álló önkéntes koalíció felajánlhatna Ukrajnának egy biztonsági kötelezettségvállalást, ha a Nato-tagállamok vonakodnak attól, hogy Ukrajnát felvegyék.
A diplomáciai megoldás kritikusai azzal érvelnek, hogy Oroszország nem tartana be semmiféle megállapodást, és a tűzszünetet inkább arra használná, hogy újjászervezze erőit mielőtt folytatná az offenzíváját. Ez természetesen lehetséges. De a Nyugat hiteles, hosszú távra szóló elkötelezettsége, hogy katonai segítséget nyújt Ukrajnának, a nagy hatótávolságú rendszereket érintő megszorítások csökkentésével a háborút sokkal költségesebbé tenné Oroszország számára, és megingathatná Putyin feltételezését, hogy túlélheti a Nyugatot. Ugyanakkor van ebben a javaslatban valami Putyin számára, ami arra késztetheti, hogy betartsa az előírásait. Nem követelné meg Oroszországtól, hogy lemondjon Ukrajnával kapcsolatos igényeiről. Moszkva folytathatná az újrafegyverkezést. Megőrizhetné, egyelőre, az általa ellenőrzött területek teljességét vagy legnagyobb részét. A Nyugat még bizonyos gazdasági szankciók feloldásába is beleegyezhetne, és ha Oroszország betartja a tűzszünetet, a későbbiekben ez további szankciókra is kiterjedhetne – bár fontos szankciók megmaradnának, amelyek feloldására csak a diplomáciai folyamat második szakaszban kerülne sor. Ennek a második szakasznak a keretében a Nyugat felkérheti Ukrajnát, hogy mondjon le a nukleáris fegyverekről. A Nato, Ukrajna felvételével egyidejűleg kötelezettséget vállalhatna arra, hogy katonai erőit nem telepíti Ukrajna területére.
A diplomáciai kezdeményezés első szakasza, elfogadása esetén, segítene megőrizni Ukrajna függetlenségét és lehetővé tenné számára, hogy elkezdje az újjáépítést. De még ha elutasításra is kerül, a kezdeményezés akkor is megkönnyítheti az Ukrajnának szóló katonai és gazdasági támogatás továbbfolytatását. Rávilágítana arra, hogy valójában nem Zelenszkij, hanem Putyin ambíciói állnak a harcok befejezésének az útjában. Bárhogyan is, Ukrajna jobb helyzetbe kerülne, mint amilyenben most van.
Lesznek, akiknek a számára az itt leírtak nem tűnnek majd győzelemnek. Sem, vélhetően, méltányosnak és igazságosnak. De összehasonlíthatatlanul jobb helyzetet körvonalaznak, mint ha Ukrajna elveszítené a háborút, vagy a végtelenségig kellene harcolnia. Ez a megközelítés nem tenné lehetővé Putyin számára, hogy legfőbb célját elérje, és Ukrajnát vagy annak legnagyobb részét újból Moszkva erőszakos uralma alá hajtsa. A külpolitika nemcsak kívánatos, hanem megvalósítható is kell hogy legyen. Az összehasonlítás kedvelői ne a létezőt és az ideálist, hanem a lehetségest és annak alternatíváit szembesítsék egymással.
E cikk írásakor [vagyis november elején] hozzávetőleg 75 nap van hátra Biden elnökségéből. Bidennek ezt az időt arra kellene felhasználnia, hogy minden tőle telhetőt megtegyen annak érdekében, hogy az Egyesült Államok elfogadja ezt az Ukrajna-stratégiát, és meg kell szereznie ehhez mind Kijevnek, mind Amerika szövetségeseinek a támogatását.
Ezt meg kell tennie, bárki győzzön is november 5-én. Ha Kamala Harris lesz a megválasztott elnök, hasznot húzna abból, hogy Biden megtesz egy nehéz de szükséges lépést, és visszavonja Ukrajna vétójogát Washington háborús céljait illetően. Neki jól jönne, ha ő lenne az, aki nem emlegeti tovább azokat a célokat, amelyeket amúgy sem lehet elérni. Biden vinné el a balhét, lehetővé téve számára, hogy keresztülvigye a vitatható, de szükséges stratégiai váltást.
