Oroszország előnyösebb helyzetből várja a fegyverszüneti tárgyalásokat, mint Ukrajna.
2024. 08. 26.
2022. június 6-án azt írtam, hogy „amennyiben az orosz hadsereg által ellenőrzött ukrán terület nagysága érdemben nem változik, és jó okunk van feltételezni, hogy nem fog, akkor Oroszország lesz a háború győztese”, „a győzelem kritériuma” ugyanis „a területi nyereség”. Itt idéztem az alábbiakat egy még korábbi, 2018. november 23-i bejegyzésemből:
Sokszor gondoltam arra az utóbbi időben, hogy „Végre történnek dolgok” címmel meg kellene írni, pontosan miben is mutatkozik meg az a lényegbevágó fordulat, amelyről mindenki tudni vél, csak valahogy senkinek sem sikerült ezt eddig meggyőzően felmutatnia. Vagyis nincs olyan geopolitikai fait accompli, amely a maga tényszerűségében ellentmondást nem tűrően mutatná, hogy itt megszakadt a világpolitika folytonossága, és valóban valami új, eddig csak puszta lehetőségként felvetett eseménysor vette kezdetét.
Ehhez a 2018-as gondolathoz 2022. június 5-én hozzátettem:
A geopolitikai fait accompli, amely a maga tényszerűségében mutatja, „hogy itt megszakadt a világpolitika folytonossága, és valami új, eddig csak puszta lehetőségként felvetett eseménysor vette kezdetét” nyilvánvalóan az ukrajnai háború.
Az orosz-ukrán konfliktus, folytatódott a geopolitikai „befejezett ténnyel” kapcsolatos okfejtésem
igazán súlyossá érdekes módon akkor vált, amikor kiderült, hogy Oroszország nemhogy Ukrajnát, de még a Dnyepertől balra elterülő Kelet-Ukrajnát sem tudja a maga egészében elfoglalni, az ukrán kormány esetleges megbuktatásáról nem is beszélve. Egy ilyen nagyságrendű területfoglalás és politikai győzelem természetesen azonnal különös kényszerhelyzetbe hozta volna Moszkvát, amennyiben az „új, oroszbarát” ukrán vagy kelet-ukrán kormány legitimitását többek között azzal kellett volna megerősítenie, hogy – a Krímet kivéve – minden elfoglalt ukrán területet, tehát a Donbaszt is (bizonyos alkotmányos feltételekkel, persze) visszaszolgáltat neki. Miután ez a változat elesett, maradt a két, egymást egyértelműen ellenségnek tekintő ország kérlelhetetlen háborús konfliktusa – középpontjában az ugyan korlátozott nagyságrendű, de minden egyébnél fontosabbnak bizonyuló területi kérdéssel.
Ugyancsak 2022. június 5-én idéztem az alábbiakat 2022. március 19-i, Fordulópont? című bejegyzésemből:
A Nato-tagság, a semlegesség, a garanciák kérdése, az orosz nyelv státusa mind, mind másodlagos ehhez [a területi kérdéshez] képest, ami mellesleg azt bizonyítja, hogy mind a poszt-jugoszláv, mind pedig a posztszovjet térségben ez volt, illetve továbbra is ez maradt a háborúk igazi tétje.
Putyin számára [ez] lehetővé teheti, hogy „győzelemmel” fejezze be a háborút, még akkor is, ha sem Kijevet, sem Harkovot, sem pedig Odesszát nem foglalja el, és az ukrán kormányt sem tudja megbuktatni.
A gondolatmenet csattanója pedig – természetesen – a 2022. június 6-án megjelent bejegyzés végén következett: Ha lesz itt valamiféle győzelem, akkor feltétlenül lesz vereség is.
Ehhez a 2022. június 6-i (valamint az abban idézett korábbi, Illiberális hegemónia című 2018. november 23-i szöveghez) Alcibiades Siculus június 7-én az alábbi kommentárt fűzte:
Az tény, hogy már Ukrajna 20 százalékának elfoglalásával győztes lehet Oroszország.
