Amerika nemcsak a Közel-Keleten, hanem Európában is csapdába került.
2024. 05. 15.
Emma Ashford, Joshua Shifrinson és Stephen Wertheim, ez a három derék amerikai restrainer[1] nemrég egy közös cikkben feltette a kérdést: Mit akar Amerika Ukrajnában?[2]
A Fehér Ház tisztségviselői – írják – gyakran mondogatják, hogy a nyugati támogatás csupán arra irányul, hogy Ukrajnát a tárgyalóasztalnál a lehető legjobb helyzetbe hozza. Ez nem igényel nehéz döntéseket arról, hogy Ukrajnának milyen területeket kell visszaszereznie, sem arról, hogy meddig folytatható a nyugati támogatás. És megkerüli Ukrajna jövendő orientációjának a kérdését is – csatlakozni fog az EU-hoz vagy a Nato-hoz? –, amit rendezni kell ahhoz, hogy be lehessen fejezni a háborút.
Röviden, a jelenlegi megközelítés stratégiai megfutamodás [cop-out]. Fő haszna az, hogy elfedi az Ukrajna támogatói közötti különbségeket. Elkerülni a legrosszabbat azonban csak úgy lehet, ha elkezdjük már most mérlegelni a nehéz kompromisszumokat. A mindent vagy semmit játék csak addig folytatható, ameddig semmi nélkül maradsz.
2024. 05. 19.
Hogy ezt az Ukrajnával (és nem csak Ukrajnával) kapcsolatos stratégiai köntörfalazást, felelősség alóli kibújást jobban megérthessük, nézzük meg, miket is mindott erről Richard Haass Ezra Kleinnel folytatott március 5-i podcast-beszélgetésében[3], amelynek immár az átirata is hozzáférhető.
Vance szenátor és mások is azért bírálják Ukrajnát, mert a siker ukrán definíciójának soha nem lehet megfelelni, úgyhogy – mondják – miért támogatunk mi egy olyan politikát, amely kudarcra van ítélve. Ezen a ponton egyébként Ukrajna barátai nem tettek Kijevnek nagy szívességet.
Ez a rengeteg szöveg az Oroszország által ellenőrzött területek teljes katonai felszabadításáról… Nem mintha ez nem volna kívánatos vagy jogos, de egyszerűen nem fog megtörténni. A külpolitikában, akárcsak az életben mindig nagy hiba a sikert úgy meghatározni, hogy aztán ne tudj ennek megfelelni.
És most már jó két éve, az adminisztráció lényegében azt mondja, hogy mi teljesítjük, amit az ukránok csak akarnak. Én a kezdetektől ez ellen érveltem, zárt körben[4] és nyilvánosan is, és megmondtam nekik, hogy mióta ez Amerika külpolitikája?
Azt kellene tennünk, ami kívánatos, de egyben elérhető is. Nekünk az egész világra kell tekintenünk. Nem ez az egyetlen megfontolás. És nem készíthetjük elő a saját kudarcunkat.
Az ukrán területek katonai felszabadítása nem fog bekövetkezni. Ez egyszerűn meghaladja a képességeiket. Ugyanakkor én sohasem javasoltam azt, hogy Ukrajnának fel kellene adnia a teljes felszabadítást mint végső célt. De ki mondta azt, hogy katonai eszközökkel kell eljutni ide? Ez diplomáciai úton megvalósítható. Most a legtöbb ami elérhető, egy patthelyzet, talán egy tűzszünet vagy egy fegyverszüneti megállapodás. Később pedig, elvileg, jöhet a békeegyezmény. De nem Putyinnal, hanem egy olyan eljövendő orosz vezetővel, aki talán újból integrálódni akar Európába és a Nyugatba. Mellesleg ez az egyik oka annak, hogy én a befagyasztott orosz vagyont meg akarom tartani mint motiváló tényezőt annak az orosz vezetőnek a számára.
Úgy gondolom, hogy az adminisztráció nem akart olyan színben feltűnni, hogy nem támogatja eléggé Ukrajnát. Amiatt aggódnak, hogy kritika érheti őket.
De ez az álláspontjuk tarthatatlan volt és most is az.
A külpolitikában nagyon sok időt töltöttünk el azzal, hogy hogyan kezeljük az ellenfeleinket, és van kész forgatókönyvünk a megfelelő hatalmi egyensúly kialakítására – katonai eszközök, tárgyalások, fegyverzetellenőrzés, szankciók. OK.
