Amennyiben az orosz hadseregnek az egész Donyeck tartományt sikerül elfoglalnia, Putyin bejelentheti, hogy készen áll a tűzszünetre és az azt követő tárgyalásokra. Ha nem akarnak és nem is fognak továbbmenni, nem lehetetlen, hogy Washington – nem Trump, hanem még a választási kampány finisébe forduló Biden-adminisztráció – szintén támogatni fogja a tűzszünetet, és hajlandó lesz valamilyen kompromisszumra.
2024. 04. 09.
Janan Ganesh kisesszéi a Financial Timesban mindig felüdülést jelentenek (legalábbis számomra) váratlan és néha nehezen követhető, de mindig érdekes gondolatmeneteivel. Legutóbb arról írt, hogy a hosszan tartó béke stagnáláshoz, a háború viszont, bár a legrosszabb, amit az emberi nem tehet, amolyan kreatív sarkantyúként, az alkotóképesség kivirágzásához vezet.[1]
Íme:
Hollywood kimerült. De, vághat vissza: ki nem? Nézzük a zene világát. Egy popsláger még mindig egy négyperces esemény, visszatérő motívummal, akárcsak 1960-ban. Vagy a technikát. Egy még vékonyabb telefon kétségtelenül előrelépés, de nem olyan mértékben, mint amilyen a hűtőgép vagy a légi közlekedés volt. Ha az eszmék „nagy stragnálásáról” hallasz, mindenben azt kezded látni. Még a lakásbelsőkben is alig van változás.
A kihívás az, hogy megmagyarázd: miért. Nekem az első impresszionista kiállítás 150. évfordulója adta meg a választ. A stagnálás végső oka a béke. Bár a legrosszabb, amit az emberi nem tehet, a háború kreatív sarkantyú. Több évtized telt el egzisztenciális háború nélkül, és a nyugati képzelőerő elapadni látszik.
Térjünk csak vissza egy pillanatra Claude Monet és az impresszionisták világába. 1871-ben vagyunk, Franciaország porosz kézre került. Az emberek az állatkerti állatokat ölik le, hogy ne haljanak éhen. Amikor a győztesek kikiáltják új, egységes államukat, a választott helyszín nem Berlin, hanem Versailles. A fennálló rend – beleértve a művészetet szigorú felügyelet alatt tartó Salon de Paris-t is – elvesztette hitelét. A régi bizonyosságok most alku tárgyát képezhették, nemcsak a művészek, hanem a vásárlók számára is. Látható ecsetvonások, nem előkelő modellek – amikor elefántot vacsorázol, a festészet konvencióinak ez a semmibevétele kevésbé botrányosnak tűnik.
Nem ez volt az első eset, hogy az emberi gondolkodásban vagy kifejezésmódban beállt változás a romboló erőszak időszaka után következett. Az angol polgárháború után a tudományok felvirágoztak, és Isaac Newtonnal megjelent egy világtörténelmi egyén. Az ipari forradalom rögtön a hétéves háború után jött. A nagy háború és a modernizmus, a Somme és A puszta ország közötti kapcsolatot nem kell bizonygatni. (Wittgenstein katonaként készített jegyzeteket a Tractatus Logico-Philosopicushoz.) Aztán itt van Vietnám. Hollywood utolsó, hetvenesévekbeli aranykora elválaszthatatlan Amerika utolsó sorozásos háborújától.
Nehéz itt ok-okozati összefüggést kimutatni. Mégis, a Nyugat hosszú békéje többé-kevésbé leképezi a szakértők által leírt stagnálás időszakát.És lehet arról elmélkedni, hogy a háború serkentőként szolgálhat. Először, a trauma rákényszeríti a képzeletet, hogy új és különös helyeken bolyongjon. Másodszor, az ebből fakadó elképzeléseket könnyebb eladni, mivel az uralkodó eszmék annyira vérrel szennyezettek. Haramadszor, maga az erőszak gyakran idéz elő valamilyen technikai újítást.
A harmadik emberben Orson Welles egyik szereplője megállapítja, hogy miközben az itáliai félsziget egymás ellen háborúzó államai a reneszánszot adták nekünk, a higgadt Svájctól megkaptuk a kakukkos órát. A filmet 1949-ben mutatták be. Egy emberi élettartammal később ezzel leírhatta volna az egész nyugati világot. Ezt a cikket egy MacBookon írom, amely nem nagyon különbözik az első, egy emberöltővel ezelőtti laptopomtól. Az emberek tv-sorozatokat néznek, mint 1990-ben is tették, csak most megrendelésre teszik ezt. Ezt az egész egyformaságot én most az elhúzódó béke olcsó árának tekintem. Nem vagyok biztos abban, hogy a háború kreatív stimulus lesz, de van egy olyan émelyítő előérzetem, hogy hamarosan meg fogjuk tudni.