Ugyanakkor kérdés, hogy egy „kis” győzelem esetén beszélhetünk-e, ahogy te fogalmaztál, a „világpolitika folytonosságának megszakadásáról”, eddig csak puszta lehetőségként elgondolt, valóban új viselkedési minták születéséről. Az is kérdés, hogy ha csak a kétpólusú világrendhez térünk vissza (Kína&Co, Nyugat), az újnak mondható-e. Mert ilyen már volt. Egy barlangja elé szorított „győztes orosz medve”, vagy a kereskedelmi embargóval óvatosságra intett Kína – nem feltétlen lenne új világ. Erre szokták mondani, hogy „the West and the rest”. Vagy ez az a bizonyos G0 a nyugat reziduális hegemóniájával. Erre ácsingózott a mainstream amerikai IR elmélet az utóbbi ötven évben: az USA- hegemónia alatt paraméterezett „intézmény és szabály alapú világ”, a saját érdeküket szolgáló, csak látszólag többpólusú rendszer, a régi reflexek mentén (pl. Keohane After hegemony, 1984).
Véleményem szerint új világrendről majd akkor beszélhetünk, ha a Nyugat is elismeri vereségét (legalábbis a döntetlen patthelyzetet); tehetetlenségét, befolyásának elvesztését az eurázsiai heartland fölött; nyilvánosan elveti globalista, univerzalista gondolkodásmódját. Helyette meghirdeti a békés egymás mellett élés vagy a versengés új ideológiáját, vagy valami schmittiánus pluriverzum doktrínát. Viszont mindezek alapja a geopolitikai „Másság” alapjogának elismerése. (…)
A jó hír, főleg Neked, aki szeretsz jósolni, hogy emiatt előre láthatók (anticipation) bizonyos változások. Egyébként – racionális alapon – jóslás nem létezhetne.
Erre én 2022. június 8-án ezt válaszoltam:
Abban teljesen igazad van, hogy a nemzetközi rendszer, az ún. világrend megváltozásáról csak akkor beszélhetünk, ha „az USA hegemónia alatt paraméterezett ’intézmény és szabály alapú világ’” ténylegesen átadja a helyét valami másnak, és „ha a Nyugat is elismeri vereségét (legalábbis a döntetlen patthelyzetet); tehetetlenségét, befolyásának elvesztését az eurázsiai heartland fölött; nyilvánosan elveti globalista, univerzalista gondolkodásmódját”.
Egy ilyen nagyságrendű változás nem egyik napról a másikra szokott bekövetkezni, ám ahhoz, hogy ezt jó esélyekkel anticipálhassuk, hogy az időt valahogy „megelőzzük”, szükségünk van egy geopolitikai triggerre (az első világháború előtt ez volt Gavrilo Princip pisztolygolyója). Ebben az értelemben neveztem az ukrajnai háborút, pontosabban annak a március közepi „fordulópont” után következő részét, amikor az „ügydöntő” területi kérdéssel előállt a klasszikus győztes-vesztes dichotómia – geopolitikai fait accomplinak.
Ez csupán jelzi, „hogy itt megszakadt a világpolitika folytonossága, és valóban valami új, eddig csak puszta lehetőségként felvetett eseménysor vette kezdetét”. Vagyis, itt még nem magával az új globális világhelyzettel állunk szemben, hanem egy olyan geopolitikai „indítóeseménnyel”, amely lehetővé teszi – mint te is írod – az anticipációt. Ami nem jóslás, hiszen az alapvetően teológiai dimenziójú. A triggernek (a várható relatív, de valóságos orosz győzelemnek) racionálisan kalkulálható következményei lesznek (sőt részben már vannak), amelyek fel fogják borítani azt az európai hatalmi egyensúlyt, amelyet voltaképpen már a nyugatiak is felborítottak azzal, hogy nem voltak hajlandóak egyezkedni az oroszokkal (még a háború előtt). Ez az egymásba kapaszkodó két „hatalmi akarat” görgeti a geopolitikai ördögszekeret.(Kiemelés tőlem – M. G.)
2024. 08. 29.
Mi változott 2018 novembere és 2022 júniusa óta?
Szűkítsük a kört. Mi változott az Alcibiades Siculusnak adott válaszomban jelzett 2022. június 8-i helyzethez képest?
Elsősorban az, hogy az orosz győzelem (a fenti értelemben: tehát nem mint Ukrajna legyőzése, hanem mint az ország felosztása egy kisebb, de geopolitikai szempontból jelentős orosz és egy jóval nagyobb ukrán ellenőrzés alatti részre) jelenleg nem csupán várható, hanem gyakorlatilag már be is következett.
