Németországnak (és Európának) új reálpolitikára van szüksége. De milyenre?

2026. 07. 28.

Elliot Neaman, a San Fransisco-i Egyetem történelem professzora Von Bismarck lernen címmel cikket írt a Die Welt című német napilapban[1]. Az alábbiakban összefoglalom a lényegét:

Európa biztonsága immár nem függhet egy amerikai elnök kiszámíthatóságától. Új reálpolitikára van szükség. Ha ez csődöt mond, a változás akkor is bekövetkezik – ellenőrizetlen válságok formájában.

A legutóbbi ankarai Nato-csúcson a szövetség számára a kulcsfontosságú kérdés nem az volt, hogy az amerikai elnök miket mond, hanem az, hogy a Nato ténylegesen mire képes, függetlenül az éppen esedékes amerikai hangulatváltozásoktól. 

Németország számára Ankara így fordulópontot jelentett. Pontosan ez szokott történni, amikor egy nagyhatalom politikai döntései kiszámíthatatlanná válnak, és a szövetségeket nem tartós elkötelezettségeknek, hanem helyzetfüggő eszközöknek tekinti. Mindez a nemzetközi rend lopakodó fellazulásában köszön vissza, ami évtizedeken keresztül megkímélte Európát attól, hogy egzisztenciális döntéseket hozzon.   

Ebben az értelemben a Trump-korszak sokkja nem csupán egy jelenkori jelenség, hanem történelmi relevanciájú. II. Vilmos császár nem kitalálta az instabilitást, de aláásta azt a logikát, ami 1914 előtt egyáltalán lehetővé tette a működőképes szövetségmenedzselést Európában. Otto von Bismarck Németországa intézményeken és aprólékos gonddal kidolgozott hatalmi számításokon alapult. Arra törekedett, hogy létrehozzon egy olyan rendszert, amely minimalizálja az ellenőrizhetetlen válságok valószínűségét. Bizonyos értelemben az egyik biztosítási szerződést követte a másik. Bismarck fanatikus volt, amennyiben mindent ellenőrzés alatt akart tartani. De a rendszere működött.    

A vilmosi Németországban ezzel szemben a diszkréten érvényesített hatalmat felváltotta a hatalom demonstratív fitogtatása, az önkorlátozást a kockázatos eszkalációs politika, a fegyelmezett államférfiúi viselkedést pedig a folyamatos válság-diplomácia. Az eredmény nem egy hosszú távú stratégiával rendelkező koherens császári birodalom, hanem az ellenőrzés nélküli anarchia modellje lett.

Vilmos bizarr sajtónyilatkozatai csak fokozták a bizonytalanságot és a káoszt. Európa alvajáróként menetelt a háború felé.[2] A párhuzam nem azt jelenti, hogy Donald Trumpot azonosítjuk II. Vilmossal – bár bizonyos hasonlóságok tagadhatatlanok. A lényeg a mögöttes minta.

Amit Németország ma hall Washingtontól, az nem csupán az amerikai visszavonulás lehetősége, hanem egy olyan politika, amely magát az állhatatlanságot teszi hatalmi eszközzé, ezzel helyettesítve a hosszú távú stratégiát. Ma a nyelvezet, a médiakörnyezet és az eszközök mások, de az európai biztonsági tervezést érintő következmények hasonlóak lehetnek.

Németországnak kétségtelenül van mozgástere. Támogathatja Washingtont, ahol vannak közös érdekek. De Berlinnek világos feltételeket kell szabnia: a szövetségek nem képezhetik alkudozások tárgyát, és Európa védelme nem válhat az Egyesült Államok iránti lojalitás puszta tesztelésévé. Az európai adófizetőknek nem szabadna bizonytalan háborúkat finanszirozniuk, amelyeknek nincs hitelt érdemlő stratégiájuk és realista exitstratégiájuk. Ez nem Amerika-ellenesség, hanem a realizmus minimuma, amikor a szövetségesi megbízhatóság már nem szilárd alap, hanem változó érték.  

