Vállalja-e Európa a tényleges és nem csupán retorikai háborút Oroszországgal, mégpedig érdemi amerikai támogatás nélkül?

2025. 08. 30.

Európa soha nem volt még olyan kutyaszorítóban, mint amilyenben most van. Szögezzem le rögtön, hogy Európa alatt az Európai Uniót, valamint Nagy-Britanniát és Norvégiát értem, vagyis azokat az országokat, amelyeknek a politikai elitje vagy annak többsége országát a „Nyugat”-hoz tartozónak, Amerikát legfőbb szövetségesének, Oroszországot pedig legfőbb ellenségének tekinti.

Úgy tűnik, vége a szükségből erényt kovácsoló kincstári optimizmus korszakának, amelyben az EU minden eddigi válságát az egyre inkább elmélyülő integráció, az egyre szorosabbá váló unió ugródeszkájának lehetett tekinteni. Az ugyanis, ami most az ukrajnai háború európai támogatása, valamint az európai-orosz és az európai-amerikai kapcsolatok körül folyik, végeredményben nem más, mint az EU haláltusája, amivel az érintett nem hajlandó szembenézni, és ezzel csak súlyosbítja reménytelen helyzetét.

2025. 09. 02.

Bevezetőnek lássuk egy londoni osztrák katonai és egy német-brit Európa-szakértő álláspontját a jelenlegi helyzetről.

Franz-Stefan Gady augusztus közepén arról írt a Financial Times-ban[1], hogy Európa immár nem nézheti a pálya széléről az ukrajnai eseményeket.   

Egy 1991-es komédia kulcsmondatát idézve („Nincs olyan kérdés, amit ne lehetne ignorálni, ha valóban használjuk a fejünket.”) Gady arra mutat rá, hogy amikor Európának a háború és béke kérdésében kell kemény döntéseket hoznia, nem hajlandó egyszerű és alapvető kérdéseket feltenni, és teljességgel ignorálja azokat. 

Franz-Stefan Gady:

Az európai vezetők nem ültek az asztalnál, amikor Donald Trump találkozott Vlagyimir Putyinnal augusztus 15-én Alaszkában, pedig a csúcstalálkozónak jelentős következményei lehetnek az európai biztonság jövője szempontjából. El kell tehát dönteniük, milyen messze hajlandóak elmenni annak érdekében, hogy Ukrajna független ország maradhasson.

Az igazság pillanata hamarabb fog bekövetkezni, mint ahogy arra Európa fel van készülve. Ha a vezetők úgy döntenek, hogy egy független Nyugat-barát Ukrajna fennmaradása Európának alapvető érdeke, a legfőbb kérdés az lesz: mit akarnak tenni azért, hogy megvédjék Ukrajna szuverenitását?   

Az európai vezetők tökéletesen elsajátították a stratégiai ignoranciát. Amikor azok a tervek jönnek szóba, hogy a potenciális tűzszünetet követően európai katonai erőket kell Ukrajnába telepíteni, a cselekedni akarók koalíciója eddig még nem adott választ alapvető kérdésekre: pontosan mit is akarnak elérni több ezer katona kiküldésével, és mit hajlandók kockáztatni ezeknek a céloknak az elérése érdekében?  

Nyilván logisztikát, fegyverzetet és kiképzési szakértőket akarnak kihelyezni, hogy segítsenek helyreállítani Ukrajna szárazföldi erőit, légi felderítéssel segítenék az ukrán légierőt, és így tovább. A végső cél itt Ukrajna teljes körű felfegyverzése.

Mindez ésszerűen hangzik, de vajon el fogja-e ez rettentetni az újabb orosz agressziót, és elkerül-e egy újabb háborút? A válasz: valószínűleg nem. Mégpedig azért, mert ez a megközelítés inkább arra irányuló kísérletnek tűnik, hogy biztosítsák a további amerikai szerepvállalást Ukrajnában, nem pedig arra, hogy a közeljövőben aktívan elrettentsék Oroszországot.  

