Úgy látszik, olyan világ felé haladunk, vagy inkább olyan világhelyzetben vagyunk máris, amelyben a még meg nem történt dolgok veszik át az események irányítását.
2023. 12. 11.
2020. szeptember 30-án, amikor már „egyre valószínűbbnek” látszott Trump választási veresége, George Beebe, a The National Interest munkatársa egy podcastban megkérdezte Robert Kaplantól, hogy szerinte milyen lesz Biden külpolitikája. A mai Amerika legtermékenyebb és egyben legeredetibb geopolitikai gondolkodója ezt válaszolta:
Az első időszakban stabilizálódni fognak a dolgok, a kompetencia miatt. A külpolitikai establishment visszatérése miatt növekedni fog az Amerikába vetett bizalom. A probléma a Biden-adminisztrációval az, hogy túl ambíciózus akar majd lenni.
Nagy kérdés – itt és most –, hogy vajon a bideni külpolitikát, a bideni külpolitika sikerét vagy kudarcát nem olyan dolgok fogják-e meghatározni, amelyek még nem történtek meg. Olyan válságok, amelyek még csak ezután futnak be az inboxunkba. Miért mondom ezt? Mert a háborúkhoz hasonló válságok előrepörgetik [fast-forward] a történelmet… most éppen Tajvanban, Iránban, Szaúd-Arábiában és sok-sok más helyen. Most öt évnyi történelem két-három év alatt zajlik le. És ez azt jelenti, hogy szembetalálkozhatunk egy komoly válsággal, amelyre nem lesz könnyű válaszolni. A Biden-csapat jó hírnevét az fogja meghatározni, hogy egy ilyen válsággal hogyan bírkózik majd meg. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Geo(bel)politika című 2020. október 15-i bejegyzésemben, amelyben Kaplantól a fentieket idéztem, megjegyeztem:
Az amerikai geopolitikusnak ez a meglátása kétszeresen is találó. Egyrészt mert előállhat egy súlyosabb háborús konfliktus Kelet-Ázsiában vagy valahol az orosz periférián. Másrészt az amerikai belpolitikai válság is kiéleződhet.
Az amerikai belpolitikai válságot (amely szintén borítékolható volt) most mellőzve, azt szögezném le, hogy Kaplannak a lényeget illetően tökéletesen igaza volt. Bár az „orosz perifériát” „akkor éppen” nem jelölte meg sem aktuális, sem potenciális helyszínként, a „még meg nem történt dolgok” meghatározó szerepének a kiemelése zseniális meglátás volt.
A Biden-csapatnak egyelőre két ilyen, részben „háborúkhoz hasonló”, részben ténylegesen háborús válsággal kell szembenéznie: az Oroszország és a Nyugat között Ukrajnában zajló és az Izraelt (és Amerikát) Gázában nemcsak a Hamasszal, hanem az arab és világ-közvélemény nagy részével szembeállító háborúval. És természetesen nem feledkezhetünk meg a Spykman-féle peremterület (Rimland) harmadik – és legfontosabb – színteréről sem, vagyis Kelet-Ázsiáról, egészen pontosan: Tajvanról.
2023. 12. 12.
Lássuk, mit mond minderről a brit-amerikai birodalmi folytonosság jegyében Nagy-Britanniából Amerikába áttelepült Niall Ferguson történész[1] és geopolitikai guru (aki 2008-ban John McCain republikánus elnökjelölt tanácsadója volt, és Barack Obama elnököt élesen bírálta annak elnöksége alatt) Gerry Bakerrel, a The Wall Street Journal szerkesztőjével folytatott beszélgetésében[2]:
Ahogy a második világháború az első utódja volt, ugyanúgy a mostani második hidegháború is az elsőnek az utódja, és nagyjából öt év óta azt hiszem, túl vagyunk a [második] két háború közötti korszakon. A történelemből tudjuk, hogy a hidegháború egy nem békés béke, ami nem zárja ki a forró háborúkat, de ezek általában kihelyezett [proxy] háborúk, mivel a szuperhatalmak nem mernek egymással szemtől szemben harcolni. Az a harmadik világháborút jelentené. Ezt elkerültük az első hidegháborúban, és egyelőre elkerültük a másodikban is. De proxy háborúk vannak, és Ukrajna is ilyen. Oroszország ukrajnai inváziójára azért kerülhetett sor, mert Putyin zöld utat kapott Xi Jinpingtől. Nem hiszem, hogy máskülönben ez bekövetkezhetett volna, és nem hiszem, hogy Oroszország képes lenne folytatni ezt a háborút Kína jelentős mértékű kettős felhasználású technológiai exportja nélkül. És azt hiszem az izraeli válságot is így kell értelmeznünk, mert Irán most összejátszik Oroszországgal. És Irán is észrevette azt, amit Oroszország: a Biden-adminiszráció gyengeségét. Itt kiemelném, hogy a Biden-adminisztráció nem ért az elrettentéshez. Ez az igazi problémája. Úgy tűnik, nem emlékszik az első hidegháború tanulságaira, ami az elrettentést illeti. Nem tudta elrettenteni a tálibokat attól, hogy átvegyék a hatalmat Afganisztánban. Ez nyilvánvaló. Nem rettentette el Oroszországot attól, hogy megtámadja Ukrajnát, és nem rettentette el Iránt attól, hogy [az általa támogatt Hamaszt eszközként használva] megtámadja Izraelt. Ami egy olyan válsághelyzet, amelynek még koránt sincs vége. A nagy kérdés az, hogy lesz-e még a Biden-adminisztrációnak annyi ideje, hogy ne legyen képes elrettenteni Kínát attól, hogy elfoglalja Tajvant? Azt hiszem, ez a 2024-es év nagy kérdése. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Mivel Ferguson Ukrajnáról, illetve Kelet-Európáról nem mondott – legalábbis számomra – semmi újat (az elrettentés mint csodafegyver bevetésén kívül, ami Ukrajna esetében azért különösen érdekes, mert szerintem a háborút egészen más módon lehetett volna elkerülni), Izraelről és Kínáról viszont igen, a továbbialban csak ezekre szorítkozom.
[Izrael:]
A Hamasz megsemmisítése azt hiszem végrehajtható, ugyanúgy, ahogyan ez Iszlám Állam vonatkozásában is sikerült. Ennek a műveletnek a járulékos vesztesége miatt egyébként az emberek sokkal kevésbé aggódtak.
A probléma nem az, hogy el lehet-e pusztítani a Hamaszt, hanem az, hogy mit fogsz tenni ez után. Ki irányítja Gázát, ha a Hamasz már nincs, és a Palesztin Hatóság egy oximoron? Senkinek sincs valós terve Gáza nemzetközi felügyelet alá helyezésére, a kéksisakosok odaküldésével, ami egy opció lehet. Az, hogy erre senkinek sincs jó válasza aggodalomra ad okot, mert a történelem azt mondja nekünk, hogy megszabadulhatsz ugyan a Hamasztól, de lehet, hogy valami más fog a helyébe lépni, ami ugyanolyan rossz vagy még rosszabb, ha nincs stratégiád arra, hogyan lehet a Gázai övezet lakóinak az életét elviselhetővé tenni.
Azt hiszem, itt egy stratégiai rövidlátással állunk szemben, és én ismerem annyira Izraelt, hogy tudjam, ott már senki sem hisz a kétállami megoldásban. Ezt nem igazán értik azok, akik nagyképű nyilatkozatokat szoktak tenni az Aspen konferenciáin vagy Davosban vagy a Harvardon. A kétállami megoldás hitelét vesztette a térségben. De akkor mi az alternatíva? Nincsen alternatíva. Benjamin Netanjahu machiavellista stratégaként sokmindent elért a reálpolitikájával, amelynek a része volt az is, hogy hagyta a Hamaszt kormányozni Gázában, tudván, hogy az soha nem lehet a palesztin állam része, ameddig ott a Hamasz uralkodik. De ez a stratégia Izrael arcába robbant, mert a Hamasz nemcsak egy bűnszervezet, hanem egy terrorista szervezet is, és a terrorista része úgy döntött, hogy mindent egy lapra tesz fel, és október 7-én egy pogromot hajtott végre. Úgyhogy azt hiszem, a probléma most sokkal mélyebb mind a nemzetközi támogatás hiánya, mind az amerikai elkötelezettség gyengesége, mind pedig a katonai problémák[3] miatt, mint 50 évvel ezelőtt[4] volt, amikor Izraelnek csak egy harctéri győzelmet kellett aratnia az egyiptomi és a szíriai hadseregek ellen. Aggaszt engem, hogy egyetlen izraeli vezetőnek sincs koherens stratégiája, hogy megnyerje ezt a háborút, és nemcsak ezt, hanem a következőt is, amelyet azt hiszem, Izraelnek valamikor a jövő évben meg kell majd vívnia a Hezbollah ellen.
