Ukrajna stratégiai szempontból légüres térbe került.
2024. 12. 20.
Timothy Garton Ash december 14-i tv-nyilatkozatában a következőket mondta Trumpról, Ukrajnáról és Európáról:
Trump a különböző európai és nemcsak európai kormányfőkhöz intézett felhívásaiban sokat beszélt Ukrajnáról, de nem azért, mert az sokat jelent a számára, hanem azért, mert nem jelent sokat a számára. És éppen ezért szeretné az útból félresöpörni. Úgyhogy bármilyen irányba induljon is el, és legalább öt ilyen irány van, attól függően, hogy melyik tanácsadóját vesszük szemügyre, világos, hogy nem ő lesz a még Kijev ellenőrzése alatt lévő 82 százaléknyi ukrán terület biztonságának a fő garantálója.
Ez most a kulcskérdés: hogy lesznek-e hiteles biztonsági garanciák. Bármelyik Trump is bukkan tehát elő január 21-én, bármelyik taktikát is választja, a finomabbat vagy a rámenősebbet, mi európaiak fel kell hogy készüljünk arra, hogy többet segítsünk, mert ez a garancia rajtunk áll vagy bukik. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Úgy látszik, TGA-nek, vagy magyarosan TGA-nak jót tett, hogy megértette, a történelem nem mindig a liberális Nyugat „kezére játszik”[1], vagy – hogy egy másik, cinikusabb liberálist idézzek –: „a történelem nem ment hozzá senkihez – szingli, és sok szeretője van”[2]. Bár Európa-könyve utolsó előtti fejezetének sekélyes Ukrajna-hozsannája[3] nem ezt bizonyítja, ez a mostani állásfoglalása – nyilván a kijózanító tények hatására – már arra utal, hogy látja, mennyire kétséges mind Európa, mind pedig Ukrajna sorsa.
A fő kérdés itt ugyanis nem az, hogy tűzszünet esetén küldenek-e bizonyos európai országok békefenntartó csapatokat Ukrajnába, hiszen ehhez mindkét fél hozzájárulása szükséges, és még az sem tisztázott, hogy az EU és bizonyos európai országok képviselői egyáltalán ott fognak-e ülni a tárgyalóasztalnál, hanem az, hogy képes lehet-e Európa (vagyis az EU és Nagy-Britannia) arra, hogy Amerika nélkül garantálja Ukrajna biztonságát, és ha kell, megvédje Oroszországgal szemben.
2024. 12. 25.
De hogyan tehetné ezt meg, amikor a saját biztonságát sem tudja garantálni? Trump – mint ezt előző bejegyzésemben jeleztem – Párizsban megmondta Zelenszkijnek és Macronnak, hogy nem támogatja Ukrajna Nato-tagságát, és hogy Európának kell a fő szerepet játszania Ukrajna megvédésében. Ez azt jelenti, hogy az erre vállalkozó európai országoknak a saját nevükben, a Nato-kereteken kívül kell ezt megtenniük.
Macron december eleji varsói látogatása során megpróbált valami ilyesmit megszervezni, de a lengyelek határozottan elutasítottak (lásd itt , itt és itt ) minden olyan próbálkozást, amely lengyel és egyáltalán külföldi csapatok Ukrajnába küldését szorgalmazza.
A lengyelek természetesen a saját helyzetükből indulnak ki. Mint Sikorski külügyminiszer már hivatkozott nyilatkozatában elmondta, „Lengyelországnak, amely a Nyugat logisztikai elosztóközpontja Ukrajna felé, jövőre 4,7% lesz a katonai kiadása, 600 km hosszú közös határa van két ellenséges állammal [ti. a Kalinyingrádi területtel és Fehér-Oroszországgal] , és ha más országok valamilyen zászó alatt, vagy egy új típusú koalícióban támogatni akarják Ukrajnát, majd megvizsgáljuk a kérdést, de semmilyen formában sem tervezzük azt, hogy részt vegyünk ilyesmiben”. Ez az érdekes nyilatkozat, valamint Tusk lengyel miniszterelnöknek az a megjegyzése, hogy lengyel csapatok „bármiféle [ukrajnai] akciójáról csak és kizárólag Varsóban fognak dönteni”, arra utalhat, hogy Lengyelország ugyan semmiféle békefenntartó kelet-ukrajnai, az orosz határhoz közeli katonai akcióban nem óhajt részt venni, de azt esetleg megfontolja, hogy a Lengyelországhoz közeli nyugat-ukrán és/vagy fehér-oroszországi határzónába, ha a helyzet úgy kívánja, esetleg küldhet csapatokat.
Jeremy Shapiro, a berlini European Council on Foreign Relations washingtoni irodájának a vezetője különben is leszögezte – nagyon helyesen –, hogy „Európa ezt [mármint a békefenntartó erők kiküldését] amúgy sem tehetné meg amerikai támogatás nélkül”.[4]
Shapiro azonban nem veszi tekintetbe azt, hogy Trump Párizsban nem csak arról beszélt, hogy az európaiaknak kell a békefenntartást megszervezniük (ami lehet, hogy valóban csak „politikai színjáték” volt a részéről, hiszen nagyon jól tudja, hogy Moszkva Nato-csapatok kelet-ukrajnai jelenlétét úgysem fogadná el), hanem elsősorban arról, hogy Ukrajna katonai és pénzügyi támogatásában, vagyis végeredményben az Ukrajnának nyújtandó biztonsági garanciák tekintetében – mint erre fentebb már utaltam – Európának kell a fő szerepet vállalnia. Ami tulajdonképpen – mint De Hoop Scheffer, a German Marshall Fund vezetője nemrég bölcsen megállapította – „nem a terhek megosztása, hanem a terhek áthárítása” [burden-shifting].[5]
Nyilvánvaló tehát, hogy az ukránok stratégiai szempontból légüres térbe kerültek: Amerika nem hajlandó, Európa pedig nem képes a Nato 5. cikkelyével felérő biztonsági garanciákat adni az országnak. Ami azt jelenti, hogy szembesülniük kell nemcsak azzal a kellemetlen ténnyel, hogy soha nem fogják visszakapni az Oroszország által elfoglalt országrészt, hanem azzal is, hogy Moszkvával szemben sem katonai, sem semmilyen más tekintetben nem fognak tudni felülkerekedni. Atomhatalommá pedig azért nem válhatnak, mert azt Moszkva – Washington jóváhagyásával – meg fogja akadályozni. Mégpedig azért, mert jelenlegi vezetőik fanatikusok és beszámíthatatlanok. (A szerkesztő kiemelése.)
[1] Vö. Timothy Garton Ash: Európa. A személyes tapasztalatok kontinense. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024. 370; 394; 399.
[2] Ivan Krastev: Liberal Europe must learn some history lessons to survive. Financial Times, 2024. dec. 20.
[3] Timothy Garton Ash: Háború Ukrajnában, in: i.m. 487-508.
[4] Europe Has a Leadership Vacuum. How Will it Handle Trump? NYT, 2024. dec. 19.
[5] Ukraine’s waiting game for Trump. FT, 2024. dec. 24.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2024. december 25-én.
