Ukrajna fel fog lázadni Amerika ellen, és őt, valamint a „Nyugat”-ot, úgy ahogy van, fogja hibáztatni a vereségéért.
2023. 11. 28.
George Friedmant 2022. május 22-én, Fölény és zsákutca című bejegyzésemben idéztem utoljára, amikor ő Párizsban, látva a „számtalan ukrán zászlót lobogni”, ott, „ahol valamikor Amerika-ellenes tüntetők álltak”, euforikus hangulatban tett hitet „az euro-amerikai civilizáció” mellett, amely „most szemben áll a barbárokkal”.
Hát igen, az amerikai globális hegemónia hívei ekkor, „az ukrajnai ’sikeres’ háború közepette” és Finnország és Svédország Nato-csatlakozási szándékának bejelentése nyomán valóban úgy érezhették, hogy „Amerika világhatalmi pozíciójával minden a legnagyobb rendben van”.
Az ukrajnai háború eszébe juttatott a világnak egy megkerülhetetlen tényt – idéztem ugyanitt David Ignatiust, a Washington Post kommentátorát[1] –: Amerika – katonai erejének, hírszerzési dominanciájának és stratégiai partnerségeinek köszönhetően – nyomasztó fölényben van. A világ most más, mint amilyen február 24-e előtt volt, és egyelőre Amerika akarata érvényesül benne [it’s going America’s way].
Susan P. Glasser pedig így számolt be a két friss északi szövetséges, Finnország és Svédország miniszterelnökének Fehér Ház-i látogatásáról[2]:
„Két évszázados katonai el nem kötelezettség után Svédország új útra lépett” – mondta Magdalena Andersson svéd miniszterelnök. Vagyis Putyin háborúja kiváltott egy két évszázadban egyszer előforduló eseményt.
Ivo Daalder, aki Nato-nagykövet volt Obama elnöksége idején, amikor nemrég szót váltottunk, „a február 24-i sokk”-ot emlegette. Ezt a dátumot, amikor Putyin megindította a szomszédja elleni háborút, ez most már világos, nemcsak Ukrajna és Európa, de Washington is olyan pillanatként élte meg, amely mindent megváltoztatott. Ezen túl hosszú évekig „február 24-e előtt”-ről és „után”-ról fogunk beszélni.
Nos, azóta eltelt másfél év, és Ukrajna a politikai rutin részévé vált, „routinized”, ahogy Friedman fogalmaz[3] november 21-én megjelent újabb írásában. Az eufória helyébe a mérlegelés lépett: „Mivel egyik fél sincs egyértelmű előnyben, kompromisszumra van szükség.” Friedman felhívja a figyelmet arra, hogy Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter november 20-i kijevi látogatása[4] nem katonai, hanem politikai szempontból fontos, amennyiben a kabinet tagja feltehetően arra hívta fel az ukrán vezetők figyelmét, hogy „Ukrajna épp olyan rossz helyzetben van, mint Oroszország, és hogy mindkét félnek egyre szűkebbek a lehetőségei mind a remélt eredmények, mind pedig háborús képességeik tekintetében”.
Bár nincs semmilyen személyes ismeretem a dologról – teszi hozzá –, feltételezem, hogy Kijev megpróbál majd a konfliktus befejezéséről tárgyalni. Az a gyanúm, hogy ez sok ukránnak nem jelentene problémát. A háború befejezése Oroszország számára biztosítana valamilyen megnövelt ütköző zónát, anélkül, hogy túl közel engednék az Ukrajnával határos Nato-országokhoz. Ukrajna nem fog győzni, de Oroszország sem. Világos, hogy tanácskozások vannak folyamatban valamilyen szinten Oroszország és az Egyesült Államok között. Hogy az én megoldásom előnyös-e, az kétséges. Az viszont nem, hogy közel vagyunk (hónapokban kifejezve) a háború végéhez. Talán a világ viszonylagos közömbössége Ukrajnával és Oroszországgal szemben jelzésértékű lesz mind a két fél számára.
