Egy „szabadon lebegő értelmiségi” prognózisa.
2025. 05. 12.
Magadra vess, hogy most csak röviden válaszolok, mégpedig azért, mert úgy eldugtad a március 26-i bejegyzésem végére a május 10-i keltezésű hozzászólásodat, hogy arra csak ma bukkantam rá, miután közzétettem nemcsak az április 30-i, általad is – egyetértőleg – említett írásomat „Trump eddigi működésének zavaros mérlegé”-ről, hanem az ahhoz kapcsolódó tegnapi (május 11-i) újabbat is – A Trump-doktrína (2) –, amelyben ott lett volna a helye egy bővebb, neked szóló válasznak is.
Most csak annyit, hogy teljesen egyetértek alábbi – záró – megjegyzéseddel:
Azok számára, akik egy új geopolitikai világrendre vágynak, és azok számára is akik csak a régit szeretnék gyógyítva foldozgatni, a közös kérdés, hogy Trump [a „zúzó golyó”]“kreatív destrukciója” mikor éri el a kritikus tömeget, amit már visszacsinálni nem lehet.
Szerintem ez a kritikus pont hamarosan (egy fél éven belül) eljön, mégpedig az ukrajnai háború Putyin által véghezvitt és Trump által szentesített lezárásával, amely – a front állásának és az ukrán belpolitikai helyzetnek a függvényében – rendezni fogja az érdekszférák kérdését is, legalábbis Oroszország, Ukrajna és az Egyesült Államok vonatkozásában.
Oroszország – a Krímen kívül – megkapja azt a négy oblasztyot, amelyet már elcsatolt, és ha ez a terület – az ukrán hadsereg egy részének valószínű felbomlása miatt – még jelentősen növekedni fog a mostanihoz képest, akkor a maradék Ukrajna ketté fog szakadni. Kijevben vagy Harkovban megalakul egy nem feltétlenül oroszbarát, de Oroszországgal kiegyező ukrán kormány, amelynek Putyin vissza fogja adni a Luhanszkon, Donyecken, Zaporizsján és Herszonon kívül még esetleg megszállt országrészeket. A nyugat-ukrajnai Lvivben pedig megalakul egy tengeri kijárat nélküli nacionalista kormány, amely a Nyugatot fogja a vereségért hibáztatni, és szinte valamennyi szomszédjával nagyon hamar konfliktusba keveredik.
Az Egyesült Államok el fogja ismerni a kijevi vagy harkovi székhelyű Ukrajnát, és tudomásul veszi, hogy az az orosz érdekszférához tartozik, és mind vele, mind pedig Oroszországgal igyekszik majd minél jobb üzleti és politikai kapcsolatokat kiépíteni. A másik Ukrajnát pedig nagyvonalúan az Európai Unióra bízza. Amely szembesülni fog azzal a kellemetlen ténnyel, hogy ezt az Ukrajnát nem fogja tudni integrálni, sőt ő maga is egyre inkább dezintegrálódik, és így az EU mint olyan helyett Ukrajna kérdésében is fokozatosan az EU-n belüli és kívüli európai országok államközi kvázi-szövetségei vagy hatalmi központjai veszik át a kezdeményezést.
2025. 05. 13.
Ez persze csupán egy – elismerem, kissé meredek – forgatókönyv, amelynek azonban van némi esélye a megvalósulára. De hogy nem csak az én fejemben fordul meg ilyesmi, annak illusztrálására ismertetek egy bizonyos szempontból talán még keményebb – amerikai – Ukrajna-forgatókönyvet.