De érdekes, hogy sokkal szegényesebb eszköztárral rendelkezünk arról, hogy hogyan kezeljük a barátainkat.
Éppen most beszélgettünk egy barátunkról, Izraelről.[5] Most egy másik barátunkról, Ukrajnáról beszélgetünk.
És mindkét esetről elmondható, hogy nem egyféleképpen ítéljük meg a dolgokat. A mostani izraeli kormánnyal nagyon nem. Úgyhogy a kérdés az, hogyan támogassuk Izraelt anélkül, hogy támogatnánk a politikáját? Nagyon nehéz ezt megfelelően kezelni.
Ukrajnában nincs annyi gondunk a vezetőkkel, de ez sem fog menni. Itt is ugyanaz a probléma: hogyan támogathatjuk őket anélkül, hogy szabad kezet adnánk nekik, különös tekintettel arra a [republikánus] kritikára, hogy „miért kéritek ti azt tőlünk, hogy egy olyan politikát finanszírozzunk, amely nem lehet sikeres”?
Az adminisztráció túlságosan hosszú ideje kerüli a kemény, őszinte párbeszédet arról, hogy hé, ez nem fog menni. És megint csak, ahogy korábban Izrael kapcsán is szó volt erről, azt hiszem, hogy mind bizalmasan, mind nyilvánosan erősebben kell már-már arra törekedni, hogy a saját lábunkra álljunk [to strike out on an independent path].
Úgy gondolom, hogy [Biden] Izraelt illetően fokozatosan olyan irányban fog elmozdulni, amit én független amerikai külpolitikának neveznék, ahelyett, hogy csupán megpróbálná meggyőzni Izraelt, hogy másként cselekedjen.
Az amerikai kormányzat rég rájött arra, hogy Zelenszkij céljai megvalósíthatatlanok, ami nem jelenti azt, hogy azok ne volnának kívánatosak. Persze hogy azok. Csak éppen nem juthatnak egyről kettőre. És nem azért, mert nem kaptak meg bizonyos fegyvereket. Ezt eltúlozták. Még ha mindent megkaptak volna, az sem fordította volna meg a dolgokat.
Azt hiszem, az aggasztotta az adminisztrációt, hogy úgy fog tűnni, nem támogatnak eléggé egy szövetségest, és ezért visszafogták magukat. De bizalmas körben tisztában vannak azzal, hogy a teljes katonai felszabadításként értelmezett győzelemnek semmi esélye. Ezért nekik nagyon is megfeleltek azok a körülmények, amelyek rákényszerítették az ukránokat arra, hogy egy sokkal defenzívebb stratégiára térjenek át.
Azt hiszem, valós diplomáciai kilátásokkal számolhatunk. A kérdés csak az, hogy Ukrajna erős vagy gyenge pozícióból fog-e tárgyalni. De végül eljön a diplomácia ideje.
A adminisztráció nem akarta, hogy az a benyomás alakuljon ki, hogy nyomást gyakorol egy vonakodó barátra, és bizonyos értelemben elárulja azt, amikor Ukrajna legalább hitelesen hivatkozhatott arra, hogy csak annak a világrendnek az érdekében próbálja meg visszaszerezni, ami jog szerint az övé, amelyet mi hirdetünk. Az adminisztráció egyszerűen vonakodott felvállalni ezt a harcot.
A különös az, hogy azt hiszem, nagyobb lehetőség van ezekben az esetekben[6] a kiigazításra, mint amennyivel az adminisztráció élni akar. Sokat gondolkoztam ezen.
A mostani belpolitika miatt, szemben az 50 évvel ezelőtti helyzettel, a „keményebb fellépés” Izraellel szemben valószínűleg könnyebben menne. Ami Ukrajnát illeti, tudom, hogy vannak olyan személyek, akik nagy hívei annak, hogy Ukrajna minden négyzetcentiméternyi területet katonai eszközökkel szerezzen vissza az oroszoktól. De feltenném a kérdést: vajon kik Ukrajna igazi barátai? Bölcs dolog ezt erőltetni?
