Most még lehetetlenség bármiféle Trump-doktrínát körvonalazni.
2025. 04. 28.
Trump elnök külpolitikáját (második mandátuma első száz napja alapján) nagyon hálátlan feladat értelmezni. Ez még a legjobb amerikai szakértőknek is komoly fejtörést okoz (már azokat leszámítva, akik az ítélkezésben vagy az ajnározásban lelik örömüket). De néhány támpontot azért találhatunk náluk.
Mielőtt azonban erre rátérnék, nem árt egy kis önvizsgálat.
Én először 2016 márciusában, vagyis még a konzervatív párti előválasztások idején próbáltam meg kisilabizálni, hogy milyen lesz Trump külpolitikája. Íme néhány részlet az egyik akkori (most látom, hogy nem sok híján tízéves) bejegyzésemből:
2016. 03. 07.
Jeff Sessions alabamai republikánus szenátor, Trump nemzetbiztonsági tanácsadó testületének az elnöke a következőket mondta a republikánus előválasztásokon eddig élen járó jelöltről: „Donald Trump és az amerikai nép tudják, hogy a nemzeti érdekben gyökerező külpolitikára van szükségünk. Az Egyesült Államoknak meg kell értenie, hogy korlátai vannak a más nemzetek életébe való sikeres beavatkozásnak. Partneri kapcsolatainkat pedig a kölcsönös érdekekre kell alapoznunk, nem arra, hogy megdöntsünk mindenféle rezsimeket, hogy demokráciákat plántáljunk a helyükbe.”
Nem tudhatjuk persze, hogy Trump milyen döntéseket fog hozni, miután meghallgatta az első titkosszolgálati tájékoztatókat. De azt hiszem, Jim Webb, volt 2016-os demokrata párti elnökjelölt fején találta a szöget, amikor kijelentette: „Ha Donald Trumpra szavazol, akkor abból valami nagyon rossz, vagy valami nagyon jó is származhat. Ha viszont Hillary Clintonra, akkor marad minden a régiben.”
Azt hiszem, nyugodtan leszögezhetjük, hogy amennyiben Trump lesz az elnökjelölt (…), akkor semmi sem marad a régiben. (…)
Álláspontom szerint Trump elnökké választása eléggé drasztikus és részleteiben előreláthatatlan módon, de végül is az „önmérséklet” vagy a „visszahúzódás” stratégiáját fogja előtérbe állítani a hosszú évtizedek óta uralkodó nemzetközi aktivizmus helyett. Az önmérséklet stratégiáját a legegyértelműbben és a legkövetkezetesebben Berry Posen a MIT nemzetközi kapcsolatok-professzora és a MIT Security Studies Program igazgatója fogalmazta meg The Case for Restraint című, a The American Interestben megjelent tanulmányában (2007, november-december). (Koncepcióját részletesen a Restraint: A New Foundation for U.S. Grand Strategy című, 2014-ben megjelent kötetében fejtette ki.) (…)
Kétségtelen, hogy Obama tett néhány kézzelfogható lépést ebbe az irányba. Sikeresen megkötötte és a kongresszus obstrukciójával szemben megvédte az iráni megállapodást; nem engedett a héjáknak Ukrajna kérdésében és elkerülte a fegyveres konfrontációt Kínával.
Ennél azonban sokkal többre lesz szükség. Amerikának egész eurázsiai politikáját a hatalmi egyensúly elvére, nem pedig a Posen által elutasított „liberális hegemónia” geopolitikai vágyálmaira kell alapoznia. Posen újabb írásaiban[1] (lásd itt és itt) foglalkozik azzal, hogy Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy európai hegemóniára törekedjen, viszont közvetlen szomszédságában megvannak a jól felfogott érdekei, amelyeket tudomásul lehet venni, anélkül, hogy ezzel Amerika (és az Európai Unió) érdekei sérülnének.
Ahhoz, hogy ezt a valóban realista politikai stratégát az új amerikai elnök nemcsak Nyugat- és Közép-Európában, hanem a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában is érvényesíthesse, mindenekelőtt új alapokra kell helyeznie a saját szövetségeseivel szemben eddig folytatott politikáját. Ez azonban azt jelenti, hogy nyíltan konfrontálódni fog a jelenlegi amerikai kül- és biztonságpolitikai konszenzus egész „állványszerkezetével”. (Sajnos ez a kissé szikárra sikeredett szóösszetétel csak gyenge megközelítése a francia échafaudage-nak, amely az eszemben járt, és amely, mint tudjuk, a vérpadot is asszociálja.)