Alex Vershinin nyugalmazott alezredes, a Harvard Kennedy Schoolhoz tartozó Belfer Center védelmi szakértője megvizsgálta, hogy a harctéri helyzet hogyan befolyásolhatja az ukrajnai béketárgyalásokat.[1] Íme elemzésének, amelyet 2025 márciusában jóváhagyásra előterjesztett az amerikai Védelmi minisztériumba, és amelyet 2025 áprilisában jóváhagytak, a bevezetője és a konklúziója:
Donald Trump elnök a „támogatjuk Ukrajnát ameddig csak szükséges” álláspontot felváltotta a tárgyalásos békemegállapodás keresésével. Ezeket a tárgyalásokat a harctéri helyzet fogja befolyásolni. Az előnyben levő fél fogja diktálni a feltételeket. Ez bonyolultabbá válik, ha a tárgyalások idején nem lesz tűzszünet, és a harctér dinamikus marad. A háborús felek a tárgyalásokkal egyidejűleg támadó hadműveleteket folytathatnak, hogy javítsák alkupozícióikat.
A nyugati hatalmak számára ennek komoly következményei lesznek. A hírnevüket tették kockára ezzel a konfliktussal, és vele együtt, a szabályokon alapuló világrend sorsát is. A Globális Dél és a multipoláris világrend ott várakozik a háttérben, hogy a helyébe lépjen. A győzelem kivívásának az elmaradása alapjaiban rendíti meg azt a világrendet, és billenti ki a Nyugatot globális vezető szerepéből, amelyet az utóbbi évszázadokban élvezett.
Konklúzió
Ami a pillanatnyi helyzetet illeti, Ukrajnának még vannak ütőkártyái a tárgyalóasztalnál. A hadserege még kint van a harcmezőn, és megküzd minden méterért. De az ukránok kezdenek kifutni az időből. Ukrajnának komoly létszám-problémái vannak. A hatalmi egyensúly Oroszország felé billen, és egy adott ponton az ukránok szembe kell hogy nézzenek a front összeomlásával. Ezt a kimenetelt még valószínűbbé teszi az ukrán politikai vezetés döntéshozatalának a negatív trendje. Ukrajnának most tűzszünetre van szüksége, hogy levegőhöz jusson és helyreállítsa harcképességét.
Az oroszok helyzete ennek épp az ellenkezője. Az oroszok előnye a létszámot és a felszereltséget illetően növekszik. Oroszország havonta két új hadosztályt tud kiállítani. A harctéri helyzet és a megnövelt harcképesség azt jelenti, hogy semmilyen tűzszünetet sem fogadnak el ameddig a végső békefeltételekben meg nem egyeznek, amit már eléggé világossá tettek. Az idő nekik dolgozik, és ha csak nem lesz gyors békemegállapodás, a győzelem fele haladnak, aminek nagyon súlyos politikai és gazdasági következményei lesznek Európa többi része számára.
A nyugati hatalmak a liberális világrendet ennek a háborúnak a kimenetelétől tették függővé. Egy Oroszország feltételeit teljesítő békemegállapodás most rossz volna, de arra tenni, hogy a harctéri feltételek jobbak lesznek, és veszíteni, még sokkal rosszabb lenne. Az Egyesült Államok úgy tűnik, az előbbi utat követi, amennyiben Pete Hegseth védelmi miniszter azt jelezte az oroszoknak, hogy a Nato-tagságot levéve a napirendről, Amerika komolyan veszi a tárgyalásokat. Az EU azonban az utóbbi utat választotta, támogatást ígérve, „ameddig csak szükséges”, hogy Ukrajna „az erő pozíciójából” tárgyalhasson, nem fogva fel, hogy az erő mércéje a harci és az ipari teljesítőképesség, nem a merész nyilatkozatok küldözgetése. A jelenlegi harctéri trendek inkább az amerikai álláspontot támasztják alá.