[Kína:]
A szakértők között konszenzus van arról, hogy valamiféle détente állt be a San Francisco-i találkozó nyomán Biden és Xi között, ami lényeges javulást hozott a Washinton és Peking közötti kapcsolatban, és így viszonylag alacsony annak a valószínűsége, hogy jövőre újabb válság lesz a Tajvani-szorosban.
Az is bevett vélemény, hogy Kína nem áll készen egy tajvani erőpróbára, és hogy valójában Xi Jinping azt közölte a hadsereggel, hogy három év múlva vagy 2007-ben álljanak készen erre.
Én úgy vélem, hogy a détente nem őszinte, hogy Xi Jinping egyetlen szavát sem gondolta komolyan, amikor barátságosnak mutatkozott Kaliforniában, és hogy Kína egy sokkal közelebbi erőpróbára készül Tajvan kérdésében, mert tudja, hogy az idő valójában nem neki dolgozik. Mégpedig azért nem, mert minél többet gondolkozik az Egyesült Államok ezen a kérdésen, annál inkább megérti, hogy Tajvant fel kell készítenie katonailag, és hogy saját magát is fel kell készítenie katonailag. És ha egy republikánus adminisztráció jön, és a Védelmi minisztériumban Elbridge Colby lesz ennek a felelőse[5], igazi hajsza kezdődik azért, hogy felkészüljenek Kína elrettentésére, nehogy belevágjon valamibe. Úgyhogy azt hiszem, Xi Jinpingnek már nincs sok ideje, hogy Tajvant a Kínai Kommunista Párt ellenőrzése alá vonja, ami – ha sikerrel jár – karrierje betetőzése volna, és őt Mao Ce-tunggal egy szintre emelné.
A jövő hónapban sorra kerülő tajvani választás nagyon veszélyes pillanat lesz, mert a kínaiak ürügynek tekinthetik arra, hogy cselekedjenek, és nem lesz szükségük invázióra ahhoz, hogy elérjék a céljukat. Ez nagyon fontos. Az invázió ugyanis borzasztóan nehéz, mert igencsak nehéz dolog a normandiai partraszállást megismételni a Tajvani-szorosban, a Kínai Néphadsereg nem képes ezt végrehajtani, de Tajvant akár holnap blokád alá vonhatják, ha úgy döntenek, és ezt már ki is próbálták. Megfelelő hadiflottával és légierővel rendelkeznek ahhoz, hogy blokád alá vonják Tajvant, és kijelentsék: „Mi mindig is azt mondtuk, hogy ez a miénk, és most csupán ennek megfelelően cselekszünk, és ti mindig elfogadtátok, hogy az ’egy Kína’-politikának megfelelően, a miénk. Úgyhogy mit fogtok most tenni?”
Olyan kesztyűt dobnak a Biden-adminisztrációnak, amit az nagyon aggályosnak fog tekinteni, mert mit is lehet itt tenni? Odaküldesz még egy repülőgép-hordozó csoportot, vagy kettőt, a Csendes-óceánon keresztül, hogy áttörje a blokádot? Ha ezt teszed, akkor, hogy a hidegháborús analógiámnál maradjak, ez a kubai rakétaválság, csakhogy most ez a tajvani félvezető-válság, mert Tajvan sokat számít gazdasági szempontból. És ezúttal az Egyesült Államok fogja a Szovjetunió szerepét játszani.[6] Joe Biden lesz Nyikita Hruscsov, mivel 1962-ben az Egyesült Államok állította fel a blokádot Kuba ellen, és Hruscsovnak kellett eldöntenie, hogy mit tegyen. Odaküldött egy haditengerészeti egységet, de minél közelebb érezte magát a harmadik világháborúhoz, annál inkább hajlott a kompromisszumra. Most már tudjuk, hogy megállapodást kötöttek, de akkor úgy tűnt, hogy Hruscsov hátrált meg, nem John F. Kennedy.
Nem tudom megérteni, hogy az amerikai döntéshozók miért akarják újrajátszani a kubai rakétaválságot, a Szovjetunió szerepében. Ez rejtély számomra. Nem tudom megérteni, hogy egyáltalán miért kérdőjeleztük meg a stratégiai ambiguitást[7], miért beszéltünk egyáltalán a Tajvan védelme melletti egyértelműbb elkötelezettségről egy olyan időpontban, amikor az Egyesült Államok sokkal kevésbé képes ellátni ezt a fajta védelmet, mint az 1990-es években volt, amikor a legutóbbi nagy tajvani válságra sor került. Úgyhogy azt hiszem, a lehető legrosszabb helyzetbe lavíroztuk magunkat. Fokoztuk az elkötelezettségünket, kevésbé kétértelművé tettük, de valójában nincs meg rá az esélyünk, hogy ezt érvényesítsük is. És egy választási évben, amikor az Egyesült Államoknak Ukrajna és Izrael miatt is aggódnia kell, el lehet az hinni, hogy az amerikai hadiflotta majd átvonul a Csendes-ócánon hogy áttörje a Tajvan körüli blokádot?
Ha én Xi Jinping tanácsadója volnék, azt mondanám neki: „Főnök, ez a te nagy pillanatod. Az Egyesült Államok túlterjeszkedett[8] [is overstreched]. A Biden-adminisztrációnak nincs ínyére a harmadik világháború. Ha bevezeted ezt a blokádot, nagy annak a valószínűsége, hogy meghátrálnak, ugyanúgy, ahogy Hruscsov is meghátrált.” Nagyon aggaszt engem, hogy ezt a kockázatot, itt és most, alábecsüljük. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2023. 12. 22.
A Wall Street Journal szerkesztője a beszélgetés végén megjegyezte, hogy Niall Ferguson nagyon sötét képest festett arról, ahogyan az Egyesült Államok a saját érdekeit kezeli: nem tett eleget azért, hogy elrettentse Oroszországot mindattól, amit Ukrajnában végbevitt, nem fékezte meg valójában Iránt, és igazán ijesztő módon vázolta, hogyan mondott ténylegesen csődöt Kína elrettentése Tajvannal kapcsolatban. „A Biden-adminisztráció stratégiai megítélése az lesz – hangsúlyozta a vezető konzervatív lap szerkesztője –, hogy nem volt képes elrettenteni a Nyugatnak, a szabadságnak ezeket az ellenségeit attól, hogy a világtörténelem egy kritikus pillanatában előretörjenek.”
2023. 12. 25.
Mint látható, konzervatív oldalról – de lehet, hogy hamarosan már minden lehetséges irányból – Bident és nemzetbiztonsági és külpolitikai csapatát hibáztatják azért a zsákutcáért, amelybe Amerika keveredett.
Hogy a Biden-kormányzat nagyon válságos helyzetbe manőverezte magát, azzal a magam részéről egyetértek, de szerintem ez egyáltalán nem azért van, mert elmulasztotta bevetni az elrettentés csodafegyverét. Az eredeti, vagyis az „első hidegháborús” elrettentés (deterrence) különben is másról szólt: a „szabadság ellenségeinek” és a „szabadság bajnokainak” az egész világra kiterjedő kölcsönös elrettentéséről: azaz az egyértelmű érdekszférák védelméről. A „Nyugatnak” például nemcsak Nyugat-Berlint és egész Nyugat-Európát kellett megvédenie, hanem tartózkodnia kellett (sajnos) attól is, hogy 1956-ban Magyarország, 1968-ban pedig Csehszlovákia mellé álljon, és megakadályozza ezeknek az országoknak az erőszakos visszatérítését a Szovjetunió által ellenőrzött geopolitikai blokkba.
