A Dnyeper az Ukrajnán belüli orosz és „nyugati”, pontosabban európai érdekszférát egymástól elválasztó demarkációs vonallá válhat.
2025. 04. 09.
2020 március 13-án Beethoven és az érdekszférák című bejegyzésemben ismertettem és kommentáltam Graham Allison Az új érdekszférák[1] című Foreign Affairs–esszéjét, amelyben a szerző arról ír, hogy az amerikai globális hegemónia fokozatos eltűnésével és a nagyhatalmi rivalizálás új korszakának a beköszöntével a világ gyakorlatilag újból különböző érdekszférák színterévé válik, mint azt „a Krím Oroszországhoz csatolása és a Dél-kínai-tenger militarizálása” is mutatja.
A Harvard professzora 2020-ban, vagyis Donald Trump első mandátumának utolsó évében leszögezte:
Az amerikai döntéshozóknak le kell mondaniuk elérhetetlen vágyaikról és álmaikról, és tudomásul kell venniük, hogy az érdekszférák kijelölése továbbra is a geopolitika központi eleme marad. Ennek elfogadása elkerülhetetlenül hosszadalmas, bizonytalan és fájdalmas folyamat lesz. Ugyanakkor teret adhat a stratégiai kreativitásnak – lehetőséget biztosítva az amerikai nemzetbiztonság fogalmi kereteinek alapvető újragondolására. (…)
Az amerikai külpolitikai közösségben most uralkodó zűrzavar nem kell hogy nyugtalanítson bennünket. Ha a hidegháború legnagyobb stratégáinak is majdnem öt évre volt szükségük[2], hogy kiérleljék alaptételeiket, az önhittség netovábbja volna, ha a mostani generációtól többet várnánk ennél. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Az Allison esszéjéhez fűzött kommentáromban megjegyeztem:
Nos, a probléma pontosan ezzel az öt évvel van. Hogy a mostani válságos helyzetben nincs ennyi idő. Ami azt jelentheti, hogy „a világ” nem fogja megvárni, amíg az amerikaiak (nem a politikai gondolkodók, hanem a politikai döntéshozók) eljutnak a „stratégiai kreativitás” kegyelmi állapotába. Vagyis az új stratégiai alaphelyzetet feltehetően nem Amerika fogja kialakítani, hanem a riválisai.
2025. 04. 10.
Ez az öt évvel ezelőtti előrejelzésem a lényeget tekintve igaznak bizonyult. Mindenekelőtt azt jegyezném meg, hogy 2021-ben, vagyis Biden elnökségének első évében az akkori adminisztráció úgy gondolta, hogy némi – nem allisoni értelemben vett – stratégiai, pontosabban pszeudo-stratégiai kreativitással befejezi azt, amit 2014 és 2016 között Obama égisze alatt, de nem biztos, hogy az ő explicit jóváhagyásával, Victoria Nuland (más amerikai és brit hatalmi tényezőkkel együtt) már elkezdett: azaz Ukrajnának Oroszországtól való geopolitikai el- vagy leválasztását és a „Nyugat”-hoz való csatolását.
Erre reagálva Putyin ténylegesen leválasztotta és Oroszországhoz csatolta a Donbasz egy részét és a Krímet, amivel kezdetét vette „az érdekszférák kijelölése”, azaz Ukrajna felosztása Oroszország és „a Nyugat” között. Ez a folyamat azonban csak a 2021 folyamán és 2022 elején elmélyülő amerikai-ukrán biztonsági együttműködéssel, majd az erre reagáló ukrajnai orosz „különleges hadművelet”-tel fordult a célegyenesbe.
Ez a háború, minkét fél oldaláról tekintve, igencsak különlegesnek bizonyult, ugyanis sem Amerika és „a Nyugat”, sem Oroszország nem vállalta fel azt, hogy nyílt háborúba bocsátkozzon egymással, hanem ehelyett elkezdett Ukrajnában és elsősorban az ukránok bőrére menően egy olyan proxy-háborút, amely tulajdonképpen azért folyik, hogy kijelöljék, meddig terjed „a Nyugat” és meddig Oroszország befolyása vagy érdekszférája Ukrajnán belül.[3] Aminek persze meglesznek az elágazódásai Kelet-Európa egészében, sőt bizonyos mértékben Közép- és Nyugat-Európában is.
