Ő látja, sőt tudta előre, mi történik, ők meg szövegelnek.
2025. 03. 14.
John Mearsheimer, akivel számos korábbi bejegyzésemben foglalkoztam, de most csak a Mearsheimer és a realizmus című 2020. januári írásomat ajánlanám olvasóim figyelmébe, mert némileg megvilágítja az alább következőket, szóval a baloldali liberális médiák egyik bête noire-ja most, hogy az Ukrajnával kapcsolatos események őt látszanak igazolni, nagyon keresett interjúalany lett a liberális elit által írt és olvasott lapokban.
A The New Yorker március 11-i számában Isaac Chotiner kérdéseire válaszol. Íme egy részlet az interjúból[1]:
Mit gondol, Trump hogyan kezeli az orosz és az ukrán kérdést?
Alapvetően egyetértek azzal, amit csinál. Azt hiszem, jó stratégiai döntés azonnal befejezni a háborút. És ez a morálisan helyes cselekedet is. És bár nem a lehető legszelídebb módon járt el, azt hiszem, jó úton halad, és remélem sikerrel jár.
És mi a helyes út?
Alkut kell kötni az oroszokkal, ami azt jelenti, hogy el kell fogadni az oroszok által leszögezett alapfeltételeket. Először is Ukrajnának valódi semleges országgá kell válnia. Nem lehet a Nato tagja, és nem kaphat nyugati biztonsági garanciákat. Másodszor, fel kell adnia egy jelentős területsávot Kelet-Ukrajnában. És harmadszor, az ukrán hadsereget le kell csökkenteni addig a szintig, hogy ne jelentsen offenzív katonai veszélyt Oroszország számára. Trumpnak el kell fogadnia ezeket a feltételeket, hogy alkut köthessen az oroszokkal. De a neheze csak ezután jön, hogy rávegye az európaiakat és különösen az ukránokat, hogy egyezzenek ebbe bele.
Tegyük fel, hogy megvan a békemegállapodás, és Ukrajnának le kell mondania bizonyos területekről. Milyen garanciákat kaphatnak az ukránok, akik valamilyen formában már egy évtizede orosz támadásoknak vannak kitéve?
Nem kaphatnak biztonsági garanciát, és egyszerűen tudomásul kell ezt venniük.
Miért?
A biztonsági garancia lényegében de facto Nato-tagságot jelent, amit az oroszok nem fogadnak el. Tragikus ez a helyzet Ukrajna számára? A válasz igen. De mi az alternatíva?
Tegyük fel, hogy meglesz a béke-alku biztonsági garancia nélkül, és Putyin újból megtámadja Ukrajnát. Akkor mi lesz?
Meg fogja Putyin támadni Ukrajnát a jövőben? Nem hiszem. Egy újabb háború elkezdése az utolsó dolog, amit Putyin megtenne, ha egyszer véget vet ennek a háborúnak.
Láttam egy nagyon jó beszélgetését Alexander Duginnal, a szélsőjobboldali orosz filozófussal és íróval, aki nagy támogatója a háborúnak és az orosz nacionalizmusnak. Mi volt az ő hozzáállása, és miért gondolta azt, hogy ő megerősíti az Ön azzal kapcsolatos álláspontját, hogy a háború a Nato-bővítésről szól?
Nos, van néhány lényeges pont, amiben egyetértek Duginnal, arról, hogy a világ hogy működik, és néhány olyan is, amiben alapvető nézeteltérés van közöttünk. Mindenekelőtt az én liberalizmus-felfogásom szöges ellentéte az övének.
Ön nem egy bősz fasiszta.
Nem. Valójában, mint ezt számos alkalommal világossá tettem, megköszönöm a szerencsecsillagomnak, hogy a liberális Amerikában születtem, és én teljes mértékben elköteleztem magam a liberalizmus mellett. Ő pedig nem. Tény az, hogy egyetértünk a háború fő okát illetően, ami abban állt, hogy a Nyugat megkísérelte behozni Ukrajnát a Nato-ba. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2025. 03. 15-17.
Egy másik, a fentinél tartalmasabb interjút a Der Spiegel készített Mearsheimerrel Chicagóban[2].