A kurszki front kezd befagyni, és közben az oroszok az egész dél-donbaszi fronton, Pokrovszktól Vuhledarig nyomulnak előre. (Lásd itt és itt.) Az ukránok néhány kritikus ponton (Toreck, Csasziv Jar) még tartják magukat, mert különben az oroszok számára megnyilna az út Kosztantinovka és rajta keresztül Kramatorszk és Szlovjanszk felé. [A folyamatosan frissített és nagyítható térképet lásd itt.] De okosabbak annál, semhogy ezt az irányt erőltessék, és még az sem biztos, hogy Pokrovszkot frontálisan támadni fogják, mert Pokrovszk és közvetlen környéke is nagyon jól védhető.
Inkább déli irányban terjeszkednek, amit már Olivier Kempf tábornok is kiemelt (2024. 08. 21.), hogy egyesítsék a donyecki frontot a zaporizsjaival. Andrew Perpetua amerikai-ukrán katonai elemző és térképész augusztus 28-án ezt írta erről:
Az oroszok pokrovszki nyomulása csúnya ügy. Engem személyesen nem érdekel Pokrovszk.[1] Sokkal jobban aggaszt, hogy Oroszország dél felé halad, és Kurakhovét és Pokrovszkot megkerülve a zaporizsjai védelmi vonal mögé kerül. Azt hiszem, ez a legrosszabb forgatókönyv, és hogy ez volt Oroszország célja 2022 közepe óta. [Térképen itt lehet a Perpetua által jelzett pozíciót megtalálni.]
Ha ezt megvalósítják, akár le is állhatnak. De nyilván még a Donbasz északi részén is próbálkozni fognak.
Másik fontos változás az, hogy nagyjából Joe Biden elnöksége idején nemcsak az Amerika által vezetett vagy inkább Amerika mellé felzárkózó országok (a Nato- és az EU-tagállamok nagy többsége, valamint Izrael és a távol-keleti szövetségesek és stratégiai partnerek, elsősorban Japán és Ausztrália), egyszóval a „Nyugat” kontúrjai kezdtek a korábbiaknál világosabban és egyértelműbben kiütközni, hanem az Egyesült Államok globális, valamint európai, közel-keleti és kelet-ázsiai hegemóniaigényét határozottan és nyíltan elutasító országok (Oroszország, Irán és Kína) de facto szövetsége is.
Ám ennél a hidegháborús helyzetre emlékeztető komplex, de alapvetően azért kétpólusú relációnál talán még fontosabb, hogy a Nyugat által – nem valami túláradó fantáziával – „az autokrácia tengelyé”-nek nevezett országcsoport nyitott az ún. globális dél vagy a „feltörekvők” (BRICS+) irányába.
Ennek egyik újabb jele, hogy Kína eurázsiai különmegbízottja nemrég Braziliában, Dél-Afrikában és Indonéziában járt, ahol az ukrajnai háború lehetséges befejezéséről tárgyalt, és elmondta, hogy tárgyalópartnerei az ukrajnai háború továbbfolytatását „bizonyos katonai-ipari komplexumok” manipulációjának tulajdonítják. A dologról beszámoló ukrán hírportál, amely nyíltan szemben áll az ukrán „háborús párt” politikájával, a cikk végén megjegyzi:
Ne felejtsük el, hogy Kína, Brazília és „a globális Dél” egy sor további országa tűzszünetre szólít fel a front vonala mentén, és az Ukrajna és Oroszország közötti tárgyalások megkezdését javasolja.
Pontosan ezt tette, a kínai akcióval egyidejűleg, Narendra Modi indiai miniszterelnök is, aki miután Ukrajnában találkozott Zelenszkijjel és „sürgette, hogy üljön le tárgyalni Oroszországgal”, augusztus 27-én felhívta Putyint és beszámolt neki ukrajnai benyomásairól, és „újból leszögezte India szilárd elkötelezettségét a konfliktus gyors, kötelező érvényű és békés megoldása mellett”.[2]
Hogy Modi mit tanácsolhatott Zelenszkijnek, azt abból lehet leszűrni, amit az ukrán elnök az indiai miniszterelnököt Kijevbe elkísérő újságíróknak mondott:
Zelenszkij újból leszögezte, hogy nem fogadja el a front vonala mentén beálló fegyverszünet opcióját, és nem fog területcserét végrehajtani, ha a háború befejeződik.