2023. 11. 30.
Ivo Daalder volt Nato-nagykövet és a Chicago Council on Global Affairs főigazgatója szintén fordulatra számít, de ő nem a háború végét, hanem Ukrajna és a Nyugat kapcsolatának új alapokra helyezését prognosztizálja. Vagyis pontosan arról ír, amiről Friedman hallgat: Ukrajna jövendő státusáról[5]:
Miközben Oroszország Ukrajna elleni háborúja tovább dühöng, nem valószínű, hogy a két ország bármelyike áttörést érhet el ebben az évben – vagy akár jövőre. De ez nem jelenti azt, hogy hamarosan véget ér. Moszkva és Kijev nem akar a háború végéről tárgyalni, de még egy befagyott konfliktussal sem fogja beérni.
A harc mindenképpen folytatódni fog.
Ez azt jelenti, hogy a Nyugat konfliktussal kapcsolatos stratégiájának a jelenlegi patthelyzet valóságából kell kiindulnia. Ne arra számítson, hogy Ukrajna területe legnagyobb részét vagy az egészét katonai eszközökkel szerezheti vissza, hanem arra összpontosítson, hogy Ukrajna nyugati jövőjét biztosítsa.
Egyelőre azonban tudomásul kell venni azt, hogy a végén még a jelenlegi patthelyzet is vereséghez vezethet. Az idő Moszkvának dolgozik még akkor is, ha a Nyugat katonai seítsége folyamatos lesz. Megpróbál tovább kitartani Ukrajnánál és támogatóinál. Ezért elengedhetetlen, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei meggyőzzék Ukrajnát, hogy valójában nem ez a helyzet.
Ennek pedig az a legjobb módja, hogy Ukrajnának hitelt érdemlő biztonsági garanciákat ajánlunk fel, ami világossá teszi Moszkva számára, hogy soha nem lesz képes az ország többi részét elfoglalni. A Nato vezetői már bejelentették, hogy „Ukrajna jövője a Nato-ban van”. De nemcsak megosztottak etekintetben, de a csatlakozási folyamat is éveket vesz igénybe.
Ennélfogva Washingtonnak és európai kulcs-szövetségeseinek azonnali és kötelező erejű kétoldalú biztonsági garanciákkal kell ellátniuk Ukrajnát – vagy legalább az általa jelenleg ellenőrzött területet –, hogy ezt a kérdést megoldják. Miután Finnországot és Svédországot 2022-ben meghívták a Nato-ba, ugyanígy cselekedtek.
Az ukrajnai háború inkább szól az ország politikai jövőjéről, mint a területéről. És ha Ukrajnát kézzelfogható biztonsági garanciákkal látjuk el, az meg fogja értetni Oroszországgal, hogy soha nem lesz beleszólása Ukrajna jövőjének a meghatározásába. (Kiemelések tőlem – M.G.)
2023. 12. 02.
Végül nézzünk meg egy olyan elképzelést is, amelynek szerzője, Anatol Lieven, a Quincy Institute for Responsible Statecraft Eurázsia-programjának a vezetője úgy véli, hogy Washington nem elégedhet meg a színfalak mögötti tárgyalások szorgalmazásával, miközben a nyilvánosság előtt azt hangoztatja, hogy csak Kijev tárgyalhat[6].
Íme:
A tűzszünet és a béketárgyalások egyre inkább elkerülhetetlenné válnak Ukrajna számára. Valóban, ha a harcok a jelenlegi frontvonalak mentén fejeződnének be, Ukrajna több mint 80 százaléka teljesen független és Oroszországgal szemben élesen ellenséges lenne, és szabadságában állna, hogy mindent megtegyen azért, hogy egyre közelebb kerüljön az Európai Unióhoz.
