A mindenoldalú potenciális konfliktusok elkerülése vagy megfékezése végett létfontosságú az orosz-amerikai nagyalku, amelyet már rég meg kellett volna kötni.
2025. 06. 09.
Az előző bejegyzésemben idézett George Beebe, a CIA volt vezető elemzője egyik korábbi, május 30-án megjelent cikkében arra figyelmeztetett[1], hogy amennyiben a Trump-adminisztráció valóban kiszáll az ukrajnai háború rendezéséből, a helyzet a konfliktus valamennyi résztvevője szempontjából sokkal rosszabra fordulhat, beeleértve az Egyesült Államokat is:
Amerikában el fog kezdődni a vita arról, hogy ki veszítette el Ukrajnát, és sokan nagyon hamar Trumpra fognak ujjal mutogatni. Tény az, hogy a háború kompromisszumos rendezésének a hiányában Trump nem fogja tudni elkerülni, hogy őt hibáztassák, akár indokolt ez, akár nem.
Az amerikai katonai és titkosszolgálati támogatás továbbfolytatása vagy növelése csak elhalasztja Ukrajna vereségét, de azt nem tudja megakadályozni. Sokan Oroszország lassú előrehaladását a fronton úgy értelmezik, hogy elegendő nyugati politikai akarattal Ukrajna fenntarthatja a patthelyzetet. De a térképen méricskélni a front alakulását félrevezető. Egy felőrlő háborúban a siker nem a harctéri áttöréseken, hanem azon múlik, hogy a felek mennyi jól képzett és jól felszerelt katonát tudnak a harctérre vinni.
Ha ezeket a mutatókat nézzük, Ukrajna nagy bajban van.
Legalább egymillió ukrán halt vagy sebesült meg a harcmezőkön. Sokkal több millió menekült el a harc elől Európába, Oroszországba és még távolabbi országokba.
Bár Oroszország is nagy veszteségeket szenvedett, a lakossága ötször akkora, mint most Ukrajnáé, és jó megoldásai vannak a kiképzésre és erői feltöltésére.
Ezek a trendek nem valamilyen hosszú patthelyzetet, hanem Ukrajna első világháborús stílusú összeomlását jelzik előre.
Egy ukrán összeomlás azonban Vlagyimir Putyin elnök számára sem jelentene igazán jó hírt. Az kétségtelen, hogy Oroszország előnyös harctéri pozícióba kerülne, és elfoglalhatná mind a négy tartományt, amelyeket hivatalosan már elcsatolt, de még nem foglalt el teljesen. És Moszkva joggal számíthat arra is, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök politikailag nem élné túl ezt a vereséget, megnyitva az utat az Oroszország által akart rendszerváltozás [regime change] előtt.
Nagyon valószínű azonban, hogy ez pirruszi győzelem volna.
Bár Moszkva megroppanthatja Ukrajnát, nem képes azt rendbe tenni. Túl nagy az ország területi kiterjedése, és háború sújtotta lakossága túlságosan oroszellenes ahhoz, hogy az Ukrajna keleti és déli részén túli katonai megszállás fenntartható legyen. Egy kompromisszumos békemegállapodás hiányában Ukrajna társadalmi helyreállítását és gazdasági rekonstrukcióját nehéz volna elképzelni.
Egy fizikailag és katonailag megroppant Ukrajna politikailag is nagyon könnyen megroppanhat, egy csődöt mondott szomszédot varrva Putyin nyakába, amelynek a működésképtelensége problémák sorát sugározhatja szét – bűnözést, terrorizmust, etnikai nyugtalanságot, politikai extremizmust –, ami fenyegetést jelenthet Oroszországra nézve.
Putyin számára ez a kimenetel kedvezőbb volna, mint egy olyan Ukrajna, amely az Egyesült Államok és a Nato katonai szövetségese, de a kudarcot vallott békemegállapodás nem segítené elő Oroszország arra irányuló erőfeszítéseit, hogy rendezze szélesebb körű biztonsági gondjait a Nyugattal.
Washington nagy része máris ellenzi Trump orosz détente-politikáját[2]; egy kompromisszumos ukrán rendezés nélkül pedig politikailag majdhogynem lehetetlenné válna az amerikai-orosz kapcsolatok megjavítása.
Ukrajnában és Európában nincs meg sem a szándék, sem a képesség arra, hogy alkut kössön Oroszországgal ezekről a kérdésekről. Csak Trumptól lehet remélni egy olyan megállapodást, amely megvédheti Ukrajnát, stabilizálhatja Európát, és Oroszország alapvető biztonsági aggodalmait is enyhítheti. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2025. 06. 10.
Az amerikai orosz-szakértő látlelete majdnem tökéletes. Csak pár helyen kell kiigazítni, és akkor előttünk áll a megoldás a legsúlyosabb problémára, amellyel mind Oroszország, mind Európa, mind pedig az Egyesült Államok Ukrajnában szembesül.