Oroszország számára azért nem sietős a háború befejezése, mert valamilyen módon el szeretné érni, hogy Ukrajnában egy, ha nem is oroszbarát, de legalább nem oroszellenes kormány kerüljön hatalomra, amely felvállalná a semlegességet. Ezt a hadműveletek továbbfolytatásával szeretné elérni, ami – reményeik szerint – legalább néhány helyen az ukrán front áttöréséhez vezethet.
2025. 04. 11.
Közben épp kapóra jött nekem az az április 9-i videó-beszélgetés, amelyet Pascal Boniface a párizsi IRIS igazgatója folytatott a Moszkvából hazalátogató Arnauld Dubiennel, a moszkvai Obsevatoire franco-russe igazgatójával, aki korábban a francia geopolitikai intézet munkatársa volt és jelenleg is van ott egy nem rezidens kutatói státusa.
A beszélgetés tűzszünetről és egy lehetséges orosz-amerikai megállapodásról szóló részének a lényegét így tudnám összefoglalni:
Nem túl kockázatos-e Putyin szempontjából, hogy – a tűzszünet elutasításával – nem használja ki jelenlegi előnyös helyzetét? Persze itt figyelembe kell venni azt, hogy a Kreml céljai még nem teljesültek a terepen. És végül is van egy alapvető eltérés Trump érdekei, illetve megközelítése és aközött, amire Putyin számít. Trump minél előbbi tűzszünetet akar, bármi áron, Putyin viszont meg akarja nyerni a háborút.
Azt lehet gondolni, hogy az ukrajnai terület 18 vagy 19 százaléka elég sok, de ő most úgy gondolja, hogy az idő neki dolgozik, és a hadserege kezd felülkerekedni, ami 2022 márciusa óta nem fordult elő. Úgyhogy most az a kérdés számára, hogy a céljait hogyan érje el: Trumppal tárgyalva, de vajon Trump tálcán fogja-e kínálni neki, amit csak akar, és ha igen, akkor Ukrajna és az Európai Unió elfogadná-e ezt; vagy – ez a B terv – tovább nyomulva a harctéren, remélve, hogy az Egyesült Államok elveszíti Ukrajna iránti érdeklődését.
Az utóbbi változat mellett szól az, hogy bár az orosz hadsereg jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy nagyszabású támadó hadműveleteket hajtson végre, képes arra, hogy a front néhány övezetében megroppantsa vagy nehéz helyzetbe hozza az ukránokat, és egy vagy két helyen fejetlenséget idézzen elő, megbontva ezzel a frontot, ami egy igazán jelentős áttöréshez és pánikhoz vezethet, tekintettel arra, hogy az orosz hadsereg most a déli fronton csak kb. harminc kilométerre van Zaporizsja központjától. Ez olyan népmozgást idézhet elő Zaporizsjában és Dnyipróban [Dnyepropetrovszk], ami rá fogja kényszeríteni Zelenszkijt és a jelenlegi vezetést, tágabb értelemben pedig az európaiakat, hogy elfogadják azokat a feltételeket, amelyeket ma nem fogadnak el.
A Putyin számára legveszélyebb forgatókönyv nyilvánvalóan az volna, ha Trump minden dühe rázúdulna, és őt pécéznék ki a béke legfőbb akadályozójának. Trump ugyanis teljes joggal gondolhatja, hogy ezzel őt megcsúfolták, hiszen ő mennyire nagylelkű volt Putyinnal szemben, aki végül is nem viselkedik kellő tisztelettel vele szemben.
De mit akar Putyin valójában, azon felül, amit már eddig is megkapott Trumptól? Nem egyszerűen csak tűzszünetet, hanem egy általános megállapodást, amely túlmegy Ukrajnán, és az európai biztonság és a fegyverzetcsökkentés tágabb körét is érinti, és néhány olyan témát is, ami Trumpot különösen érdekli, mint a sarkvidék és a ritkafémek, amelyekből az oroszoknak sokkal több van, mint az ukránoknak, vagy a Közel-Kelet, ahol például közvetítő szerepet tölthetnek be Amerika és Irán között.
Putyint valójában nem érdekli a tűzszünet. Őt egyfajta pax russica érdekli Ukrajnában, egy új orosz-amerikai rend. Nagy kérdés, hogy létrejöhet-e egy Trump-Putyin csúcs, amely ezekről a kérdésekről szólna.
Az oroszokat még az is foglalkoztatja, hogy mi fog történni négy év múlva vagy még hamarabb, ha esetleg Trump elveszíti az időközi kongresszusi választásokat, és hogy milyen jövője lehet egy ilyen amerikai stratégiai big bangnek.
