Előfordulhat, hogy előbb-utóbb megjelennek a színen azok az új ukrán vezetők, akik képesek megérteni, hogy ennek a háborúnak a továbbfolytatása nem érdeke Ukrajnának.
2024. 05. 26.
Az ukrán háborús inga a végletek között mozog – írja az Ukrainszka Pravda egyik kommentátora –. Vagy a teljes vereséget vizionálják sokan, szidva Washington és Brüsszel gyávaságát, vagy a győzelem elkerülhetetlenségét, amely visszaállítja az 1991-es határokat.[1]
A szerző rámutat arra, hogy mindkét ellentétes narratíva komoly károkat okozott és okoz Ujrajnának. Nagy hiba volt például előre meghirdetni a győztes ellenoffenzívát, és bejelenteni, hogy 2023 nyarán a Krím visszatér, hogy aztán a túlzó és be nem teljesült remények fényében minden kudarc valóságos katasztrófával érjen fel.
De, ha teljesen őszinték vagyunk – folytatódik a cikk, amely itt kezd érdekesebbé válni –, el kell ismernünk egy további ukrán hibát is: azt, hogy a győzelmet az 1991-es határokhoz való kijutással azonosítottuk. Így aztán, mivel most már nyilvánvaló, hogy a belátható jövőben ezt nem fogjuk elérni, a győzelem kezd elérhetetlennek tűnni.
A katonai elvárások ingáját teljes erőnkből kilendítettük, és az most, visszalendülve, honfitársaink millióinak a morálját találja telibe. Miközben a valóság az, hogy sok köztes opció van Kijev kapitulációja és az 1991-es határokhoz való kijutás között. És ezek nem jelentenek feltétlenül veszteséget Ukrajna számára.
Hasonló hangot ütött meg az egyik ukrán lövészdandár ezredese is az amerikai ABC televíziónak:
A kis Finnország harcolt egyszer a nagy Szovjetunióval. Igen, elveszített valamennyi területet[2]. De most is létezik mint ország, és Oroszország még csak nem is tekint abba az irányba. Mi hasonló helyzetben vagyunk, de remélem, nem fogjuk elveszíteni a földünket.
Ezek óvatos, de a nyilvánosságot is vállaló megfogalmazások. Timothy Garton Ash nemrég tért vissza Kijevből[3], és a Guardianben így írt erről:
Az egyik kritika [Zelenszkijjel kapcsolatban], amit gyakran hallottam, az volt, hogy továbbra is irreális reményeket táplál a totális győzelemről – vagyis Ukrajna 1991-es határainak a visszahódításáról, a Krímet is beleértve. Bizalmasan még magas rangú vezetők is óvatosabban definiálják a győzelmet. „A nyilvánosság előtt támogatom az elnököt – mondta egyikük nekem. – Nem nyilvánosan úgy vélem, hogy fenn kell maradnunk független nyugati államként, amelynek megvan a lehetősége a fejlődésre.”
2024. 05. 27.
Feltételezem, hogy ez az álláspont eléggé általános a nem fanatikus ukrán elit és az átlagemberek körében. De nem szabad lebecsülni azoknak a befolyását és eltökéltségét sem, akik nem hajlandóak semmiféle kompromisszumra.
Ezek egyik centruma a kijevi New Europe Center. A központ igazgatójának, Aljona Hetmancsuknak a „nem eléggé ukránbarát” nyugati, elsősorban amerikai magatartást élesen bíráló állásfoglalását nemrég már ismertettem. Most a NEC egy másik munkatársa publikált egy hasonlóan intranzigens véleményt, a kapituláció veszélyére figyelmeztetve[4]:
Bizonyos nyugati országok azzal, hogy korlátozzák az Ukrajnának nyújtott támogatásukat, Ukrajnát a „tárgyalások” és ténylegesen az Oroszországnak tett engedmények irányába taszítják – néha anélkül, hogy ez volna a szándékuk vagy ezt akarnák. És azoknak a külföldi vezetőknek a hangja, akik azt szorgalmazzák, hogy Oroszországot be kell vonni a tárgyalásokba, felerősödött.