„Trump és Vance megvetően bánik Európával”
Donald Trump második elnökségének az eleje fodulópontként vonul majd be a történelembe, amikor az Amerika és Európa közötti kötelék elszakadt?
Azt hiszem, a válasz igen. A Trump-adminisztráció azon van, hogy alapvetően megváltoztassa Amerika viszonyát európai szövetségeseihez, és hogy nagyban lecsökkentse az Egyesült Államok szerepét a Nato-ban, ha nem azon, hogy kiléptesse a Nato-ból.
Mit mond nekünk Trump és JD Vance alelnök viselkedése Volodimir Zelenszkij elnök fehér házi látogatásakor a transzatlanti szövetség jövőjéről?
Trump és Vance konfrontatív viselkedése ékes bizonyítéka annak, hogy a transzatlanti szövetség nagy bajban van. Azt mutatja, hogy mind Ukrajna, mind pedig Európa alapvetően másként akarja befejezni az ukrajnai háborút, és másként viszonyul Oroszországhoz, mint a Trump-adminisztráció. Trump jó kapcsolatokat akar Oroszországgal; Európa nem. Nem világos, hogyan lehet ezt a két nézőpontot összeegyeztetni.
Mit gondol, az Észak-atlanti Szövetség 5. cikkelye jelenleg érvényes? Bevetne-e Trump amerikai katonákat, ha Oroszország el akarná foglalni Észtország, Lettország vagy Finnország bizonyos részeit?
Az 5. cikkely soha nem mondta ki azt, hogy az Egyesült Államok feltétlenül katonai erőhöz folyamodik, ha egy Nato-ország megsegítéséről van szó. De majdnem mindenki azt hiszi, hogy ez így van. A hidegháború idején fontos volt ezt kijelenteni. Nyugat-Németország volt a front-ország, és nem volt atomfegyvere. A németeket nagyon aggasztotta, hogy az Egyesült Államok nem fog atomfegyvereket használni az érdekükben. Ezért az amerikaiak úgy beszéltek az 5. cikkelyről, mintha atomfegyverekhez folyamodnának ilyen helyzetben. Valójában mind Henry Kissinger volt külügyminiszter, mind Robert McNamara védelmi miniszter elmondta, amikor már nem volt hivatalban, hogy nem használt volna atomfegyvereket Németország védelmében. De erről nem beszéltek, amíg hivatalban voltak.
Ön úgy véli, hogy az Egyesült Államok ma nem védené meg Észtországot vagy Finnországot?
Ez így túl erős. Valószínű, hogy az Egyesült Államok most megvédene egy balti államot, ha megtámadnák. De ez az elkötelezettség gyorsan semmivé foszlik. Öt év múlva abban sem vagyok biztos, hogy lesz egyáltalán érdemi 5. cikkely.
A jelenlegi amerikai adminisztráció csupán közömbös Európa irányában, mint Friedrich Merz kijelölt kancellár mondta, vagy nyíltan ellenséges Európával szemben?
Trump elnök és Vance alelnök megvetéssel bezélnek az európaiakról. Amikor Trumpot 2016-ban megválasztották és 2017-ben hivatalba lépett, két fő külpolitikai célja volt. Az egyik, hogy abbahagyja a nyitást, és a fékentartási politikát vezesse be Kínával kapcsolatban – más szavakkal, 180 fokos fordulatot hajtson végre. A másik célja az volt, hogy alapvetően megváltoztassa az Oroszországhoz és különösen a Putyin elnökhöz fűződő viszonyt. A kínai politika megváltoztatásában sikerrel járt, de az orosz politikát illetően nem. Ukrajnával és Oroszoszországgal kapcsolatban lényegében elődei politikáját folytatta. Most – második mandátuma idején – azt fogja csinálni, amire az elsőben nem volt képes.
„Az Egyesült Államok jelenléte, amely a Nato révén garantálta a biztonságot, tette lehetővé az EU felvirágzását.”