Mivel a magyar-osztrák határ 1989. szeptemberi megnyitása és a berlini fal 1989. novemberében elkezdett lebontása, valamint a Szovjetunió 1991. decemberi megszűnése közötti időszakban nemcsak a politikai status quo, vagyis a kommunista rendszer omlott össze Kelet-Európában, hanem a 2. világháború utáni területi status quo is (a Szovjetunió és Jugoszlávia vonatkozásában), világossá vált, hogy a korábbi érdekszférák határai és megváltoznak.
Az egyértelműen definiált hidegháborús érdekszférák rendszerének a módosulása a német egység helyreállításában mutatkozott meg a legegyértelműbben, amennyiben az nemcsak a Szövetségi Köztársaság felségterületének a megváltozását, hanem a korábban a Varsói Szerződéshez tartozó NDK-nak a Nato-ba való bekebelezését is magával hozta. Nem lehetett azonban kétséges az sem, hogy a Nato (és ezzel a nyugati, pontosabban amerikai érdekszféra) keleti terjeszkedése, és különösen a csupán a visegrádiakra korlátozódó szelektív bővítésnek a gyakorlatilag parttalan, a balkáni országokig és az ukrán-orosz, valamint a grúz-orosz határig való kiterjesztése előbb-utóbb nyílt konfliktushoz fog vezetni Oroszországgal.
Miután Oroszország a Szovjetunió 1991. decemberi megszűnése után mint egyedüli utódállam a Biztonsági Tanács vétójoggal rendelkező állandó tagja lett, majd 1994-ben az Ukrajna, Kazahsztán és Belarusz területén lévő szovjet atomfegyvereket is megörökölte[9], csak idő kérdése volt, hogy Oroszország mint nagyhatalom megerősödjön annyira, hogy a vele közvetlenül szomszédos és számára stratégiai szempontból létfontosságú Grúziában, Belaruszban és Ukrajnában érvényesítse az akaratát, vagyis megakadályozza ezeknek az országoknak a nyugati érdekszférába való átkerülését. A 2008-as Grúzia elleni háború, a fehérorosz ellenzék hatalomátvételének a megakadályozásában, majd a gyakorlatilag 2014 óta tartó Ukrajna elleni háború ezt eléggé látványosan bizonyítja.
Ez az egész egyoldalú elrettentési stratégia, amely az amerikai érdekszféra mértéktelen európai, közel-keleti és kelet-ázsiai kiterjesztésén alapul, vagyis ezt tekinti axiómájának, most mind a három fronton falba ütközött.
Ami a kelet-európai és a kaukázusi térséget illeti, Oroszország legfőbb nemzetbiztonsági érdeke az, hogy megakadályozza a három említett ország nyugati, mindenekelőtt Nato-csatlakozását.
A pillanatnyilag nem akut válságövezetnek számító Belarusztól és Grúziától most eltekintve, és Ukrajnára koncentrálva, Biden elnök szerintem akkor követett el egy kapitális hibát, amikor 2021 áprilisában, tehát majdnem egy évvel az orosz invázió előtt közölte Zelenszkij ukrán elnökkel, hogy „az Egyesült Államok rendíthetetlenül támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását Oroszország donbaszi és krími agressziójával szemben, és elkötelezi magát a két ország stratégiai partnersége, valamint Ukrajna euro-atlanti törekvéseinek támogatása mellett”.
Ugyanakkor Ted Galen Carpenter biztonságpolitikai szakértő, a Cato Institute vezető munkatársa 2021 augusztusában figyelmeztetett az ezzel járó veszélyekre[10]:
Az amerikai ukrán-politika fő előfeltevései hamisak. A kijevi belpolitikára inkább az elharapózó autoritarizmus jellemző, mint a demokrácia melletti elkötelezettség, az ország külpolitikája pedig riasztóan harcias sokkal nagyobb és hatalmasabb szomszédjával szemben. Ukrajna egyszerre méltatlan és veszélyes partner az Egyesült Államok számára.
Bár Ukrajna nem tagja a Nato-nak, és a kongresszust senki sem kérte fel arra, hogy jóváhagyjon bármiféle megállapodást (és még kevésbé egy formális szerződést, amihez a szenátus kétharmadának a jóváhagyása szükséges), az amerikai hivatalos tényezők Kijevet amerikai szövetségesként kezelik, és fontos politikai és biztonsági partnernek tekintik. A Trump- és a Biden-adminisztráció fegyvereket szállított Kijevnek, amerikai személyzet ukrán katonákat képezett ki, és az amerikai haderő számos közös hadgyakorlatokat tartott az ukrán erőkkel. Egyszóval, az amerikai vezetők Ukrajnát teljes értékű de facto szövetségesként kezelik.
Ukrajna azonban valójában nem szövetséges, hanem olyan, biztonsági kérdésekben Amerikától függő ország, amely feltűnően ellenséges viszonyban van Oroszországgal. De az ukrán vezetőket nem riasztják vissza országuk katonai korlátai.
2021 áprilisában Zelenszkij nyíltan megmondta, hogy a donbaszi orosz agressziónak és a Krím elcsatolásának csak úgy lehet végetvetni, ha Ukrajnát felveszik a Nato-ba. De egy ilyen lépés rendkívül veszélyes volna. A Kreml számos alkalommal leszögezte, hogy Kijev Nato-tagsága Oroszország biztonsága szempontjából átlép egy határvonalat, és ezt nem fogják megengedni.
Ukrajna irreális területi ambícióinak a felkarolása esztelen és veszélyes politika, Kijev Nato-tagságának a támogatása pedig, amit George W. Bush-sal kezdődően valamennyi amerikai elnök megtett, még ennél is kockázatosabb. Azzal, hogy Ukrajnát szövetségesnek tekintjük, komoly és egyre növekvő veszélyeknek tesszük ki az amerikai népet. Egy gyenge, sebezhető biztonsági kliensnél csak az a gyenge, sebezhető kliens lehet rosszabb, amely agresszív politikáját nem tudja saját katonai erőforrásaival alátámasztani, és inkább hatalmas jótevőjének a támogatásában bízik. Szerbia 1914-ben megszédítette a cári Oroszországot a saját kockázatos ambícióival, és előidézett egy hatalmas konfliktust, ami megsemmisítette a patrónusát és még sokminden mást. Kijev viselkedését látva, Ukrajna a 2020-as évek Szerbiájává válhat. A Biden-adminisztrációnak nem szabad megismételnie a cár őrültségét, és beleesnie egy ilyen csapdába. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2023. 12. 30.
Biden és csapata azonban ment a maga útján. Az elnök 2022. február 18-án bejelentette:
Okunk van rá, hogy úgy véljük, az orosz haderőnek az a szándéka, hogy az elkövetkező héten – az elkövetkező napokban – megtámadja Ukrajnát.
Az Egyesült Államok és szövetségeseink készek megvédeni a Nato területének minden centiméterét a kollektív biztonságunkat fenyegető bármiféle veszéllyel szemben.
Ugyanakkor nem fogunk csapatokat küldeni Ukrajnába, de továbbra is támogatni fogjuk az ukrán népet.
Az elmúlt évben 650 millió dolláros biztonsági támogatást nyújtottunk Ukrajnának, hogy megszilárdítsuk a védelmét, és 500 milliós gazdasági támogatásban részesítettük. És néhány nappal ezelőtt azt is bejelentettük, hogy egymilliárd dolláros kormányzati kezességvállalással fedezett hitellel erősítjük a gazdságát. És készen állunk arra, hogy kemény szankciókat vezessünk be Oroszországgal szemben, ha az inváziót végrehajtja. (Kiemelések tőlem – M. G.)