A bismarcki reálpolitika új formája már kezd alakot ölteni – nem azért, mert Európa konfliktusra törekszik, hanem mert látja, hogy a biztonságát szavatoló rend kicsúszik a lába alól. Németországnak ennélfogva fel kell tennie a kérdést, hogy politikai vezetése elég gyorsan reagál-e ezekre a változásokra. Ha a válasz negatív, a történelmi párhuzam 1914-el több lesz puszta metaforánál. Figyelmeztető jel lesz az ellen az illúzió ellen, hogy egy megszokott rendszer fennmaradhat pusztán azért, mert a transzatlanti biztonság nyolc évtizede annyira sikeresnek bizonyult. (Kiemelések tőlem – M. G.)

2026. 08. 30.

A szerző egyik korábbi, a kérdéssel részletesebben foglalkozó esszéjéből kiderül, hogyan is képzeli ő el – Németország esetében – ezt az új, bismarcki reálpolitikát.[3]

Szerinte Trump és a tanácsadói hatalmas hibát követtek el azzal, hogy felrúgták a liberális világrendet, pontosabban azzal, hogy nem számoltak ennek a tényleges következményeivel. 

Trump színrelépésével – írja Neaman – az Egyesült Államok egyre jobban kezd hasonlítani a vilmosi Németországhoz: még mindig hatalmas, de egy olyan ember vezeti, akinek az impulzusai és a nyilatkozatai annyira kiszámíthatatlanok, hogy senki sem tudhatja biztosan, mi lesz a következő lépése. A trumpizmus kihívása nem csupán abban mutatkozik meg, hogy egy amerikai elnök sértegeti a szövetségeseit vagy a katonai kiadások növelését követeli.

A mélyebb kihívás az, hogy Trump az 1945 utáni világrend lényegét utasítja el. A szövetségeket a védelmipénz-zsarolás eszközeinek tekinti. Nem hisz abban, hogy a demokráciák közössége vagy „a Nyugat” több lehet puszta szólamnál.  Trump megnyilatkozásai, akárcsak II. Vilmos kirohanásai, nem csupán kínosak; strukturálisan destabilizálnak, mivel lehetetlenné teszik a szövetségesek számára, hogy Amerika kötelezettségvállalásait komolyan vegyék. És ha Németország a továbbiakban nem hisz az amerikai biztonsági garanciák állandóságában vagy jóhiszeműségében, újra kell tanulnia Bismarck és II. Vilmos leckéjét. Fel kell tennie a kérdést, hogyan maradhat fenn megbízhatatlan nagyhatalmakkal tőle keletre és nyugatra.

Rövid távon a német válaszokat korlátok közé szorítja a történelem, a jog és a politikai kultúra. A korrekció első szakaszára az EU-n és a Nato-n belül fog sor kerülni, még ha e struktúrák meg is változnak. Ebben az első szakaszban Németország formálisan az 1945 utáni világrenden belül marad, de már úgy viselkedik, mint egy katonai középhatalom, amely arra készül, hogy egy anarchikus rendszerben cselekedjen.    

Egy darabig megpróbálkozik a kör négyszögesítésével: az EU-n és a Nato-n belül marad, miközben felkészül arra, hogy – ha kell – egyedül cselekedjen. De elkövetkezik a pillanat, amikor a forma és a tartalom túlságosan eltávolodnak egymástól. Ha Washington nyíltan megkérdőjelezi az ötödik cikkelyt, kivonja a katonáit, beveti a dollár-fegyvert a német ipar ellen, és Európa beszorul az agresszív Oroszország és a szeszélyes Amerika közé, Németország brutális döntésekkel fog szembesülni. Egy jobb amerikai elnökben reménykedve belekapaszkodhat egy kiürült szövetségbe. Törekedhet a teljes európai stratégiai autonómiára, Németországgal a középpontjában. Vagy felléphet olyan, a blokkok között lavírozó középhatalomként, amely jó kapcsolatokat ápol Oroszországgal és Kínával és önálló képességeket épít ki – köztük valószínűleg nukleárisakat is –, hogy ne legyen kényszerhelyzeteknek kitéve.  