Tekintettel a Kreml eredeti célkitűzésére és Oroszország Ukrajna fölötti uralmának a történetére az elmúlt 300 év folyamán, ez nem ukrán vereség volna, hanem egy hatalmas ukrán győzelem. Ha viszont a háború meghatározatlan ideig folytatódik, valós esélye van annak, hogy az ukrán ellenállás összeomlik, vagy az élőerő kimerülése miatt, vagy azért, mert az erősítések lehetővé teszik Oroszország számára, hogy újból megnyissa az észak-ukrajnai frontot, ahonnan a múlt évben visszavonult, és amelyet Ukrajna a rendelkezésére álló csapatokkal nem tud megvédeni.
Ezt felismerve a Biden-adminisztráció jelentések szerint nem nyilvánosan azt tanácsolta az ukrán kormánynak, hogy kezdjen el tárgyalni Oroszországgal. Kijev azonban rendkívül nehezen kezdeményezhetne ilyen tárgyalásokat, hiszen Zelenszkij elnök és más ukrán vezetők ismételten kinyilvánították, hogy nem tárgyalnak Putyinnal, és még egy átmeneti megállapodást is csak akkor tudnának elfogadni, ha az oroszok teljesen kivonulnának minden olyan területről, amelyet 2014 óta elfoglaltak. Az ultranacionalista csoportok szenvedélyesen elleneznek bármifajta kompromisszmot. Az orosz kormány pedig természetesen most nem érdekelt egy ideiglenes tűzszünetben, hiszen úgy látja, hogy az idő neki dolgozik.
Ilyen körülmények között Washington nem elégedhet meg a színfalak mögötti tárgyalások szorgalmazásával, miközben a nyilvánosság előtt azt hangoztatja, hogy csak Kijev tárgyalhat. Az sem bölcs dolog, ha bármilyen diplomáciai kezdeményezést az egy év múlva esedékes amerikai elnökválasztás utánra halasztanának abban a reményben, hogy mind az ukrán hadsereg, mind pedig az amerikai támogatás ki fog addig tartani, és hogy így a választási kampány kellős közepén elkerülhető lesz egy kínos pálfordulás.
Ukrajna valószínűleg nem fog tudni ilyen hosszan kitartani, és egy nagy, további jelentős ukrán területek elfoglalásával együtt járó orosz siker a Biden-kormányzatot nagyon nehéz választás elé állítaná: fogadja el Ukrajna vereségét, ami súlyos megaláztatás volna az Egyesült Államok és a Nato számára, vagy közvetlen beavatkozással fenyegessen és kockáztasson egy atomháborút Oroszországgal.
Ráadásul, mint az izraeli és gázai katasztrófa is bizonyítja, sohasem bölcs dolog abban bízni, hogy egy olyan eredendően ingatag helyzet, mint az Ukrajnáért folytatott amerikai-orosz küzdelem stabil maradhat.
Amerikának kezdettől fogva aktívan részt kell vennie a békefolyamatban, ha azt akarjuk, hogy a tárgyalásoknak legyen esélyük is a sikerre. Csak az amerikai adminisztráció képes elegendő nyomást gyakorolni az ukrán kormányra, és tud kellően hiteles biztonsági garanciákat nyújtani a számára. És csak Washington képes azzal fenyegetni Moszkvát, hogy az Ukrajnának nyújtott masszív amerikai katonai és gazdasági segély egy ideig még folytatódni fog, és ajánlhat fel ezzel egyidejűleg kompromisszumokat az Oroszország számára létfontosságú tágabb vetületű kérdésekben.
Ha azt akarjuk, hogy Moszkva leüljön a tárgyalóasztalhoz miközben a katonai helyzet számára kedvezően alakul, biztosítani kell arról, hogy Washington kész komolyan tárgyalni egy olyan végső megoldásról, amely tartalmazza Ukrajna semlegességét (a nemzetközi biztonsági garanciákkal együtt természetesen), az európai fegyveres erők kölcsönös korlátozását, és a senkit sem kizáró európai biztonsági rendszer valamilyen formáját.
