Az új globális konstellációban a három szuperhatalom formálisan vagy informálisan folyamatosan egyeztet egymással, tiszteletben tartva egymás létfontosságú érdekeit és érdekszféráit.
Zoltán Bozóki
Kedves Gusztáv!
Hallgattam egy elemzést arról, hogy Trump fél attól, hogy az orosz-kínai együttműködés nagyon meg fogja erősíteni ezt a két országot, és mindenképpen próbálja az oroszokat leválasztani Kínáról, de nehezen tud olyat ajánlani az oroszoknak, amit Kínától ne kapnának meg. Az a kérdésem, hogy a heartland-elmélet működhet-e úgy, hogy az oroszok nem a németekkel szövetkeznek, hanem a kínaiakkal? Milyen erős tud lenni ez a szövetség, mik a korlátai? Ráadásul van egy jó orosz-indiai kapcsolat, az az ember érzése, hogy ez így már (orosz-kínai-indiai) szinte egész Ázsiát lefedi. Főleg ha India és Kína félreteszi az ellenéteket.
2025. 03. 26.
Kedves Zoltán!
Mearsheimer is ettől fél. („A Nato-bővítéssel és az ebből következő ukrajnai háborúval Oroszországot bolond fejjel a kínaiak karjaiba kergettük. Trump megpróbál legalább annyit elérni, hogy az oroszok semlegesek legyenek. Vagy – ideális esetben – sorakozzanak fel mellettünk [vagyis Amerika mellett] Kína ellen.”) Azt nem tartom valószínűnek, hogy Oroszország „felsorakozik” az Egyesült Államok mellett (már ha Trump ukrajnai béketerve és az orosz kapcsolat újraindítása [reset] sikerrel jár), de azt igen, hogy Moszkva megpróbál majd a fordított kissingeri tanáccsal élni. Azaz: el fogja érni, hogy jobb legyen a viszonya mind Washingtonnal, mind pedig Pekinggel, mint azoknak egymással. Mivel gyengébb, mint a másik kettő, ez létfontosságú számára.
Ami a heartland-elméletet illeti, Mackinder 1904. januári zseniális felismerése ma, több mint százhúsz évvel később is relevánsnak, ha nem is egy az egyben érvényesnek tűnik:
„A kulcsövezeten kívül, egy nagy belső peremíven helyezkedik el Németország, Ausztria [Ausztria-Magyarország], Törökország, India és Kína; a külső peremíven pedig Nagy-Britannia, Dél-Afrika, Ausztrália, az Egyesült Államok, Kanada és Japán. (5. ábra) Az erőegyensúly jelenlegi állapotában a kulcsállam (Oroszország) nem egyenértékű a periférikus államokkal. (…)
A kulcsállam javára felboruló erőegyensúly – melynek eredményeként kiterjeszkedhet Eurázsia peremterületeire – lehetőséget teremtene arra, hogy a hatalmas kontinentális erőforrásokat flottaépítésre használja fel, és ez előrevetítené a világbirodalom megjelenését. Ez megtörténhetne, ha Németország szövetségre lépne Oroszországgal. (…)
Földrajztudósként beszélek. A politikai erő tényleges egyensúlya bármely adott pillanatban természetesen egyrészt a gazdasági és stratégiai földrajzi feltételek, másrészt pedig a vetélkedő népek relatív számának, bátorságának, felszereltségének és szervezettségének a függvénye. (…)
Talán helyénvaló – összegzésképp – nyíltan kimondani: ha a belső területek fölötti ellenőrzést Oroszország helyett egy új hatalom gyakorolná, ez nem csökkentené a kulcspozíció földrajzi jelentőségét. Ha a japánok által megszervezett kínaiak például megdöntenék az orosz birodalmat, és meghódítanák a területét (…), ők kapcsolnák össze a tengereket a nagy kontinens erőforrásaival, és ez olyan előnyt jelentene számukra, mely az oroszoknak, a kulcsövezet gazdáinak, eddig nem adatott meg.”
(Halford J. Mackinder: A földrajz mint a történelem kulcsa. A Royal Geographical Society 1904. január 25-i ülésén megtartott előadás. In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt. Budapest, 2002. 27. Az 5. ábra – A hatalom természetes színterei – a 26. oldalon.)
Szerintem ma sem Kínának, sem Oroszországnak nem érdeke, hogy szabályos szövetséget hozzanak létre (ami egyszerűbb és kényelmesebb változata volna az erők egyesítésének, mint a hódítás), mert ezzel csorbulna a függetlenségük, és csak magukra uszítanák az Egyesült Államokat. És ez utóbbinak sem érdeke, hogy bármelyiküket „legyőzze”, ahogy az Amerikában vereséget szenvedett, de Európában még ágáló háborúpárti politikusok és médiák mindenekelőtt Oroszországot, de tulajdonképpen Kínát is, szeretnék „legyőzni”.
Sokkal valószínűbb – legalábbis egyelőre – egy olyan globális konstelláció, amelyben a három szuperhatalom formálisan vagy informálisan folyamatosan egyeztet egymással, tiszteletben tartva egymás létfontosságú érdekeit és érdekszféráit (ennek Amerikában nem is annyira Trump, mint inkább a mögötte egyre komolyabb befolyásra szert tevő JD Vance alelnök a garanciája). És ha eléggé megfontoltak, akkor ezt az első körös kvázi-intézményt előbb-utóbb ki fogják egészíteni egy második körrel, amelyben India, Brazilia, az újból függetlenné váló Németország és Japán, valamint néhány további, régióikban fontos szerepet játszó középhatalom lesz a résztvevő.
De itt most megállok. Majd folytatom, természetesen, a blogban.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2025. március 26-án.