Egyik fenti opció sem vonzó. Mindegyik rosszabb, mint az 1945 utáni elrendezés, amelyben Németország egyszerre lehetett erős és korlátok közé szorított, gazdag és szerény. Pontosan erről van szó. A liberális rend, minden képmutatása ellenére, lehetővé tett egy olyan világot, amelyben Németországnak nem kellett „normális” hatalomként viselkednie – és amelyben szomszédainak és az amerikaiaknak nem kellett aggódniuk a német ambíciók miatt, mert nem voltak olyan strukturális ösztönzők, amelyek Németországot arra késztették volna, hogy legyenek neki. Ennek a rendnek a vége nem hozza el az igazságot vagy a szabadságot. A normalitást hozza vissza – és a normalitás Németország számára kétszer jelentett katasztrófát Európa számára.

Az 1945 utáni Amerika által vezetett világrend nagy vívmánya az volt, hogy a németeknek és szomszédaiknak nem kellett bismarcki fogalmakban – ütközőövezetek, érdekszférák, elrettentés – gondolodniuk. A trumpizmus nagy veszélye az, hogy ezt a fajta gondolkodást újból racionálissá teszi. Még van időnk, hogy másként válasszunk. Az amerikaiak dönthetnek úgy, hogy a liberális rend fenntartása sokkal kevesebb pénzbe kerül, mint szembefordulni az újrafelfegyverzett Németországgal, a megbántott Európával, a felemelkedő Kínával és a revizionista Oroszországgal – egyszerre. A németek meg úgy, hogy az újrafegyverkezést nem az ellenséges birodalmak közötti magányos térben, hanem egy újjáélesztett atlanti keretben hajtják végre.

De ahhoz, hogy ezeket a döntéseket őszintén hozhassuk meg, a továbbiakban ne áltassuk magunkat azzal, hogy Németország végig az marad, ami 1945 óta volt: egy szelíd gazdasági óriás, amely lemond arról, hogy hatalomként lépjen fel. Egy olyan világban, amelyben a seriff tokban tartja a jelvényét, vagy II. Vilmosként összevissza lövöldöz, hogy imponáljon a tömegnek, nincsenek ilyen óriások. Csak államok vannak, nagyok, kicsik, és legjobb tudása szerint valamennyi fegyverkezik. Ha erőltetjük annak a rendnek a lerombolását, amely lehetővé tette a természetellenes Németországot, azt a normális Németországot fogjuk megkapni, amelyet a történelem alapján várhatunk. Akkor majd – túl későn – rádöbbenünk, hogy az a világ, amelyről lemondtunk, nem tehertétel volt, hanem egy alku része. (Kiemelések tőlem – M. G.)     

2026. 08. 04.

A szerző jól látja, hogy a liberális világrend további fenntartása Amerika érdekeit szolgálná, ugyanakkor a lelke mélyén realista is, vagyis tisztában van azzal, hogy ez az ún. rend nem a világ normális állapota. Különösen nem, ha Németországról van szó. 

Egyszóval: felesleges arról ábrándozni, hogy a szellem visszaparancsolható a palackba.

Amikor Neaman a fenti esszét írta (2026. januárjában) már nyilvánvaló volt, hogy a német külpolitikának van egy fontos belpolitikai vonatkozása is, amit ő aggasztónak tart. Mégpedig az, hogy a „szélsőjobboldali” Alternative für Deutschland „protesztpártból jelentős politikai erővé vált, amely néhány felmérésben már a második helyért verseng és most [a 2025. februári választások eredményeként] a legerősebb ellenzéki párt a Bundestagban – ami strukturálisan, ha (még) morálisan nem is, a Náci párt 1930-as nagy ugrására emlékeztet”.

A helyzet az azóta eltelt fél év alatt „fokozódott”. A CDU/CSU és az AfD ugyanis helyet cserélt (legalábbis a felmérések egyöntetűen ezt mutatják): az AfD támogatottsága a választások óta 20,8 százalékról 28 százalékra nőtt, a CDU/CSU-é pedig 28,5 százalékról 21 százalékra csökkent. A koalíciós partner (SPD) ugyanakkor 16,4 százalékról 12 százalékra csökkenve gyakorlatilag a Balpárt (11 százalék) szintjére esett vissza.  