A Biden-csapat és a mainstream média véleménye megoszlott a várható háború lefolyását illetően. Egyesek szerint az oroszok kezdetben komoly sikereket érhetnek el, de hamarosan szembe fognak kerülni nemcsak az ukrán hadsereggel, hanem – mint a buzzfeednews.com kijevi riportjából kiderül – a civil lakosság soraiból megszerveződő önkéntes gerillacsapatokkal is.[11] Az általában jó háttérinformációkkal rendelkező David Ignatius pedig egyenesen arról írt 2022. januárjában a The Washington Postban, hogy „az ukrán felkelők esetleg Lengyelországban és Romániában fognak menedéket keresni”.[12]
Mások, mint például a The Wall Street Journalnek név nélkül nyilatkozó kormánytiszviselők és katonai szakemberek bíztak abban, hogy az ukrán hadsereg nem fog összeomlani, mint az afganisztáni, és hogy az oroszok a hosszan tartó háborúban csak Ukrajna bizonyos részeit lesznek képesek elfoglalni.
A lényeg az, hogy a Biden-kormányzat, ha nem is éppen akarta, de mindenképpen várta ezt a háborút, mert azt hitte, hogy Ukrajna katonai, gazdasági és politikai támogatásával, az ország „függetlensége” és területi integritása melletti deklaratív kiállásával és nem utolsó sorban az Oroszország elleni kemény gazdasági szankciókkal meggyengítheti Moszkvát és megerősítheti és egybeterelheti az euroatlanti térségtől a Távol-Keletig terjedő nyugati politikai közösséget a „demokrácia” és az „autoritarizmus” közötti világméretű küzdelemben.
Ezt a küzdelmet minden lehetséges eszközt bevetve „kell” megvívni – „a háborút kivéve”. Ponosabban „a háborúban való tényleges részvétel nélkül”, mint Thomas Wrightnak, a Nemzetbiztonsági Hivatal „főstratégájának” még 2017-ben megjelent könyvéről (Minden eszközzel, a háborút kivéve, avagy ki nyeri meg a 21. századot) és 2020. februárjában tovább-konkretizált koncepciójáról szóló bejegyzéseimben (lásd itt és itt) már rámutattam.
Amikor azonban Biden elnök 2022. február 24-én, az ukrajnai orosz invázió tényleges bekövetkezésekor újból leszögezte, hogy „csapataink nem vesznek részt és nem fognak részt venni az Oroszországgal való ukrajnai konfliktusban, és nem azért mennek Európába, hogy Ukrajnában harcoljanak, hanem azért, hogy megvédjék és megnyugtassák keleti Nato-szövetségeseinket”[13], akkor nem csak az adminisztráció saját stratégiáját követte, hanem a szenátusban egy héttel az orosz katonai akció előtt elfogadott határozatot is szem előtt tartotta, amely arra bátorította az adminisztrációt, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel „okozzon minél jelentősebb károkat Oroszországnak”, de „arra nem hatalmazta fel, hogy katonai erőt alkalmazzon Oroszország ellen vagy hogy amerikai csapatokat vigyen be Ukrajnába”.
Ez a különös, háború nélküli hadviselés ugyanakkor végeredményben megfelelt annak az Ukrajna-stratégiának is, amelyet gyakorlatilag a Szovjetunió megszűnése óta, az ifjabb Bush két mandátumát kivéve, valamennyi amerikai elnök követett, hogy ti. nem nyújt Ukrajnának olyan, a Nato 5. cikkelyével egyenértékű biztonsági garanciákat, amelyek arra köteleznék, hogy Kijev területi integritását katonai erőt alkalmazva megvédje.
1992-ben, amikor napirendre került Ukrajnának az atomsorompó-egyezményhez való csatlakozása (ami többek között azt is jelentette, hogy a területén lévő szovjet atomfegyvereket át kellett adnia Oroszországnak), James Baker amerikai külügyminiszter egy nyilvános szenátusi meghallgatáson arra a kérdésre, hogy Ukrajna ezért cserében biztonsági garanciákat kért Amerikától, és hogyan fog erre Washington válaszolni, a következő feleletet adta: „Ami a formális biztonsági garanciákat illeti, nem tartottuk helyénvalónak azt, hogy ilyen garanciákat nyújtsunk.”
George E. Bogden washingtoni kutató a The National Interestben megjelent cikkében[14] részletesen leírja, hogy Ukrajna végül is az Egyesült Államok és Oroszország közös nyomásának engedve mondott le az atomfegyverekről. (Az 1994. december 5-én aláírt Budapesti memorandumról szóló Wikipedia-szócikkből az is kiderül, hogy miközben az amerikaiak nem adták meg a kért garanciákat, az oroszok legalább elengedték Ukrajna 2 és fél milliárdos olaj- és gáz-adósságát.)
Ugyanitt, egészen pontosan a Budapesti memorandumban szereplő biztonsági garanciák, illetve ígéretek természetét tisztázó, 1994. január 14-én Moszkvában Clinton amerikai, Jelcin orosz és Kravcsuk ukrán elnök által aláírt Háromoldalú nyilatkozatról (Trilateral Statement) szóló részben olvasható az alábbi fontos megjegyzés is:
Az amerikai külügyminisztérium jogászai az Ukrajna által kívánt biztonsági garanciákra vonatkozóan leszögezték, hogy különbséget kell tenni „biztonsági garancia” [„security guarantee”] és „biztonsági ígéret” [„security assurance”[15]] között. A „biztonsági garancia”katonai erő alkalmazását jelentené abban az esetben, ha az atomfegyverekkel nem rendelkező feleket egy agresszor megtámadná (mint az Észak-Atlanti Szövetség 5. cikkelye kimondja a Nato-tagok esetében), míg a „biztonsági ígéret”csupán a szóban forgó felek területi integritásának a meg-nem-sértését [non-violation] írja elő. Végül is egy nyilatkozatot csatoltak a tárgyalási jegyzőkönyvhöz arról, hogy az angol „assurance” szó kevésbé erős jelentése az egyedül irányadó mindkét szó lefordítása esetén, valahányszor azok előfordulnak a nyilatkozatnak mind a három nyelvi változatában.
Steven Pifer alapos tanulmánya, amelyre – többek között – a fenti szócikk is hivatkozik, az alábbiakat tartalmazza a fenti kérdéssel kapcsolatban[16]:
Az amerikaiak úgy döntöttek, hogy az ígéreteket egy jogilag nem kötelező erejű dokumentumba kell foglalni. Sem a Bush-, sem a Clinton-adminisztráció nem akart egy olyan jogi szerződést, amelyet a szenátus elé kellene terjeszteni jóváhagyás végett. A State Department jogászai nagyon odafigyeltek a használt nyelvezetre, hogy a kötelezettségvállalás politikai természetű maradjon. Mivel az angolban különbség van a „garancia” és az „ígéret” között, míg ukránra és oroszra mindkettőt „garancia”-ként fordítják, az amerikaiak felolvastak a formális tárgyalási jegyzőkönyv számára egy nyilatkozatot arról, hogy valahányszor a „garancia” szó előfordul a Háromoldalú nyilatkozat ukrán és orosz nyelvű szövegében, azt az angol „ígéret” [„assurance”] szó jelentése szerint kell értelmezni. Az ukrán és az orosz küldöttség jóváhagyta ezt az értelmezést.
2024. 01. 02.
1994. márciusában, tehát nem sokkal a moszkvai Háromoldalú nyilatkozat elfogadása után Strobe Talbott amerikai külügyminiszterhelyettes, a State Department Oroszország- és Kelet-Európa-politikájának akkori tényleges irányítója Washingtonban találkozott Piotr Kołodziejczyk lengyel védelmi miniszterrel, aki a State Department egyik titkosítás alól feloldott távirata szerint leszögezte:
Ukrajna függetlensége stratégiai fontosságú Lengyelország… és nemcsak Lengyelország számára. A lengyel közvélemény felteszi a kérdést, hogy van-e egyáltalán értelme azoknak az áldozatoknak, amelyeket Lengyelország átalakítása érdekében megtesz, ha Oroszország arra törekszik, hogy újból befolyása alá vonja a térséget. Belarusz már majdnem teljesen Oroszország ellenőrzése alá került, és Lengyelország most azt követi figyelemmel, hogy vajon Ukrajnában nem fog-e ugyanez lépésről-lépésre megtörténni: először a Krím, aztán Kelet-Ukrajna, majd a többi. Akkor Lengyelországnak egy új szomszéddal kell majd számolnia, úgyhogy megérthetik, miért akarunk közelebb kerülni a Nato-hoz.