Ön a honlapján úgy mutatkozik be mint Niccolò Machiavelli filozófus és diplomata híve – mint egy ős-realista, aki úgy véli, „hogy a nemzetközi rendszert a nagyhatalmak uralják, amelyek folyamatosan versengenek egymással”. Európát nagyhatalomnak tartja?
Európa államok együttese, bár gyakran úgy beszélünk róla, mintha egyetlen ország volna. Néhány európai vezető valamikor arról álmodozott, hogy végül majd létrejön az Európai Egyesült Államok. Ez nem történt meg, és most úgy tűnik, hogy az amerikai békéltető elhagyja Európát. Amint ez bekövetkezik,az Európában bennerejlő erős centifugális erők elkezdenek majd megmutatkozni. Az Egyesült Államok jelenléte, amely a Nato révén garantálta a biztonságot, tette lehetővé az EU felvirágzását. Amikor az Európai Unió [2012-ben] megkapta a Nobel-békedíjat, ezt én súlyos hibának tekintettem. A békedíjat a Nato-nak kellett volna megkapnia.
Az EU az Egyesült Államok védernyője alatt a világ három nagy gazdasásági hatalmának egyike lett. Egyáltalán elképzelhető, hogy Európa az ön által meghatározott értelemben vett nagyhatalommá váljon?
Nem. Az EU tagállamainak vannak közös érdekeik, és vannak közöttük érdekellentétek. Amikor az európaiak egy olyan világban működnek, amelyet Amerika irányít, lényegében azt csinálják, amit az amerikaiak akarnak, és ilyenkor úgy tűnik, hogy Európa egy nemzetállam. De ez egy délibáb.
Friedrich Merz azt mondta, hogy „elsődleges feladata” az lesz, hogy „megerősítse Európát, hogy fokozatosan függetlenné válhassunk az Egyesült Államoktól”. Donald Trump nem bánná, ha Németország kapcsolata meggyengülne Amerikával?
Ez fellelkesítené. Trump azt akarja, hogy az európai államok – így Németország is – vállaljanak felelősséget a saját biztonságukért. Alapvető álláspontja a következő: kötök egy alkut Putyinnal, hogy véget vessünk az ukrajnai háborúnak. Ha az európaiaknak és az ukránoknak ez nem tetszik, mi kiszállunk. Akkor majd ti, európaiak megköthetitek a saját alkutokat az oroszokkal. Sok szerencsét hozzá. Nyilvánvaló, hogy a Trump-adminisztráció szakítani akar. És úgy gondolom, az új német kancellár megértette ezt.
Végeredményben felesleges tehát, hogy az olyan európai politikusok, mint Emmanuel Macron francia elnök, Keir Starmer brit miniszterelnök és hamarosan Friedrich Merz elzarándokoljanak Washingtonba?
Ez a szakítás nem fog egyik napról a másikra bekövetkezni. Az európaiak fel akarják mérni, hogy Trump pontosan mit gondol az EU-val, az Oroszországgal való kapcsolatáról és az ukrajnai háború befejezéséről. Az ő szempontjukból ez teljesen logikus. De gondolom, tudják, hogy nem változtathatják meg Trump hozzáállását, és hogy ez a kapcsolat nem hozható helyre.
Trump már 2016-ban „idejétmúlt”-nak nevezte a Nato-t. De végül is nem vont ki jelentősebb számú katonai erőt Európából. Megtörténhet ugyanez újból?
Azt hiszem, ez fennállt mint lehetőség – február 12-ig. Ekkor jelentette be Trump, hogy volt egy telefonbeszélgetése Putyinnal, és ekkor tartott Pete Hegseth védelmi miniszter Brüsszelben egy figyelemre méltóan árulkodó beszédet [3]…
…amelyben elmondta, hogy az Egyesült Államok nem lesz többé Európa biztonságának elsődleges garantálója.
Igen, és két nap múlva tartotta meg JD Vance híres beszédét a Müncheni Biztonsági Konferencián. Innentől kezdve világos volt, hogy Trump radikális politikát folytat Európa irányában. Az egészet gondosan kitervelték, és a cél az volt, hogy megalázzák az európaiakat és a helyükre tegyék őket. Biztos vagyok benne, hogy ebben Vance kulcsszerepet játszott. Ő már régóta elkötelezete magát az ukrajnai háború befejezése és Amerika európai jelenlétének a jelentős lecsökkentése mellett.