Egy másik kockázat, amely egyben lehetőséget is jelent az oroszok számára, az Európa és Amerika közötti komoly ellentét, amiről évtizedeken keresztül álmodtak. Az oroszok helyzetértékelése szerint egy orosz-amerikai megállapodás sokmindent magával fog hozni, például azt, hogy az Unió tagállamainak legalább egyharmada tudomásul fogja ezt venni, és a továbbiakban nem fogják egyhangúan követni a jelenlegi, Ukrajnát bármi áron támogató vonalat. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Az elmúlt hónapokban ebben a blogban többször is írtam arról, hogy Putyinnak feltehetően van annyi esze, hogy belássa: azzal nyerhet legtöbbet, ha elfogadja Trump tűzszüneti javaslatát, amelyet Zelenszkij és köre és az európai és amerikai „háborús párt” tulajdonképpen egyáltalán nem akar, de az orosz elnök makacs kitartása a háború mellett lehetővé teszi a számukra, hogy a tűzszünet elfogadásának a pózában tetszelegjenek, miközben pontosan tudják, hogy az Ukrajnában azonnal számukra nagyon is kedvezőtlen politikai és társadalmi folyamatokat fog elindítani.
Mivel a statárium, amelyet az ukrán Rada hamarosan újabb három hónapra meg fog hosszabbítani, lehetővé teszi a választások felfüggesztését és a folyamatos mozgósítást (amelyet ezúttal már a 18-24 év közötti korosztályokra is ki fognak terjeszteni), a tűzszünet elkezdődése után Ukrajnában két döntő fontosságú társadalmi és politikai folyamat fog beindulni. Egyrészt gyakorlatilag azonnal elkezdődik a választási kampány, attól függetlenül, hogy Zelenszkij és köre mindent el fog követni annak érdekében, hogy ezt minél tovább késleltesse, másrészt az ukrán hadsereg háborús állománya szét fog széledni (a kimerült katonák ugyanis hazamennek), megint csak attól függetlenül, hogy hivatalosan befejezettnek nyilvánítják-e a mozgósítást vagy sem.
Ez néhány hónapon belül súlyos belpolitikai és szociális válsághoz, sőt nagy valószínűséggel egy kvázi-polgárháborús helyzet kialakulásához vezethet, ami előbb-utóbb Ukrajna politikai értelemben vett kettészakadását fogja eredményezni. És ami Oroszország számára geopolitikai szempontból sokkal többet hozhat a konyhára, mint a „különleges hadművelet”-tel elért maximális területi nyereség. Továbbá – és nem utolsósorban – az orosz-amerikai geopolitikai partnerség további kibontakozását sem veszélyezteti.
Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ez egy nagyon meredek szcenárió, amely egyáltalán nem biztos, hogy be fog következni. A lényeg, hogy ez nem jóslás, hanem egy falszifikálható hipotézis, amelynek jelen pillanatban szerintem van némi esélye a megvalósulásra. (Attól függően, hogy Putyin április 29-ig, amikor letelik Trump második elnökségének első 100 napja, hajlandó lesz-e elfogadni a tűzszünetet.)
2025. 04. 12.
Steve Witkoff, Trump külpolitikai mindenese[4] tegnap Szentpétervárra repült, és több mint 4 órán keresztül tárgyalt Putyinnal, valamint Kirill Dmitrievvel, aki – legalábbis orosz-amerikai viszonylatban – az ő megfelelője, és Jurij Usakovval, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával, akik szintén jelen voltak. A Kreml szűkszavú sajtóközleménye szerint a találkozón az ukrajnai konfliktus rendezésének az aspektusait beszélték meg.
A Reuters politikai és diplomáciai forrásokra hivatkozva azt írta, hogy Witkoff, még pétervári kiruccanása előtt pár nappal találkozott az akkor Washingtonban tárgyaló Dmitrievvel, majd ezt követően az alábbi üzenetet adta át Trumpnak a Fehér Házban: az ukrajnai tűzszünetet akkor lehet a leggyorsabban elérni, ha Amerika támogatja Oroszországnak azt a törekvését, hogy birtokba vegye azt a négy kelet-ukrajnai tartományt, amelyeket 2022-ben megpróbált illegálisan annektálni. Mivel Witkoff már a Tucker Carlsonnak adott márciusi interjújában is kifejtette, hogy egyetért ezzel az állásponttal, azt ajánlotta Trumpnak, hogy fogadja el Dmitriev javaslatát.