A januári [Nato-] csúcs[17] előtt a Szövetség mégcsak azt sem döntötte el, hogy mi a célja Közép- és Kelet-Európa „szürke zónájával”.
Talbott erre a következőket válaszolta:
A Partnerség a békéért segíthet abban, hogy elérjük két alapvető célunkat a hidegháború utáni Európában: 1) hogy megszüntessünk minden válaszfalat a kontinensen, anélkül, hogy új ellentéteket teremtenénk; és 2) hogy megerősítsük a térség valamennyi államának a függetlenségét, szabadságát és biztonságát.
Fontos, hogy Lengyelország megértse, Amerika miért támogatja az oroszországi reformot. Az ottani politikai, gazdasági és külpolitikai reform nemcsak Oroszországnak vagy az Egyesült Államoknak, hanem a térség valamennyi országának érdekében állt. Olyan orosz külpolitikát szeretnénk, amely valamennyi szomszédját tiszteletben tartja.
Alaposan szemmel tartjuk Ukrajnát és a Baltikumot. Clinton elnök kulcsszerepet játszott a háromoldalú megállapodásokban, amelyek nemcsak Ukrajna atomfegyvereire vonatkoznak, hanem biztonsági ígéreteket is nyújtanak.
Ukrajna túlélése és jóléte stratégiai fontosságú volt az Egyesült Államok számára, és mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy növeljük ennek a túlélésnek az esélyeit.
Mi soha nem tekintettük Közép- és Kelet-Európát „szürke zónának”. Inkább a szabadság és függetlenség zónájának látjuk, és az a szándékunk, hogy mindig is ilyennek őrizzük meg. Az Egyesült Államok nem fogadja el a „közel-külföld” elnevezést, ami az országok két csoportját – a teljesen szuverén és a fél-szuverén országokét – előfeltételezi. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Néhány nappal később mintha kétségek támadtak volna Talbottban, ugyanis az alábbi költői kérdést tette fel Christopher külügyminiszternek: „Vannak-e jó válaszaink arra a kérdésre, hogy mit fogunk csinálni, ha a valóság nem lesz hajlandó követni azt a szövegkönyvet, amelyet előírtunk a számára?” „Mi lesz – tűnődött –, ha Oroszország rátör Ukrajnára?”[18] (Kiemelés tőlem – M. G.)
Úgy látszik, a nagyhatalmi hübrisz természetes velejárója az amerikai külpolitikának, vagyis már jóval az ifjabb Bush afganisztáni és iraki kalandja[19] előtt, Bill Clinton első mandátuma idején is jelentkezett az Ukrajnának nyújtandó „garanciák”, és egyáltalán az Európa sorsával való túláradó gondoskodás formájában. És ekkor még el sem kezdődött a szelektívből parttalanná táguló Nato-bővítés folyamata, amelyet George Kennan 1997-ben, 93 éves korában „fatális tévedésnek” nevezett[20].
2024. 01. 03.
Még egy adalék a Clinton-adminisztráció Ukrajnával kapcsolatos álláspontjához. A National Security Archive-nak a Nato-bővítés korai szakaszát bemutató dokumentumgyűjteményében szerepel egy 1993-as külügyminisztériumi dokumentum[21], amelyben szó van egy Warren Christopher külügyminiszter számára készült jelentésről. Ez felvázolta a Nato-bővítés stratégiáját és tervezett menetrendjét. A memorandum leszögezte, hogy a Nato sürgős kibővítésére azért van szükség, hogy „támogassák a nyugati orientációjú reformereket Közép- és Kelet-Európában”, és szerzői (Lynn Davis és Stephen Flanagan) bíztak abban, hogy ezt Oroszország is jóvá fogja hagyni, olyannyira, hogy az utolsó, 2005-ös csatlakozó csoportba Ukrajnát és Oroszországot is besorolták. „Ha azonban – tették hozzá, és itt válik igazán érdekessé a szöveg – Oroszországban visszatér a totalitarizmus vagy más okokból válik újból veszélyessé a térség országai számára, akkor a Nato-bővítés meg fog állni a Romániát, Albániát és a Baltikumot felölelő 3. szakasznál.”[22]
Vagyis Ukrajna az 1994 januári moszkvai háromoldalú találkozón, majd a decemberi budapesti EBESZ-értekezleten azért nem kaphatott Amerikától a Nato 5. cikkelyével egyenértékű, tényleges biztonsági garanciákat, hanem csak ígéreteket, mert geopolitikai értelemben Oroszországgal szerepelt egy kategóriában.
2024. 01. 04.
Annak ellenére, hogy már 1992-ben is, az idősebb Bush idején, amikor a független Ukrajnában lévő atomfegyverek kérdése egyáltalán napirendre került, voltak az adminisztrációban olyanok (például Dick Cheney védelmi miniszter és Brent Scowcroft nemzetbiztonsági tanácsadó), akik ellenezték az atomfegyverek elvitelét Ukrajnából, az uralkodó vélemény az volt, hogy „szilárdan ki kell tartani Ukrajna atomfegyvermentesítése mellett”, mint a nemzetbiztonsági tanácsadó számára készült egyik 1992. márciusi feljegyzésből is kiderül. Az azonban nem kerülte el a Nemzetbiztonsági Hivatalban dolgozó szakértők figyelmét, hogy az amerikai politika ebben a kérdésben egyfajta zsákutcába jutott. George E. Bogden idézi az akkor a Nemzetbiztonsági Hivatalban dolgozó Nicholas Burnsnek az említett feljegyzéshez fűzött kézirásos széljegyzetét:
A következő dilemmával szembesülünk – írta 1992-ben a jelenlegi pekingi amerikai nagykövet –: az ukrán vezetőket aggasztja az Oroszország részéről fenyegető veszély, és ezért arra fognak törekedni, hogy valamilyen biztonsági garanciát kapjanak a Nyugattól. Mi nem tudjuk nekik megadni, amit akarnak, de van valamilyen módja annak, hogy némileg enyhítsük az aggodalmaikat?
A washingtoni kutató ehhez – logikus módon – hozzátette:
Ez a kritikus kérdés soha nem kapott megnyugtató választ.
A kérdésre – a politikusok helyett –, még 1993-ban, egy kiváló geopolitikai gondolkodó válaszolt. Amikor már egyértelművé vált, hogy a Clinton-kormányzat még a Bush-adminisztrációnál is határozottabban ragaszkodik ahhoz, hogy Ukrajna mondjon le Oroszország javára a területén elhelyezett szovjet atomfegyverekről, a liberális internacionalisták és erkölcs-tanítók által annyira kárhoztatott és ukránellenesnek kikiáltott John Mearsheimer Érvek az ukrán nukleáris elrettentés mellett című, a Foreign Affairsben megjelent esszéjében a következőket írta[23]:
Clinton elnök téved. Az általános vélemény Ukrajna atomfegyvereiről hamis. Valójában Ukrajnát, amint kinyilvánította függetlenségét, csendben arra kellett volna biztatni, hogy alakítsa ki saját nukleáris elrettentő erejét. Még most is hibát követünk el, ha Ukrajnát arra próbáljuk meg rávenni, hogy mondjon le atomfegyvereiről.
A nukleáris fegyverek elterjedése néha előmozdítja a békét. Ami a hidegháború utáni Európát illeti, a stabilitás megőrzését az biztosíthatja a legjobban, ha valamennyi nagyhatalom – Németországot és Ukrajnát is beleértve, rendelkezik megbízható nukleáris elrettentő erővel.
Ha Ukrajna megőrizné a területén lévő stratégiai atomfegyvereket, a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenáljával rendelkezne, a félelmetes amerikai és orosz nukleáris erő mögött.
Egy Oroszország és Ukrajna közötti konvencionális háború katasztrófa volna, mert nagyarányú katonai veszteségekkel és sokezer civil valószínű halálával járna. Az oroszok és az ukránok kölcsönös ellenségeskedése évszázadokra nyúlik vissza. Ez a szembenállás, a lakosságkeveredéssel kombinálva boszniai stílusú etnikai tisztogatáshoz és tömeggyilkosságokhoz vezethet. És milliós nagyságrendű menekültáradatot zúdíthat Nyugat-Európára.