Az 1990-es évek elején Ön figyelmeztetett arra, hogy ha Ukrajna lemond az atomfegyvereiről, orosz agresszió áldozatává válhat. És felvetette azt a kérdést is, hogy Németország egy napon atomhatalommá válhat. Célozza meg Németország a nukleáris státust?
Én akkor azt mondtam, hogy ha a szovjetek kivonulnak Kelet-Európából és az amerikaiak kivonulnak Nyugat-Európából, akkor Németország valószínűleg atomfegyvereket fog kifejleszteni. Végül is Európában maradtunk 1989 után, mert attól tartottunk, hogy ha kivonulunk, akkor a németek rálépnek erre az útra. Most egy olyan hipotetikus helyzettel foglalkozunk, amelyben az Egyesült Államok valószínűleg elhagyja Európát…
…ami pontosan ahhoz a forgatókönyvhöz vezethet, amelyről Ön harminc évvel ezelőtt írt. Úgyhogy tegyen szert Németország saját atomfegyverekre?
Ez attól függ, hogyan ítélik meg az orosz veszélyt. Mivel a németek meggyőzték magukat arról – tévesen, tenném hozzá –, hogy az orosz hadsereg arra készül, hogy lerohanja Európát, nagy annak a valószínűsége, hogy lesz atomfegyverük. De ha a tényeket és a logikát tartják szem előtt, és hidegen és kalkulálva veszik szemügyre Oroszország képességeit, akkor azt láthatják, hogy Oroszország nem jelent komoly veszélyt Németországra nézve. Úgyhogy jó eséllyel lehet érvelni amellett, hogy Németországnak rövid és közép távon nem lesz szüksége atomfegyverekre.
Volna értelme egy európai nukleáris ernyő megteremtésének a britekkel és a franciákkal közösen?
Ha Németország úgy érzi, hogy nukleáris elrettentésre van szüksége, függővé válhat a franciáktól és a britektől?
Úgy érti, hogy ha egy nap olyan jobboldali populisták kerülnek hatalomra Franciaországban és Nagy-Britanniában, mint Marine Le Pen vagy Nigel Farage?
Ha én volnék a német kancellár, és komoly veszéllyel szembesülnék, saját atomfegyverekre tennék szert. Nem azért, mert agresszív szándékok vezérelnek, és kényszerítő eszközként akarnám használni azokat. Hanem mert a nukleáris erő a végső elrettentés.
„A szívemen viselem Ukrajna sorsát. Nem szeretném azt látni, hogy megsemmisül.”
Ha az ukránok többsége csatlakozni akar a Nato-hoz, milyen jogon tagadja meg tőlük ezt a kívánságot?
Megértem az ukrán nép vágyát. De Oroszország nagyhatalom, és világossá tette, hogy inkább elpusztítja Ukrajnát, de nem hagyja, hogy ez megtörténjen. A szívemen viselem Ukrajna sorsát. Nem szeretném azt látni, hogy megsemmisül. Pontosan ezért érveltem azzal az 1990-es évek elején, hogy Ukrajnának meg kellene tartania nukleáris fegyvereit, és álltam ki éveken keresztül amellett, hogy semmilyen körülmények között se próbálkozzon csatlakozni a Nato-hoz. Ha megfogadták volna a tanácsomat, Ukrajna ma sértetlen volna.
Ön régóta óvott a világhelyzettel kapcsolatos liberális „téveszmék”-től.[4] Donald Trumpot nem érdekli a Nato, az ENSZ, sem más olyan nemzetközi intézmények, amelyeket sok liberális nagy becsben tart. Nem az a politikus ő, akit Ön kedvel?
Nem. A realisták szeretik az intézményeket. Az Egyesült Államok sok fontos intézményt hozott létre a hidegháború idején, beleértve a Nato-t, a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot. Ha te vagy Amerika és hidegháborút kell folytatnod vagy irányítani akarod a világot, nem boldogulhatsz intézmények nélkül. Szabályokra van szükséged. Azt hiszem, Trump téved, amikor rombolja az intézményeket, és megvetően bánik a szövetségesekkel.
