A pluralista, vagyis megosztott, de alapvető kérdésekben mégis egységes, konszenzuson alapuló politikai nemzet mint a Nyugat egyik nagy vívmánya, megszűnt létezni.
2024. 03. 08.
Pár napja érdekes cikk jelent meg a Foreign Affairs honlapján[1]. A szerzők – Samuel Charap[2], a RAND Corporation Kelet-Európa-szakértője és Jeremy Shapiro, a European Council on Foreign Relations kutatási igazgatója – nem mondanak semmi rendkívülit, csak azt, hogy el kell kezdeni beszélgetni arról, hogy el kell kezdeni beszélgetni a háború befejezéséről. Először az adminisztráción belül és a nyugati szövetségesek között, aztán az ukránokkal és végül, de nem utolsó sorban, az oroszokkal.
Az ukrán lobbi egyik fanatikus képviselője (az „Ukrajnában született” amerikai- ukrán Igor Sushko) Charap egyik korábbi, 2023. decemberében a washingtoni Stimson Center által közzétett tanulmánya[3] kapcsán kikurkászta, hogy Samuel Charap „a Kreml ügynöke” [Kremlin asset], 2021. júliusa és 2023. novembere között 17-szer járt a Fehér Házban, és öt alkalommal találkozott Eric Greennel, a Nemzetbiztonsági Tanács orosz részlegének az igazgatójával. (Az érdekes táblázatból egyébként az is kiderül, hogy kétszer Tom Wrighttal, az NBT „főstratégájával” – director for strategy – is találkozott.)
A német Ulrich Speck, aki sokkal értelmesebb tagja ugyanennek a lobbinak, csupán annyit jegyzett meg, a szóban forgó táblázatra reagálva, az amerikai szakértőről, hogy „Charapot az teszi annyira érdekessé a nyugati politikai döntéshozók számára (Wolfgang Schmidt, a német kancellári hivatal vezetője, állítólag nemrég dicsérte őt), hogy azt állítja, vezethet út a tárgyalásos kompromisszumra Oroszországgal”.
Elképzelhető, hogy erre a cikkre, vagy annak valamilyen változatára rábólintottak az amerikai nemzetbiztonsági tanácsban és a német kancellári hivatalban, de – mint maguk a szerzők is hangsúlyozzák – „annak semmi jele, hogy a háborús felek a közeljövőben tárgyalásokat kezdenének”.
2024. 03. 08.
Joe Bidennek az Unió helyzetéről megtartott – tulajdonképpen választási – beszéde Ukrajnával kezdődött, de az ottani háborút egyértelműen az amerikai „belháború” kontextusában tárgyalta:
1941 januárjában Franklin Roosevelt eljött ebbe a házba, hogy szóljon a nemzethez. És azt mondta: „Az Unió történetében példa nélkül álló pillanatban szólok önökhöz.” Hitler felvonult és tombolt Európában.
Ma este eljöttem ugyanebbe a házba, hogy szóljak önökhöz. Most mi vagyunk azok, akik egy példátlan momentummal szembesülünk az Unió történelmében.
És igen, a célom az, hogy ráébresszem a kongresszust és az amerikai népet arra, hogy ez a mostani sem közönséges pillanat. Lincoln elnök és a polgárháború óta a szabadság és a demokrácia nem volt akkora veszélyben itthon, mint ma.
Ezt a pillanatot az teszi különlegessé, hogy a szabadságot és a demokráciát egyszerre érte támadás itthon és a tengerentúlon.
A tengerentúlon Putyin Oroszországa vonult fel, lerohanva Ukrajnát és elvetve a káosz magvait egész Európában és azon túl is.
Ha bárki azt hinné ebben a teremben, hogy Putyin meg fog állni Ukrajnában, biztosíthatom önöket: nem fog.
De Ukrajna – Ukrajna megállíthatja Putyint. Ukrajna megállíthatja Putyint, ha mellette állunk és ellátjuk annyi fegyverrel, amennyire szüksége van, hogy megvédje magát.
Ez minden – ez minden, amit Ukrajna kér. Ők nem kérnek amerikai katonákat. Nincsenek háborúban álló amerikai katonák [soldiers at war] Ukrajnában, és feltett szándékom, hogy ez így is maradjon.
De most Ukrajna megsegítését meggátolják azok, akik fel akarják adni vezető szerepünket a világban.
Ezt mondom a kongresszusnak: szembe kell szállnunk Putyinnal. Küldjék ide nekem a kétpárti nemzetbiztonsági törvényt.[4] A történelem a szó szoros értelmében figyel bennünket. A történelem figyel.
Ha az Egyesült Államok félreáll, veszélynek teszi ki Ukrajnát. Akkor Európa veszélyben forog. A szabad világ veszélynek lesz kitéve.
Az üzenetem Putyin elnöknek egyszerű: nem fogunk félreállni. Nem fogunk meghajolni. Nem fogok meghajolni.
A történelem figyel.Éppen úgy, ahogy figyelt három évvel ezelőtt is, amikor a lázadók [insurrectionists] megrohamozták pontosan ezt a Capitóliumot és az amerikai demokrácia torkára tették a kést. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2024. 03. 13.