Biden azt is bölcsen tenné, ha Donald Trump győzelme esetén is felkarolná a diplomáciai rendezést. Trump végül is nyilvánosan kiállt egy ilyen rendezés mellett. De egy új Ukrajna-stratégia felvázolásával, amely egy olyan ésszerű diplomáciai javaslaton alapul, amely hosszú távú katonai támogatással van egybekötve, Biden mércét állíthat az amerikai politika számára, ami segíthet Kijev létfontosságú érdekeit megvédelmezni egy olyan egyéntől, aki kevésbé hajlamos arra, hogy Ukrajnát támogassa Oroszországgal szemben. Trump pedig remélhetőleg belátja majd, hogy Ukrajnának a diplomáciai megoldással egyidejűleg történő további támogatása tényleg szükséges a konfliktus befejezéséhez. Az alternatívát – Ukrajna kiárusítását – Kijev elutasítaná, ami egy egyoldalú és meghatározatlan ideig tartó háborúhoz vezetne közte és Oroszország között. Ha Trump elutasítja ezt a megközelítést, ezzel a saját adminisztrációjára és az Egyesült Államokra hárítja a morális és politikai felelősséget Oroszország győzelméért és Ukrajna vereségéért.
A 47. elnök természetesen komoly mérlegelési jogkörrel fog rendelkezni. Egy előd nem szabhatja meg teljes mértékben a követendő politikát. De Biden legnagyobb külpolitikai teljesítménye vélhetően az volt, hogy támogatta Ukrajnát az orosz agresszió visszaverésében. A még hátralévő idejében mindent meg kell tennie azért, hogy ezt megőrizze. Egy új, fenntarthatóbb stratégia elfogadása Kijev számára a legkézenfekvőbb módja ennek.
Richard Haass ezzel a javaslattal, esélyt kínált Bidennek arra, hogy megmentse hajótörést szenvedett elnökségét. A javaslatot természetesen hosszan lehetne kommentálni és vitatni (különösen azért, mert – legalábbis explicit módon – nem tér ki arra, hogy Oroszországgal nemcsak az ukrajnai háborúról, hanem az európai biztonság új rendjéről is tárgyalni kellene (lásd fentebb Ivan Krastev véleményét), de nem hiszen, hogy ennek sok értelme volna. Nagyon valószínű ugyanis, hogy a javaslatot sem Ukrajna, sem intranzigens szövetségesei nem fogadnák el, már ha Biden és legközelebbi munkatársai egyáltalán elfogadnák és előterjesztenék. De szinte biztos, hogy a Biden-féle Fehér Házban süket fülekre talál, vagy ha esetleg szeretnék is, nem merik vállalni.
Richard Haassnak az Ukrajna-stratégia módosítását körvonalazó elképzelését mégis azért tartottam fontosnak ismertetni, mert ennek az utolsó utáni pillanatban felkínált lehetőségnek az elszalasztása méltó záróakkorja lesz a Biden-elnökség katasztrofális ukrajnai mérlegének. (Kiemelések mindenütt tőlem – M. G.)
2024. 11. 07.
Közben Donald Trumpot, mint az várható volt, megválasztották az Egyesült Államok 47. elnökének. Hogy tőle és most formálódó csapatától mire lehet Ukrajna kérdésében számítani, arról legközelebb.
Addig is olvasóim figyelmébe ajánlom 2024. február 28-i Közeledik a végkifejlet című bejegyzésemet, amelyben J. D. Vance fiatal ohioi szenátornak – azóta Amerika megválasztott alelnökének – az Ukrajnai háborúval és Európával kapcsolatos nézeteit ismertettem és kommentáltam.
[1] As Russia Advances, U.S. Fears Ukraine Has Entered a Grim Phase. Weapons supplies are no longer Ukraine’s main disadvantage, American military officials say. NYT, 2024. nov. 1.
[2] Vö. Sergey Radchenko: Why should Putin negotiate? If I were him I’d keep fighting. The Spectator, 2024. okt. 19. Lásd még: Putin unlikely to come to the negotiation table, regardless of who wins US election. cnn.com, 2024. nov. 3.
[3] Ennek legújabb jele, hogy egy november 1-jei kampányrendezvényen Trump azt mondta: „Soha nem kellett volna bemenjünk Ukrajnába. Ha én vagyok az elnök, soha nem mentünk volna be oda.” Tucker Carlsonnak ugyanaznap adott interjújában pedig – többek között – azt fejtegette, hogy Joe Bidennek sikerült „egyesítenie” Kínát és Oroszországot, de ő majd szakít „ezzel az ostobasággal”, és „szétválasztja” [un-unite] őket.
[4] Ivan Krastev: The west only listens to what it wants to hear from Moscow. Putin is in no hurry to negotiate the end of conflict in Ukraine. FT, 2024. okt. 24.
[5] Vö. Richard Haass: The Perfect Has Become the Enemy of the Good in Ukraine. Why Washington Must Redefine Its Objectives. Foreign Affairs, 2024. nov. 4.
[6] Ez nyilván csak az elrettentés eszközeként jöhet számításba, ha Moszkva megsértené a tűzszünetet, különben Ukrajna mondana ellen annak a Haass által elhallgatott, de nagyon lényeges feltételnek, hogy a fegyverszünet idején nem próbálja meg katonai eszközöket alkalmazva visszaszerezni a területeit.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2024. november 7-én.