„Mi beszéltünk a békéhez vezető útról is a miniszterelnök úrral – mondta –, ő beszélt a békéről, és mi is szívesen beszélünk erről, de nem állunk készen arra, hogy a saját területeinket a békejavaslatok egyik lehetséges opciójának tekintsük.”
Szerintem nyilvánvaló, hogy Modi, a „globális Dél” többi államához hasonlóan első és meghatározó lépésként a legtermészetesebb megoldást, vagyis a front vonala mentén beálló tűzszünet kihirdetését javasolta. És Zelenszkij elvetette ezt a javaslatot.
Az ukránok egyáltalán nem rejtik véka alá, hogy mit akarnak. A Politico, az ukrán lobbi és a radikális oroszellenes politika egyik legfontosabb amerikai és (a politico.eu révén) európai szócsöve augusztus 26-án (hétfőn) arról számolt be, hogy Rusztem Umerov védelmi miniszter és Andrij Jermak, az elnöki hivatal vezetője és informális nemzetbiztonsági tanácsadó ezen a héten Washingtonba látogat, ahol a nagy hatótávolságú amerikai, brit és francia rakétákkal elérhető orosz célpontok listáját át szeretnék adni amerikai nemzetbiztonsági tisztségviselőknek.
A cikkből az nem derül ki, hogy egyáltalán meghívták-e őket, de ez nem valószínű. John Kirby, a Nemzetbiztonsági Tanács szóvivője mindenesetre még aznap közölte, hogy a nagy hatótávolságú rakétákkal kapcsolatos restrikciók amerikai politikája (hogy ti. belső orosz célpontok ellen nem vethetők be) „nem változott”, és hogy a megszorítások feloldása „Zelenszkij elnöknek semmi esetre sem új vágya”.
Amikor az ukránok látták, hogy ez a célpont-verzió nem jött be, előálltak egy újabb ötlettel, és közben emelték is a tétet. Zelenszkij augusztus 27-én egy kész győzelmi tervvel állt elő kijevi sajtóértekezletén:
Ukrajnának van győzelmi terve. Nem vagyok benne biztos, hogy mindent feltárhatok belőle. Az egyik elemét, ami ennek a része, már végrehajtottuk. Ez a kurszki oblaszty. A második elem Ukrajna stratégiai pozíciója a világ biztonsági infrastruktúrájában. A harmadik elem egy hatalmas csomag, amellyel diplomáciai eszközöket alkalmazva rákényszerítjük Oroszországot, hogy fejezze be a háborút. A negyedik elem pedig gazdasági. Nem fogok mindenről részletesen beszélni. De a terv készen van.
Az a korrekt eljárás, ha ezt a tervet először az Egyesült Államok elnökének mutatom be. A terv sikere rajta áll, azon, hogy megadják-e mindazt, ami ebben a tervben szerepel vagy nem… és azt hiszem, egy szeptemberi találkozó során fogom neki bemutatni. És azt is hiszem, hogy helyénvaló lesz, ha átadom ezt a tervet Kamala Harrisnek és Donald Trumpnak is. Mivel csak ezután fogjuk megtudni, hogy ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke. És mi meg akarjuk valósítani ezt a tervet.
A válasz nem késlekedett sokáig. A Pentagon sajtótitkára, Patrick Ryder vezérőrnagy még aznap közölte a sajtóval az alábbiakat:
Már hallhatták tőlünk, hogy az ukránok az amerikai biztonsági támogatást arra használhatják, hogy megvédjék magukat a határon keresztüli támadásoktól, más szavakkal, hogy éljenek az ellentűz lehetőségével. De ami az Oroszország elleni nagy hatótávolságú, mélységi csapásokat illeti, itt nem változott a politikánk.
Mi nem keressük a konfliktust Oroszországgal. Egyszerűen támogatunk egy demokratikus országot, amelyet két és fél évvel ezelőtt megtámadtak, és lehetővé tesszük számára, hogy megvédje magát.
2024. 09. 01.
A Biden-adminisztráció magatartása első pillantásra tökéletesnek tűnik. Nem hagyja cserben Ukrajnát, pontosabban az ukrán vezetőket, nem kényszerít rájuk valamilyen, számukra most elfogadhatatlan diplomáciai megoldást, ugyanakkor el akarja kerülni egy olyan eszkalációs spirál kilakulását, amely közvetlen konfrontációhoz vezethet Oroszország és Amerika, illetve a Nato között.