2024. 04. 10.
Hogy a nyugati szellem képes lesz-e még olyan teljesítményre, amilyenre például Kafka az első világháború idején és után vagy Camus a második világháború idején és azt követően képes volt, és amit a múlt század hetvenes éveiben Bretter Görggyel együtt még mércének tekinthettünk[2], azt kétlem. De geopolitikai értelemben a Nyugat – pontosabban az ún. Nyugat, amely önmagát egységes és cselekvőképes, sőt a világon belül hegemón vagy legalábbis vezető pozícióban lévő geopolitikai entitásnak tekinti – még fura, de mindenképpen kreatív dolgokat produkálhat.
2024. 04. 12.
Kurt Campbell amerikai külügyminiszterhelyettes, a Biden-adminisztráció Ázsia-politikájának volt koordinátora április 9-én, Steve Orlinsszal, régi barátjával és mesterével, a National Committee on United States–China Relations elnökével beszélgetve kitért a kínai-orosz kapcsolatokra is is. Többek között ezeket mondta (41:50–47:00):
Gyakran halljuk azt kínai tárgyalópartnereinktől, hogy „ez egy vörös vonal”, „ez egy alapvető érdek”, és ilyenkor nagyon óvatosan kell eljárnunk azokban a térségekben mozogva, amelyek ennyire fontosak az ő nemzeti identitásuk és célkitűzésük szempontjából. Ami az Egyesült Államokat illeti, a mi globálisan legfontosabb missziónk, történelmileg, az európai béke és stabilitás fenntartása volt. Mi előre figyelmeztettük a kínaiakat az orosz invázióról. Nem vagyok biztos benne, hogy teljesen hittek nekünk, vagy azt hihették, hogy egy kisebb dologról lesz szó, nem egy ekkora lépésről.
Azt hiszem, a kínai vezetés meglepődött a kezdeti akciók borzasztó arányai láttán, majd ezt követően megdöbbentette őket, hogy Putyin szinte azonnal védekezni volt kénytelen. Kínai kommunikációs partnereink még a konfliktusnak ebben a kezdeti szakaszában eldöntötték, hogy Oroszországot ellátják azokkal a szükséges dolgokkal, szerszámgépekkel, széleskörű kettős felhasználású képességekkel, amelyek lényegében lehetővé teszik az oroszok számára, hogy felújítsák az eszköztárukat.
Kezdetben ez egy defenzív törekvés volt, mert nem akarták, hogy a rendszer megváltozzon, és hogy Putyint megbuktassák. Ne felejtsük el, hogy Xi számára nem egy nyugati vezető, hanem Putyin elnök volt az a kapcsolat, amelyet globálisan a legtöbbre tartott. Több tucatszor, legalább 50 alkalommal találkoztak, több száz órán át tárgyaltak, egyfajta, nagyrészt a Nyugattal és az Egyesült Államokkal szembeni sértettségen alapuló partnerséget igyekeztek kiépíteni.
Most azonban egy más helyzetben vagyunk. Oroszország szinte teljes egészében felújította az eszköztárát, és komoly veszélyt jelent Ukrajnára és a környező térségre nézve. Megpróbáltuk kínai tárgyalópartnereink értésére adni, hogy ez a mi stratégiai érdekünk, és a legfontosabb kérdés [the most central issue] számunkra. A kínaiak oly módon folynak ebbe bele, hogy azt hiszik, mi ezt nem látjuk át teljesen. De mi tudjuk és értjük, mi zajlik. Komoly erőfeszítést tettünk arra, hogy világossá tegyük európai patnereink számára ennek a veszélyeit, és egyenesen megmondtuk Kínának, hogy ha ez folytatódik, akkor hatással lesz az amerikai-kínai kapcsolatokra, és ezt nem fogjuk tétlenül nézni. Ha például a támadások folytatódnak, és az oroszok területet nyernek Ukrajnában, az oly módon változtatja meg a hatalmi egyensúlyt Európában, ami, őszintén szólva, elfogadhatatlan a számunkra. Mi ezt nem egy kizárólag orosz cselekménysornak fogjuk tekinteni, hanem egy Kína, továbbá Észak-Korea által támogatott közös akciónak. Ez teljesen ellentétes [antithetical] a mi érdekeinkkel, és mi őszintén és világosan közöltük ezt velük.
Nem hiszem, hogy amit Kína itt csinál, az érdekében áll Európának, az Egyesült Államoknak, de még azt is hozzátenném, hogy nem hiszem, hogy Kína ebben a kritikus pillanatban [at this juncture] azt szeretné látni, hogy Európa határait alapvetően át lehet írni egy konfliktus révén. Nem hiszem, hogy ez lenne az ő stratégiai érdekük.