Ukrajna eddig meg tudta védeni azt az álláspontját, hogy Moszkva bevonása helytelen volna. De a „békét mindenáron” kódnevű országok nem adják fel, és szemet hunynak afölött, hogy a jelenlegi körülmények között a tárgyalások olyanok volnának, mintha Ukrajna kapitulációjának a feltételeiről tanácskoznának.
Folyamatosan azt halljuk, hogy „minden Ukrajnától függ”, ugyanakkor Ukrajna partnerei olyan körülményeket teremtenek, amelyek Moszkva kezére játszanak. Az Egyesült Államok és Németország (a fő fegyverszállítók) hallani sem akarnak semmiféle olyan politikai döntésről, amely biztosíthatná Ukrajna tényleges védelmét. A kétoldalú garanciák, a Nato-tagság, a lezárt légtér stb. puszta említésére Ukrajna partnereitől vagy diplomáciai csend vagy nyílt irrritáció a válasz. És bizonyos nyugati országok egyszerűen félnek tudomásul venni, hogy Oroszország ellenség, amelyet le kell győzni. Franciaország javaslata, hogy csapatokat kell Ukrajnába küldeni olyan pánikot keltett más országokban, mintha Ukrajna megsegítése nem a nemzetközi jog által támogatott cselekmény volna.
Nem arra van itt szükség, hogy Ukrajnára rákényszerítsék a tárgyalásokat, hanem arra, hogy gyors és nagyszabású támogatásban részesítsék. Arra kérni Ukrajnát, hogy azért tárgyaljon Oroszországgal, mert nem tudja tartani a frontot, értelmetlen. Nem titok, hogy a Nyugatra, amely a háború évei alatt visszafogott és nem időben érkező támogatást nyújtott, komoly felelősség hárul az ukrán hadsereg kudarcai miatt. Még a mostani mozgósítási problémák is nagyrészt ezekből a stratégiai hibákból fakadnak.
Ezt a paradigmát darabokra kell törni. Az a döntés, hogy létre kell hozni az elszánt államok koalícióját[5] [coalition of resolute states] már régóta esedékes.
A New Europe Center kialakított egy elképzelést a nemzetközi partnerek nyolc kezdeményezéséről[6], ami hozzájárulhat ahhoz, hogy Oroszország rákényszerüljön a valódi – és nem színlelt – tárgyalásokra.
1/ Meghívás a Nato-ba, és a csatlakozási folyamat elkezdése.
2/ Átmeneti biztonsági garanciák. Ukrajna partnerei komolyabb biztonsági garanciákat kell hogy nyújtsanak, mint a jelenlegi megállapodások.[7] A Svédországnak és Finnországnak a csatlakozás előtt vagy az Egyesült Államok által Tajvannak nyújtott garanciák minimumnak tekinthetők.
3/ Légtérvédelem. Az Ukrajna partnerei által létrehozott légvédelmi pajzs Ukrajna egy (azaz nyugati) része fölött lehetővé teszi azt is, hogy a partner-országok csapatokat telepítsenek Ukrajna területére.
4. Az önvédelem joga. A Nyugat ne tekintse tabunak az ukránoknak azt a jogát, hogy nyugati fegyverekkel csapást mérjenek Oroszországra. (Kiemelések az eredetiben – M. G.)
2024. 15. 28.
Mint erre már korábban, például a Geopolitikai Frankenstein című írásomban is utaltam, ez nem feltétlenül „Ukrajna hangja”, hanem azé a nyugati, Amerikában és Európában is jelenlévő befolyásos hálózaté, amelyre a kijevi radikálisok támaszkodnak, nem törődve azzal, hogy ez utóbbi tulajdonképpen eszközként használja őket saját kormányával szemben (például Washingtonban és Berlinben). Közös bennük az az intranzigens, de stratégiai szempontból abszolút dilettáns elképzelés, hogy Oroszországot teljesen le lehet győzni, és teljesen ki lehet iktatni az európai geopolitikai térségből.
