A dolog summája és a végkonklúzió: az utolsó bekezdés. De aki meg akarja érteni, miről van szó, az olvassa el az egészet.

2026. 01. 26.

Mivel az ukrajnai háborúval kapcsolatos tényleges, sorsdöntő események még mindig váratnak magukra, és így az immár háromoldalú, amerikai-orosz-ukrán béketárgyalások elhúzódhatnak, nézzünk meg néhány véleményt a dolgok addigi lehetséges alakulásáról.

Wolfgang Münchau, a londoni EuroIntelligence igazgatója és az UnHerd állandó cikkírója:

A legjobb végeredmény Ukrajna számára az isztambuli tanácskozások után forgalomba került tervezeten[1] alapuló megállapodás lehetett volna. A második legjobb változat egy olyan megállapodás lehetne, amely Witkoff és Kushner jelenleg a tárgyalások alapját képező tervezetén alapul.

Lehetséges azonban, hogy a békefolyamat csődöt mond. Oroszország a Donbasz fölötti teljes ellenőrzésre törekszik, beleértve az általa még el nem foglalt keleti területet is. Ukrajna nem hajlandó ezt tálcán kínálni nekik. Néhány igazán csúnya forgatókönyvet is szemügyre vehetünk. Oroszország több ukrán területet is megszerezhet, mint amennyire most igényt tart. Ukrajna elveszítheti a függetlenségét, vagy egy olyan csonka ország válhat belőle, amelyet északon Belarusz, keleten és délen Oroszország vesz körül, és amely el van vágva a Fekete-tengertől. Ez nem a legvalószínűbb forgatókönyv, de valószínűbb, mint a dicsőséges győzelem.[2]

A brit-német Münchau után most lássunk két németországi németet. A Berliner Zeitung, a nem túl számos olvasható német lapok egyike Gerhard Mangott Kelet-Európa-szakértőt és Markus Reisner katonai elemzőt szólaltatta meg[3]. Véleményüket az alábbiakban foglalom össze:

Ukrajna csak a rossz és a még rosszabb között választhat. Ez egy olyan dilemma, amelyből már nem lehetséges semmilyen kiút. A békemegállapodás Oroszországgal a jelenlegi helyzetben csak akkor volna lehetséges, ha Ukrajna kész volna nagyon komoly engedményeket tenni.   

Három dolog van, amit Ukrajna nem kerülhet el: a területi engedményt, továbbá a Nato-tagságról és a külföldi csapatok ukrajnai jelenlétéről való lemondást. Oroszország számára minden más elfogadhatatlan, és itt az ukrán vezetésnek már nincs semmilyen mozgástere.

Ha most feltesszük, hogy Zelenszkij esetleg belemegy egy ilyen megállapodásba, és az ukrán lakosság áldását adja erre, számolnunk kell egy újabb problémával: hogyan fognak erre az ukrajnai nacionalisták reagálni? Lehetnek olyan katonai alakulatok, amelyek nem fognak elvonulni, és továbbharcolnak. Ez főként a jobboldali irányultságú alakulatok esetében várható. Ez az országot súlyos alkotmányos válságba taszítaná, és erőszakos összetűzésekhez és rendbontásokhoz vezethet Ukrajnán belül.   

Sok probléma van, amivel Ukrajnának most szembe kell néznie. Egy idő után kénytelen lesz elfogadni egyfajta békediktátumot, amiből aztán újabb problémák származnak. Nehezen képzelhető el, hogy Ukrajna ebből a slamasztikából kimászhat. Amely egyébként nem igazán ukrán slamasztika. Ez abból a kollektív mulasztásból is fakad, hogy Európa stratégiailag nem gondolta végig ezt a háborút.

2026. 01. 28.