A Trumppal folytatott tanácskozáson szintén résztvevő Keith Kellog ukrajnai megbízott ellentmondott Witkoffnak, szerinte ugyanis kizárt dolog, hogy az ukránok ilyesmit elfogadnának. Így a megbeszélés anélkül ért véget, hogy Trump eldöntötte volna a kérdést.[5] Az ukrajnai háborúval kapcsolatban még annyi történt, hogy tegnap (április 11-én), épp amikor Witkoff Szentpéterváron tárgyalt Putyinnal és a munkatársaival, Trump jelezte: „Oroszországnak mozdulnia kell.” Ami azt jelenti, hogy a tűzszünettel kapcsolatos orosz álláspont feltehetően változni fog. De az is lehet, hogy Putyin némi haladékot kért Trumptól, mert még szüksége van egy kis időre.
2025. 04. 13.
Közben Keith Kellogg nyugalmazott tábornok, az utóbbi időben eléggé háttérbe szorult ukrajnai megbízott, nyilatkozott a The Timesnak[6]. A cikk, egy igencsak provokatív címmel (We can divide Ukraine like postwar Berlin ) és az 1945-ös német megszállási övezeteket felidéző térképekkel (Kellog elképzelése a konfliktus utáni Ukrajnáról, valamint: Hogyan osztották fel 1945-ben Németországot; lásd a cikket), elég nagy vihart kavart. Az öreg katonának bizonyára ez is volt a szándéka, mert már unta a sok mellőzést, de a végén pontosítania kellett:
A The Times cikke elferdíti azt, amit mondtam. Én a tűzszünet utáni, Ukrajna szuverenitását támogató katonai erőről [resiliency force] beszéltem. A felosztást [partitioning] illetően én az (amerikaiak nélküli) szövetségi erők felelősségi övezeteire [zones of responsability] utaltam, NEM pedig Ukrajna felosztására.
Most pedig lássuk magát a cikket (némileg tömörítve):
Keith Kellogg tábornok felvetette, hogy a brit és francia csapatok az ország nyugati részében ellenőrzési övezeteket alakíthatnának ki, az „Ukrajna biztonságát támogató katonai erő” [reassurance force] részét alkotva, miközben az orosz hadsereg az elfoglalt keleti területeken állomásozik. Közöttük [a Dnyepertől keletre és az oroszok által elfoglalt területtől északra] az ukrán hadsereg egy része és egy demilitarizált zóna helyezkedne el.
A 80 éves Kellogg elmondta, hogy az Ukrajnát észak-déli irányban kettéosztó és Kijevet átszelő Dnyepertől nyugatra elhelyezkedő és az angolok és franciák által vezetett katonai erők „egyáltalán nem provokálnák” Moszkvát. Ukrajna, hangsúlyozta, elég nagy ország ahhoz, hogy több, a tűzszünetet ellenőrző hadsereget is befogadjon.
„Ez majdnem olyan lehet, mint ami Berlinben történt a 2. világáború után, amikor volt ott orosz, francia, brit és amerikai zóna” – mondta.
„A Dnyepertől nyugatra vagy, ami egy jelentős akadály” – mondta Kelogg. Azt is tisztázta, hogy Amerika semmilyen szárazföldi erővel sem vesz részt ebben. Felvetette még, hogy a létező ellenőrzési vonalak mentén egy 18 mérföld [kb. 30 kilométer] széles demilitarizált övezet lehetne létrehozni.
Kellogg javaslata implicite annak tudomásulvételét is jelenti, hogy Ukrajnának fel kell adnia a jelenleg orosz ellenőrzés alatt lévő keleti területeit.
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter februárban újból leszögezte, hogy a Kreml „semmilyen körülmények között sem” fogadja el Nato-országok békefenntartó erőit.
Kellogg megjegyzései az egyik legvilágosabb betekintést nyújtják Trump Ukrajna jövőjével kapcsolatos elképzelésébe. És az első utalást is jelentik egy vezető amerikai kormánytisztviselőtől arra, hogy a tűzszünet után a Dnyeper valamilyen formában demarkációs vonallá válhat Ukrajnán belül.
Világos különbségek vannak Kellogg javaslata és Berlin és Németország második világháború utáni felosztása között. Míg Németország kénytelen volt megadni magát a megszálló haseregeknek, Ukrajna a szövetségeseit kérné fel arra, hogy az ország nyugati részén biztonságát támogató katonai erőről gondoskodjanak. Bár az analógia nem pontos, pár héttel a győzelem napja előtt szembetűnő a nyelvezet szimbolizmusa.