Egy ilyen kapcsolatfelvétel kezdeményezése rendkívül nehezére esne a Biden-kormányzatnak, mivel ismételten ígéretet tett az ukrán győzelemre, és folyamatosan hangoztatta, hogy csak Ukrajna tárgyalhat a békéről. Ezért külső segítségre lesz szüksége ahhoz, hogy béketárgyalásokat kezdjen Oroszországgal.
Az adminisztrációnak ennélfogva bizalmasan meg kell keresnie Indiát, Brazíliát és a „Globális Dél” más vezető országait, és arra kell bizatnia őket, hogy erős kollektív felhívást tegyenek közzé a tűzszünet és a béketárgyalások érdekében. Így aztán a tárgyalásokat kezdeményezve Washington úgy léphetne fel, mint aki engedelmeskedik a globális többség akaratának. Ez ellensúlyozhatná valamelyest azt a katasztrofális hatást is, amelyet a gázai háború Amerikának a „Globális Déllel” fenntartott kapcsolatára gyakorolt. Az Egyesült Államoknak az európai szövetségesek körében is támogatókat kell találnia a békeerőfeszítések számára. .
Kína teljes körű részvétele szintén alapvető fontosságú, ha azt akarjuk, hogy a békefolyamat sikerrel járjon. Kína Moszkvára gyakorolt befolyása döntő lehet abban, hogy Oroszországot rá lehessen bírni maximális ukrajnai ambícióinak a feladására és a kompromisszumos béke elfogadására. Az Egyesült Államok és Kína közötti veszélyesen növekedő feszültségek közepette egy ilyen washingtoni meghívás azt jelezheti Peking számára, hogy Washington kész elfogadni Kínát mint partnert és mint a globális kérdések megoldásának legitim szereplőjét.
Mindez nem lesz könnyű, és Washington erős kísértést fog érezni arra, hogy hagyja a dolgokat továbbsodródni, abban a reményben, hogy majd történni fog valami, ami lehetővé teszi az amerikai diplomácia számára, hogy megússza ezt az egészet. Ezt az utat választani azonban tragikus hiba volna, és egyet jelentene mind Ukrajna, mind pedig az Egyesült Államok létfontosságú érdekeinek az elárulásával. A háború jelenlegi menete katasztrófa felé vezet. Csak az Egyesült Államok változtathat ezen, de ehhez nagyon sok segítségre lesz szüksége a barátai részéről. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2023. dec. 4.
Fölény és zsákutca című, föntebb (2023. 11. 28. ) már idézett másfél évvel ezelőtti írásomat a következőkkel zártam:
2022. máj. 22.
Kyrylo Budanov vezérezredes, az [ukrán] katonai hírszerzés főnöke válaszolt a tűzszünetet javasoló Austinnak és a Politico szerint Moszkvával tárgyalni akaró Jake Sullivannek:
„Nem ismerek semmilyen más határt az 1991-es határokon kívül. Ki kényszerítheti rá Ukrajnát arra, hogy fagyassza be a konfliktust? Ez valamennyi ukrán háborúja, és ha van valaki a világon, aki azt hiszi, hogy megszabhatja [dictate] Ukrajna számára, hogy milyen feltételek mellett védheti vagy nem védheti meg magát, akkor az súlyosan téved.”
Az természetesen elképzelhető, hogy amennyiben az oroszok megadásra kényszerítik [a Donyeckben és Luhanszkban harcoló ukrán katonákat]… néhány ukrán katonai és politikai vezető gondolkodóba esik. De az semmi esetre sem, hogy az ukrán jusqu’au bout-tisták ezt, csak úgy minden további nélkül tudomásul veszik. És az sem lehetetlen, hogy ha a Fehér Ház netán segítene a kiutat kereső ukrán vezetőknek a gondolkodásban, Budanovék – washingtoni támogatóikat maguk mögött tudva – Bidennel is dacolnának.