Most pedig lássuk mindezt „moszkvai szemmel”.[4] Arnaud Dubien, aki 2012-es megalakulása óta a moszvai Observatoire franco-russe vezetője és a párizsi IRIS külpolitikai intézet nem rezidens kutatója, azt sejteti, hogy a Kreml a látszatok ellenére készülődik a békére:

Moszkvában látszólag minden befagyott. A Donald Trump küldötteivel való gyakori találkozások és az Abu Dhabi-i háromoldalú tárgyalások ellenére a politikai rendezés perspektíváit illetően továbbra is az erős szkepticizmus van túlsúlyban. Mégis, apránként egy kissé eltérő kép kezd körvonalazódni. Ez mindenekelőtt az ukrán dosszié percepciójának a változásával magyarázható, de azzal is, hogy maga az oroszországi helyzet is változóban van.

Most, 2026 elején a katonai lehetőségek köre kezd beszűkülni. Igaz, az ukrán energetikai rendszer elleni – a korábbiaknál módszeresebb – csapásmérések immár politikai tényezővé váltak Kijevben. De Oroszországban senki vagy majdnem senki sem hisz Ukrajna összeomlásának a hipotézisében.   

Moszkvában általános az a vélemény, hogy az orosz hadsereg legfeljebb arra lehet képes, hogy őszig ostrom alá vegye a szlovjanszk-kramatorszki konurbációt, Donyeck tartománynak ezt a védőbástyáját, és hogy megközelítse Zaporizsja külvárosait, olyan erőviszonyokat alakítva ki ezzel, amelyek jobban alátámsztják a Kreml jelenlegi követeléseit.  

Ez az időhorizont egyébként egybeesik az amerikai politikai napirenddel: a félidős választások közeledtével Donald Trump ténylegesen el akar majd érni egy megállapodást, és gondoskodni fog az ehhez szükséges eszközökről, komoly nyomást gyakorolva Zelenszkij elnökre – szeretnék hinni Moszkvában.  

Egyéb belső tényezők is megerősítik azt a hipotézist, hogy az év vége előtt meglesz a béke Ukrajnában. Elsősorban az orosz gazdaság állapota: a növekedés 1 százalék alatti, a deficit 2,6 százalékos (az eredetileg várt 0,5 százalék helyett), az olaj- és gázbevételek 24 százaklékkal csökkentek, az infláció (6,5 százalék) magasabb a Nemzeti Bank által kitűzött célnál stb. 

Bizonyos nyugati vélemények ellenére Oroszország nem áll egy makrogazdasági katasztrófa küszöbén, és egyetlen komoly megfigyelő sem hisz egy olyan forgatókönyvben, amely szerint Putyin pénzügyi okokból bedobhatja a törülközőt. De világos, hogy 2026 után a költségvetési gépezet bizonytalanabb helyzetbe kerül. Mindehhez még hozzáadódik a lakosság pesszimistább hangulata, beleértve a „lojálisokat” is. 

A Szovjetunió felbomlása utáni Oroszország pályaíve – mind politikai és társadalmi téren, mind pedig gazdasági modelljét vagy diplomáciai lépéseit tekintve – a tehetetlenségi erő könyörtelen érvényesülését mutatja az ország sorsának alakulásában.

Vlagyimir Putyin és belső körének a konzervativizmusa, amely az évek során jelentősen megerősödött, nagyban hozzájárul ehhez. Mégis, egyre több különféle társadalmi helyzetű ember jut arra a következtetésre, hogy Oroszország zsákutcába került, és az eddig annyira kényelmes status quo a későbbiekben kedvezőtlenné válhat számára. Hogy végül is a dolgok nem mehetnek így tovább. 

2026. 02. 04.

A Rigában működő Leonid Ragozin Ben Aris berlini hírportáljában ezeket írja[5]:

Minden háborút elkerülhetetlenül aszerint ítélnek meg, hogy ki győzött és ki veszített. A most Ukrajnában folyó háború sem kivétel. Ahogy a végéhez közeledik, az érintett szereplők legalább azt próbálják elkerülni, hogy bűnbakot csináljanak belőlük a kudarcokért és a be nem váltott ígéretekért. Az első köztük Volodimir Zelenszkij elnök, aki fő-bűnbakként emelkedik ki a mezőnyből.   

Egy kulcsfontosságú ukrán szóvivő, Olekszij Aresztovics[6]  világosan leszögezte, mit tekintett az ukrán vezetés a győzelem kritériumának a háború kezdetén. Egy 2022. márciusi interjúban azt mondta, hogy bármilyen Minszknél rosszabb kimenetel Ukrajna vereségét jelentené.