Úgyhogy: vagy Trump „kerül a vérpadra”, vagy az egész második világháború utáni amerikai külpolitika.
Mivel Trump egész politikai habitusa, amelyet a legtalálóbban a Roland Barthes 1957-ben megjelent híres pankráció-esszéjét felelevenítő Judd Legum jellemzett egy szenzációs esszében[2] még 2015 szeptemberében (és amelyet én Szimulakrum-világ című 2020. június 5-i bejegyzésemben ismertettem), mivel tehát Trump alkatánál fogva alkalmatlan arra, hogy következetes és főként hogy koncepciózus politikát folytasson, első mandátuma idején ötletszerűen kiválasztott közvetlen munkatársai – az akkor még meghatározó szerepet játszó security establishment és az ahhoz idomuló nagy médiák segítségével – meg tudták akadályozni, hogy Trump „vérpadra” küldje „az egész második világháború utáni amerikai külpolitikát”.
Ami azt jelenti, hogy az „önmérséklet” vagy a „visszahúzódás” stratégiájának trumpi előtérbe állítására vonatkozó 2016-os prognózisom nem igazolódott be. Ezt 2017-ben a Geopolitikai revans hipotézisével váltottam fel, amelynek lényege – írtam 2017 decemberében – a következő:
Az 1918-ban győztes világhatalom (az Egyesült Államok) egyértelműen el kell hogy veszítse világelsőségét (primacy), vagyis mind globális hegemóniáját, mind pedig regionális (európai, közel-keleti és kelet-ázsiai) hegemon szerepét. A világelsőség már ma sem egyértelmű, de még el kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy a bukás nyilvánvaló legyen.
Miután Trump elküldte mind Jim Mattis védelmi minisztert, mind pedig H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadót (akinek a helyébe azonban John Boltont, az egyik legelkötelezettebb neokont nevezte ki, hogy aztán hamarosan tőle is megszabaduljon), úgy gondoltam, hogy az amerikai hegemónia lebontásában Trump a „zúzó golyó” szerepét töltheti be. Ezt a szerepét aztán a 2020-as elnökválasztás idején derekasan ellátta az amerikai hegemónia szilárd hinterlandját jelentő intézményi és belpolitikai stabilitás komoly veszélyeztetésével is.
2025. 04. 30.
Trump a 2020 és 2024 közötti „számkivetettségben” eltöltött időszakban magára szedett ugyan némi politikai bölcsességet, de lényegében, vagyis alkatilag nem változott meg. Tehát most is kész a legelképesztőbb fordulatokra. David Ignatius írta róla nemrég: „Külpolitikája olyan, mint a jazz. Szabad formátumú [free-form], struktúrálatlan – folyamatos improvizálás.” Márpedig – mint Christopher Chivvis, a Carnegie American Statecraft programjának az igazgatója megjegyezte – : „Trumpnak az ukrajnai háború befejezésére irányuló terve működhet, de ehhez szofisztikált diplomáciára, időre és jószerencsére van szükség. Ha csődöt mond, a háború sokkal rosszabbá válhat mindenki számára.” És természetesen ugyanez elmondható Irán atomprogramjára vonatkozóan is.
Stephen Wertheim történész, Chris Civvis kollégája a Carnegie-nél, akinek 2020-ban jelent meg Tomorrow, the World: The Birth of U.S. Global Supremacy című fontos könyve, a párizsi L’Expressnek adott interjújában óvatosan – és egyelőre inkább szkeptikusan – ítéli meg Trump külpolitikáját[3]:
Trump nem izolacionista. Nem az a célja, hogy elszigetelje az Egyesült Államokat, hanem inkább az, hogy hasznot húzzon a külvilággal való interakcióiból. Nem elhagyni akarja a termet, hanem felborítani az asztalt.
Komolyan kell venni Trumpot. Az, hogy egyesek továbbra is izolacionistának nevezik, azt jelenti, hogy nem veszik elég komolyan. Intelligens, és van bizonyos logika a cselekedeteiben. Ha tartós politikai változások lesznek Trump alatt, akkor ez leginkább a kereskedelmet, az európai biztonságot és a nyugati féltekéhez való viszonyulást érintheti.