Ez bizony olyan geopolitikai zsákutca, amely igencsak megtépázhatja a „nyomasztó fölény”-ét elégedetten szemlélő amerikai világhatalom vezető szerepét.
2022. máj. 25.
Ha az oroszok donbaszi térnyerésével Ukrajna kettéosztása újból valószínűvé válik, nem beszélhetünk semmiféle nyugati (amerikai) győzelemről. Erre én kezdettől fogva számítottam (igaz, nagyobb orosz ellenőrzés alatti területet szem előtt tartva), de az oroszok súlyos stratégiai és taktikai hibái miatt (túl széles fronton támadtak, irreális háborús célokkal, a felkészültségük pedig csapnivaló volt) nem volt mit írni erről. Most az ukránok donbaszi pozíciói veszélybe kerültek, tehát újból aktuális lehet a kérdés.
Mit tehetek ehhez hozzá ma, 2023. december 4-én?
Ami harci helyzetet illeti, a déli fronton semmi érdemleges mozgás, de az elmúlt héten az oroszok Donyecktől délnyugatra elfoglaltak egy kisebb, de fontos települést, Donyecktől északnyugatra, a megerősített Avdiivkában pedig, ahol Ukrajna legnagyobb kokszoló üzeme található megpróbálják bekeríteni az ottani ukrán csapatokat.
A Reuters szerint:
Mivel Oroszországnak az a célja, hogy a két keleti oblasztyot, Donyecket és Luhanszkot teljesen ellenőrzése alá vonja, amelyet – két további tartománnyal együtt – már annektált, anélkül, hogy teljes egészében elfoglalta volna őket, Avdiivkát mindkét fél kulcsfontosságúnak tartja.
Avdiivkát Donyeck város kapujának tekintik, amely tizenöt kilométerre van a tartományi központtól, amelynek a lakóterületeit orosz tisztségviselők szerint rendszeresen tűz alatt tartják az ukránok..
Avdiivka elfoglalása növelheti az oroszok morálját és pszichológiai csapást mérhet az ukrán erőkre.
Mivel az egyre feszültebbé váló ukrán belpolitika várhatói fejleményeire külön bejegyzésben fogok kitérni, most csak annyit szeretnék jelezni, hogy Kijevben a több mint 18 hónapja harcoló katonák hazaengedését követelik a tüntetők, Nyugaton pedig egyre többen írnak és beszélnek arról, hogy Ukrajna vesztésre áll (lásd itt , itt és itt). Maga Stoltenberg Nato-főtitkár is kritikusnak minősítette egy német tv-interjúban az ukrajnai helyzetet.
Ebben a valóan kritikus helyzetben kell megvizsgálnunk George Friedman (2023. 11. 28.), Ivo Daalder (2023. 11. 30.) és Anatol Lieven (2023. 12. 02.) fentebb ismertetett javaslatait.
Azt maga Friedman is elismeri, hogy az ő „megoldása” (az Oroszország és az Egyesült Államok között „valamilyen szinten” folyamatban lévő tárgyalások nyomán „a háború befejezése Oroszország számára biztosítana valamilyen megnövelt ütköző zónát, anélkül, hogy túl közel engednék az Ukrajnával határos Nato-országokhoz”) nem feltétlenül „előnyös”, de a fő probléma nem ez vele, hanem az, hogy úgy gondolja: Amerika mint hegemón pozícióban lévő világhatalom, és nem utolsósorban mint európai hegemón egyáltalán tehet egy ilyen, kissé hányaveti módon megfogalmazott ajánlatot, és Oroszország, valamint Ukrajna azt minden további nélkül el is fogadná.