Úgyhogy azt hiszem, az elnök nem fizetne túl nagy árat, ha azt mondaná: mi támogatjuk Ukrajnát és továbbra is támogatni fogjuk, de kiigazításra szorul, amit ott csinálunk. Én tényleg úgy vélem, hogy az adminisztrációnak nagyobb mozgástere van. De akkor miért nem használják ki ezt a helyzetet?
A washingtoni buborék az oka? Hogy annyira tartanak attól, mit fog szólni a külpolitikai elit pár tagja, vagy hogy mit mond pár kommentátor, vagy mit szól pár republikánus? Véleményem szerint eltúlozzák ezeket a kritikákat. Ha akarsz tenni valamit, aminek valódi tartalma és súlya van, és ezt kész vagy megmagyarázni, majd újból megmagyarázni, azt hiszem, az amerikai nép többségét magad mellé tudod állítani.
2024. 05. 21.
Azért ismertettem ilyen hosszasan Haass álláspontját, mert az némi bepillantást enged Washington valódi külpolitikájába, illetve e politika korlátaiba két kulcsfontosságú területen: Európában és a Közel-Keleten. Tulajdonképpen azt látjuk, hogy a Biden-adminisztrációnak nincs határozott és főként nincs „önálló”, a szövetségeseitől vagy barátaitól „független” európai és közel-keleti politikája, de szerintem elsősorban nem azért, mert fél a bírálatoktól, hanem azért, mert a két, az ún. szabályokon alapuló nyugati világrend ellen kihívást intéző katonai akció (a 2022. február 22-i orosz invázió és a Hamasz 2023 október 7-i terrortámadása) kezdettől fogva olyan válaszra, vagyis a sértett felek, Ukrajna és Izrael melletti „sziklaszilárd” kiállásra késztette, amelynek a következményeivel nem számolt.
Az ukrajnai és a gázai háború nem megfelelő kezelésének amerikai belpolitikai következményeit most mellőzve (előbbi a konzervatívok, utóbbi a demokraták elég jelentős részét fordította szembe a kormányzattal), nézzük meg (először a Közel-Keleten, majd a későbbiekben Európában is), milyen geopolitikai konzekvenciákkal járt a két említett krízis-helyzet.
A Közel-Keleten látványosan beigazolódott, hogy gyakorlatilag minden fontosabb játékos (Irán, Törökország, Szaud-Arábia után immár Izrael is) független bel- és külpolitikát folytat, vagyis legfontosabb döntéseit nem egyezteti az Egyesült Államokkal. (Az izraeli-amerikai kapcsolatok alakulására később külön is visszatérek.)
Az Egyesült Államoknak közel 60 ezer katonája van a Közel-Keleten, ám ennek ellenére nem lehet azt állítan, hogy ugyanúgy felsorakoznának mellette a „szövetségesei”, mint Európában és Kelet-Ázsiában. Kína viszont, amely a legtöbb térségbeli ország első számú gazdasági partnere, gazdasági jelenlétén túlmenően diplomáciai és politikai téren is jelen van. Elég csak arra gondolni, hogy Irán és Szaúd-Arábia között kínai közvetítéssel[7] jött létre egyfajta détente, amely már több, mint egy éve tart, és hogy Szaúd-Arábia a Kínának szállított olajat[8] már nem dollárban, hanem jüanban számolja el. Ettől persze Kína még nem lett itt fontosabb nagyhatalmi szereplő, mint Amerika, de ha tekintetbe vesszük az orosz-iráni és a kínai-iráni, valamint az orosz-török kapcsolatok mélységét, továbbá az oroszok szíriai katonai és politikai jelenlétét, elmondhatjuk, hogy a különböző nagyhatalmi befolyások nagyjából kiegyenlítik egymást, és így a fentebb felsorolt független helyi „középhatalmak”-nak marad annyi önálló mozgásterük, hogy a saját érdekeiknek megfelelően járjanak el minden fontos kérdésben.[9]
A jelenleg is folyó amerikai-szaúdi és az ezzel összefüggő amerikai-izraeli tárgyalások (lásd itt és itt) jól illusztrálják mindezt. Margaret Brennan, a CBS diplomáciai tudósítója és a Face the Nation című műsor moderátora így írja le a helyzetet:
Az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia „napokon belül” elkészülnek a dokumentumokkal, amelyek elvezethetnek ahhoz a történelmi jelentőségű kétoldalú megállapodáshoz[10], amelyet Biden elnök régóta kiemelt prioritásnak tekintett.
