Sem „Európa”, sem Oroszország nem akar lemondani arról, hogy „ellenőrizze”, vagyis a saját érdekszférájába vonja Ukrajnát.

2025. 10. 28.

Olivier Kempf francia tábornok, akit már többször idéztem (legutóbb itt és itt ),  október 26-i ukrajnai háborús mérlegében nemcsak összegezi, de eléggé egyértelműen értékeli is a katonai és a politikai helyzetet. Előbbit kissé tömörítve, utóbbit teljes egészében közlöm.[1]

A katonai helyzet (a helységeket ezen a tetszés szerint nagyítható-kicsinyíthető térképen lehet megtalálni).

A szumii helyzet nyugodt, de Harkovtól északra és az ukrán-orosz határ mentén a kupjanszki frontig újból aktivitás észlelhető.

Kupjanszk város hamarosan elesik, és elfoglalása maga után vonja az Oszkiltól keletre elhelyezkedő ukrán hídfőállás összezsugorodását. A másik oldalon ez lehetővé teheti az oroszok számára, hogy a folyó nyugati partja mentén előrehaladjanak Izjum irányába, és hátulról nyomást gyakoroljanak a Szlovjanszktól északra húzódó térségre.    

Egyébként ugyanez a távolabbi cél magyarázza a Szlovjanszktól északra elhelyezkedő védelmi kulcspozícióként szolgáló Liman elleni mostani erőfeszítéseket is. Nem messze ettől Sziverszket szintén megostromolhatják vagy bekeríthetik. 

Délebbre a pokrovszki és mirnohgradi városi agglomeráció a következő hetekben nagy valószínűséggel szintén elesik: a logisztikai útvonalak már túl bizonytalanok ahhoz, hogy hasznos küzdelmet lehessen folytatni. A győzelem mindenekelőtt szimbolikus lesz (mint Avgyijivka volt), de ezen kívül valódi operatív lehetőségeket nyit az oroszok számára.   

Közben ez utóbbiak délen is nyomulnak, és egyre világosabban teret nyernek Dnyepropetrovszk és Zaporizsja oblasztyokban. Huljajpole is hamarosan sorra kerül, míg kicsivel nyugatabbra, Orihiv is újból aktívvá válik. 

Összegezve: Kupjanszk gyakorlatilag már elesett, Pokrovszk hamarosan következik a sorban; Kosztyantinivkát már elérték, Sziverszk bekerítése most zajlik, Liman, Huljajpole és Orikhiv veszélyeztetve.

Egyébként a városok, amelyek korábban megerősített zónák voltak, a drónok korszakában rendkívül nehezen ellenőrizhető térségekké válnak. Pokrovszkban a beszivárgott orosz csoportok fedezékbe tudnak húzódni, és képesek megzavarni  az ukrán hadesereg minden mozgását (ezért az „ellenőrzés” fogalma relativizálódott). A drónok már nem elegendőek, és a bizonytalanság uralkodik.

A fronton az ukrán hadseregnek nincs elég embere, hogy védje a lövészárkokat. Arról beszélnek, hogy helyenként 20, 10 vagy éppenséggel 5 ember esik egy kilométerre. Mivel nem tudják tartani a vonalakat, a beszivárgások egyre mélyebbek.

Egyszerűen szólva, és az ukrán parancsnokok optimista helyzetjelentései ellenére (amelyek miatt Szirszkij főparancsnok nemrég panaszkodott): a front mindenütt recseg-ropog. 

Ukrajna a kitartást választotta [a fait le pari de tenir]: bámulatra méltó, és az elemzőt hétről hétre elképeszti ezeknek a katonáknak a bátorsága, akik mindenből kifogyva és mindennek dacára ellenállnak. Az eredmény taktikai szempontból bámulatos. Ugyanakkor vegyük szemügyre a perspektíva megváltozását: 2022-ben az ukránok jó nagy területeket foglaltak vissza, például az Oszkil irányában vagy a Dnyeper jobb partján; 2023-ban megindították a déli offenzívát (Robotine), amely nem sikerült, néhány kisebb területi nyereség ellenére; 2024-ben következett a híres Szudzsa elleni akció, amely télire kifulladt; 2025-ben már nem kezdtek bele semmilyen offenzív hadműveletbe. 