Egy ukrán konvencionális erő nem életképes opció, mert Ukrajna nem tud olyan hadsereget létrehozni, amely elég erős lenne ahhoz, hogy megállítson egy orosz támadást. Az ukrán hadsereg makacs ellenállást tanúsíthat, de végül is vereséget szenvedne. Oroszország egyszerűen túl hatalmas.
A Nyugat által nyújtott biztonsági garancia elméletileg lehetséges, de gyakorlatilag nem tudná megvédeni Ukrajna szuverenitását. Az elrettentő erő kiterjesztése Németországra a hidegháború idején költséges és megerőltető feladat volt; még tovább kiterjeszteni kelet felé még nehezebb volna. Sem Amerika, sem európai szövetségesei nem lelkesednek azért, hogy egy új és sokba kerülő kötelezettséget vállaljanak. De a politikai akarat kérdését mellőzve, a Nato biztonsági védőernyőjének a kiterjesztése a régi Szovjetúnió szívébe nem bölcs dolog. Ez egészen biztosan felbőszítené az oroszokat, és arra késztetné őket, hogy harciasan lépjenek fel.
Az ukrán nukleáris erő melletti érvem azt feltételezi, hogy az orosz-ukrán viszony a jövőben nagy valószínűséggel romlani fog. Ha a baj nem közelegne, Ukrajnának nem volna szüksége atomarzenálra. A legbiztonágosabb stratégia az lehet, hogy Ukrajnát felelős atomhatalommá tesszük, mielőtt komoly bajok kezdődnek köztük, hogy ne az orosz-ukrán válság kellős közepén legyünk kénytelenek ezt megkísérelni. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Bár Leonyid Kravcsuk ukrán elnök 1994. február 3-án, amikor a Rada a Moszkvában januárban Kravcsuk által is aláírt trilaterális megállapodást vitáját tartotta, azt mondta, hogy „az ukrán atomfegyverek a mi számunkra jelentenek veszélyt, amilyen állapotban vannak, és a detonátorgomb és az egész irányító infrastruktúra is Moszkvában van, és soha senki nem fogja megengedni nekünk, hogy átvegyük fölöttük az irányítást”, a nacionalista képviselőket nem tudta meggyőzni. Bár azt ők is elismerték, hogy a nukleáris leszerelés időszakában nem lehet mind az 1800 robbanófejet és mind a 176 stratégiai atomrakétát megőrizni, ahhoz ragaszkodtak, hogy legalább egy részüket meg kell tartani, hogy elrettenthessék az oroszokat.[24]
Végül, mint korábban már jeleztem, az ukránok az erős amerikai nyomásra kénytelenek voltak engedni, és így az a lehetőség, hogy amerikai vagy esetleg brit segítséggel kiépítsék a saját, szerényebb, de ütőképes atomarzenáljukat, fel sem merült.
Így Mearsheimer egyébként nagyon is logikus elképzelése pusztán elméleti lehetőség maradt. Mindenestre ez még egy olyan történelmi pillanat volt, amikor Ukrajnáról mint európai nagyhatalomról egyáltalán el lehetett gondolodni.
1993-ban, amikor Mearsheimer ezt az esszéjét megírta, az ukrán lakosság létszáma éppen tetőzött, 52 millió fővel, és az atomfegyverek még a területén voltak.
2023. augusztus 7-i, Ukrajnáról szóló bejegyzésem egyik jegyzetében idéztem Ella Libanova ukrán demográfusnak a Kennan Institute honlapján megjelent elemzéséből a következőket: “2023 január elsején 37,6 millióan éltek az 1991-es határokon belül, 32,6 millióan a 2022-es határokon belül és 31,1 millióan az ukrán kormány által jelenleg ellenőrzött területeken.”[25] (Csak az összehasonlítás kedvéért jegyzem meg, hogy Lengyelországnak 2022-ben 37,6 millió lakosa volt, és az előrejelzések szerint a lengyelek még 2050-ben is 33 és fél millióan lesznek.)
Ez a brutális lakosságcsökkenés, valamint az ország infrastruktúrájának és ipari létesítményeinek jelenlegi állapota, továbbá az a tény, hogy Kijev nem tudja sem a hadseregét sem a szociális rendszerét belső forrásokból finanszírozni[26], szóval mindez azt jelenti, hogy jelenleg és a közeljövőben Ukrajnáról mint nagyhatalomról (atomfegyverekkel vagy azok nélkül) nem lehet beszélni.
De mindebből nagy hiba volna arra következtetni, hogy Ukrajna csak úgy minden további nélkül tudomásul veszi a Nyugattal szembeni alárendelt és függő helyzetét.
2024. 01. 06.
Ihor Zsovkva, az ukrán elnöki hivatal helyettes vezetője nemrég egy interjúban a következőket mondta:
Mi „garanciákról” beszélünk. És gondoskodni fogunk róla, hogy a partnereink is felkarolják ezt a szót. Mi emlékszünk a Budapesti memorandumra, amely először szintén garanciákra hivatkozott, de aztán… Az „ígéretek” [assurances] kifejezés semmiképpen sem fog szerepelni a biztonsági garanciáról szóló dokumentumban.
Azt akarjuk, hogy a dokumentum jogilag kötelező erejű legyen, és végigmenjen a jóváhagyási eljárásokon mindegyik országban. A folyamat elindult. A garanciákra minél hamarabb szükségünk van, de az aláírás gyorsasága és magának a dokumentumnak a tartalma egyformán fontos számunkra. Semmiképpen sincs szükségünk egy másik Budapesti memorandumra, amely nem segített rajtunk sem Oroszország 2014-es agressziója, sem a 2022-es teljeskörű agresszió idején.
Vagyis Ukrajnának olyan, a Nato-tagsággal együtt járó vagy azzal egyenértékű biztonsági garanciákra van szüksége, amelyek nemcsak támogatják, de ténylegesen meg is védhetik Oroszországgal szemben. Ezt Amerikától eddig nem kapta meg és a jelek szerint nem is fogja megkapni.
Az Ukrainska Pravda angol kiadása, az European Pravda január 5-én idézte ( lásd itt és itt) Matthew Millertől, a State Department szóvivőjétől az alábbiakat:
Ha a háború végső tétjét vesszük szemügyre, egészen nyilvánvaló, hogy Ukrajna ebből a háborúból független, erős, fejlettebb gazdasággal rendelkező és nyugat felé tekintő [looking west] országként fog kikerülni.
UgyanakkorMiller újból leszögezte, hogy Oroszország kezdettől fogva nemcsak azt akarta, hogy Ukrajna Kelet felé forduljon [orient itself to the East], hanem azt is, hogy Oroszországhoz tartozzon.
Emlékezzenek vissza, hogy Putyin totális hódító háborúként kezdte el mindezt, és el akarta foglalni Ukrajnát.
Továbbra is támogatni fogjuk Ukrajnát… ameddig csak kell. De ez nem jelenti azt, hogy a katonai támogatás ugyanolyan szintű lesz, mint 2022-ben és 2023-ban volt.
Az Egyesült Államok segíteni akarja Ukrajnát abban, hogy a saját két lábára álljon és fejlessze ki a saját katonai-ipari bázisát, hogy függetlenül tudja finanszírozni, előállítani és megvásárolni a fegyvereit, és ne kelljen a korábbi szintű további támogatásért folyamodnia.