A megállapodás első alkotóeleme egy sor kétoldalú megállapodást foglal magában, köztük védelmi garanciákat[11] és a civil nukleáris együttműködést. A Biden-adminisztráció egy olyan időpontban szilárdítaná meg a kapcsolatait Szaúd-Arábiával, amikor ellenfele, Kína megpróbálja kiterjeszteni befolyását a Közel-Keleten.
A második alkotóelem normalizálná a Szaúd-Arábia és Izrael közötti kapcsolatokat, de ez egy harmadik, bonyolult és remélt [aspirational] komponenstől függ, amely utat nyitna a palesztin állam megteremtésének.
Egy a királyság álláspontját nagyon jól ismerő forrás elmondta a CBS-nek, hogy Szaúd-Arábia világossá tette: semmi sem mozdulhat előre a kétállami megoldás nélkül, amely magában foglalja mind a nyugati parti, mind a gázai palesztin politikai autonómiát [self-rule].
A palesztin kérdés mellőzése most szinte lehetetlenné vált, tekintettel arra a széleskörű felháborodásra, amely az arab világban eluralkodott a gázai palesztinok által az izraeli invázió során elszenvedett óriási humanitárius áldozat miatt.
2023. október 7-e óta Biden gyakran hangoztatta azt a meggyőződését, hogy a Hamász azért indította el brutális támadását, hogy megállítsa az ő korábbi próbálkozásait, amelyekkel a palesztinok középpontba állítása nélkül valósította volna meg a szaúdi-izraeli normalizációt.
Tekintettel arra, hogy Netanjahu nyíltan ellenzi a palesztin állam megteremtését, nem világos, hogy ő mibe egyezne bele.
2024. 05. 23-24.
Közben Blinken külügyminiszter meglehetősen ellentmondásosan nyilatkozott minderről a kongresszusban.. Egyrészt a képviselőház költségvetési albizottsága előtti meghallgatáson kijelentette, hogy „heteken belül” befejeződhetnek a tárgyalások az amerikai-szaúdi védelmi paktumról és civil nukleáris együttműködésről, ami „végül is előkészítheti a diplomáciai kapcsolatok felvételét Szaúd-Arábia és Izrael között”. Másrészt a szenátus külügyi bizottságában elismerte, hogy Izrael valószínűleg nem fog élni a szaúdi normalizáció lehetőségével, ha az a palesztin állam elfogadását jelenti. „Izraelnek megvan rá a lehetősége – mondta –, hogy integrálódjon a régióba, hogy megkapja azt a biztonságot, amire szüksége van, és hogy olyan kapcsolatrendszere legyen, amilyenre alapítása óta törekedetett. A szaúdiak világossá tették, hogy ehhez nyugalomra van szükség, és a palesztin államhoz vezető hiteles útvonalra.” Majd hozzátette: „Könnyen lehet, hogy jelenleg Izrael nem képes és nem akar ezen az úton haladni.”
Jól látható, hogy ez az amerikai-szaúdi-izraeli hármas megállapodás megoldhatatlan geopolitikai feladvány Washington számára. Megoldhatatlan azért, mert a Biden-kormányzat sem a palesztin állam kérdésében, sem a Hamasz által Izrael területén elkövetett tavaly októberi mészárlást követően elkerülhetetlenné vált gázai katonai akció korlátozásában nem volt képes érdemi befolyást gyakorolni Izraelre, annak ellenére, hogy az általa nyújtott diplomáciai védőernyő és katonai támogatás nélkül Izrael nem folytathatná sem a palesztinokkal szembeni politikáját, sem a Hamasz elleni háborúját.
Vagyis Amerika szövetségese és barátja ugyan Izraelnek, és támogatja azt minden számára létfontosságú kérdésben, de nem tudja elérni, hogy Izrael alkalmazkodjon hozzá egy az ő számára létfontosságú stratégiai kérdésben (nevezetesen Kína közel-keleti befolyásának a visszaszorításában).