Kellogg elismerte, Putyin „lehet, hogy nem fogadja el” az ellenőrzési zónákkal kapcsolatos javaslatot.
Kellogg azt is elmondta, hogy az Egyesült Államok támogatja az új választásokat Ukrajnában. „Azt hiszem, ha meglesz a tűzszünet, akkor választások is lesznek. Már majdnem egy év telt el azóta, hogy meg kellett volna tartani őket. De nem tartották meg. De azt hiszem, Zelenszkij kész lesz ezt megtenni, amint meglesz a tűzszünet, és amint lesz valamilyen megoldás. De ez az ukrán nép és az ukrán parlament dolga. Nem a miénk.”
Ám Kellogg figyelmeztette Sir Keir Starmer [brit miniszterelnököt] és Macron elnököt, hogy ne számítson arra, hogy Amerika támogatni fogja az [Ukrajnába csapatokat küldő országok] koalícióját. „Mindig a legrosszabbra kell felkészülni” – mondta.
Arra a kérdésre, hogy az Ukrajna biztonságát támogató koalíciós erők ütőképesek lesznek-e, azt jelezte, hogy Trump örülne annak, ha Európa határozottabban törekedne arra, hogy a saját lábára álljon. Azt mondta, hogy a katonai erő, ha semmi más nem is, jó üzenet volna Putyinnak.
2025. 04. 14.
Sergey Radchenko, a John Hopkins SAIS professzora, akinek nemrég jelent meg To Run the World: the Kremlin’s Cold War Bid for Global Power című könyve (Cambridge UP, 2024), így reagált a The Times cikkére:
Nagyon érdekes interjú. De itt a probléma. 1945-ben az Egyesült Államok a vásárra vitte a bőrét. Meg tudott oldani dolgokat, mert hajlandó volt háborút viselni a Szovjetunióval, hogy megvédje németországi pozícióját. Ugyanezt bizonyította a berlini légihíd is [1948-’49-ben].
Ma viszont egy olyan amerikai kormánnyal állunk szemben, amely átkozottul nagy „tárgyalás”-ban van Ukrajnáról, de anélkül, hogy elkötelezné magát a végső döntés mellett, rábízva az európaiakra, hogy rendezzék el a kérdést később. Ez egyszerűen nem áll össze. Vagy benne vagy, vagy nem a dologban. Vagy elkötelezed magad amellett, hogy a végsőkig megvéded Ukrajnát, a hidegháborús Németországhoz hasonlóan, vagy befogod a szád és kiszállsz. Csak ezek között lehet választani. Mind a kettőt egyszerre nem lehet.
A legőrültebb dolog az egészben az, hogy ez az alkudozás az európaiak nevében történik. Mi szabjuk a feltételeket, és ti fizetitek a számlát és viselitek a következményeket.
Szellemes replika, de azt hiszem, Radchenko itt egy kicsit elragadtatta magát. Ugyanis mindenekelőtt Biden volt az, aki belement egy olyan háborúba Oroszországgal, amelyet tulajdonképpen nem vállalt, abban a reményben, hogy még akkor is, ha Putyin legyőzi Ukrajnát (hiszen az elején az amerikaiak gyors orosz győzelemre számítottak, amit majd egy nagyszabású ukrán ellenállás követ), olyan csapdába kerül, amiből nem fog tudni ép bőrrel kimászni. Aminek a legfőbb oka az volt, hogy Washington sem akkor, sem a kilencvenes években, a budapesti memorandum aláírása idején nem tekintette Ukrajnát olyan létfontosságú nemzeti érdeknek, amely egy Moszkvával vívott közvetlen háborút is indokolna.[7] (Ez a végső magyarázata a Nato-tagság folyamatos halogatásának, majd a napirendről való lekerülésének is.)
Ami pedig Európa „átverését” illeti, Trump egyrészt már a választási kampánya során leszögezte, hogy minél előbb be akarja fejezni „Biden háborújá”-t, másrészt azt is világossá tette (legelőször Macronnak Párizsban, még az újjáépített Notre-Dame megnyitása alkalmából), hogy a háború utáni Ukrajna biztonságát az európaiaknak kell garantálniuk, hiszen számukra Ukrajna – Amerikával ellentétben – létfontosságú stratégiai érdek (legalábbis a nyilvánosság előtti megnyilatkozásaik ezt mutatják).