„A Nato-bővítéssel és az ebből következő ukrajnai háborúval Oroszországot bolond fejjel a kínaiak karjaiba kergettük.”
Putyinnal és Xi Jinpinggel , vagyis annak a két országnak a vezetőivel, amelyeket Amerika egészen mostanáig a riválisainak tekintett, pillanatnyilag viszonylag jól bánik. Arra készül ez a három ember, hogy a világot három érdekszférára ossza?
Ez a nézőpont érvényes amerikai-orosz viszonylatban. Trumpot nem zavarja, hogy Oroszország egy jelentős szeletet ellenőriz Ukrajna területéből. De más a helyzet Kelet-Ázsiában. Kína egyenrangú versenytárs, amely domináns pozícióra törekszik Kelet-Ázsiában. Kínával kemény versenyben vagyunk a mesterséges intelligencia, a szuperkomputerek és a kvantum-mikrochipek terén is. Az utóbbi években az Egyesült Államok nem tudott komolyabban odafigyelni Kínára és Kelet-Ázsiára, mert le voltunk kötve Ukrajnában és a Közel-Keleten, Izrael különböző háborúit támogatva. Ha kijövünk Európából, és az ukrajnai konfliktus rendeződik, okkal hihetjük, hogy a Kína és az Egyesült Államok közötti katonai versengés erősödni fog.
Trump Putyin felé fordulásával éket akar verni Oroszország és Kína közé?
Trump ki akarja vonni az amerikai haderőt Európából hogy Ázsiát részesítse előnyben. És azt akarja, hogy az oroszok Amerika, és ne Kína oldalán álljanak. A Nato-bővítéssel és az ebből következő ukrajnai háborúval Oroszországot bolond fejjel a kínaiak karjaiba kergettük. Trump megpróbál legalább annyit elérni, hogy az oroszok semlegesek legyenek. Vagy – ideális esetben – sorakozzanak fel mellettünk Kína ellen.
„A realizmus köszöni szépen, jól van.”
Hogyan viselkedjen Európa ebben a helyzetben?
Az európai országok valószínűleg azt fogják csinálni, amit a saját érdekük diktál. Az amerikaiak világossá tették, hogy van néhány dolog, amit elvárnak az európaiaktól Kínával kapcsolatban. A legfontosabb: hogy a szofisztikált technológiákat hagyják ki a Kínával való kereskedésből. Ha az amerikaiak kivonulnak Európából, nem lesz mivel nyomást gyakorolnunk Európára ebben a fontos kérdésben.
Hogyan reagálna a Trump-adminisztráció arra, ha az európaiak elkezdenének Kínához közeledni?
Trump akkor járna el okosan, ha azt mondaná az európaiaknak, hogy katonai erőket hagy Európában ameddig az európaiak nem folytatnak az Egyesült Államokra nézve hátrányos kereskedelmet Kínával, hozzásegítve Kínát ahhoz, hogy előrelépjen a csúcstechnológiák terén. Hasonló problémába ütköztünk egyébként a hidegháború idején is. A németek szívesen kereskedtek a szovjetekkel, ami nem tetszett az Egyesült Államoknak. De akkor komoly befolyásunk volt; végül is mi gondoskodtunk Németország biztonságáról.
Az Ön „offenzív realizmus”-elmélete híres arról, hogy a világot különösen rideg, már-már cinikus nézőpontból vizsgálja. Úgy érzi, hogy a most zajló események igazolják Önt?
Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy el vagyok telve magamtól. De tény, hogy az ún. egypólusú világ[5] idején, amely nagyjából a Szovjetunió 1991-es összeomlásától Trump 2017-es első beiktatásáig tartott, sokan mondták azt rólam, hogy egy dinoszaurusz vagyok. Az én realista nézeteim, mondták akkoriban, idejétmúltak, a 18. században relevánsak voltak, de aztán már érvényüket vesztették. Ma eléggé világos, hogy a realizmus köszöni szépen, jól van. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2025. 03. 18.