A szász-anhalti helyzet, ahol egy hónap múlva (szeptember 6-án) lesznek a tartományi választások, még „aggasztóbb”. Itt az AfD–CDU-helycsere a legutóbbi (2021-es) tartományi választások óta sokkal hangsúlyosabb: AfD 20,8 százalék à 41 százalék; CDU 37,1 százalék à 24 százalék. Ezen kívül figyelmet érdemel az is, hogy a két „szélsőséges” párt támogatottsága (AfD: 41 százalék + Linke: 13 százalék) együtt 54 százalék!

A német belpolitika egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy Kelet-Németország (Ostdeutschland) és Nyugat-Németország (Westdeutschland) politikai értelemben már-már két külön országnak tekinthető. Keleten (az egykori NDK területén) az AfD hegemóniája egyértelmű (40 százalék), a három nonkonformista párt (az AfD, a Linke és a BSW ) együtt (40 százalék + 13 százalék + 6 százalék) pedig 59 százalék, szemben a nyugat-németországi 39 százalékkal.

A legérdekesebb adat ebben a bontásban mégsem ez, hanem az, hogy az AfD Nyugat-Németországban is az első helyen áll (25,5 százalékkal), vagyis megelőzi a CDU/CSU-t (23 százalék). Ez akár azt is jelentheti, hogy nem a hagyományos „nyugat-német” CDU és SPD, hanem a már az újraegyesült Németországban 2013-ban megalakult AfD lehet az ország kisebb (keleti) és nagyobb (nyugati) részét politikailag integráló párt.  

És ebben nem is annyira a bevándorlás kérdése lehet a döntő tényező (hiszen itt a CDU/CSU nagyjából már „felzárkózott”), hanem a külpolitika. Az a tény, hogy egy olyan szervezet lehet Németország legnépszerűbb pártja, amelynek a programjában szerepel, hogy az amerikaiak vonják ki a csapataikat – és mindenekelőtt az atomfegyvereiket –Németországból, Oroszországgal pedig (az ukrajnai háború befejezését követően) helyre kell állítani a normális gazdasági és politikai kapcsolatokat, beleértve a NordStream2 újraaktiválását is, azt jelenti, hogy a CDU súlyos kelet-németországi választási veresége után nagy valószínűséggel távozó Merz utáni új politikai helyzetben a német külpolitika és különösen a német keleti politika lehetséges új iránya is napirendre fog kerülni.  

Már csak azért is, mert a bismarcki reálpolitika egyik alappillére annak biztosítása volt, hogy Oroszország ne kerülhessen Németországgal ellenséges viszonyba. Bismarck 1887-ben még éppen megköthette a német-orosz viszontbiztosítási szerződést, de az 1888-ban trónralépő II. Vilmos 1890-ben megtagadta a szerződés megújítását, napokkal azután, hogy Bismarckot felszólította: nyújtsa be lemondását. Ezzel a német császár „saját kezűleg” nyitotta meg az utat a francia-orosz politikai és katonai szövetség, és ezzel Németország bekerítése előtt, amit Bismarcknak – amíg hivatalban volt – végig sikerült elkerülnie.[4] Ez a bismarcki reálpolitika legfontosabb mai tanulsága.  

[1] Vö. Elliot Neaman: Von Bismarck lernen. Die Welt, 2026. júl. 19.

[2] Vö. Christopher Clark: Alvajárók. Hogyan menetelt Európa 1914-ben a háború felé. Park Könyvkiadó, 2014.

[3] Vö. Elliot Neaman: Imagine There’s No NATO: Germany as a New Middle-Sized Military Power in an Anarchic International Order. fairobserver.com, 2026. jan. 29.

[4] Vö. Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1997, 183–197. Uő: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1998. 362-363.  

A szerző Geonapló-bejegyzése 2026. augusztus 4-én.