Nagyon különösnek találom, hogy egy olyan tapasztalt megfigyelő és elemző, mint George Beebe abból a két nagyon valószínű fejleményből, hogy ti. 1/ Ukrajna katonai vereségét és Zelenszkij bukását követően Ukrajnában bekövetkezik az oroszok által akart rendszerváltozás, és 2/ ez az új politikai rezsim azon a területen fog berendezkedni, amelyet az orosz hadsereg ellenőrizni akar és ellenőrizni képes, ahogy az ukrán katonai hírszerzés térképe is vizionálja, és amelyen – nem utolsó sorban – az orosz anyanyelvű (ukrán és orosz vagy „ukrosz”) lakosság egyértelmű többségben van[3], nem vonja le azt a kézenfekvő következtetést, hogy „Ukrajna keleti és déli részén túl” (ez Beebe megfogalmazása) egy másik Ukrajna fog megalakulni.
Ebben a másik vagy ha úgy tetszik, második Ukrajnában szintén végbemegy egy rendszerváltozás, csak éppen ellenkező előjellel: vagyis ott (Nyugat-Ukrajnában és Közép-Ukrajna bizonyos részeiben, hogy pontosan hol, az majd kiderül) Lviv központtal egy olyan leplezetlenül nacionalista rezsim kerül majd hatalomra, amely ellenkezik mind az ún. európai, mind pedig a posztszovjet normákkal, és amelynek – nem utolsó sorban – lesz saját hadserege (a jelenlegi ukrán hadseregen belüli nagyrészt intakt és saját vezetésű, lényegében önálló „azovista” és egyéb nacionalista katonai egységek).
Nyilvánvaló, hogy ez az ukrán kvázi-állam nem lesz túl barátságos sem Moszkvával, sem az általa támogatott másik ukrán kvázi-állammal, de az igazán érdekes és most még megválaszolhatatlan kérdés az, hogy milyen lesz a viszonya Amerikával és Európával. (Az eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy közvetlen szomszédaival – Fehéroroszországgal, Lengyelországgal, Szlovákiával, Magyarországgal és Romániával – Moldova itt egy nagy kérdőjel – nem lesz felhőtlen a viszonya.)
Azt hiszem, nem érdemes most tovább görgetni ezt a forgatókönyvet, mert nagyon is lehetséges, hogy ez lesz az a pillanat, amikor a mindenoldalú potenciális konfliktusok elkerülése vagy megfékezése végett valóban létfontosságúvá válik az orosz-amerikai nagyalku, amelyet már rég meg kellett volna kötni. Nemcsak Ukrajnáról, hanem egész Európáról. Ez lehet a megoldás.
Csakhogy ehhez valamilyen nagystratégiai vízióval kellene rendelkeznie mindkét félnek. Márpedig Trumpnak – azon túl, hogy nem akar háborúba keveredni és fel tudja fogni azt, hogy másoknak is megvannak a saját érdekei – ilyen geopolitikai víziója, sőt egyáltalán „geopolitikai hallása” nincs.[4] De hátha ennyi is elég lesz. Már ha JD Vance alelnök és az elnök legfőbb nemzetbiztonsági és külpolitikai tanácsadói nem mondanak csődöt.
[1] George Beebe: Why Trump must not walk away from Ukraine War talks. Without US involvement, a gaping festering wound in Europe is likely to take the place of any permanent settlement. responsiblestatecraft.org, 2025. máj. 30. Ezt a cikket a szerző feltehetően azért írta, hogy meggyőzze az adminisztráció döntéshozóit arról, hogy vegyék komolyan azt a béketervet, amelyet a Quincy Institute másik vezető munkatársával, Anatol Lievennel együtt tett közzé 2025. május 21-én: George Beebe and Anatol Lieven: A U.S. Peace Plan for Ukraine. quincyinst.org, 2025. máj. 21. De mivel – mint tudjuk – ebben az adminisztrációban csak egyetlen döntéshozó van, kétséges, hogy ezt a tanácsot most megfogadják. Talán majd akkor, ha Ukrajna katonai összeomlása tényleg bekövetkezik, és Putyin továbbra is meg akar egyezni Amerikával.
[2] Lásd ezzel kapcsolatban: Michael R. Pompeo: America Loses If Russia Wins. National Review, 2025. jún. 9.
[3] Ennek az orosz ellenőrzés alatti területnek a fekete-tengeri szegmentumáról lásd a francia Igor Delanoë értékelését.
[4] Illetve amennyiben van, az ország- és szomszédságcentrikus, nem a világra koncentrál. Lásd a nemzeti gárda Los Angeles-i bevetését az „illegális migráns bűnözők” ellen, és 9000 amerikai katonának a mexikói határra való kivezénylését. „Ami Trump második mandátumáról eddig világosan kitűnik – mondta Stephen Wertheim, a Carnegie munkatársa –, az az, hogy a belső ellenség (bármit jelentsen is az) sokkal erősebb érzelmeket vált ki belőle, mint a külső ellenfelek. Még Kína is hátrább került azoknak a sorrendjében, akikkel Trump és az országa meg akar mérkőzni.” További problémát jelenthet, hogy az ilyen „küzdelmek” gyakran – bár nem mindig – a pankráció fenomenológiája (lásd itt és itt ) szerint alakulnak.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2025. június 10-én.