Meg tudom érteni, hogy Mearsheimer, bár egyetért Ukrajna- és Oroszország-politikájával, nem feltétlen híve Trumpnak. Ő, mint az ún. offenzív realizmus [6] képviselője, azt szeretné, hogy Amerika privilegizált helyzete a nagyhatalmak körében minél tovább megmaradjon, tehát se Kína, se Oroszország (a jelenleg létező másik két nagyhatalom) ne tölthesse be a regionális hegemón szerepét a saját térségében, olyanformán, ahogy az Egyesült Államok, a Monroe-elvnek megfelelően, ezt a szerepet a nyugati féltekén betölti.
Ami Oroszországot illeti, Mearsheimer szerint nem áll fenn az a veszély, hogy Moszkva Európa kulcs-övezetét, vagyis a gazdasági és technológiai értelemben fejlett, de komoly gazdaság- és társadalompolitikai problémákkal küszködő Nyugat-Európát fenyegesse. Épp ellenkezőleg, arra törekszik és az ukrajnai háború rendezése után még inkább arra fog törekedni, hogy stabil partneri viszonyt alakítson ki a legfontosabb nyugat-európai országokkal.
Mearsheimert nem zavarja, ha Oroszország hosszabb távon is megtarthatja Ukrajna délkeleti – nagyrészt oroszok és nem csak orosz anyanyelvűek által lakott – sávját. És talán még az sem, hogy amennyiben Ukrajnát sikerül „semlegesíteni”, a geopolitikai értelemben újból felszínre bukkanó Kelet-Európa vagy az orosz érdekszféra részévé vagy bizonytalan geopolitikai zónává válik, hiszen – mint Simon Kuper írta nemrég egy érdekes cikkben[7], amelyre később még visszatérek – „sem a nyugat-európaiak, sem az amerikaiak nem mentek el eddig soha meghalni a kelet-európaiakért – sem Danzigért 1939-ben, sem Budapestért 1956-ban, sem Prágáért 1968-ban”.
Ha tehát az orosz-európai (egyelőre csak potenciális) partnerség nem is okoz gondot Mearsheimernek (sem – legalábbis a jelek szerint – a Trump-adminiszrációnak), az már nagyon is problematikus lehet, ha a nyugat-európai, kifinomult technológiákkal rendelkező országok – Amerika elutasító viselkedésére válaszul és a jelenlegi háborús hisztéria lecsillapodása után – esetleg nemcsak Oroszországgal rendezik a kapcsolataikat, hanem az Amerikával gyakorlatilag egyenrangúvá vált Kínát is stratégiai partnernek fogják tekinteni.
Ezért hangsúlyozta azt Mearsheimer a fent idézett Spiegel-interjúban, hogy „Trump akkor járna el okosan, ha azt mondaná az európaiaknak, hogy katonai erőket hagy Európában ameddig az európaiak nem folytatnak az Egyesült Államokra nézve hátrányos kereskedelmet Kínával”.
Minden attól függ azonban, hogy a jelenleg renkívül harcias Macron francia elnök, Starmer brit miniszterelnök és Merz, a hamarosan hivatalba lépő új német kancellár háborúsdija vagy Trump és Putyin béke-játszmája lesz-e a nyerő.
Macron szerint „Oroszország hosszú távú egzisztenciális veszélyt jelent valamennyi európai számára, így Franciaország számára is”. Merz szerint „a körülményeket mindenekelőtt Putyin Európa elleni agressziója határozza meg. Ez végeredményben Európa és nem csak Ukrajna területi integritása elleni háború”. Starmer pedig (elsősorban Macron támogatásával) szervezi „a cselekedni akarók koalíciójának” a (meglehetősen szerény) haderejét nem is annyira az ukrajnai tűzszünet ellenőrzésére, mint inkább annak a vágyálomnak a kinyilvánítása végett, hogy a háború utáni Ukrajna a „Nyugat”, és ezen belül is elsősorban a két valamikori európai nagyhatalom felségterülete.