Mindamellett, Trump paradoxona az, hogy mind gondolkodásában, mind cselekedeteiben rendhagyó, de nagyon taktikus. Úgy gondolja, hogy az előreláthatatlanság előny. De ez azt jelenti, hogy nehezen lesz képes arra, hogy kijelölje az amerikai politika új irányát, és tartsa is magát ahhoz. Márpedig erre van szükség, ha nagyszabású változásokat és eredményeket akar elérni az elkövetkező négy évben. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Emma Ashford, a Stimson Center Grand Strategy programjának a munkatársa, akinak a napokban fog megjelenni First Among Equals: US Foreign Policy for a Multipolar World című kötete, bár értékeli Trumpnak azokat a lépéseit és kijelentéseit, amelyek egy visszafogottabb, realista külpolitika irányába mutatnak (például Ukrajnával vagy Iránnal kapcsolatban), de a „trumpi káosz” átvilágítására – azon túl, hogy változást fog hozni – egyelőre ő sem vállalkozik[4]:
Túl korai volna megmondani, hogy az adminisztráció milyen irányba megy a külpolitikában, vagy hogy más szereplők – a kongresszus, a bíróságok – mennyire lesznek képesek megfékezni a túlzásait. A külpolitika legfontosabb meghatározója egyszerűen az, hogy vajon a republikánus külpolitikai elitek rá tudják-e erőltetni Trumpra az akaratukat, vagy fordítva, ő fogja-e érvényesíteni az akaratát velük szemben. Ezért most még lehetetlenség bármiféle Trump-doktrínát körvonalazni. Valószínű, hogy az általa kitűzött külpolitikai célok sikere vagy kudarca fogja Trump külpolitikai döntéseit meghatározni. Például az ukrajnai tárgyalások kudarca eltávolíthatja Trumpot a realpolitik konzervatív híveitől, akik kezdettől fogva támogatták a tárgyalásokat. Biztosra csak annyit vehetünk, hogy a következő négy év ugyanolyan kaotikus lesz, mint az elmúlt száz nap. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Maga Trump – természetesen – sokkal, de sokkal határozottabb. Az elnököt talán legmélyrehatóbban bíráló The Atlantic munkatársaival folytatott beszélgetésében (amelyet, mint mondta nekik, „kíváncsiságból” vállalt) összehasonlította egymással az első és a második mandátumát[5]:
Megkérdeztük az elnököt, hogy a második mandátumát másképpen éli-e meg, mint az elsőt. Azt válaszolta, hogy igen. „Első alkalommal két dolgot kellett tennem: kormányozni az országot, és túlélni. Ott voltak körülöttem azok a szemét alakok[6]” – mondta. És másodjára: kormányozom az országot és a világot.”
Ezt szerintem nem kell feltétlenül a tipikus amerikai szuperhatalmi hübrisz kifejeződésének tekinteni, hiszen amögött van egy határozott koncepció, az amerikai világelsőség (primacy) megőrzése a világ minden fontos térségében. Trumpnál viszont csak egy narcisztikus személyiség mértéktelensége van mögötte. Aki történetesen az Egyesült Államok elnöke.
Hetek óta – írják a The Atlantic szerzői – hallottuk mind a Fehér Házon belülről, mind pedig azon kívülről, hogy az elnök most sokkal mókásabb kedvében van, mint az első mandátuma idején. „Első alkalommal, az első hetekben csak az ment, hogy ’robbantsuk fel ezt a helyet’” – mondta Briand Ballard lobbista és az elnök egyik közeli híve. „Most úgy robbantja fel, hogy közben kacsint egyet.”
Vagyis a nagy játékos – remélhetőleg – nem fog minden útjába kerülő asztalt felborítani.
[1] Barry Posen: A New U.S. Grand Strategy. How to stop the United States from overreaching, overspending, and overcommitting. Boston Review, 2014. júl. 1; Barry R. Posen: Just Say No: America Should Avoid These Wars. The National Interest, 2015. febr. 10.
[2] Vö. Judd Legum: This French philosopher is the only one who can explain the Donald Trump phenomenon. thinkprogress.org, 2015. szept. 14.
[3] Vö. La politique étrangère de Trump vue par Stephen Wertheim : “Il veut renverser la table, pas quitter la salle”. L’Express, 2025. ápr. 17.
[4] Emma Ashford: Four Explanatory Models for Trump’s Chaos. It’s clear that the second Trump administration is aiming for change—not inertia—in U.S. foreign policy. Foreign Policy, 2025. ápr. 24.
[5] Vö. Ashley Parker és Michael Scherer: ‘I Run the Country and the World’. Donald Trump believes he’s invincible. But the cracks are beginning to show. The Atlantic, 2025. ápr. 28. A honlapon április 28-ától elérhető interjú a lap 2025. júniusi nyomtatott kiadásában fog megjelenni, amelynek a szalagcíme a következő: „Donald Trump élvezi ezt.”
[6] Akiket – mint fentebb jeleztem – ő maga válogatott ki, teljesen ötletszerűen..
A szerző Geonapló-blogbejegyzése 2025. április 30-án.
