Ha Vance sikert tud elérni az iszlámábádi amerikai-iráni-pakisztáni tárgyalásokon, az sokat jelenthet a politikai jövője szempontjából.

2026. 04. 10.

Előző bejegyzésem végén azt irtam, hogy az újabb közel-keleti háborús konfliktus „lehetséges következményei máris körvonalazhatók”.

Az érdekes az, hogy ezek a következmények egyszerre két kulcsfontosságú területen is megmutatkoznak: nevezetesen az amerikai belpolitikában és az Egyesült Államok globális hatalmi pozíciójának a megroggyanásában.

Lássuk először a belpolitikát. Április elején világossá vált, hogy az akkor már ötödik hete tartó iráni háború a taktikai eredmények ellenére stratégiai szempontból gyakorlatilag megfeneklett, vagy ha úgy tetszik, kínos vereségbe torkollt.     

Laura Rozen, akinek az X-posztjai talán a legátfogóbb és a leggyorsabb betekintést nyújtják az amerikai külpolitika legfontosabb eseményeibe és jelenségeibe, április 4-i blogjában arról ír, hogy a megfigyelőknek abban a különös látványban lehet részük, hogyan követ el Trump látványos politikai öngyilkosságot.[1]

Az amerikai hadsereg április elsejéig az USA Központi Parancsnoksága szerint több mint 12 ezer célpontot talált el 13 ezer bevetésen, de az iráni rendszer egyre magabiztosabbnak tűnik atekintetben, hogy túl fogja élni az amerikai és izraeli hadműveletet, és pillanatnyilag több jövedelme van az olajeladásokból és a Hormuzi-szoros de facto ellenőrzéséből, mint a háború előtt.

„Bár Irán nem tudta meghatározni a konfliktus kezdetének az időpontját – idézi Laura Rozen (is[2]) Danny Citrinowiczot –, azon van, hogy kialakítsa befejezésének a feltételeit.”   Vagy hogy Danny[3] egyik újabb, a lényegében Trump által kezdeményezett[4] amerikai-iráni tárgyalásokat is szem előtt tartó bejegyzéséből idézzek:

Irán elemzése nem azt jelenti, hogy támogatod az iráni rendszert. És a mostani katonai kampány ellenzése sem ennek a rezsimnek a támogatása, hanem azt a felismerést tükrözi, hogy egy stratégiailag téves megközelítés valójában pontosan azt a rendszert erősíti, amelynek sokan szeretnénk látni a bukását (és pontosan ez történik most).

A stratégia számít. A wishful thinking nem terv.   

De – Laura Rozen Trump politikai öngyilkosságát ecsetelő bejegyzéséhez visszatérve – Trump szempontjából nem is a háború zsákutcája a legfontosabb fejlemény, hanem az, hogy a népszerűsége – a balul sikerült „kis portyázás”[5] mellett sok minden egyébnek is köszönhetően – nem egyszerűen csak csökken, de egyenesen zuhan.

Az április eleji felmérések azt mutatják, hogy Trump nettó elfogadottsága  -21,4 százalék (37,2 százalék támogatja, 58,6 százalék elutasítja). A korábbi elnökökkel összehasonlítva, egészen Rooseveltig visszamenően, ez a legalacsonyabb érték  mandátumuknak ezen a pontján.  Ha második mandátumát töltő elnöknek tekintjük, akkor Trump népszerűségi indexe csak Richard Nixon Watergate utáni szintjénél magasabb, és egy szinten áll George W. Bush Katrina és az iraki háborús helyzet rosszabbodása utáni értékével.

Rosen végkonklúziója az, hogy Trump népszerűtlensége nem annyira átmeneti politikai vagy gazdasági tehertételnek, mint inkább második mandátuma meghatározó vonásának tűnik.

Így nincs mit csodálkozni azon, hogy az amerikai kongresszus demokrata párti részében egyre erősebbé és általánosabbá válnak az elnök vád alá helyezését vagy az ún. 25. alkotmánykiegészítés alapján történő eltávolítását követelő felhívások. 

Amikor pedig Trump, sajátos tűzszünetet előkészítő taktikája tetőpontjaként, az iráni erőművek és ipartelepek elleni megsemmisítő légicsapásokat kilátásba helyezve április 7-én bejelentette, hogy „egy egész civilizáció fog elpusztulni, és sohasem fog visszatérni”, a felháborodás és az elképedés a tetőpontjára hágott (arra a „finom” trumpi ellenpontozásra már nem nagyon figyeltek oda a derék törvényhozók, hogy a következő sorok már arról szóltak – teljesen alaptalanul –, hogy „mivel Teljes és Totális Rendszerváltozást hajtottunk végre, és most már másfajta, eszesebb és kevésbé radikalizálódott vélemények vannak túlsúlyban, talán valamilyen forradalmian nagyszerű dolog történhet, KI TUDJA?), és – legalábbis a demokrata törvényhozók számára – nyilvánvalóvá vált, hogy egy ilyen figura nem maradhat sokáig a Fehér Házban.