Ez a terv egy nagyon egyszerű igazságot tár fel, amellyel a zárt ajtók mögött tisztában vannak: az európai országok egyike sem szeretne – a retorikán túl – háborút kockáztatni Oroszországgal. Ha Moszkva úgy dönt, hogy teszteli a cselekedni akarók koalícióját, az nagyon hamar a nem-cselekvők koalíciójává alakulhat át. Az európai vezetők elmulasztották az állampolgároknak elmagyarázni, hogy Ukrajna milyen szerepet is játszik Európa biztonságának a fenntartásában, hogy ez miért fontos, és miért is kellene ezért közvetlen katonai konfrontációt kockáztatni Oroszországgal. Ez a mulasztás részben a populista visszahatástól való félelemmel magyarázható. De egyúttal a vezetők saját bizonytalanságát is tükrözi atekintetben, hogy érdemes-e egyáltalán vállalni ezt a kockázatot. (Kiemelések tőlem – M. G.)

Itt van a kutya elásva. Ha sem az európai vezetők (sem az őket ajnározó média- és szakmai elit), sem – még egyértelműbben – az európai lakosság nagy többsége nem akar háborúba keveredni Ukrajna miatt Oroszországgal, akkor miért szajkózzák éjjel-nappal, hogy „Ukrajna megvédése létfontosságú érdeke Európának”?[2] Nyilván azért, mert nagyon is tisztában vannak azzal, hogy Ukrajnához nem fűződik létfontosságú érdeke Európának, pontosabban az európai államoknak és az európai lakosságnak, de ahelyett, hogy az európai országok többségét kormányzó politikusok ezt a geopolitikai evidenciát tekintenék irányadónak, inkább az ideológiai preferenciáiknak megfelelő politikai retorikát részesítik előnyben.

És miért kapaszkodnak tíz körömmel Amerikába, ha egyszer nemcsak Trump szögezte le számtalanszor, hogy Ukrajna megvédése az európaiak, nem pedig az óceán túloldalán a saját pillanatnyi érdekeivel elfoglalt és a saját érdekeit egyre zűrzavarosabban képviselő Washington dolga, hanem már Biden – az „eredendő bűn” elkövetője – is kezdettől fogva  azt hajtogatta, hogy Ukrajna számíthat amerikai szövetségesére, de el fogja kerülni a háborút Oroszországgal?

2025. 09. 05.

Wolfgang Münchau, a londoni Eurointelligence igazgatója és az UnHerd kolumnistája Európa Amerikával szembeni behódolását egy immár vissza nem fordítható hanyatlási folyamat végpontjának tekinti.[3]

Wolfgang Münchau:

Amerika augusztus 21-én elfogadta az EU-val kötött kereskedelmi megállapodás végső változatát – bár az inkább diktátum volt, mint megállapodás. Az Egyesült Államok 15% vámot vet ki minden európai árucikkre, 50%-ot pedig az acélra és az aluminiumra.   

Cserében [hogy „csak” 15, nem pedig 30 százalékos lett a vám] Európa az amerikai árucikkekre kirótt valamennyi vámot eltörli, és megnyitja a piacát minden amerikai autó és mezőgazdasági termék előtt. Az EU abba is beleegyezett, hogy nem alkalmazza trösztellenes politikáját az amerikai digitális cégek ellen.[4] Ezt kapod, ha a másik fél kiteszi a fegyverét az asztalra.   

Nem igaz, amit egyesek állítanak, hogy az EU rosszul tárgyalt. A britek tanúsíthatják, hogy az európaiak igenis tudnak tárgyalni. De nem bonyolódhatsz kereskedelmi háborúba egy olyan országgal, amelytől függsz a nukleáris védőernyőt illetően. A transzatlanti kapcsolatokban mindig az Egyesült Államok volt az imperiális hatalom, és most ezt a hatalmat ellenünk vetették be. Európának nincs más választása, mint elfogadni a feltételeket.  

És mégis, az EU mindig úgy tudta, hogy irigyli az egész világ – mert morálisan és intellektuálisan felsőbbrendű, és kifinomult. Az EU támogatja a multilaterális intézményeket. Támogatja az emberi jogokat – amikor ajánlatos. Van vámuniója, egységes piaca és közös valutája.  