Világosan kiderül ez abból is, hogy Jake Sullivan amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó nemrég találkozott Isaac Herzog izraeli államfővel, aki megértette és elfogadta az ő stratégiai szempontjait, de a tényleges végrehajtó hatalmat birtokló Netanjahu, akivel szintén találkozott, már kevésbé. A találkozóról kiadott hivatalos közlemény ugyanis csak arról tájékoztat, hogy Sullivan még Szaúd-Arábiában konstruktív megbeszéléseket folytatott Mohamed bin Salman trónörökössel és miniszterelnökkel „az integrált közel-keleti régióról szóló átfogó elképzelésről”, és tájékoztatta a miniszterelnököt erről, valamint „az Izrael és a palesztin nép számára ebből adódó lehetőségről”. Arról azonban már nem szól a beszámoló, hogy mi volt erről Netanjahu véleménye. Aki egyébként két nappal később Trump külpolitikai tanácsadóival is tárgyalt (többek között Robert O’Briennel is, aki Trump negyedik és utolsó nemzetbiztonsági tanácsadója volt).
Az izraeli elnök véleményét viszont megtudjuk abból, amit május 21-én mondott egy konferencián:
Komoly esélyünk van arra, hogy normalizáljuk a kapcsolatainkat Szaúd-Arábiával. Csak két napja volt, hogy találkoztam Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadóval. Ez a normalizáció monumentális változást hozhat – egy történelmi jelentőségű változást, ami az Irán káros befolyása föllötti diadalmaskodást szimbolizálja.
Két hónappal a [gázai] háború előtt Biden elnök nyilvánosságra hozott egy impozáns elképzelést arról, hogy össze kell kapcsolni Európát Délkelet-Ázsiával és Amerikát Ausztráliával – mindezt a keleti féltekén keresztül. [2023] Október 7-én a gonosz erői megpróbálták elpusztítani a normalizáció esélyét, de a mi küzdelmünk nemcsak a Hamász ellen folyik. Ez egy szélesebb, stratégiai és történelmi küzdelem. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk azért, hogy igazodjunk ehhez az elképzeléshez.
Netanjahut hidegen hagyják ezek a nagyszabású amerikai stratégiai megfontolások, őt ugyanis ilyen imperatívuszok irányítják: „Ha egyedül kell maradnunk, akkor egyedül fogunk maradni” és: „Meg kell tennünk, amit meg kell tennünk.” „És néha – mondta a CNBC-nek – pontosan azt kell megtenned, ami szükséges, hogy biztosíthasd a túlélésedet és a jövődet.”
Netanjahu szerint a kétállami megoldás csak megjutalmazná a teroristákat. Ő fiatal kora óta következetesen ezt az álláspontot képviselte, és meg van győződve arról, hogy – október 7-e óta – az izraeliek túlnyomó többsége egyetért ezzel. „Nem akarunk palesztin államot látni – nyilatkozta Paul Ronzheimernek, a Bild főszerkesztőhelyettesének[12]. – Ha Biden azt mondja, hogy az én álláspontom ellentmond Izrael elképzeléseinek és érdekeinek, akkor mind a két dologban téved. Az izraeli nép támogatja azt a véleményemet, hogy hangosan el kell utasítanunk minden olyan törekvést, amely le akarja nyomni a torkunkon a palesztin államot.”
És ha a gázai háború taktikai és stratégiai kérdéseiben van is vita mind a kormányon belül, mind a kormány és az ellenzék között, az ún. kétállami megoldást például Benny Gantz, az izraeli háborús kabinet tagja is elutasítja, akit sokan a Netanjahu bukása utáni Izrael új vezetőjének tekintenek.
Ami az izraeli politikusok (és nem a legszélsőségesebbek) Amerikához való viszonyulását illeti, azt jól pédázzák Yoav Gallant védelmi miniszternek[13] (akiben az amerikaiak Netanjahu egyik lehetséges mérsékelt alternatíváját látják) az izraeli közrádió által közzétett (lásd itt és itt) alábbi szavai:
Az amerikaiak ismerik a mi politikánkat. És tudják, hogy a Palesztin Hatóság soha nem fogja betenni a lábát Gázába, és hogy nem lesz [palesztin] állam. Sem ezzel a kormánnyal, sem semmilyen más kormánnyal. Semmilyen palesztin állam nem fog létrejönni. És ez azért van, mert Izrael nem tudná azt ellenőrizni. Ez soha nem fog megtörténni.