De most még nem tartunk itt, és ezért annyira kritikus fontosságú, hogy a kongresszus fogadja el a [Biden elnök által tavaly októberben előterjesztett 61 milliárdos] pótlólagos finanszírozási javaslatot, mivel még nem tartunk ott, hogy Ukrajna csak önmagára támaszkodva megvédhesse magát. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Ebből a diplomáciai szövegből én a következőket olvasom ki: az amerikaiak elképzelése szerint Ukrajna a háború végeztével független és nyugati orientációjú ország lesz, de sem a Nato-nak nem lesz tagja, sem olyan biztonsági garanciákat nem fog kapni, amelyek automatikusan kiterjesztenék rá az amerikai nukleáris védőernyőt, mert Amerika később sem akar háborús, és különösen nem atomháborús konfliktusba keveredni Oroszországgal. Az Egyesült Államok egy olyan erős, fejlett gazdasággal és saját hadiipari bázissal rendelkező Ukrajnában érdekelt, amely képes arra, hogy megvédje magát, ha a jövőben esetleg újabb orosz támadás érné, de további jelentős amerikai katonai és és egyéb költségvetési támogatásra nem számíthat.
Ami most a Biden elnök által igényelt és még függőben lévő 61 és fél milliárd dolláros ukrán katonai támogatás[27] kongresszusi megszavazását illeti, ennek az esélyei nem valami rózsásak. Mivel számos republikánus szenátor és képviselő azt szeretné, hogy az összesen 106 milliárdos csomag Izraelre eső részét válasszák le az Ukrajnát illető részről, ráadásul az egész kérdés össze van kapcsolva a republikánusok számára döntő fontosságú és a jelenlegi feszült belpolitikai helyzetben megoldhatatlannak tűnő mexikói határrendészeti, valamint bevándorlási problémával, itt már az amerikai belpolitika prioritásai érvényesülnek, a republikánusok szerint ugyanis bármiféle megállapodást el kell utasítani, ha az a novemberi elnökválasztás előtt megerősítheti Joe Biden pozícióját .
Hogy ez mennyire így van, az kiderül[28] az egyik texasi republikánus képviselő CNN-nek adott alábbi nyilatkozatából:
Hadd mondjam el önöknek, hogy most éppen piszkosul semmit sem akarok tenni azért, hogy segítsek egy demokratának, és hogy növeljem Joe Biden népszerűségét. Nem fogok segíteni a demokratáknak abban, hogy próbáljanak javítani ennek az embernek a szörnyű népszerűségi mutatóján. Nem fogom ezt megtenni. Miért is tenném?
Gondom, Xi Jinping kínai elnök főként az ilyen jelenségek miatt gondolhatja azt, amikor a kínai konfuciánus szocializmus modernizálásának a problémáival viaskodik, hogy semmi esetre sem a nyugati típusú demokrácia modelljéhez kell inspirációért folymodnia.
De térjünk vissza Ukrajnához. John Kirby nyugalmazott admirális, aki a Nemzetbiztonsági Tanács stratégiai kommunkációjáért felel, közölte, hogy az Egyesült Államoknak elfogyott az Ukrajna katonai támogatására szánt pénze, és ha a kongresszus nem hagyja jóvá a 61 milliárdos csomagot, a további biztonsági támogatás leáll.
Ami pedig a 2024-ben 29 milliárdos finanszírozási hiánnyal számoló ukrán költségvetés megtámogatását és Ukrajna gazdasági talpraállítását illeti, ebben Washington arra számít, hogy majd EU-s szövetségesei fogják megoldani a kérdést, mégpedig azzal, hogy az Orosz Nemzeti Bank zárolt számláin levő eszközöket, mintegy 300 milliárd dollárt, az ukránok rendelkezésére bocsátják. Amerikának azért volna kényelmes ez a megoldás, mert az ottani befagyasztott pénzeszközök értéke csak mintegy 4 milliárd dollár.
Ukrajna természetesen egyetért a dologgal, de mivel ez példátlan lépés volna, és a nemzetközi szabályok értelmében lopásnak minősülne, hiszen a nyugati államok nincsenek hadiállapotban Oroszországgal, a vezető EU-tországok, az Európai Központi Bankkal együtt, ellene vannak.[29]
24. 01. 09.
Ivo Daalder, a Chicago Council on Global Affairs főigazgatója, akinek a véleményére oda szoktak figyelni a Fehér Házban, így látja a helyzetet:
Fogytán az idő.
A január közepén elkezdődő előválasztásokkal Donald Trump republikánus elnökjelöltsége a hónap végére kész ténnyé válhat. És a kongresszus republikánusai akkor szorosan fel fognak zárkózni mögötte – leállítva az Ukrajnának szánt segélyt.
Az ukrajnai katonai segély tekintetében az Egyesült Államok szerepe egyedülálló. A segélyek több mint fele az óceán túlsó partjáról jött, és Európa nem tudja pótolni ezt a hiányt. Ukrajna teljes mértékben viselni fogja ennek a következményeit, mivel sem az 1000 klométeres frontot nem tudja tartani, sem a városait nem tudja a rakétatámadásoktól megvédeni az amerikai támogatás nélkül.
Röviden, az ukrajnai háború 2004 első felében elveszhet.
Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter ugyanezt még tavaly októberben, egy szenátusi meghallgatáson sokkal direktebb módon fogalmazta meg :
Garantálni tudom, hogy a támogatásunk nélkül Putyin sikeres lesz.
Közben a másik, közel-keleti háború immár nem csak a közfigyelmet tereli el Ukrajnáról, hanem a Biden-kormányzat tisztviselőit is arra kényszeríti, hogy számoljanak a gázai háború egyre valószínűbb regionális konfliktussá való kibővülésével, és konkrét terveket dolgozzanak ki arról, hogyan tud erre az Egyesült Államok válaszolni[30].
Washington mind az Ukrajna, mind pedig az Izrael által vívott háborút támogatja, de a támogatás szintje távolról sem azonos. Ez nemcsak abból fakad, hogy Izrael Amerika egyik kulcsfontosságú szövetségese, Ukrajna pedig csupán fontos kelet-európai stratégiai partnere, hanem abból is, hogy a Nato hatókörén kívüli Kelet-Európa (Belarusz, Ukrajna és Moldova) nem létfontosságú térség az Egyesült Államok számára, a Közel-Kelet viszont még mindig az. Ezért van, hogy az előbbiekben (Oroszország miatt) nem óhajt katonailag közvetlenül beavatkozni, az utóbbiban viszont bármelyik pillanatban beavatkozhat, ha úgy ítéli meg, hogy Izrael veszélybe kerül, vagy Irán a jemeni hutikon és a libanoni Hezbollahon túl például Irakra is kiterjesztené a befolyását.
2024. 01. 10.
Amerika közel-keleti jelenlétének és kvázi-hegemóniájának a problematikusságát és romló perspektíváit[31] most mellőzve, végül még csak azt emelném ki, hogy Oroszország az Ukrajnában előbb-utóbb bekövetkező tűzszünetet követően nagy valószínűséggel nemcsak a birtokában lévő kelet-és dél-ukrajnai területeket fogja megőrizni, de valószínűleg azt is el fogja érni, hogy Ukrajna nem lesz a Nato tagja. És azt is nehezen tudom elképzelni, hogy Amerikától vagy bármelyik európai szövetségesétől kaphat-e olyan kétoldalú biztonsági garanciát, amely jogilag kötelező erejű lesz, azaz kötelezné a szóban forgó országot arra, hogy fegyveresen is beavatkozzon Ukrajna mellett egy esetleges önvédelmi háborúba.
Hogy ez milyen, előre nem látható, azaz „még meg nem történt” lépésekre fogja késztetni vagy kényszeríteni Ukrajnát, azt csak találgatni lehet. De az biztos, hogy ezek legalább olyan „meghatározó szerepet” fognak játszani Amerika és az egész Nyugat megítélésében, mint maga az orosz invázió.
[1] Fergusont először 2016. december 27-én idéztem és kommentáltam (ebben a blogban), amikor Trump várható külpolitikájáról és az orosz kérdésről írt.
[2] https://www.wsj.com/podcasts, 2023. dec. 7. A megadott linken a beszélgetés átirata is olvasható.
[3] Lásd ezzel kapcsolatban a Times of Israel cikkét a három menekülő izraeli túsz lelövésének körülményeiről, amiért az izraeli vezérkari főnök vállalta a felelősséget.
[4] Az 1973-as Jóm kippúri háború idején.