Az erődítmények sorra az ellenfél kezére jutottak, és már nem képesek kellőképpen próbára tenni az orosz nyomulást. Attól kell tartani, hogy a veszteségek abszolút értékben immár nagyobbak ukrán, mint orosz oldalon. Más szavakkal az a stratégia, amely szerint „megtartjuk a városokat, hogy ott felmorzsoljuk őket”, nem működik már. Az ellenkező hatást éri el.   

A tragédia az, hogy nem vehető észre semmilyen alternatív stratégia. Mindenki azt mondja, hogy folytatni kell, de senki nem mondja meg, hogyan lehet megverni az oroszokat a harcmezőn. Az európaik már nem tudnak semmit adni, minden arzenáljukat kiürítették. Az amerikaiak kivonulnak. Katonailag, akár tetszik, akár nem, Oroszország van előnyben. Ráadásul kész meghosszabbítani a háborút, „kerüljön, amibe kerül”, hogy a célját elérje. Arra készül, hogy egész 2026-ban és 2027-ben folytassa azt, ha szükséges.  

Csak egy kérdés merül fel: Ukrajna ténylegesen képes-e arra, hogy még két éven keresztül folytassa a háborút?

Erre a kérdésre Trump nemmel válaszolt. Az európaiak nem akarják meghallani, és így nem is válaszolnak rá. Mint már túlságosan is régóta, a szavak mögé bújnak.

Politikai elemzés

Az elmúlt két hét tele volt a médiák újabb és újabb fordulataival, ami óvatosabbá teszi az elemzőt. Mellőzzük a magabiztos kommentárokat „Trump pálfordulásáról”, ami csak azt bizonyítja, hogy szerzőik nem értették meg jól a dolgokat.

Lássuk, mi is történt. Putyin felhívta Trumpot pont mielőtt az Zelenszkijjel találkozott volna a Fehér Házban. Az ukrán vezető üres kézzel távozott. Trump bejelentette, hogy fontolóra vesz egy találkozót Putyinnal Budapesten. Az európaiak húzták az orrukat, de végül is tudomásul vették. Ekkor Trump azt mondta, hogy végül is nem lesz csúcstalálkozó, mert nem hiszi, hogy Putyin kész engedményeket tenni. Az oroszok azt mondták, hogy a csúcstalálkozó előkészítéséről még egyeztetni kell. Ez hivatalosan felbosszantotta Trumpot, aki azt mondta, hogy szakciókhoz folyamodik két orosz olajcég ellen. Az EU bejelentette a 19. szankciós csomagot. Trump bejelentette, hogy beszélni fog erről Xi-vel, remélve, hogy ez utóbbi ráveszi Putyint arra, hogy a tárgyalásokon engedményeket tegyen.     

Milyen következtetést lehet mindebből levonni?

Hogy tárgyalások vannak folyamatban, amelyekről nem tudunk semmit, és hogy ezek a média-villanások a Platón barlangjának a mélyén visszatükröződő napfényre emlékeztetnek. Mi a bábuk által vetett árnyékokat látjuk, és nem tudunk semmit arról, hogy mi történik a barlang kijáratánál. Néhány bizonyosság mégis:

Trump eldöntötte, hogy véget vet a háborúnak, mert úgy látja, hogy az ukránok veszítettek. Utóbbiak ezt nyíltan nem ismerhetik el, de szükségük van arra, hogy egy nagy külső szövetséges valamiképpen rájuk kényszerítse a harcok befejezését, mert a lakosság három és fél év áldozathozatal után egyedül ezt tekintené elfogadhatónak. Putyin tudja, hogy a fődologban győzött, de nem érte el minden célját. Tudja, hogy még sokáig ki tud tartani, még akkor is, ha a szankciók kezdenek kellemetlenné válni számára. Arra törekszik tehát, hogy minél több területre tegyen szert (legalább Donyeck oblaszty még el nem foglalt részére), és hogy a szankciók nagy részét töröljék el.      

Az idő múlása két dolgot állít párhuzamba: a területi nyereséget a harctéren és a gazdasági szankciókat. Ez utóbbiaktól az orosz gazdaság ugyan nem roskad össze, de zavaróak tudnak lenni. A területi hódítások azonban valamivel gyorsabban haladnak, mint a szankciók hatásai, és főként közelebb vannak a döntő pillanathoz (lokalizált összeomlás), mint a gazdaság evolúciója.  