Amerika már elkésett azzal, hogy létrehozzon egy arab-izraeli védelmi és politikai koalíciót a közel-keleti régióban Iránnal és Kínával szemben. A térségben – mint már jeleztem – minden fontosabb állam a saját nemzeti érdekeit követi, és esze ágában sincs hozzáigazodni Amerika neo-spykmani nagystratégiájához[14], amelynek a lényege a következő: meg kell teremteni annak az előfeltételeit, hogy az eurázsiai szuperkontinens mindhárom kulcsfontosságú peremterületén, vagyis Európában, a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában még korlátozott mértékben se érvényesülhessen az ún. autokratikus nagyhatalmak, Kína és Oroszország, valamint Irán, a velük gyakorlatilag szövetséges közel-keleti középhatalom befolyása.
Ezt a célt azonban, a Biden-csapat nemzetbiztonsági stratégiájának és Thomas Wright nemzetbiztonsági főstratéga (director of strategy) koncepciójának[15] (is) megfelelően, „minden eszközt bevetve, a háborút kivéve”[16] kellene elérni, hogy az Egyesült Államok „demokratikus” szuperhatalomként megnyerje a stratégiai versenyt a rivális „autoritárius” nagyhatalmakkal. Így az újjászervezett és megerősödött „szabad világ” keretében az Egyesült Államok létrehozhatná a Nato 5. cikkelyének politikai megfelelőjét, amely – írja Wright egyik, még a Brookings-nál írt politikai papírjában – biztosíthatja azt, hogy „amennyiben egy autoritárius hatalom megpróbál illegitim módon erőszakoskodni egy szabad társadalommal, kollektív válaszban lesz része”.
A – szerintem megoldhatalan – probléma az, hogy a három kritikus térségből kettőben mégis kirobbant egy olyan háború, amelyet Izrael és Ukrajna vív ugyan a Hamásszal és Oroszországgal szemben, de Amerika mindkettőt a sajátjának tekinti és „sziklaszilárd” támogatásban részesíti. És így kénytelen szembesülni – mint Walter Russell Mead a The Wall Street Journal Global view című geopolitikai szemléjében írja – „azoknak a konfliktusoknak a tragikus, sokba kerülő és destabilizáló következményeivel, amelyeket remélte, hogy elkerülhet, de nem volt képes megelőzni.”[17]
Nyilván azért, mert a regionális hegemóniát vagy szerényebben: a regionális befolyást kénytelen megosztani és a jövőben még inkább kénytelen lesz megosztani az „autokratikus” hatalmakkal.
*
Mielőtt – a következő bejegyzésekben – továbbhaladnánk Európába és Kelet-Ázsiába a Spykman által a globális geopolitika kulcsövezeteként meghatározott eurázsiai peremíven, nézzünk még meg két fontosnak tűnő hírt az orosz-ukrán „különleges katonai művelet” vagy a Nyugat drôle de guerre-jeként is értelmezhető ukrán-orosz háború lehetséges befejezéséről.
Guy Faulconbridge, a Reuters moszkvai irodavezetője május 24-én négy orosz, a Kremlben otthonosan mozgó forrás alapján arról számolt be, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök hajlandó a háborút – a jelenlegi frontvonalakat elismerő tűzszüneti megállapodással – befejezni. De a források hozzátették, hogy készen áll a további harcra, ha Kijev és a Nyugat nem válaszol erre.
A másik hír szerint Brazília és Kína egy olyan nemzetközi konferencia megtartására szólítottak fel, amelyet mind Oroszország, mind pedig Ukrajna elismer, és amelyen minden béketerv korrekt módon terítékre kerül.
Ez lényegében azt jelenti, hogy a svájci béke-találkozóval kapcsolatos ukrán remények – mint az előrelátható volt – szertefoszlottak. Erre utal az is, hogy Biden egy kaliforniai fontos választási találkozó miatt nem fog Svájcba menni. Ki tudja, talán az is szóba kerül majd a „túlsó parton”, hogy nem jönne rosszul a kampányának, ha véget érne az ukrajnai háború.
A 21. század megnyerését célul kitűző stratágiák pedig várhatnak egy kicsit.
[1] Amerikában restrainereknek nevezik a stratégiai visszafogottság vagy önmérséklet híveit.
[2] Emma Ashford, Joshua Shifrinson, Stephen Wertheim: What Does America Want in Ukraine? Foreign Policy, 2024. máj. 9.