A demokratáknak ezt a meggyőződést az sem ingathatta meg, hogy április 8-án hajnalban Trump bejelentette, hogy megvan a tűzszünet, és kezdődhetnek a főként pakisztáni követítéssel megvalósuló amerikai-iráni tárgyalások. „Csak attól, hogy az elnök beleegyezett két hét tűzszünetbe, pillanatokkal azelőtt, hogy háborús bűnöket követett volna el, még nem vált hirtelen alkalmassá a szolgálatra” – mondta egy demokrata párti képviselő egy X-posztban. 

Azóta már lehiggadtak egy kicsit, mert hiába követeli a bázis az impeachmentet, a képviselőházban egyelőre nincsenek olyan republikánus disszidensek, akik hajlandóak volnának együttműködni ebben, ahhoz pedig, hogy a szenátus a képviselőházi vádemelés alapján ítéletet hozzon, kétharmados többségre volna szükség.

Mindenesetre, ha a most kezdődő tárgyalások nem vezetnek eredményre, és a háború újrakezdődik, vagy a tárgyalások elhúzódása olyan új status quót teremt, amely megerősíti Iránnak a Hormuzi-szorost ellenőrző pozícióját és közel-keleti befolyását, akkor szinte biztosra vehető, hogy a romló gazdasági helyzet és az iráni fiaskó miatt a demokraták megszerzik a képviselőházi többséget (sőt talán még a szenátusit is), és így már semmi sem állhat majd az útjába  „a 3.0-ás vádemelés eljövetelének”, mint Mark Meadows, Trump volt fehér házi kabinetfőnöke megjegyezte. Ez – mint fentebb már jeleztem – önmagában még nem vezetne az elnök eltávolításához, de a nagyon valószínű noveember utáni vádemelés és a folyamatos kongresszusi bojkott, valamint a kabinet legsebezhetőbb (és leginkompetensebb) tagjának, Pete Hegseth hadügyminiszternek a várható bukása Trumpot teljesen lehetetlen helyzetbe hozná, amire ő valószínűleg újabb kockázatos kül- és belpolitikai lépésekkel fog reagálni.

2026. 04. 11.

Engem személy szerint egyáltalán nem zavarna, ha Trumpot még mandátuma kitöltése előtt sikerülne kibillenteni a Fehér Házból. Mégpedig azért nem, mert akkor JD Vance kerülne a helyébe, aki így hivatalban lévő elnökként indulhatna a 2028-as választáson, és nagy valószínűséggel megnyerné azt.

Vance jelenleg az Iszlamabadban Iránnal közvetett tárgyalásokat folytató amerikai küldöttség vezetője. Nem teljesen világos, hogy miért éppen őrá és nem a hozzá most közelebb álló Marco Rubió külügyminiszterre esett Trump választása. Egyesek szerint az irániak és a pakisztáni közvetítők ragaszkodtak ehhez, mert tudták róla, hogy külpolitikai és különösen a Közel-Keletet érintő kérdésekben mérsékeltebb álláspontot képvisel. Elképzelhető az is, hogy csak így lehetett biztosítani, hogy ne Seyed Araghchi külügyminiszter, hanem a nála magasabb rangú Mohammad Bagher Ghalibaf parlamenti elnök legyen az iráni küldöttség vezetője. De én azt a lehetőséget sem zárnám ki, hogy Trump azért választotta őt, mert remélte, illetve reméli, hogy nem fog sikerrel járni[6], ugyanis  egyáltalán nem örült annak, hogy a szűkebb tanácsadói körnek az Irán elleni amerikai-izraeli támadást megelőző belső megbeszélésein Vance volt az egyetlen, aki nyíltan ellentmondott neki, és megpróbálta lebeszélni az iráni kalandról.

Ezekről a támadást megelőző két és fél héten lezajlott megbeszélésekről és vitákról Maggie Haberman és Jonathan Swan, a New York Times két újságírója Regime Change: Inside the Imperial Presidency of Donald Trump című készülő könyvük anyagát felhasználva két cikkben is (lásd itt és itt ) beszámolt.[7] Ezekből az eddig nem ismert részletekből – írják a szerzők – kiderül, „hogyan rántotta bele az Egyesült Államokat a háborúba Trump Netanjáhú izraeli miniszterelnök mögé való felsorakozása és az a tény, hogy az elnök belső köre – egy kivételével – nem mondott neki ellent”.

Ez az „egy kivétel” JD Vance volt.