Richard Haass, az egyik legelismertebb amerikai külpolitikai szakértő, a New York-i Council on Foreign Relations emeritus elnöke, volt diplomata, nem ért egyet ezzel. Szerinte az Egyesült Államok nem lép fel elég határozottan és nem eléggé független azokkal a barátaival (elsősorban Izraellel és Ukrajnával) szemben, akik egyre több problémát okoznak neki. A Foreign Affairsben most megjelent esszéjében ezeket írja erről[3]:
A rábeszélésben, az ösztönzőkben, a szankciókban, abban, hogy szemet hunyunk, van valami közös: az, hogy a barát vagy szövetséges kezdeményez. Az egyetlen opció, amely az Egyesült Államok kezébe adja az irányítást, a független cselekvés. Az Egyesült Államoknak nem kellene szépítgetnie az izraeli telepekkel kapcsolatos kifogásait; jelentse ki, hogy illegálisak, és nem csupán „a békefolyamat akadályozói”, és támogassa az ENSZ biztonsági tanácsának ezt kimondó határozatát. És az izraeli-palesztin konfliktus általánosabb megoldására vonatkozó elképzelését is nyilvánosan kellene kifjezésre juttatnia.
És Ukrajnával is őszinte és kemény vitákban kellene kiállnia a defenzív katonai orientáció és a harctéri realitásokat tükröző diplomáciai kezdeményezés mellett. Szögezze le, hogy a tőle kapott fegyvereket nem lehet egy új ellentámadásra felhasználni, és a támogatás csak akkor folytatódhat, ha Ukrajna kötelezi magát arra, hogy elfogad egy, a jelenlegi területi felosztáson alapuló ideiglenes tűzszünetet. Az eredmény nem a béke lenne, hanem, mint a koreai példa is világossá tette, egy fegyverszünet, amely legalább véget vethet a háborúnak.
Gideon Rachman, a Financial Times vezető külpolitikai kommentátora még élesebb megvilágításba helyezi azt a csapdahelyzetet, amelybe az Egyesült Államok – a saját barátainak és szövetségeseinek köszönhetően – került[4]:
A kurszki offenzívával Ukrajna nemcsak Oroszország határát lépte át. Túllépett a Washingtonban meghúzott vörös vonalakon is.
Az Egyesült Államok az Ukrajna elleni teljes körű orosz invázió óta hangsúlyozta, hogy Ukrajnát abban kívánja segíteni, hogy megvédhesse a saját területét és hogy fennmaradhasson mint szuverén állam. Minden olyan javaslatot, amely arra irányult, hogy a háborút át lehet vinni Oroszországba, veszélyesnek tekintettek.
Ukrajna a túléléséért harcol. Elfogadná az Egyesült Államok közvetlen részvételét a Oroszországgal folytatott háborúban. David Sanger nemrég megjelent könyve[5] szerint Biden egyenesen azt sugallta közvetlen munkatársainak, hogy Zelenszkij szándékosan megpróbálkozhat azzal, hogy Amerikát belerángassa egy harmadik világháborúba.
Úgyhogy a kockázati étvágy nem ugyanaz Washingtonban, mint Kijevben. Az Egyesült Államok következetesen óvatos volt az Ukrajnának átadott fegyverekkel kapcsolatban.
Mind az ukrán, mind az amerikai kormány azt mondja, hogy a Biden-adminisztrációt nem informálták a kurszki offenzíváról annak kezdete előtt. Bár Amerikának nyilvánvalóan az az érdeke, hogy tagadja egy orosz terület elleni támadás megtervezésében való közvetlen részvételét, ez most hihetőnek tűnik.
A kurszki offenzívával az ukránok Izrael nyomdokaiba léptek: azzal, hogy egy olyan katonai akciót hajtottak végre, amelyet nem hagytak jóvá Washingtonban. Mind Ukrajna, mind pedig Izrael abból indul ki, hogy amennyiben az akció sikerrel jár, Amerika visszamenőleg jóvá fogja hagyni, ha pedig csődöt mond, akkor az Egyesült Államok végül is segítségükra lesz abban, hogy kezeljék a következményeket. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Az amerikaiak szeretnek mindenről teóriát, sőt teóriákat gyártani. Nem kivétel ez alól az a helyzet sem, amikor egy nagyhatalom vagy egyenesen egy szuperhatalom egyik szövetségese vagy kvázi-szövetségese miatt
belekeveredik valamilyen nehéz helyzetbe, amelytől csak nagy nehézségek árán tud megszabadulni (entanglement). Ugyanez kicsit élesebb vátozatban, ha a szóban forgó gepolitikai jóbarát kelepcébe csalja támogatóját, amely így komoly kutyaszorítóba kerül (entrapment). (Lásd itt és itt.)