Közben Tulsi Gabbard, az amerikai Nemzeti Hírszerzés Igazgatója (DNI) arról beszélt, hogy „az Egyesült Államok és Oroszország közötti kapcsolatok nagyon messzire nyulnak vissza. Továbbra is ennek a partnerségnek a megerősítésén dolgozunk, ami mindkét országnak közös érdeke. Itt van két nagy ország két vezetője, akik nagyon jó barátok és nagyon koncentrálnak arra, hogy miként erősíthetnék meg a kölcsönös célkitűzéseket és a kölcsönös érdekeket.”
Kiváncsian várom, hogyan végződik ez az Amerika, Európa és Oroszország közötti kapcsolatokat az elkövetkező években meghatározó – egyelőre csupán propagandisztikus – összecsapás.
*
A Fehér Ház annyi érdemi információt közölt a Trump és Putyin közötti mai, közel két órát tartó telefonbeszélgetésről, hogy „a békefolyamat az energiát és infrastruktúrát érintő tűzszünettel kezdődik el” (Putyin azonnal ki is adta az erre vonatkozó parancsot), és egyidejűleg „technikai tárgyalásokat folytatnak a fekete-tengeri tűzszünetről, a tengeri tűzszünetről és a tartós békéről”. A tárgyalások a Közel-Keleten azonnal elkezdődnek.
Az orosz közlemény ugyanakkor rámutat arra, hogy a megállapodáshoz „feltétlenül szükséges a válság kiváltó okainak [root causes] a felszámolása és Oroszország legitim biztonsági érdekeinek a tekintetbe vétele”. Az orosz szöveg arról is beszámol, hogy a két elnök folytatni kívánja azokat az erőfeszítéseit, amelyek az ukrajnai rendezést „kétoldalú formában”, vagyis az európaiak és az ukránok kizárásával óhajtja véghez vinni. Ukrajna így – mint a Sky News katonai szakértője rámutatott – „nem az asztal mellett, hanem az étlapon szerepel”.
Ez az eredmény orosz szempontból „tökéletes”-nek tekinthető, mint azt a mondhatni „Amerikában szocializálódott” Kirill A. Dmitriev, Putyin elnöknek a befektetéseket és a gazadsági együttműködést felügyelő különmegbízottja és az orosz-amerikai gazdasági tárgyalások irányítója rögtön meg is jegyezte, mert egyrészt a békefolyamat a részleges tűzszünettel elkezdődött, másrészt a háború, amely az ukránok kurszki frontjának az összeomlásával és az oroszoknak a zaporizsjai fronton elkezdett nyomulásával orosz szempontból kedvező fordulatot vett, a tárgyalásokkal párhuzamosan folytatódhat.
[1] Isaac Chotiner: Why John Mearsheimer Thinks Donald Trump Is Right on Ukraine. And that the West has misunderstood Vladimir Putin. The New Yorker, 2025. márc. 11.
[2] Vö. The Shifting World Order. „Trump and Vance Have Contempt for the Europeans.” Der Spiegel, 2025. márc. 7. Bernhard Zand interjúja. A Spiegel International közli a beszélgetés eredeti, angol nyelvű szövegét.
[3] A kérdésre Hegseth visszatért a brüsszeli találkozót követő sajtóértekezletén is.
[4] Vö. John J. Mearsheimer: The Great Delusion. Liberal Dreams and International Realities. Yale University Press, 2018. Magyarul: A nagy téveszme. Liberális álmok és nemzetközi realitások. Századvég Kiadó, 2022. Budapest.
[5] A kifejezés a neokonzervatív Charles Krauthammer 1991 januárjában megjelent The Unipolar Moment című Foreign Affairs–esszéje nyomán honosodott meg.
[6] Mearsheimer az offenzív realizmus elméletét részletesen The Tragedy of Great Power Politics című könyvében (W. W. Norton, 2001) fejtette ki, és a könyv 2014-es újrakiadásának új zárófejezetében aktualizálta. Lásd erről Kína és a hegemónia című 2020. január 17-i bejegyzésemet.
[7] Vö. Simon Kuper: Return of the two Europes. Donald Trump’s turn to Moscow is restoring the geography of the cold war. The Financial Times, 2025. márc. 6. Erre a cikkre később majd visszatérek.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2025. március 18-án.