A fentiek alapján érthető, hogy Christopher Caldwell, a New York Times kolumnistája és a konzervatív The Claremont Review of Books szerkesztője viszont Emmanuel Todd francia történész és antropológus La Défaite de l’Occident (A Nyugat veresége) című új könyvéről szóló recenziójának a kontextusában tárgyalta Biden beszédét és Ukrajnával kapcsolatos álláspontját[5].
Egyfolytában azt olvassuk az újságokban – írja az amerikai szerző –, hogy Vlagyimir Putyin veszélyt jelent a nyugati rend számára. Lehetséges. De a nagyobb veszélyt a nyugati rendre nézve a vezetők önhittsége [hubris] jelenti.
Ahhoz, hogy értékekre alapozva háborúzhass, jó értékekre van szükséged. A minimális követelmény ezzel kapcsolatban az, hogy egyetértsünk abban, milyen értékeket akarunk terjeszteni, és az Egyesült Államok ma messzebb van egy ilyen egyetértéstől, mint eddig bármikor történelme folyamán – messzebb még annál is, mint a polgárháború előestéjén volt. Néha úgy tűnik, hogy nem is léteznek nemzeti princípiumok, hanem csak pártosak, amikor mindegyik fél meg van győződve arról, hogy a másik nem csak kormányozni akar, hanem az államot is meg akarja kaparintani.
Ameddig valamilyen új konszenzus fel nem bukkan, Biden elnök hamis képet fest a saját országáról, amikor azt olyannak állítja be, mint amely eléggé stabil és egységes ahhoz, hogy bármire is elkötelezze magát. Az ukránok most borzasztó árat fizetnek azért, hogy ezzel tisztába jöjjenek.
A probléma tehát az, Caldwell szerint, hogy mondhatja-e ma egy amerikai elnök azt, hogy „mi nem állunk félre”, „mi nem hátrálunk meg”, hogy „mi” nem adjuk fel a világban betöltött vezető szerepünket? Azaz: beszélhet-e az amerikai nemzet, az egész nemzet nevében?
Nyilván nem. Mint ahogy Emmanuel Macron, Georgia Meloni, Mark Rutte, Benjamin Netanjahu, Orbán Viktor – és ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen egyetlen nyugati állam- vagy kormányfő sem.
Emmanuel Todd, amolyan sziporkázó prófétaként, szinte minden fontos dolgot megjósolt. La Chute finale (A végső bukás, Robert Laffont) című, 1976-ban, 25 éves korában megjelent könyvében a Szovjetunió végét[6], 2002-ben az amerikai birodalomét (Après l’Empire, Gallimard), 2008-ban a demokráciáét (Après la démocratie, Gallimard), és még sokminden másét. Legújabb könyvében (La Défaite de l’Occident, Gallimard, 2023. december) már nem jósolja, hanem egyszerűen csak megállapítja – főként Ukrajna kapcsán, de egyéb vonatkozásokban is – a Nyugat vereségét.
[1] Samuel Charap and Jeremy Shapiro: How to Pave the Way for Diplomacy to End the War in Ukraine. No Negotiations Yet – but It’s Time to Talk About Talking. Foreign Affairs, 2023. márc. 5.
[2] Charapról először 2019 novemberében írtam ebben a blogban a Consensus proposal for a revised regional order in Post-Soviet Europe and Eurasia című RAND-tanulmány kapcsán, amelyet egy általa és Shapiro által koordinált nemzetközi szakértői csoport jegyzett. A tanulmány szerzői között Balázs Péter és Dienes Alexandra is szerepel. Utóbbi jelenleg a Friedrich Ebert Stiftung bécsi irodájának a kutatója. A „konszenzusos javaslat”-ról akkor – többek között – ezeket írtam: „Ez a nagyon ésszerű javaslat három nagyhatalom, az Egyesült Államok, Oroszország és az Európai Unió kompromisszumos megállapodásán alapul, és csak akkor valósulhat meg, ha mindhárom fél kész az együttműködésre.”
[3] Elements of an Eventual Russia-Ukraine Armistice and the Prospect for Regional Stability in Europe. Practical considerations and requirements for a sustainable armistice and long-lasting cessation of violence. stimson.org, 2023. dec. 14.
[4] A demokrata többségű szenátus már korábban elfogadta az Ukrajnának, Izraelnek és Tajvannak szánt 95 milliárdos segélycsomagot (ebből 60 milliárdot kapna Ukrajna), de a republikánus többségű képviselőház elnöke mindeddig nem bocsátotta szavazásra ugyanezt a törvényjavaslatot. Az elnök csak az után írhatja alá a törvényt, miután annak – azonos – szövegét mind a két ház megszavazta.
[5] Christopher Caldwell: This Prophetic Academic Now Foresees the West’s Defeat. NYT, 2024. márc. 8.
[6] A hetvenes évek végén meghallgahattam erről (is) Todd előadását a bukaresti francia könyvtárban, ahol nem csak az ő könyve volt meg, hanem például André Glucksmann és Bernard-Henry Lévy akkor megjelent, a marxizmussal “leszámoló” könyvei is hozzáférhetőek voltak. (Lásd erről Korforduló című, Kende Péter Festschriftjében megjelent írásomnak Az Európai Napló és a Magyar Füzetek című részét. Újraközölve in Alternatívák könyve, VI. 253-266.) Ez is a Ceausescu-rendszer érdekességei közé tartozott.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2024. március 13-án.