2024. 04. 14-15.
Bevallom, engem némileg meglepett Campbellnek ez az okfejtése, hiszen róla feltételeztem, hogy mint volt „Ázsia-cár” egyértelműen a kelet-ázsiai hadszínteret fogja előnyben részesíteni, szemben például Victoria Nulanddel, aki megbízottként elődje volt a külügyminisztériumban, és már 2014-ben is úgy viselkedett, mint akinek az a dolga, hogy eldöntse, ki legyen és milyen politikát folytasson Ukrajna Janukovics utáni új miniszterelnöke[3]. (Értsd: ki fogja a legkompetensebb módon Ukrajnát a Nyugat megbízható kliens-országává tenni.)
De nézzük csak meg, mit is mond pontosan Campbell. Szerinte az Egyesült Államok legfontosabb globális történelmi misszója „az európai béke és stabilitás fenntartása volt”, vagyis Washington számára mind stratégiai, mind pedig történelmi szempontból Európa a legfontosabb geopolitikai színtér. Kína jelenlegi vezetője számára ugyanakkor a Putyin orosz elnökkel fenntartott kapcsolat a legfontosabb, ami abban is megnyilvánul, hogy Oroszország elsősorban a kínai segítségnek köszönhetően van abban a helyzetben, hogy továbbfolytathassa a háborút. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy Moszkva újabb ukrán területeket foglalhat el, ami oly módon változtathatja meg a hatalmi egyensúlyt Európában, hogy az Amerika számára már elfogadhatatlan, mert „komoly veszélyt jelent Ukrajnára és a környező térségre nézve”.
És itt válik igazán érdekessé a dolog, mert az amerikai külügyminiszterhelyettesnek ez a megállapítása úgy is értelmezhető, hogy a jelenlegi de facto területi status quo viszont, amelynek értelmében a Krím és az Oroszország által elcsatolt négy keleti és déli ukrán tartomány túlnyomó része kikerült az ukrán kormány ellenőrzése alól, még tolerálható Amerika számára, és alapja lehet egy esetleges tűzszüneti megállapodásnak.
Feltevődik a kérdés, hogy mi történik akkor, ha az ukrán hadsereg és a lakosság kitartása megtörik, és Oroszország Kelet- és Dél-Ukrajnában további jelentős területeket foglal el. Mivel fogja Washington alátámasztani azt a határozott véleményét, hogy ez már ellenkezik mind az ő, mind pedig a térségbeli szövetségesei érdekeivel, és éppen ezért elfogadhatatlan? Harcoló csapatokat fog Ukrajnába vezényelni? Macron elnök eléggé félreérthetetlenül utalt ilyesmire február végi és márciusi állásfoglalásaiban – egy esetleges ukrán vereség esetén. De Biden elnök és Scholz német kancellár ezt a lehetőséget kizárta, mivel egyikük sem akar hadiállapotba kerülni Moszkvával, és a Nato-t sem hajlandóak ilyesmibe belevinni.
Marad tehát az a lehetőség, hogy
1/ még a nyárra várt orosz offenzíva elkezdődése előtt oly mértékben meg kell erősíteni Ukrajnát, mindenekelőtt az ukrán hadsereget, hogy ugyanolyan kudarc várjon az orosz támadó haderőre, mint amilyenben az ukránnak volt része 2023 őszén;
2/ ha azonban ez nem lehetséges, mert az ukrán hadsereget gyakorlatilag nem lehet jelentősebb létszámú új erőkkel kiegészíteni és felfrissíteni[4], az annyit emlegetett ukrán segélycsomagot kín-keservesen megszavazhatják ugyan, de ez – mint Vance konzervatív szenátor eléggé meggyőzően rámutatott a NYT-ban – nem fog változtatni az alaphelyzeten. Az igazság az, hogy az ukrán katonaköteles fiatalok nagy része egyszerűn nem akar a frontra menni, mert a saját életét fontosabbnak tartja, mint az egész, ukrán szempontból egyre ijesztőbben értelmetlen háborút.
Szerhij Szidorenko, a kijevi European Pravda szerkesztője nemrég Párizsban járt a 3. Ukrajna-Franciaország Fórumon, és az erről szóló beszámolójában részletesen kitért Macron elnök Ukrajna katonai megsegítésével kapcsolatos terveire.
Többek között idézte Pierre Haroche francia biztonsági szakértőt is, a Queen Mary University of London előadóját, aki szerint előállhat egy olyan helyzet, amelyben Ukrajna veresége lehetségesnek bizonyul, ami szükségessé teheti egy jelentős katonai kontingens Ukrajnába küldését. „Ha minden kudarcot vall – vázolta a francia szakértő az egyik lehetséges forgatókönyvet –, készen kell állnunk további lépésekre. Ha például Ukrajna valaha is úgy dönt, hogy a katonai műveleteknek véget kell vetni, a mi csapataink garanciát jelenthetnek arra, hogy ez nem vezethet Ukrajna vereségéhez. Ekkor a csapatok beküldése támogatást fog jelenteni Ukrajna számára a tárgyalási folyamatban.”