Most pedig ismertetem a 6 Takeaways From the Story of Trump’s Decision to Go to War With Iran című cikk JD Vance-re vonatkozó részét[8]:

JD Vance alelnök volt a háború legerősebb ellenzője – és az egyetlen, aki határozottan fellépett ellene.
Trump belső köréből Vance tette a legtöbbet azért, hogy megpróbálja megállítani a háború felé való sodródást. Egész politikai karrierjét arra építette fel, hogy szembeszálljon pontosan az ilyen típusú katonai kalandorpolitikával, és azt mondta a kollegáinak, hogy egy rendszerváltó háború katasztrófa volna.
Az elnökkel és annak többi tanácsadójával szemben Vance arra figyelmeztetett, hogy a konfliktus regionális káoszhoz és rengeteg áldozathoz vezethet, szétszakítaná az elnök politikai koalícióját, és a választók, akik támogatták az új háborúkat kizáró ígéretet, ezt árulásnak minősítenék. Rámutatott az amerikai hadianyag kimerülésének a veszélyére, és figyelmeztetett a Hormuzi-szoros körüli helyzetre és az üzemanyagárak emelkedésének a lehetőségére is.
Leginkább azt szerette volna, hogy teljesen mellőzzék a légicsapásokat. De tudva, hogy Trump valószínűleg cselekedni fog, megpróbálta a korlátozottabb opciók felé terelni őt. Amikor ez nem sikerült, a lehengerlő erő mellett érvelt, hogy gyorsan be lehessen fejezni a dolgot. A február 26-i utolsó összejövetelen az elnöknek szóló üzenete nyersen őszinte volt: „Ön tudja, hogy én ezt rossz elképzelésnek tartom, de ha meg akarja csinálni, támogatni fogom.”
Néhány tanácsadó magában komolyan aggódott, de az elnökre hagyta a döntést. A belső körben elhangzott álláspontok egy skála mentén helyezhetők el, de egy valami közös volt bennük: Vance-en kívül senki sem állt elő egyetlen erős érvvel sem, hogy rávegye Trumpot, gondolja meg magát.
*
Hírek szerint Iszlámábádban folynak a széles spektrumú, szakértőket is felvonultató közvetlen amerikai-iráni-pakisztáni tárgyalások, vagyis a küldöttek immár nem üzengetnek egymásnak, hanem ugyanabban a helyiségben tartózkodnak. A tárgyalások első szakasza lezárult, a küldöttségek a szövegeik kicserélését végzik. Még az éjjel, vagy holnap sor fog kerülni még egy fordulóra. Az iráni hírügynökség szerint az amerikai tárgyalók túlzó követelésekkel léptek fel, ami nem túl biztató jel.

Pedig, ha Vance itt sikert tud elérni, akkor az sokat jelentene a politikai jövője szempontjából

[1] Vö. Laura Rozen: Watching the strange spectacle of Trump committing political suicide. diplomatic.substack.com, 2026. ápr. 4. 

[2] Azért írtam, hogy „is”, mert én is bőven idéztem őt már említett előző bejegyzésemben, és még fogom is.

[3] Annyit olvastam a jobbnál jobb szövegeit mostanában, hogy magamban elneveztem Czitrom Daninak.  

[4] „Egy mélységes paradoxonnal állunk itt szemben – mondta [a Politiconak , április 8-án, vagyis nem sokkal a hét végén kezdődő pakisztáni amerikai-iráni tárgyalások előtt] egy a Fehér Házhoz közel álló személy –, ha nem akarsz totális háborút viselni, és mi nyilvánvalóan nem akarunk, akkor a támadások végeredményben ennek a szörnyű rezsimnek a befolyását növelik. Ők tisztában vannak azzal, hogy Trump kétségbeesetten ki akar szállni. És meg fogják kapni a koncukat, akkor is, ha mi a támadásainkkal csépeltük őket.”  

[5] „Little excursion”: így jellemezte Trump, március 9-én, vagyis a háború 10. napján republikánus törvényhozókkal beszélgetve floridai golfklubjában, az iráni katonai intervenciót. Vö. John Gray: The end of the American empire. The New Statesman, 2026. ápr. 8. De a lap nyomtatott címlapján szereplő cím és alcím (The Fall. How Donald Trump destroyed the American empire) sokkal jobban tetszik nekem, hiszen ez az egész, 2016. januárjában, tehát több mint tíz évvel ezelőtt elkezdett Geonapló tulajdonképpen erről, az amerikai globális hegemónia végéről szól, vagy még pontosabban arról, hogyan sietteti ezt a véget éppen Donald Trump. – John Gray nagyon fontos esszéjével éppen ezért hamarosan külön foglalkozom.

[6] „Ez nagy dolog a számára” – jegyezte meg némi iróniával az egyik kormánytisztviselő az Axiosnak. „Olyan, mintha egyenesen a szuperkupa-döntőn [Super Bowl] kellene résztvennie.”  

[7] Vö. Maggie Haberman és Jonathan Swan: How Trump Took the U.S. to War With Iran. NYT, 2026. ápr. 7; uők: 6 Takeaways From the Story of Trump’s Decision to Go to War With Iran. NYT, 2026. ápr. 7.

[8] Bár vannak köztük átfedések, érdemes mind a két cikket elolvasni. A Vance-re vonatkozó részeken kívül különösen a How Trump Took the U.S. to War With Iran című részletesebb cikk elejére hívnám fel a figyelmet. Ebből kiderül, hogy a Situation Room-ba David Barneaval, az izraeli hírszerzés (Moszad) főnökével együtt február 11-én meghívott Netanjáhúnak a támadást indokló és nem minden tekintetben és nem mindenkit meggyőző beszámolójáról Trump azt mondta, hogy „nekem jól hangzik”.

A szerző Geonapló-bejegyzése 2026. április 11-én.