[5] A „rendkívül aktív és egyre befolyásosabb” Elbridge Colbyról legutóbb 2023. szeptember 22-én írtam, többek között azt, hogy „bizonyára komoly szerepe lesz bármilyen elkövetkező republikánus adminisztráció védelmi stratégiájának a kidolgozásában és végrehajtásában”.
[6] Ferguson ezt a fordított szereposztást már egy 2021. márciusi Bloomberg-kommentárjában is felvetette (A Taiwan crisis may mark the end of the American Empire). Lásd erről Meghalni Tajvanért? című 2021. március 30-i bejegyzésemet.
[7] Lásd erről Stratégiai ambiguitás című 2021. május 21-i bejegyzésemet.
[8] Paul Kennedy A nagyhatalmak tündöklése és bukása című 1988-ban (!) megjelent könyvében a következőket írta: „Az Egyesült Államokat fenyegető veszély nagyon is ismerős a korábbi nagyhatalmak tündöklésével és bukásával foglalkozó történészek számára. Ezt a veszélyt, durván, ’birodalmi túlterjeszkedésnek’ nevezhetjük, vagyis a washingtoni döntéshozóknak azzal a kínos és makacs ténnyel kell szembenézniük, hogy az Egyesült Államoknak jelenleg szerte a világon sokkal több érdekeltsége és kötelezettsége van, mint amennyinek az ország, erejét tekintve, egyidejűleg eleget tud tenni.” (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 483.)
[9] Mariana Budjeryn: Inheriting the Bomb. The Collapse of the USSR and the Nuclear Disarmament of Ukraine. John Hopkins University Press. 2022.
[10] Ted Galen Carpenter: Ukraine: Washington’s bellicose security client. Treating Ukraine as an ally creates serious and growing perils for the American people. The National Interest, 2021. aug. 30.
[11] Taxi drivers, schoolteachers, bankers: Meet the Ukrainian Guerrilla Army preparing to fight Russia. buzzfeednews.com, 2021. dec. 21.
[12] David Ignatius: Biden wants to turn Ukraine into a porcupine. WP, 2022. jan. 6.
[13] Vö. Remarks by President Biden on Russia’s unprovoked and unjustified attack on Ukraine. whitehouse.gov, 2022. febr. 24.
[14] George E. Bogden: Deceit, dread, and disbelief: The story of how Ukraine lost its nuclear arsenal. The National Interest, 2023. okt. 27.
[15] Az „assurance” biztosítékot, határozott ígéretet, szavatolást jelent. Mivel a „biztonsági biztosíték” magyarul nem hangzik valami értelmesen, úgy döntöttem, hogy a „security assurance”-t „biztonsági ígéret”-nek fordítom, mert az „ígéret”, mint tudjuk, szép szó.
[16] Vö. Steven Pifer: The Trilateral Process: The United States, Ukraine, Russia and Nuclear Weapons. Brookings, 2011. máj. 9. 17-23, valamint a 44. és 64. lábjegyzet. A dolgozat Függelékében szerepel mind a Háromoldalú nyilatkozat (Trilateral Statement), mind a Budapesti memorandum szövege.
[17] Ezen az 1994 januári brüsszeli csúcsértekezleten hirdették meg a Partnerség a békéért (PfP) programját.
[18] Lásd a 13. jegyzetet.
[19] Lásd erről Civilizációk összecsapása, civilizációk csődje című 2001-es írásomat, amelyet Az afgán csomó című bejegyzésemben tettem elérhetővé. Ott megemlítettem azt is, hogy a cikk eredetileg a Népszabadságban és a kolozsvári Provinciában jelent meg, de előbbinek a linkje „már nem elérhető”. Azóta sajnos a Provincia is eltűnt a netről. Sic transit gloria mundi.
[20] Vö. George Kennan: A fateful error. NYT, 1997. febr. 5. Lásd még Elszánt önmérséklet című 2022-es bejegyzésem 1. lábjegyzetét, amelyben Kennan 1998-as, még keményebb cikkét is idézem, és a Geopolitikai napló 2021. január 28-i bejegyzését, amelyben a szelektív Nato-bővítést annak idején támogató álláspontomra is kitérek.
[21] Document 02. Strategy for Nato’s expansion and transformation. Sep 7, 1993. nsarchive.gwu.edu, 2018. márc. 16.
[22] Az összehasonlítás kedvéért felsorolom a tényleges menetrendet. 1999: Lengyelország, Csehország, Magyarország; 2004: Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovákia, Románia, Szlovénia, Bulgária; 2009: Horvátország, Albánia; 2017: Montenegro; 2020: Észak-Macedónia; 2023: Finnország; 2024: Svédország. – Ukrajnának és Grúziának 2008-ban kilátásba helyezték a Nato-tagságot, de konkrét meghívást nem kaptak.
[23] Vö. John J. Mearsheimer: The Case for a Nuclear Deterrent. Foreign Affairs, 1993. jún. 1.
[24] Lásd in: Katerina Belenkina, Miklós Zsámboki: Nuclear disarmament and the Budapest Memorandum: “the Arrival of a safer era for the world”? http://www.osaarchivum.org
[25] Ella Libanova: Ukraine’s demography in the second year of the full-fledged war. wilsoncenter.org, 2023. júl. 14.
[26] 2023 decemberében Serhii Marchenko ukrán pénzügyminiszter kijelentette, hogy „Ukrajna kimerítette belső lehetőségeit katonai szükségleteinek finanszírozására”, Yulia Svyrydenko miniszterelnökhelyettes és gazdasági miniszter pedig azt mondta, hogy Ukrajna kénytelen lesz a közalkalmazottaknak és a nyugdíjasoknak járó kifizetéseket beszüntetni amennyiben az EU és az Egyesült Államok nem folyósítja a megígért pénzügyi segélyt. – Ukrajna 2022-ben 31,1 milliárd, 2023-ban pedig 42,5 milliárd dollárt kapott az állami költségvetése számára az Egyesült Államoktól, az EU-tól, az IMF-től, Japántól, Kanadától és más országoktól és szervezetektől. Ezek az összegek nem tartalmazzák az országnak nyújtott katonai és humanitárius segélyt. 2024-ben pedig 37 milliárd dolláros külső költségvetési támogatásra lesz szüksége.
[27] A kongresszus 2022 februárja óta eddig 113 milliárd $ katonai segélyt szavazott meg Ukrajnának.
[28] A border deal to nowhere? House GOP ready to reject Senate compromise on immigration. edition.cnn.com, 2004. jan. 3.
[29] Vö. US runs of out money to help Ukraine. intellinews.com, 2005. jan. 5. Nicholas Mulder, a Cornell University tanára elég nyomós érveket sorakoztat fel a Financial Timesban a mellett, hogy a Nyugat saját magának ártana azzal, ha a befagyasztott orosz pénzeszközöket lefoglalná. „A szabályokon alapuló rend hívei – írja a szerző – a saját hitelességüket rombolják le, ha Moszkva bűnösségére a saját illegális lépéseikkel válaszolnak. Ez a viselkedés fel fogja gyorsítani a háború és a béke közötti határok eltűnését, elidegenítene sok, a szankciós koalíción kívüli államot, és szétmállasztaná annak a világnak az egyik építőkövét, amelyet állítólag védelmezni akarnak.”
[30] Vö. The war in Gaza may widen. The Biden admin is getting ready for it. Politico, 2024. jan. 4.
[31] Két friss hír ezzel kapcsolatban: Safadi jordániai külügyminiszter közölte amerikai kollégájával, hogy a háború utáni Gáza egy átfogó megoldás része kell hogy legyen, amely Gáza, a Nyugati Part és Kelet-Jeruzsálem egységén alapul. Ez az Egyesült Államok és Szaud-Arábia által deklaratív szinten támogatott elképzelés egy lehetséges és életképes palesztin államról ma már teljesen irreális, és Izraelben nemcsak Netanjahu van ellene, de a valószínű új miniszterelnök, Benny Gantz sem akar hallani róla. A másik hír talán még nagyobb horderejű: az iraki miniszterelnök tárgyalásokat kezdeményez Washingtonnal az Irakban lévő 2500 amerikai katona kivonásáról, mert helyre akarja állítani „az ország teljes nemzeti szuverenitását”.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2024. január 10-én.