Az amerikai globális hegemónia kérdésességét most mellőzve, csak annyit szögeznék le, hogy az Egyesült Államok európai hegemóniájáról sem beszélhetünk. Mindenekelőtt azért nem, mert a geopolitikai értelemben vett Kelet-Európa, vagyis a Nato határvonalától keletre elterülő Ukrajna, Belarusz és Oroszország nyugati határvonalának a kijelöléséért Ukrajnában folyó háború jelenleg úgy áll, hogy ebben a Kelet-Európában továbbra is Oroszország marad a hegemón hatalom. Továbbá azért sem, mert Nyugat- és Kelet-Közép-Európában pedig gyakorlatilag máris kialakult egy geopolitikai vákuum vagy zűrzavar, amelyet pillanatnyilag elfed az Amerikába kapaszkodó kétségbeesett kapálózás. De ez csak addig fog tartani, ameddig az ukránok kitartanak, és akkor az a bizonyos kelet-európai határvonal valahol Ukrajnán belül fog meghúzódni.
De ez nem egy „mérsékelt területvesztést” fog „a Donyeck-medencében” jelenteni, mint Friedman a november 21-én megjelent írását követően őt megkérdező Indexnek elmondta, hanem minimum a Donyecket a Krímmel és a Dnyeperrel összekötő déli szárazföldi híd Oroszországnak való átengedését is.
Ez pedig – mint A győzelem kritériuma című 2022. június 6-i bejegyzésemben is leszögeztem – mindenképpen orosz győzelmet fog jelenteni. Itt idéztem (2022. 06. 06.) a Chicagói Egyetemen nemzetközi kapcsolatokat tanító Paul Poast professzortól a következőket:
Mint a nemzetközi kapcsolatok irodalma mutatja, a „győztes” meghatározásakor nem az számít, hogy valamelyik fél nem tudta elérni maximális céljait vagy hogy súlyos veszteségeket szenvedett.
Egyedül „a status quo megváltoztatása” számít.
Győztes „az az állam, amely az új területi status quo kedvezményezettje”. Pont.
Összegezve, ha a veszteségek ellenére Oroszország meg tudja tartani területi nyereségeit, akkor ő lesz a győztes. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Ez azt jelenti, hogy ha lesz győztes, akkor lesz– nyilván – vesztes is. Márpedig egy vesztes Ukrajna sokkal kényelmetlenebb, sőt veszélyesebb „partner” lesz az Egyesült Államok és Európa számára, mint egy győztes. Ez az Ukrajna fel fog lázadni Amerika ellen, és őt, valamint a „Nyugat”-ot, úgy ahogy van, fogja hibáztatni a vereségéért. Vagyis „a nyugati érdekek védelmében hősiesen harcoló” Ukrajna Nyugat- és Kelet-Közép-Európa fő káosz-generátorává fog válni. Így az amerikai hegemónia legalábbis kérdésessé válik az orosz hegemónia szféráján kívüli Európában is.
Ezzel tulajdonképpen már válaszoltam nemcsak Fridmannak, hanem Ivo Daaldernek és Anatol Lievennek is, akik egymástól nagyon is különböző módon ugyan, de valamilyen racionális megoldást keresnek az ukrajnai háború problémájára. A baj csak az, hogy mivel a háború nem racionális jelenség, a megoldása sem lehet ésszerű, mint azt az első világháború esetében is láttuk.
[1] David Ignatius: The new balance of power: U.S. and allies up, Russia down. WP, 2022. máj. 17.
[2] Susan P. Glasser: How Putin’s war remade Washington. Letter from Biden’s Washington. The New Yorker, 2022. máj. 20.
[3] Vö. George Friedman: Remember Ukraine? geopoliticalfutures.com, 2023. nov. 21.
[4] Austin, mint Arnaud Dubien, a moszkvai Observatoire franco-russe igazgatója megjegyzi, „néhány nappal a CIA főnökének kijevi látogatása után” utazott Kijevbe.
[5] Ivo Daalder: Stalemate best describes the state of war in Ukraine. By providing Kyiv with tangible security guarantees, Moscow would be made to understand it will never determine Ukraine’s future. politico.eu, 2023. nov. 27.
[6] Vö. Anatol Lieven: Biden’s role in Ukraine is clear now. resposiblestatecraft.org, 2023. nov. 29.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2023. december 4-én.