Én szerencsére nem vagyok katonai szakértő, ezért megengedhetem magamnak, hogy ne nyilatkozzak egyértelműen arról, hogy küszöbön áll-e Ukrajna katonai veresége. (A Nyugat vereségéről éppen egy hónappal ezelőtt írtam, de az más, komplikáltabb kérdés.)
Az Economist, pontosabban Charlemagne szerint Ukrajna veresége „egyre inkább egy készenléti terv első szakaszának, nem pedig puszta gondolatkísérletnek tűnik”.[5] Bár csábítja az embert, hogy megpróbálja kicsit konkretizálni a medvemancs által összekarcolt (Kelet-)Európa-térképet, még korai ezzel foglalkozni. Egyelőre ugyanis csak Donyeck tartomány még ukrán ellenőrzés alatt lévő észak-nyugati sávjának az elfoglalása van napirenden, ami nem lesz könnyű feladat, mert a három erődvárost (Kosztyantinivka, Kramatorszk, Szlovjanszk) az ukránok foggal-körömmel védeni fogják. De ha az oroszok az elkövetkező hetekben elfoglalják a Csasziv Jar-i magaslatokat, Rob Lee amerikai katonai szakértő szerint „mélyebben és gyorsabban előrenyomulhatnak Donyeck oblasztyba, a várt nyári offenzíva részeként”.
A magam részéről nem tarom valószínűnek, hogy az oroszok megkísérlik egy nagyszabású offenzíva elindítását, mert jól emlékezhetnek arra, hogyan hiúsították meg viszonylag kevés katonával, de jól kiépített védővonalaikkal az ukránok tavalyi ellentámadását. Szerintem komoly esély van arra, hogy amennyiben az orosz hadseregnek az egész Donyeck tartományt sikerül elfoglalnia (ami azért nem vehető biztosra), Putyin győzelmet fog hirdetni, és bejelenti, hogy készen áll a tűzszünetre és az azt követő tárgyalásokra. Ha nem akarnak és nem is fognak továbbmenni, nem lehetetlen, hogy Washington – nem Trump, hanem még a választási kampány finisébe forduló Biden-adminisztráció – szintén támogatni fogja a tűzszünet, és hajlandó lesz valamilyen kompromisszumra[6].
Hogy Kijev és a Macron által esetleg összeverbuvált „elszántak szövetsége” hogyan reagál majd minderre, azt nem merném megjósolni.
[1] Janan Ganesh: The price of peace is stagnation. As well as being the worst thing our species does, war is a creative spur. FT, 2024. ápr. 6.
[2]Vö. M. G.: Tűzmadár. Stílus és totalitás Kafka művészetében (1973). In Közép-Európa vándora. Korunk-dosszié. Válogatás a Korunk öt évtizedének írásaiból (1957–2007). I. kötet. Szerk. Kántor Lajos. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2007. 168-176. Az írás kontextusához lásd az Alternatívák könyve I. kötetének I., Esztétikai alternatíva című fejezetét, in AK, I. Pro Philosophia, Kolozsvár, 2007. 9-105.
[3] Vö. Jacob Heilbrunn: Victoria Nuland’s Plan For Ukraine. The National Interest, 2014. febr. 6.
[4] Ukrajnában a huszonéves fiatal férfiak aránya katasztrofálisan alacsony. Ugyanakkor a katonai szolgálattól szabadulni akarók inkább az életüket kockáztatva megkísérlik átúszni a Tiszát, azok pedig akik már külföldön vannak, például Prágában, megpróbálnak új útlevelet kiváltani még mielőtt az új ukrán mozgósítási törvény hatályba lépne, nehogy hazatoloncolják őket. Egyszóval az ukránok, ha csak egy mód van rá, el akarják kerülni a frontszolgálatot, ami azt mutatja, hogy a háború harmadik évében nagyon sokan nem látják értelmét a további harcnak.
[5] Vö. What happens if Ukraine loses? Russian victory would be debilitating for the West, and especially for Europe. The Economist, 2024. ápr. 11.
[6] Épp ma (2024. április 15-én) került fel a Harper’s Magazine honlapjára George Beebe és Anatol Lieven The Diplomatic Path to a Secure Ukraine című, a Quincy Institute for Responsible Statecraftban 2024. februárjában megjelent dolgozatának aktualizált és jócskán lerövidített változata, amely körvonalaz egy Amerika és Oroszország által egyaránt vállalható korrekt kompromisszumot.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2024. április 15-én.