Ami mármost Kellogg 1945-ös németországi analógiáját illeti, ő valóban nem beszélt Ukrajna felosztásáról, de annak nyilván tudatában volt, hogy amikor az 1945-ös németországi, illetve berlini „orosz, francia, brit és amerikai zóná”-kat a Dnyepertől nyugatra telepíteni tervezett és „Ukrajna biztonságát támogató katonai erő [reassurance force]” analógiájaként felemlegette („ez majdnem olyan lehet, mint”), akkor ezzel, talán akaratlanul, a tényleges felosztás lehetőségét is felvetette.
De a legérdekesebb és a legfontosabb ebben az egészben nem a valóságos vagy csupán potenciális területi felosztás, hanem az, hogy Kellogg megjegyzései – mint a The Times sokatmondóan megállapítja – „az első utalást is jelentik egy vezető amerikai kormánytisztviselőtől arra, hogy a tűzszünet után a Dnyeper valamilyen formában demarkációs vonallá válhat Ukrajnán belül”.
Egyelőre mellőzhetjük azt a kérdést, hogy a Dnyepertől nyugatra elterülő Ukrajna talán túl nagy falat Európa (lényegében: az EU és Nagy-Britannia) számára, a Dnyepertől keletre elterülő Ukrajna pedig túl kevés Oroszországnak. (Nem abban az értrelemben, hogy elcsatolja, hanem abban, hogy nem tartozhat a „nyugati” érdekszférához.) A lényeg a „nyugati”, pontosabban az európai és az orosz érdekszférát Ukrajnán belül egymástól elválasztó „demarkációs vonal”-nak a nyilvánosságban való megjelenése.
[1] Graham Allison: The new spheres of influence. Sharing the globe with other great powers. Foreign Affairs, March/April 2020
[2] Ennyi idő telt el Kennan „Hosszú távirata”, a hidegháborús rivalizálásra való korai figyelmeztetés és az NSC-68, az átfogó stratégiát végül is kijelölő policy paper között.
[3] Vagyis tulajdonképpen nemcsak Amerika, hanem Oroszország is folytat egyfajta proxy-háborút, a tényleges háború mellett, amennyiben – áttételesen – a Nato-val is háborúzik. A lényeg azonban az, hogy Moszkvának – Washingtonnal ellentétben – létfontosságú érdeke fűződik Ukrajnához, amiért kész volt “vásárra vinni a bőrét”, akárcsak Amerika Németországban 1945 után.
[4] Trump Friend and ‘Envoy for Everything’ Steve Witkoff Embarks on High-Wire Diplomacy. WSJ, 2025. ápr. 11. Witkoff, a milliárdos ingatlanügynök, aki január előtt egyetlen kormányintézményben sem dolgozott, jelenleg a két legkritikusabb dossziét, az orosz-ukrán kérdést és az iráni atomprogramot „intézi”. Szentpétervárról például egyenesen Omanba repült, hogy az iráni külügyminiszterrel tárgyaljon – egyelőre omani közvetítéssel. De egy hét múlva – Rómában – már közvetlen tárgyalások következnek. Rubio külügyminiszter pedig – mi mást tehetne? – „100%-ig egyetért”.
[5] Szerintem a fő szempont itt nem az, hogy mit szeretnének az oroszok és mit nem akarnak az ukránok, hanem az, hogy – mint erre Richard Haass, a New York-i Council on Foreign Relations emeritus elnöke is rámutatott – egyelőre a teljes, azaz nem csak harmincnapos – tűzszünet van napirenden, és az ún. final status kérdések csak ez után kövekeznek (amikor már, teszem hozzá, Ukrajnának is minden valószínűség szerint új elnöke és új kormánya lesz).
[6] Samuel Lovett: Trump envoy: We can divide Ukraine like postwar Berlin. The Times, 2024. ápr. 11.
[7] Figyelemre méltónak tartom, hogy az utóbbi időben egyre több amerikai szakértő veti fel azt az idevágó kérdést is, hogy nemcsak Ukrajna, hanem a geopolitikai kategóriaként újból megjelenő Kelet- és Kelet-közép-Európa (vagyis a Nato-bővítés egész folyamata által érintett, de az egykori politikai Nyugat-Európán kívül eső országok övezete) sem veheti biztosra, hogy az a bizonyos 5. cikkely a tényleges háború vállalásáig elmenő kötelezettségvállalást jelent – sőt, jelentett kezdettől fogva! – az új tagállamok számára. Erre a kérdésre később majd visszatérek.
A szerző Geonapló-blogbejegyzése 2025. április 14-én.