Az igazság azonban az, hogy az ilyen esetek többnyire nagyon specifikusak, ezért nehéz itt általánosítani. Míg Ukrajna például csupán kvázi-szövetséges, és az az álma, hogy igazi szövetséges legyen, Izrael szerintem talán több is, mint szövetséges, hiszen egyrészt az Amerika és Izrael közötti különleges kapcsolatok miatt utóbbi biztosan számíthat arra, hogy amennyiben támadás éri, Amerika mind katonai, mind diplomáciai téren mellette fog állni, ugyanakkor a formális szövetségi kötelék nem korlátozza a saját cselekvési szabadságát. Ezért, ha Zelenszkij tényleg azt hitte, hogy lekopírozhatja Izraelt, akkor nagyot tévedett.
Mindenesetre az a tény, hogy függetlenül a valóságos mozgásterüktől, mind Ukrajna, mind pedig Izrael módszeresen próbál a saját feje után cselekedni, miközben mindkettő rá van utalva az amerikai köldökzsinórra, csak újabb jele annak, hogy gyakorlatilag már most is egy multipoláris világban élünk. Amerika (most még) lehet első az egyenlők között, de tudomásul kellene vennie, hogy egyedül nemhogy az ellenfeleit, de még a barátait sem képes befolyásolni. Vagyis szükség volna egy újabb nagyhatalmi koncert közös döntéseire vagy a Biztonsági Tanács kötelező érvényű határozataira ahhoz, hogy mind az izraeli-palesztin, illetve izraeli-arab viszály, mind pedig az orosz-ukrán háború kérdésében nyugvópontra juthassanak a dolgok.
2024. 09. 02.
Most pedig nézzük meg, mit gondol Putyin a háború befejezéséről.
Miután Maria Zaharova, az orosz külügyminisztérium szóvivője augusztus 31-én bejelentette, hogy „szó sem lehet semmiféle béketárgyalásról a kijevi terrorista rezsimmel, bárki lenne is ennek a kezdeményezője”, Putyin szeptember 2-án, mongóliai látogatása előtt, a szibériai Tuvában megtartott iskolai évnyitó beszédében pontosította a dolgokat:
Ha a harc leáll, az ukrán hatóságoknak meg kell szüntetniük a szükségállapotot, ezt követően pedig azonnal meg kell tartaniuk az elnökválasztást. A hivatalban lévő hatóságok nem állnak készen erre. Nagyon csekély annak az esélye, hogy újraválasztják őket. Ennélfogva nem érdekeltek az ellenségeskedés befejezésében. Ezért vágtak bele a kurszki provokációba, és próbálkoztak korábban egy hasonló provokációval Belgorod tartományban.
Az elképzelés az volt, hogy megállítsák az offenzívánkat a Donbasz fő körzeteiben. Az eredmény ismert, igen, az embereink nehéz megpróbáltatások előtt állnak, különösen Kursz tartományban. De az ellenség nem tudta a fő célját elérni, hogy megállítsa a donbaszi offenzívánkat.
A béketárgyalások híve vagyok. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a provokáció is csődöt fog mondani. És úgy gondolom, hogy ezt követően meg fog jelenni a béketárgyalások őszinte kívánsága, hogy ezeket a problémákat békés eszközökkel oldjuk meg. Mi soha nem utasítottuk ezt el. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Ami pedig az orosz elit álláspontját illeti, erről Anatol Lieven, a Quincy Institute for Responsible Statcraft Eurázsia programjának az igazgatója számolt be augusztus 27-én a Foreign Policyban[6] , miután alkalma nyílt bizalmas megbeszéléseket folytatni az orosz establishment számos képviselőjével, köztük volt diplomatákkal, think tankek tagjaival, kutatókkal, üzletemberekkel, továbbá a szélesebb közönség néhány tagjával is. Íme:
Csak egy csekély kisebbség hiszi azt, hogy Oroszországnak a teljes győzelemért kell harcolnia Ukrajnában, beleértve jelentős új ukrán területek elcsatolását vagy egy kijevi kliens-rezsim létrehozását is. A nagy többség mielőbbi tűzszünetet akar, nagyjából a harctéri vonalak mentén. Nagyon bizakodnak abban, hogy az ukrán hadsereg soha nem lesz képes áttörni és visszahódítani Ukrajna elveszített területeinek java részét.