Hogy Kijev mit remél ettől elérni, azt csak találgatni lehet. Zelenszkij és hatalmi köre, az Andrij Jermak által irányított elnöki adminisztráció mindenesetre ehhez a hangnemhez és attitűdhöz ragaszkodva tulajdonképpen a saját hatalmához ragaszkodik, amely ahogy telnek a hetek, egyre ingatagabbnak tűnik.
Zelenszkij továbbra is úgy érvel (lásd például legutóbbi „drámai” üzenetét az „égő Harkov”-ból, vagy a New York Times-ban megjelent hosszú interjúját), mintha csak arról volna szó, hogy meg kell győzni az ingadozó nyugati vezetőket, és akkor megkapják azt a fajta segítséget, amely elvezethez az áhított győzelemhez. És közben nem látja – és ő és a mögötte álló csoport nem is fogja, mert nem akarja meglátni –, hogy a két nyugati kulcsország, az Egyesült Államok és Németország érdekei nem azonosak, nem lehetnek azonosak Ukrajna általuk definiált érdekeivel – Oroszországot illetően.
Az említett interjúban a Times-nak arra a kérdésére, hogy „mit mond azoknak, akik szerint az eszkalációs veszély miatt túl kockázatos megengedni Ukrajnának, hogy a [nyugati] fegyvereket Oroszországon belül használja”, Zelenszkij ezt válaszolta:
Nincs eszkalációs veszély. Az eszkaláció már bekövetkezett: Oroszország eszkalációja Ukrajna ellen. Ugyanez a helyzet a szankciókkal. A gazdasági eszkaláció veszélyéről beszélnek. Ez azt mutatja, hogy a partnereink alapjában véve félnek attól, hogy teljesen megszakítsák a kapcsolatokat az Orosz Föderációval.
Miért nem utalják át nekünk az EU területén befagyasztott orosz pénzt? Találjuk meg közösen a választ: mert ez a gazdasági kapcsolatok teljes megszakítását jelentené az Orosz Föderációval.
Hasonló a helyzet a nagykövetségekkel. Bezárta mindenki a nagykövetségeket? Nem. Hazaküldte mindenki az orosz diplomatákat? Nem. Visszahívták a nagyköveteiket egy terrorista államból? Nem.
Nem mondhatjuk tehát, hogy Oroszországot nyomás alá helyeztük a diplomáciai és gazdasági szankciókkal. Nem. Mivel nem került sor teljes szakításra. Miért? Mert félnek attól, hogy diplomáciai kapcsolatok nélkül maradjanak az Orosz Föderációval. Az izolálás nem következett be.
A fegyverek ügyében ugyanez a helyzet. Miért nem adják meg Ukrajnának a lehetőséget, hogy használja őket? Erre azt fogják mondani, hogy az eszkaláció miatt. Nem. Itt az Orosz Föderációval fenntartott mindenfajta kapcsolat teljes megszakításáról [complete rupture of any relations] van szó. Mindenki résnyire nyitva hagyja az ajtót Oroszországgal. Nem mindenki, de sokan. Csak egy résnyire. „És ha Ukrajna veszít? Nem kellene teljesen becsukni az ajtót Oroszország felé.”
Gyakorlati megoldásokat akarok. Valóban nagyon szeretném, hogy megkapjuk a meghívást [a Nato-ba], mert tudom, hogy ez egy nagyon komoly ütőkártya lenne Ukrajna kezében a háború vége előtt. Arról is meg vagyok győződve, hogy ha ez az ütőkártya Ukrajna kezében lesz, akkor ott lesz az Egyesült Államok és más partnerek kezében is.
Úgyhogy ez a lap nemcsak a mi kezünkben van. Ez változást jelez. Változást a mi térségünk geopolitikai biztonsága tekintetében. Azt hiszem, ennek az egész világra kihatása lesz. Úgyhogy konkrétumot szeretnék, egy meghívást.
De mindenki azt mondja, hogy ez eszkaláció – megint. Azt hiszem, hogy Amerika és Németország nem állnak készen erre. Igaz? Igaz.