Márpedig ma a minszki klauzulák, még a legoroszpártibb olvasatban is, távoli álomnak tetszenek. Egyetlen olyan várakozás sem teljesült, amivel az ukrán és a nyugati társadalmakat etették.

Ahelyett, hogy Ukrajna helyreállította volna az elfoglalt területek fölötti  szuverenitását és az oroszokat visszaszorította volna az 1991-es határokig, újabb  területeket veszített el és veszít el továbbra is.

A Nato-tagság kérdése fel sem merül, a Trump-adminisztráció által támogatott gyorsított EU-tagságot pedig fontos európai szereplők, Friedrich Merz német kancellárt is beleértve, kizárták. A tragikus igazság az, hogy amint Ukrajna túl lesz a háborún, az EU-n belül szilárd egyetértés fog kialakulni, hogy az erős ukrán agrárszektor miatt az EU-tagságra évtizedekig nem kerülhet sor, ha egyáltalán sor kerül rá. És ami még rosszabb, a vízummentességet valószínűleg megszüntetik, hogy megakadályozzák a lakosság tömeges eltávozását, miután a határt megnyitják a hadköteles férfiak számára, különösen, ha a tűzszünet bizonytalannak tűnik.       

Tényleges biztonsági garanciák nem lesznek, mivel Oroszország nem egyezik bele Nato-csapatok telepítésébe, hacsak ez nem fogja egyúttal Nyugat-Ukrajna (ahol állomásozni fognak) de facto elszakadását is jelenteni – amit a Kreml valószínűleg támogatni fog.

Erősen kérdéses, hogy Ukrajna számíthat-e jelentős mértékű újjáépítési csomagokra a Nyugat részéről. Valószínű, hogy a jelenlegi légkörben az a trumpi percepció fog érvényesülni, hogy inkább Ukrajna tartozik a nyugati hatalmaknak, amiért éveken keresztül támogatták.  

Közben Oroszországban a lakosságot, a viszonylag súlyos emberi veszteségek ellenére, nagyrészt megóvták a háború kihatásaitól. A veszteségek aránytalanul nagy mértékben egy nagyon sajátos réteget érintenek – a leginkább szükséget szenvedőket, beleértve Oroszország jelentős börtönlakó népességét is. Az ország domináns középosztálya nagyrészt mentesült ez alól. Gazdasági téren az oroszok sokkal rosszabb helyzetben voltak az 1990-es zűrzavaros években.

Fontos tényező, hogy az oroszok pszichológiailag nem élték bele magukat semmilyen irreális kimenetelbe, amilyen például Ukrajna egészének az elfoglalása vagy egy bábkormány hatalomra kerülése volna. Orosz szempontból ez túlnyomórészt Putyin háborúja, és bármilyen végeredményt, ami rögzíti az utóbbi négy év területi nyereségeit, könnyen elfogadnak.

Az ukránok számára ugyanakkor az a kérdés, hogy miért is szenvedtek és haltak meg, még évtizedekig ott fog lebegni, mégpedig vészjóslóan, a politikai napirend fölött. Mint Zelenszkij volt kabinetfőnöke, Andrij Bohdan még 2021-ben megjósolta: „Mindannyian gyűlölni fogjuk Zelenszkijt. Nem azért, mert ellopott valamit, hanem mert volt egy esélye.” (Kiemelések tőlem: M.G.)

2026. 02. 05.

Mark Galeotti, a University College London tiszteletbeli professzora és a Mayak Intelligence tanácsadó cég vezetője közvetlenül az Abu Dhabi-i háromoldalú (amerikai-orosz-ukrán) béketárgyalások második fordulójának a mai elkezdődésekor arról írt, hogy Trump heteken belül véget vethet az ukrajnai háborúnak, de az Putyin győzelme volna.[7]

Lássuk:

Bár még mindig nehéz optimistának lenni, egy általában borúlátó brit diplomata  elismerte nekem, hogy „legalább az kezd körvonalazódni, hogy egy potenciális megállapodás hogyan nézhet ki”.