„A Kurszk elleni támadás semmilyen tényleges győzelemhez nem fogja hozzásegíteni Ukrajnát” – mondta egy orosz biztonsági szakértő. – „Előbb vagy utóbb ki kell majd vonulniuk Kurszkból, mi viszont soha nem fogunk kivonulni a Krímből vagy a Donbaszból.”
Azt az elképzelést, hogy túlmenjenek Ukrajnán, hogy majd támadást intézhessenek a Nato ellen mindenki nevetségesnek tekintette. „Nézze – mondták nekem –, a Nato-hoz intézett valamennyi figyelmeztetésünknek az volt a lényege, hogy a szörnyű veszélyek miatt ne csatlakozzon az ellenünk folyó harchoz Ukrajnában. Az Isten szerelmére, miért támadnánk mi magunk a Nato-ra, és hívnánk ki saját magunk ellen ezeket a veszélyeket? Mit nyerhetnénk ezzel? Ez teljes képtelenség!”
Az ukrán semlegesség kérdését is kivétel nélkül mindenki alapvetőnek tekintette. Úgy tűnik azonban, hogy az orosz establishment bizonyos szegmentumai komolyan gondolkodnak azon a kényes kérdésen, hogy miképpen lehetne egy békemegállapodást összehozni anélkül, hogy Ukrajna formális nyugati katonai garanciákat és támogatást kapna. Innen az ENSZ BT és a BRICS által ratifikált békeegyezmény és az ENSZ erők által felügyelt demilitarizált zónák széles körben vitatott elképzelése.
„Nyugaton – mondta nekem egy vezető külpolitikai elemző – ti hajlamosak vagytok azt hinni, hogy csak a katonai garanciák érnek valamit. De a politikai tényezők is nagyon fontosak. Nekünk óriási diplomáciai erőfeszítésünkbe került, hogy kiépítsük a kapcsolatainkat a globális déllel, amely bizonyosan nem akar egy újabb háborút. Azt hiszitek, hogy ha mi szert tehetünk egy olyan békemegállapodásra, amely eleget tesz a mi alapvető követelményeinknek, az egészet sutba dobnánk azért, hogy elkezdjünk egyet?”
Oroszország tárgyalási pozícióját végül is – nyilván – Putyin fogja meghatározni, akivel én nem beszéltem. Nyilvános állásponját a svájci béke-csúcs előtt fejtette ki [2024] júniusi “békejavaslatában”. Ebben azonnali tűzszünetet ajánlott fel, ha Ukrajna kivonja csapatait azoknak az ukrán tartományoknak a megmaradt részeiből, amelyekre Oroszország igényt tart, és megígéri, hogy nem folyamodik Nato-tagsághoz.
Első pillantásra ez nevetséges. Ukrajna soha nem fogja önként elhagyni Herszont és Zaporizsját. Putyin azonban nem mondta azt, hogy ő majd elfoglalja ezeket a területeket. Ez nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy Putyin elfogadna egy olyan megállapodást, amelynek értelmében ezeket a térségeket demilitarizálnák, de ukrán fennhatóság alatt maradnának, és a státusukat – Herszon és Zaporizzsja tartományok oroszok által elfoglalt részeihez hasonlóan – a későbbi tárgyalások során rendeznék.
Bár Putyin elfogadhatja mindazt, amit most kompromisszumnak tekinthet, mindenki, akivel csak Moszkvában beszéltem, azt mondta, hogy az orosz követeléseket az fogja meghatározni, hogy mi történik a harctéren.[7] Ha az ukránok nagy vonalakban tartani tudják a jelenlegi frontvonalat, akkor egy esetleges tűzszünet ezeket a vonalakat fogja követni. De ha Ukrajna összeomlik, akkor, egy volt orosz katona szavaival, „Péter és Katalin még ott várakoznak”. És Nagy Péter és Nagy Katalin meghódították Oroszország számára annak a területnek az egészét, amely most Kelet- és Dél-Ukrajnát alkotja.[8] (Kiemelések tőlem – M. G.)