Ez egy olyan ember kétségbeesett hangja, aki tudja, hogy mindent elveszíthet, mint a fenti interjú befejező részében ezt ki is mondja („Mindent elveszíthetünk.”) És ezért az utolsó pillanatig minden meg akar nyerni. És rendesen kiosztja az amerikai elnököt Brüsszelben, De Croo belga miniszterelnök mellett állva, amiért nem akar elmenni a neki annyira fontos svájci béke-konferenciára:
Ha [Biden] nem lesz ott, ez pont olyan, mintha tapsolna Putyinnak: személyesen tapsolna, mégpedig felállva.
Amerika pedig kivár – és kalkulál.
Emma Ashford, a washingtoni Stimson Center nagystratégia-programjának a főmunkatársa, akit Haasshoz és másokhoz hasonlóan lehet, hogy időnként megkérdeznek erről-arról a Fehér Házból, május 23-án például ezeket írta[8]:
Ukrajna felvétele a Nato-ba azzal a kockázattal járna, hogy aláássa az 5. cikkely hitelességét; ha Ukrajna nem ér annyit, hogy amerikai katonákat küldjenek oda harcolni és meghalni 2022-ben vagy 2024-ben[9], akkor a teljes jogú Nato-tagság miért változtatná meg hirtelen ezt a kalkulációt egy amerikai elnök számára?
Az igazi kérdés ugyanis az – mondja Ashford –, hogy „milyen mértékben számít Ukrajna az amerikai érdekek szempontjából, és hogy milyen erőforrásokat hajlandó erre a konfliktusra fordítani”. Mindenekelőtt azzal kell tehát tisztában lenni, hogy
melyek az Egyesült Államok érdekei ebben a konfliktusban, és melyek azoknak az érdekeknek a korlátai. Ezért annyira fontos az, hogy az Ukrajna-vitát ne egy mindent-vagy-semmit típusú kijelentés formájában közelítsük meg, hanem mint egy olyan kérdést, amely arról szól, hogy meddig terjed az amerikai szerepvállalás [involvement], hogy meddig terjednek az amerikai érdekek, és hogy miként találjunk egy olyan statégiát, amely az előbbit össze tudja párosítani az utóbbival.
Ez nyilván csak egy olyan stratégia lehet, amely „szembesül az európai biztonsági architektúra nagy kérdéseivel – és azzal is, hogy Oroszország hol helyezkedik el ebben”. És pontosan azért kell a tágabb geopolitikai kontextust is tekintetbe venni, amelyben Oroszországnak is megvan a maga helye, mert Amerika érdekei korlátozottak a Nato keleti határvonalán kívüli térségben.
Ezért írtam fentebb azt, hogy az egymást kölcsönösen kihasználó és támogató radikális nyugati ukrán lobbi és az amerikai és a német kormány óvatosabb politikáját (erre a lobbira támaszkodva és velük együtt) megváltoztatni akaró ukrán vezetés stratégiája dilettáns, mert nem veszik észre, vagy az Ukrajnával kapcsolatos eredeti orosz tervek meghiúsulását követően szem elől tévesztették, hogy Ukrajnát egy tágabb geopolitikai kontextus veszi körül, amelynek Oroszország is elkerülhetetlen része. Ők azt hiszik, hogy „a Nyugat” Ukrajna 1991-es keleti határáig terjed, és így Ukrajna ennek a „Nyugat”-nak a szerves tartozéka, ami egy hatalmas geopolitikai illúzió.[10]
2024. 05. 29.
Emma Ashford ugyanazon a napon (május 23-án), amikor idézett írása megjelent, egy vitában is részt vett, amelyben megkérdezték tőle: „Eljuthat-e a Nyugat addig a pontig, ahol Ukrajna győztes lehet?” A válasz:
Azt gondolom, hogy az ukránok a már bevállalt nyugati segítséggel meg tudják akadályozni az oroszok további terjeszkedését, és meggyőzhetik Putyint arról, hogy a harctéren már nem tud elérni semmi többet, és ez az a pont, ahol elkezdhetsz keresni egy tárgyalásos megállapodást.
Ez egy elfogadható hipotézis, különösen, ha azzal is számolunk, hogy Biden elnök valószínűleg hamarosan engedélyezni fogja a rövid hatótávolságú amerikai rakéták orosz célpontok elleni bevetését, ami – mint David Ignatius[11] írja – a mélységi csapásméréseket ugyan továbbra sem teszi lehetővé[12], de „megerősítheti az ingatag Ukrajnát, és egyensúlyt teremthet a tárgyalóasztalnál, ahol végül is a háború elrendeződhet”.