Egy friss és rövid energia-tűzszünet Kijev és Moszkva között nem vezetett sehová. Mégis, legalábbis egyelőre, mindegyik fél kezd új, óvatos optimizmust mutatni. Még az is lehetséges, hogy egy keretmegállapodás heteken belül elkészülhet. Máskülönben, ha a megbeszélések dinamikája megtörik, hónapokba telhet, ameddig egy új folyamat elindul.

Orosz források  azt sugallják, hogy amennyiben Ukrajna Nato-tagsága ki van zárva, és a szankciókat fokozatosan feloldják, ők ezt egy olyan  békemegállapodás alapjának tekinthetik, amely elismeri, hogy Oroszország ellenőrzi a Donbaszt és a többi elfoglalt területet, de semmi többet.  

Minden területi engedmény tényleges lesz, nem törvényileg rögzített – bár Putyin megpróbálkozhat azzal, hogy rávegye Trumpot a Krím annexiójának az elismerésére. Vagyis nem fogják azt követelni Ukrajnától, hogy módosítsa az alkotmányát, amihez referendumra volna szükség.

Kijev azt is megteheti, hogy formális igényt támasszon a szóban forgó területekre, amennyiben kötelezi magát arra, hogy nem próbálja meg azokat erőszakkal visszaszerezni.  

Ha a megállapodást megkötik, Putyin történelmi győzelmet fog hirdetni, és az orosz elit, amely pontosan érzékeli a romló gazdasági helyzetet, fellélegezhet. Trump pedig végre elmondhatja, hogy teljesítette a háború befejezésére vonatkozó választási ígéretét, és újból kérheti a Nobel-békedíjat, ami után annyira áhítozik.   

Ami pedig Zelenszkijt illeti, bár potenciálisan ő lesz a bűnbak minden engedményért, amit kénytelen lesz megtenni, elérheti a békét és azt az esélyt Ukrajna számára, hogy egy szuverén, Nyugat-felé irányuló demokráciaként épüljön újjá.   

*

Én már korábban is elég egyértelműen írtam arról, hogy ha Putyinnak van annyi esze, akkor minél előbb elfogadja az amerikai békefeltételeket, és véget vet a háborúnak. Mindeddig ellenállt a józan ész kísértésének, de most már alighanem eljött annak az ideje, hogy ő is megtegye a maga elkerülhetetlen engedményeit, és véget vessen a háborúnak. Biztos lehet benne ugyanis, hogy Ukrajna, sőt nemcsak Ukrajna, hanem egész Európa háború nélkül is tartogat még számára pozítiv fejleményeket.  

Estére pedig meglátjuk, hogy a mai tárgyalási fordulóban a felek mire jutottak.  

[1] Az ún. isztambuli kommüniké rövidebb (2022. március végi) és hosszabb (április 15-i) szövegét lásd itt és itt – . 

[2] Vö. Wolfgang Munchau: Europe must talk to Russia. The war should have ended years ago. unherd.com, 2026. jan. 26.

[3] Vö. Mit dem Rücken zur Wand: Warum die Ukraine wohl einen „Diktatfrieden“ akzeptieren muss. Berliner Zeitung, 2026. jan. 23.

[4] Arnaud Dubien: L’oeil de Moscou: le Kremlin se prépare-t-il à la paix? rtbf.be, 2026. jan. 25.

[5] Leonid Ragozin in Riga and Ben Aris in Berlin: The scapegoat-in-chief. intellinews.com, 2026. febr. 2.

[6] Aresztovics volt elnöki tanácsadóról, aki jelenleg külföldön tartózkodik, és Zelenszkij rendszerének egyik legélesebb és legtehetségesebb bírálója, lásd Az Aresztovics-doktrína című 2025. október 31-i bejegyzésemet.

[7] Vö. Mark Galeotti: Trump has chance to end the Ukraine war in weeks. But it would be a Putin win. inews.co.uk, 2026. febr. 4.

A szerző Geonapló-bejegyzése 2026. február 5-én.