Ám ez a kép nem nagyon egyeztethető össze a mai Európa politikai és gazdasági valóságával. Franciaország kormánya működésképtelen, és nem tudja keresztülvinni a költségvetést; az államcsőd szélén egyensúlyoz. Olaszország már régóta csinálja ezt. Németország ipari modellje összeomlott.A termelékenység növekedése egész Európában alacsony. Az Egyesült Királyság ugyanezekkel a problémákkal küszködik.    

Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy Európa kollektív gyengesége választáson alapult, és nem a kedvezőtlen körülmények vagy idegen hatalmak kényszerítették azt ránk. Amikor az EU elindította a pézügyi uniót 1999-ben, eltékozolta az ezzel adódó lehetőségeket. Megvalósíthatta volna a költségvetési uniót és a tőkepiacok unióját. Ez lehetővé tehette volna, hogy az euró az amerikai dollár versenytársa legyen. Meg sem próbálkoztak ezzel. A védelem terén nagyon praktikus lépés lehetett volna egy közös beszerzési ügynökség létrehozása, amivel meg lehetett volna szüntetni a fegyverrendszerek pazarló sokféleségét. Esélytelen volt.        

Az EU az egységes piacot, amely 1999-ben még csak hétéves volt, kiterjeszthette volna a szolgáltatásokra is. Ezt megpróbálták, de csődöt mondtak. Franciaország megijedt a lengyel vízvezetékszerelőtől, és elérte, hogy kútba essen a terv. Minden egyes esetben a nemzeti politika tolakodott előtérbe, és végül győzedelmeskedett. Angela Merkel elvetette a közös államkötvények bevezetését, mert félt, hogy pártja konzervatívjai fellázadnak. A mai EU a legkisebb közös nevező uniója. Tehetetlen egy olyan világban, amelyben az agressszív hatalmak dominálnak.    

Egész életemben Európa-párti voltam. De az egyeztetett megalázkodás Európáját nem érdemes megtartani. Az európai integráció egész eszméje arra irányult, hogy választ adjon a kollektív cselekvés problémáira. Az EU már nem ezzel foglalkozik.  

Ehelyett egy olyan úton halad, amelyről nincs visszatérés. Amelyet az alacsony növekedés, a magas adósság, és a változtatást támogató politikai többségek hiánya jellemez. Az európai polgárok egyre nagyobb része él a jóléti állam nyakán. Nem áll érdekükben a reform, amelynek valamennyi formája a jövedelmük csökkenéséhez vezet. A demográfia tönkreteszi a demokráciát. Németországban például egyetlen olyan politikai párt sincs, amelynek koherens reformprogramja volna. Az Egyesült Királyságban sincs egyetlen olyan párt sem, amely előállt volna egy komolyan vehető Brexit utáni gazdsági modellel. A hanyatló európai országok meglepően hasonló tüneteket mutatnak. Az Egyesült királyságban, Franciországban és Németországban most a vagyon- és ingatlanadó bevezetését tervezik mint végső, kétségbeesett megoldást. Ha és amikor ezt megvalósítják, még alacsonyabb lesz a növekedés. Kifogytak az eszmékből. (Kiemelések tőlem – M. G.)

Az EU zsákutcája attól vált igazán brutálissá, hogy egyszerre mutatkozik meg mind a gazdaság-, mind pedig a biztonságpolitikában. Mivel az előbbihez nem értek, a továbbiakban inkább az utóbbival kapcsolatban mernék megkockáztatni egy jóslatot, vagy szerényebben: előrejelzést.[5]

Von der Leyen, aki az Európai Bizottság elnökeként úgy viselkedik – és nyilatkozik egyre-másra –, mintha az EU valódi geopolitikai tényező – azaz nagyhatalom – volna a nemzetközi politikában, nem sokkal azután, hogy komoly engedményeket téve Amerikának kereskedelmi kérdésekben megegyezett Trumppal[6], nyilatkozott a Financial Times-nak[7]: 

Von der Leyen:

Az európai fővárosokban egy potenciális ukrajnai  katonai szerepvállalás „egészen konkrét tervein” dolgoznak, amely az Egyesült Államok teljes támogatását élvező garanciák részét alkotja – mondta Ursula von der Leyen. A katonai erők lehetséges telepítésének megvan az „egészen világos menetrend”-je. „A biztonsági garanciák döntő fontosságúak” – mondta az interjúban. „Megállapodtunk a Fehér Házzal… és a munka nagyon jól halad.” A fővárosok dolgoznak „a multinacionális csapatok kiküldésén és az amerikai védőhálón [backstop]” – mondta. „Trump elnök biztosított bennünket afelől, hogy lesz amerikai jelenlét, a védőháló részeként. Ez nagyon világos volt, és ismételten megerősítést nyert” – hangsúlyozta.   

A csapatok potenciálisan több tízezer európai vezetés alatt álló katonai személyzetből fognak állni, akiket az Egyesült Államok támogat, beleértve a katonai irányítási és ellenőrzési rendszereket, valamint a hírszerzést és a  felderítést. Erről Donald Trump elnök, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és a legfontosabb európai vezetők múlt havi találkozóján állapodtak meg.

A múlt héten a cselekedni akarók koalíciójának katonai vezetői találkoztak, és „egészen pontos terveket dolgoztak ki a csapatok összeállításával kapcsolatban”.

„Természetesen – tette hozzá – mindig szükség van az érintett ország politikai döntésére, mivel a csapatok kiküldése az egyik legfontosabb szuverén döntése egy országnak. De a dolog sürgősségével mindenki tisztában van… és az halad előre. Ténylegesen alakot ölt.”

Az Európai Bizottság új támogatási csatornákat fog találni, hogy „fenntartható pénzügyi támogatásban részesítse az ukrán fegyveres erőket… mint biztonsági garanciát” – mondta von der Leyen.     

Bármilyen békemegállapodást követően Kijevnek jelentős számú katonára lesz szüksége, jó fizetéssel és modern felszereléssel. Biztosra vehető, hogy az EU kiveszi majd a részét ebből.

Brüsszel meglévő támogatási csatornái, beleértve a költségvetési támogatást is, békeidőben is meg kell hogy maradjanak, mondta von der Leyen, ami azt jelenti, hogy „az ukrán fegyveres erők számára extra forrásokat kell biztosítani”.

„A bizottságnak meghatározó szerepe van abban, hogy a tagállamok finanszírozni tudják megnövekedett védelmi kiadásaikat” – mondta von der Leyen. (Kiemelések tőlem – M. G.)

2025. 09. 09.       

Ez lenne „a Pax Europaea új formája a 21. század számára, amelyet maga Európa alakít ki és irányít”, és amelyről von der Leyen a Nagy Károly-díj átvételekor beszélt Aachenben ez év májusában? És megvalósítható-e egyáltalán ilyen hozzáállással az a bizonyos geopolitikai fordulat, vagyis az EU önálló geopolitikai szereplővé válása, amit a bizottsági elnök már 2021-es EU-értékelő beszédében meghirdetett?  

Kötve hiszem.

Először:  Putyin régóta hangsúlyozta, és a szeptember 5-én a Vlagyivosztokban megtartott Keleti Gazdasági Fórumon újból leszögezte, hogy a Cselekedni akarók koalíciója által 4-én Párizsban kilátásba helyezett nyugati katonai kontingens Ukrajnába telepítéséről szó sem lehet.

Ha bármilyen [európai Nato-országok által kiküldött] csapatok megjelennek ott – mondta –, különösen most, a hadműveletek idején, azok számunkra legitim módon megsemmisítendő célpontokká válnak. Ha pedig döntés születik a békéről, a tartós békéről, akkor nem látom be, mi értelme volna Ukrajnába telepítésüknek. Ennyi.

Ha megállapodunk, akkor senkinek se legyen kétsége afelől, hogy Oroszország teljes egészében végre fogja azt hajtani. Tiszteletben fogjuk tartani a biztonsági garanciákat, amelyek természetesen érvényesek lesznek mind Oroszországra, mind pedig Ukrajnára. Ismétlem: Oroszország be fogja tartani ezeket a megállapodásokat. Ami azt illeti, soha, senki nem tárgyalt erről velünk komolyan. Erről van szó.      