Őszintén szólva nem tartom valószínűnek, hogy Zelenszkij és a Bankova különösebben el lenne ragadtatva egy ilyen végkifejlettől. Ezért (is) ennyire ingerültek, ha Bidenről van szó, és viselkednek vele szemben olyan pimaszul, mint Zelenszkij is tette Brüsszelben. Úgy tesznek, mintha „az öreg” már nem számítana, pedig lehet, hogy tévednek.
Ha például az oroszok nem érnek el ugyan komoly áttörést a harcokban, de a területüket érő folyamatos csapásmérések ellenére kitartóan továbbnyomulnak Donbaszban, és elfoglalják Csasziv Jart és még néhány kisebb, de stratégiai szempontból fontos települést, nagyon könnyen előfordulhat, hogy – talán éppen amerikai támogatással – megjelennek a színen azok az új ukrán vezetők, akik képesek megérteni és meglátni azt, hogy Ukrajnának az érdekei meddig terjednek ebben a háborúban. Vagyis lényegében azt, hogy ennek a háborúnak a továbbfolytatása nem érdeke Ukrajnának.
Persze még mindent jótékonyan beborít a háború köde, és igazából semmit sem lehet tudni.
Az igazán nagy kérdés itt nem az, hogy az ukránok lépnek-e (hiszen előbb-utóbb azok a vezetők, akiknek egyikével Garton Ash is beszélt, egy másikukat[13] meg éppen Londonba száműzték nagykövetnek, de posztja valamilyen oknál fogva még mindig betöltetlen, valószínűleg lépni fognak), hanem az, hogy Biden lépni fog-e.
Vajon a saját választási kampányával és a gázai katasztrófával elfoglalt Biden képes lehet-e arra, hogy egy bátor lépéssel megelőzzön sokkal súlyosabb fejleményeket?
De nem is ez a legnagyobb probléma, mert ideje talán csak volna, hanem az, hogy a háború köde mellett ott gomolyog a feje körül az ideológia köde is.
Vladislav Zubok, a London School of Economics nemzetközi kapcsolatok tanára egy x-posztban beszámolt arról, hogy nemrég részt vett egy, az LSE és a SAIS Kissinger Center által szervezett „intenzív és kijózanító” konferencián, amely arról szólt, hogyan szoktak befejeződni a háborúk.
Íme a személyes konklúziói:
A háború folytatására ösztönző tényezők között a hátország meghatározó. A demokráciák kevésbé hajlamosak arra, hogy kompromisszumot köve kezdeményezzék a háború befejezését.
A demokráciákban a politikusok a győzelemre hajtanak még jóval az után is, hogy a katonák már megértették: a háborút nem lehet megnyerni[14].
Amerika híres arról, hogy egy megnyerhetetlen háborút képes évekig folytatni… aztán kiszáll.
A háború fegyverszünettel való befejezése csak eszköz a fenntartható béke megteremtésére. Ez vagy működik (Korea), vagy csődöt mond (első világháború).
A háborús bűncselekmények nem akadályai a tárgyalásoknak, de addig nem vezetnek a háború befejezéséhez, ameddig a közvélemény azt kívánja, hogy meg kell leckéztetni az agresszort. A háborúba való belefáradás [war fatigue] lehetőséget teremt a fegyverszünetre.
A hátország állapota és a háborúba való belefáradás döntő szempontok ukrán részről, és lehetővé tehetik a tűzszünetet. Amerikai részről viszont a döntő szempont – egyelőre – a demokratikus ideológia. Ami kizárhatja azt.
[1] Vö. Mihailo Dubinjanszkij: Маjatnik vijni. UP, 2024. máj. 25.
[2] Az 1940. márciusi moszkvai békében a Szovjetunió annektálta Délkelet-Karéliát (35 ezer négyzetkilométer), és így a Ladoga szovjet beltó lett.