Itt tartunk. A dolgok eldőlhetnek három hét alatt vagy három hónap alatt. Vagy – sajnálatos módon – három év alatt. (Kiemelések tőlem – M. G.)

2025. 10. 29.

Olivier Kempf kitűnő helyzetelemezésének egyetlen gyenge pontja van: Trump. Túl sokat vár tőle. Pedig Trump tulajdonképpen egyszerű képlet. Az ukrajnai háborúval kapcsolatos hullámvasútjának a motorja, mondja Ivo Daalder volt amerikai Nato-nagykövet David E. Sangernek, a New York Times diplomáciai tudósítójának, „az elnöknek az a vágya, hogy őt tekintsék a háború befejezőjének. Őt nem érdekli, hogyan fog befejeződni, vagy milyen következményekkel. Csak legyen vége, hogy megkaphassa a Nobel-békedíjat.”   

Kilenc hónap telt el Trump második mandátumából – írja Sanger[2] –, és az a mód, ahogyan Trump megközelítette szövetségeseit, ellenfeleit és versenytársait szerte a világon a sikerek és az egyre gyakoribb és kiszámíthatatlanabb kitörések különös egyvelegének bizonyult, legyen szó Kanadáról vagy Kínáról, Venezueláról vagy a Közel-Keletről, vagy az Ukrajna ellenőrzéséért folytatott háborúról.

Sanger megjegyzése „az Ukrajna ellenőrzéséért folyó háború”-ról telitalálat. Ez a kérlelhetetlen háború ugyanis pontosan arról szól, hogy sem „Európa”, sem Oroszország nem akar lemondani arról, hogy „ellenőrizze”, vagyis a saját érdekszférájába vonja Ukrajnát. Természetesen azt most még nem lehet tudni, hogyan végződik majd ez a geopolitikai huzavona, de szerintem az már most kijelenthető, hogy egyik fél sem képes és nem is lesz képes arra, hogy Ukrajna egész területét ellenőrizze.

A nagy kérdés itt az, hogy területileg meddig fog terjedni az orosz befolyás Ukrajnában, és hogy milyen jellegű és mélységű lesz ez a befolyás. Itt nyilván nem a Krímre, a Donbaszra (Donyeck és Luhanszk) és a két térség közötti, még a háború legelején elfoglalt zaporizsjai és herszoni szárazföldi hídra gondolok, hanem arra, hogy hatalomra kerülhet-e Kijevben vagy akár Harkovban egy olyan ukrán kormány, amely hajlandó kiegyezni az oroszokkal, és hogy mekkora lesz az terület, amelyet ez a kormány – orosz támogatással – ellenőrzése alatt tud majd tartani. Az ugyanis nem lehet kétséges, hogy egy ilyen helyzet kialakulása esetén Nyugat-Ukrajna azonnal el fog szakadni ettől az oroszbarát Ukrajnától, már ha az egyáltalán létrejön. Mint ahogy az sem, hogy az oroszoknak eszük ágában sincs az egész Ukrajnát ellenőrizni, hanem éppenséggel érdekükben áll az, hogy Nyugat-Ukrajnában és Közép-Ukrajna bizonyos részeiben létrejöjjön egy másik, nacionalista Ukrajna, amely még sok borsot fog törni a megosztott és ennek az új helyzetnek a kezelésére nem kifejezetten alkalmas „Európa” orra alá.    

[1] Vö. Olivier Kempf: Bilan n° 122 du 26 octobre 2025 (guerre d’Ukraine). lettrevigie.com

[2] Vö. David E. Sanger: Trump, Long Erratic on the World Stage, Reaches a New Level. NYT, 2025. okt. 26. – A Trump külpolitikai víziója mélyén tátongó különös ürességről lásd A háborúban nincs uborkaszezon című augusztus 12-i bejegyzésem  Stephen Wertheimről szóló részét, amelyben a szerző Trump Amerikát akarja mindenek elé helyezni. De fogalma sincs, hogyan című cikkét ismertetem.

A szerző Geonapló-bejegyzése 2025. október 29-én.