Miközben az Egyesült Államok egyre inkább tehertételnek tekinti a háborút, Ukrajna tárgyalási pozíciója szertefoszlani látszik. Ukrajna harctéri helyzete még amerikai támogatással is egyre rosszabb. Amerikai támogatás nélkül pedig Ukrajna harctéri összeomlásának az esélyei sokkal nagyobbak, még akkor is, ha az EU-támogatás folytatódik. Most az oroszok a Krímre és a négy oblasztyra tartanak igényt, továbbá a Nato-tagság elfelejtésére, és az orosz anyanyelvűek jogainak a garantálására. Ezek a területi igények arra a négy tartományra vonatkoznak, amelyekben az orosz hadsereg már ellenőrzi a terület 60 vagy annál több százalékát. Ha Ukrajna összeomlik, az orosz hadsereg nyomul tovább, egyre mélyebben behatolva Ukrajnába, és a feltételek is rosszabbodhatnak. Jó esély van arra, hogy Oroszország az egész Novorossziját el akarja majd csatolni, hozzáadva Harkov, Odessza, Poltava és Dnyepropetrovszk oblasztyokat is a követeléseihez, továbbá referendumokat tartva Kárpátalja – és ha a romániai politikai légkör megfelelőnek mutatkozik – Észak-Bukovina és más románok által lakott területek hovatartozásáról, területekkel vásárolva meg bizonyos Nato-tagokat, hogy megossza a szövetséget. Ez Ukrajnát egy tengeri kijárat nélküli, Kijev, Csernihiv és Lviv körül kialkuló kisebb állammá fogja átalakítani.
Az igazi kérdés tehát az: elnyerhet-e Ukrajna most egy elfogadható, bár keserű békét, vagy tovább harcol, a katonai összeomlást és egy sokkal rosszabb orosz diktátumot kockáztatva?
Az amerikai szerző szerintem a lehetséges orosz területfoglalásokat alaposan felnagyította (talán azért is, mert elemzésének ezt a részét inkább figyelmeztetésnek szánta), Putyin számára ugyanis nem a területi terjeszkedés a fő cél (már a Krímen és a négy már nagyrészt elfoglalt tartományon kívül), hanem egy olyan Ukrajna megteremtése, a tőle elválasztott Nyugat-Ukrajna mellett, amely nem ellenséges Oroszországgal szemben.
Ezért mentem én kissé messzebb nála a lehetőségek felvázolásában, no meg azért is, mert egyrészt nem vagyok katonai szakértő, hanem csak „szabadon lebegő értelmiségi”[2], másrészt mert meguntam már a sok csupán indirekt vagy implicit állásfoglalást.
*
Most látom, kedves Alcibiades, hogy mégsem lett olyan rövid ez a válasz, de ez nálam mindig így van, soha nem tudom előre, hogyan alakulnak és főként, hogy hogyan végződnek ezek a bejegyzések. Valamelyik régebbi blogom egyik bejegyzésében írtam arról, hogy soha nem azt írom meg, amit már tudok (bár nyilván ennek is van némi szerepe), hanem azt, amit írás közben „megtudok”.
[1] Vö. Alex Vershinin: Battlefield Conditions Impacting Ukraine Peace Negotiations. russiamatter.org, 2025. ápr. 18.
[2] Ez már 1992-ben is így volt – hogy tovább ne menjek vissza az időben –, amikor előszeretettel vitakoztam azokkal a liberális barátaimmal (hiszen közel volt még az ellenzéki hőskorszak, amikor egy követ fújtunk), akik az Antall-kormányt és annak szakértői holdudvarát, amelyhez én is tartoztam, túlságosan „nemzeti”-nek vagy éppenséggel nacionalistának tekintették, a Közép- és Kelet-Európa közötti, Németország-centrikus éles különbségtevést pedig geopolitikai hibának. Lásd ezzel kapcsolatban a Beszélő Hol van Európa határa? című, 1992. februárja és májusa között zajló, szerintem máig tanulságos vitáját, amelynek én is egyik főszereplője voltam. Ennek egyik cikkében írta rólam Láng László a kövekezőket: „Nem segít közös céljaink elérésében, ha a magyar külpolitika-kutatási tömbhöz, a Teleki László Alapítványhoz tartozó Dunatáj Intézet megbízott igazgatója ennyire szabadon lebegő-gondolkodó értelmiségi.” A vitacikkek teljes felsorolását, kiegészítve a Magyar Hírlapban a Beszélővel párhuzamosan folyó vita anyagaival lásd: M. G.: Alternatívák könyve III. Összmagyar alternatíva. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2014. 403.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2025. május 13-án.