[3] The Wars in Ukraine and Gaza Have Changed. America’s Policy Hasn’t. Transcript: Ezra Klein Interviews Richard Haass. nytimes.com, 2024. márc. 5.
[4] Haass itt nyilván arra céloz, hogy ő – más szakértőkkel együtt – kezdettől fogva részt vett az Egyesült Államok Ukrajna-politikájával kapcsolatos bizalmas megbeszéléseken. Lásd ezzel kapcsolatban 2023. október 19-i bejegyzésemet.
[5] A podcast első fele az amerikai-izraeli kapcsolatokról szólt.
[6] Vagyis Ukrajna és Izrael esetében.
[7] A The National című „emírségi” lap ezt írta erről: „A kinai közvetítés mellett döntve, a szaúdi és iráni szereplők ezzel a megállapodással Kína regionális és globális hatalmának új szakaszát fémjelezték. Ezt a narratívát természetesen felkarolta a nagyhatalmi versengésre koncentráló publikum. A (kínai vezetés által nagyrabecsült és ünnepelt) néhai Henry Kissinger a 2023-as détente-ot Nixon 1971-es kínai látogatásához hasonlította, kijelentve, hogy Peking „megváltoztatta a nemzetközi diplomácia alaphelyzetét”. (thenationalnews.com, 2024. ápr. 11.)
[8] Kína vásárolja a legtöbb olajat a szaúdiaktól, az össz-olajexport egynegyedét.
[9] Miközben Rijád éppen Amerikával tárgyal a kapcsolatok elmélyítéséről, és többek között F35-ösöket akar tőle vásárolni, 20 milliárd dollár értékben rendelt 105 Airbus-gépet Európától.
[10] A The Economist közel-keleti tudósítója egy x-posztban megjegyezte: „Áttörésről beszélni egy amerikai-szaúdi megállapodás kapcsán, anélkül, hogy Izrael ezt a legcsekélyebb mértékben is elősegítené olyan, mintha azt mondanád, hogy már majdnem befejezted a lakodalmad megtervezését, de a partnered még nem biztos abban, hogy hozzád akar menni.”
[11] A Reutersnek a kérdésről szóló május 20-i beszámolójából kiderül, hogy „a védelmi paktum nem éri el egy Nato-típusú megállapodás szintjét”. Ezek szerint olyan garanciákról lehet szó, amilyeneket Ukrajna kapott az 1994-es Budapesti memorandumban. (Lásd ezzel kapcsolatban A még meg nem történt dolgok című bejegyzésemnek a 2023. december 30-i dátum alatti részét.)
[12] A Bild, a Politicoval együtt az Axel Spriger tulajdonában van. Ha más módon és szinten is, de mindkét lap a nyugati harciasság képviselője.
[13] A Nemzetközi Büntetőbíróság ügyésze Netanjahu és a Hamász vezetői mellett Gallant védelmi miniszter ellen is elfogatóparancsot adott ki.
[14] A Nicholas Spykman koncepciójával összefüggő mai amerikai politikáról lásd 2023. szeptember 27-i bejegyzésemet, magáról Spykmanról pedig a bejegyzés 2., 3. és 9. lábjegyzetét. Utóbbiban elérhetővé tettem a holland-amerikai geopolitikus The Geography of the Peace című 1944-ben megjelent fontos könyvét, a rendkívül kifejező Eurázsia-térképekkel együtt.
[15] Thomas Wrighttal több bejegyzésben is foglalkoztam. Íme néhány: Tavaszi offenzíva (2020. 04. 08.); Szervezkedik a „szabad világ” (2021. 03. 06.); Kifinomult stratégiák (2021. 03. 08.); A kompetitorok (2022. 05. 05.); Az igazi győztesek (2022. 05. 12.); Tragikus igazság (2022. 07. 11.); Egy héja körözései (2023. 07. 08.).
[16] Vö. Thomas J. Wright: All measures short of war: The contest for the 21st century and the future of American power. Yale University Press, 2017.
[17] Walter Russell Mead: The Middle East Is a Trap for Joe Biden. WSJ, 2024. ápr. 29. – A magam részéről csapdának tartom – Biden szempontjából – Európát és Kelet-Ázsiát is. Így válhat teljessé az elnök külpolitikai zsákutcája. De erről majd később.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2024. május 11-én.