A fentiekből én azt a következtetést vonom le, hogy Oroszország több szempontból is előnyösebb helyzetből várja a fegyverszüneti tárgyalásokat, mint Ukrajna.
Először, konszenzus van Putyin és az establishment tágabb köre között a célokat illetően, míg Zelenszkijnek – egyebek mellett – el kell majd számolnia azzal is, miért nem készítette fel az országot az orosz támadásra, és hagyta, hogy az oroszok napok alatt jelentős területeket foglaljanak el.[9]
Másodszor, Oroszország, racionális célokat követve és a saját, valamint gazdasági partnerei és potenciális diplomáciai támogatói (a „globális Dél”) érdekeit szem előtt tartva nem kívánja a jelenlegi háborút a kelleténél tovább folytatni, új háború kezdeményezését pedig végképp nem akarja. Ukrajnában viszont számolni kell azzal, hogy lesz egy vehemens, fegyveres kisebbség, amely nem lesz megelégedve a tűzszünettel, és fel fog lépni azok ellen, akik „elárulták Ukrajnát”, beleértve ebbe a körbe a Nyugatot is.
Harmadszor, ne feledkezzünk el annak a „volt orosz katoná”-nak (nincs kizárva, hogy Dmitrij Treninnek a véleményéről sem, aki szerint számukra elfogadható az is, ha a tűzszünet a jelenlegi frontvonalakat fogja követni, de azzal a lehetőséggel is számolnak, hogy Ukrajna összeomlik.
[1] Egy másik ukrán katonai elemzőt annál inkább. Lásd itt.
[2] Érdekes, hogy Modi lengyelországi és ukrajnai látogatását követően Biden is beszélt vele telefonon, és így megtudhatta, hogy Zeleszkij esetleg mondott-e valami olyasmit is az indiainak, amit az ukránok az amerikaiak előtt nem szoktak hangoztatni.
[3] Vö. Richard Haass: The Trouble with Allies. America Needs a Playbook for Difficult Friends. Foreign Affairs, 2024. aug. 19.
[4] Vö. Gideon Rachman: Ukraine has crossed Moscow’s and Washington’s red lines. FT, 2024. aug. 26.
[5] David E. Sanger: New Cold Wars: China’s rise, Russia’s invasion, and America’s struggle to defend the West. A könyv papeback kiadása 2024 májusában jelent meg.
[6] Vö. Anatol Lieven: How the Russian Establishment Really Sees the War Ending. An inside look at what Russia expects – and doesn’t – in a cease-fire with Ukraine. Foreign Policy, 2024. aug. 27.
[7] Denis Rafalskynak, az ukrán ellenzéki strana.today online újság kommentátorának valami hasonlót mondott augusztus 24-én egy kijevi “diplomáciai forrás”: „Most minden a harctéren dől el. Milyen messze tud előrenyomulni az ukrán hadsereg Kurszk tartományban és az orosz hadsereg Donbaszban? Képes lesz-e az ukrán hadsereg megállítani az orosz offenzívát, és képesek lesznek-e az oroszok kiszorítani az ukrán csapatokat a területükről? És milyen gyorsan? Képes lesz-e mindkét ország a belső helyzetet ellenőrzés alatt tartani? És fenntartani a kapcsolatokat a kulcsfontosságú külföldi partnerekkel? És megengedi-e az Egyesült Államok, hogy nagy hatótávolságú fegyverei csapást mérjenek az Orosz Föderációra, és ha igen, milyen lesz Moszkva reakciója? Ez fogja most meghatározni az események menetét. És a tárgyalások kilátásait, egyebek mellett.”
[8] Nagy Katalin 18. századi „új-oroszországi” hódításairól lásd Hélène Carrère D’Encausse: II. Katalin. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 142-155; 415-428.
[9] Ukrajnában épp most jelent meg „A vastábornok” címmel Valerij Zaluzsnij volt főparancsnok és jelenlegi londoni nagykövet életrajza, amelyből többek között kiderül, hogy Zaluzsnij már az orosz invázió előtt követelte a statárium bevezetését és az általános mozgósítást, de az elnöki hivatal ezt megtagadta, arra hivatkozva, hogy ez pánikot okozna az országban.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2024. szeptember 3-án.