[3] Vö.Timothy Garton Ash: Ukraine can still recover with bolder western support – but right now it’s on the ropes. The Guardian, 2024. máj. 24.
[4] Vö. Sergiy Solodkyy: Negotiations or capitulation? How the view of Ukraine peace talks needs to change. eurointegration.com, 2024. máj. 13.
[5] Ezzek kapcsolatban lásd a Mit akar Ukrajna? című bejegyzés 2024. 04. 27-28-as dátum alatti részét. Aljona Hetmancsuk cikkének angol változatában a „coalition of the determined” kifejezés szerepel.
[6] Én ebből csak a négy legfontosabbat választottam ki.
[7] Ez azt jelenti, hogy Zelenszkij és Andrij Jermak nincsenek megelégedve az eddig kapott garanciákkal.
[8] Emma Ashford: Testing Assumptions About the War in Ukraine. stimson.org, 2024. máj. 23.
[9] Biden május 25-én a West Point-i katonai akadémián tartott beszédében megerősítette, hogy „nincsenek háborúzó amerikai katonák Ukrajnában”, és „feltett szándékom, hogy ez így is maradjon”.
[10] Ha Kijev az eddiginél jóval komolyabb nyugati támogatással tényleg le tudná győzni Oroszországot – ami azért, mint a Patricia Marin brazil katonai szakértő rámutat nagyon is kétséges –, és csatlakozna, mondjuk, a Nato-hoz, Ukrajna akkor sem válhatna valóban nyugati országgá, mint erre Huntington idejekorán figyelmeztetett. De ez nem egy lábjegyzetbe beleférő kérdés, és vissza fogok térni rá.
[11] Vö. David Ignatius: Russian gains push White House to revisit some red lines. WP, 2024. máj. 28.
[12] Ashford tájékozottságát bizonyítja, hogy ő már május 23-án sejtett vagy tudott valamit erről: „Amennyiben Harkovról van szó vagy a szó szoros értelmében a határon keresztül zajló konvencionális konfliktusról – mondta az említett vitában –, az egy dolog. És azt hiszem, ez olyasmi, amivel kapcsolatban az Egyesült Államok gondolkodhat azon, hogy feloldjon bizonyos korlátozásokat. De lényegesen több aggályom van a nagy hatótávolságú csapásmérési képességet illetően. Ukrajna már használt nem-amerikai fegyvereket arra, hogy csapást mérjen az orosz olajfinomítókra, gyárakra stb. És aggódom, és azt hiszem a Fehér Ház is nagyon aggódik amiatt, hogy ha megengedi Ukrajnának, hogy az amerikai fegyvereket erre használja, az komoly eszkalációhoz vezethet.”
[13] Valerij Zaluzsnijt.
[14] Lásd ezzel kapcsolatban Mark A. Milley 2022. november 9-i beszélgetését a New York-i gazdasági klubban, amelyben az amerikai egyesített vezérkarok akkori elnöke – többek között – ezeket mondta: „1914 karácsonyán, 1915 januárjában [mindkét oldalon] egy olyan háborúban találták magukat, amelyet katonailag már nem lehetett győzelemre vinni. De ők azt mondták: eddig, augusztustól decemberig egymillió áldozatunk volt, úgyhogy muszáj a győzelemért harcolni. Nem hagyhatjuk abba, harcolunk a végső győzelemig.
Mások viszont azt mondták, tárgyalni kellene, hogy csökkentsük a veszteségeket. De a vitából az a fél került ki győztesen, amelyik tovább akart harcolni, úgyhogy a háború folytatódott 1915-ben, 16-ban, 17-ben, 18-ban is. És így az egymillió halottból 1918-ra 20 millió lett. Öt birodalom omlott össze. És megteremtették a történelem legnagyobb háborújának, a második világháborúnak az előfeltételeit. Megteremtették a fasizmus és a nácizmus felemelkedésének a feltételeit. Úgyhogy a dolgok rosszabbra fordulhatnak. Ezért amikor lehetőség adódik a tárgyalásra, amikor a béke megvalósítható, ragadd meg, ragadd meg a pillanatot.”
A szerző Geonapló-bejegyzése 2024. május 29-én.