Másodszor: milyen alapon veszi készpénznek von der Leyen Trump katonai támogtásra vonatkozó ígéreteit, amikor az amerikai elnök számtalanszor leszögezte, hogy Ukrajna védelme az európaiak ügye, sőt kötelessége? Ami pedig abban a bizonyos biztonsági védőhálóban játszott esetleges szerepét illeti, amikor a szeptember 4-i párizsi csúcson résztvevő európai vezetők találkozójuk végén két órán keresztül próbáltak egy videókonferencián kicsikarni belőle valami konkrétumot, nem volt hajlandó semmilyen kézzelfogható ígéretet tenni.  

Harmadszor: a pénz. Képes lesz-e az EU az ukrán hadsereget óriási összegekkel folyamatosan támogatni, sőt egyáltalán fenntartani? Macron elnöknek, aki a Cselekedni akarók koalíciójának a „vezére”, most bukott meg az utóbbi húsz hónapban elfogyasztott negyedik kormánya, és nagyon valószínű, hogy működőképes parlamenti többség hiányában az újabb kormány sem fogja tudni elfogadtatni a kiadásokat jelentős mértékben csökkentő költségvetést, és így az egyébként súlyosan eladósodott országban nem lehet majd a beígért szintre emelni a katonai költségvetést.

Negyedszer: ki fogja ezt a von der Leyen és az egész brüsszeli vezérkar által létfontosságúnak tekintett háborús stratégiát jóváhagyni, ha az amerikai védőháló nem lesz meggyőző[8], az oroszok, ha lassan is, de tovább nyomulnak előre a front teljes hosszában, az európai kulcs-államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország kormányai pedig mind pénzügyileg, mind a politikai támogatottság tekintetében egyre kilátástalabb helyzetbe kerülnek?

Végül a legfontosabb kérdés: von der Leyen nyilvánvaló hatásköri túllépése biztonsági ügyekben, mint arra Jarábik Balázs is utalt egy X-posztban, „veszélyezteti az EU egységét… egy kritikus időszakban”. Ám itt nemcsak arról van szó, hogy a nyugati csapatok Ukrajnába telepítése megosztja a tagállamokat, hanem arról a mélyebb és alapvetőbb dilemmáról is, hogy az EU a háború és béke alapvető kérdésében vajon képes-e közösen cselekedni.  

Amikor az egyébként Ukrajna katonai támogatása mellett határozottan kiálló Boris Pistorius német védelmi miniszter von der Leyen interjújára reagálva leszögezte, hogy a csapatok Ukrajnába telepítésével kapcsolatos opciók taglalása „alapvetően elhibázott”, az Európai Uniónak ugyanis e téren „nincsenek kötezettségei és kompetenciái”, akaratlanul is azt az  ősdilemmát hozta felszínre, amelyet a legjobban és a leghitelesebben Robert Schuman, az Európai Unió egyik alapítója, ez a „határvidéki ember” (ahogy önmagát nevezte) fogalmazott meg, nem sokkal 1963-ban bekövetkezett halála előtt: 

Vajon lehetséges-e már most olyan egységre jutni, mely alapján az egyes kormányok és parlamentek alávetnék magukat minden olyan határozatnak, amelyet nem egyhangúlag, hanem az államok többségének vagy a közös parlamenti gyűlés többségének egyetértésével hoznának? Nagy horderejű döntésekről beszélünk, amelyek a háború és béke kérdését vetik fel, vagyis az állampolgárok életének, a nemzet függetlenségének, a területi integritásnak a kérdését.

Nem hiszem, hogy érettek vagyunk a felelősségnek ilyenfajta átruházására, ahol a nemzetközi szándékok többsége rákényszeríthetné magát a nemzeti akaratra egy olyan területen, ahol magának az országnak a léte a kérdés. A szenvedélyeknek és a gyanakvásnak micsoda tombolásától kellene tartani!

Márpedig nekem úgy tűnik, hogy magának a szövetségi kormánynak vagy egy szövetségi parlamentnek a gondolata magában foglal egy ilyen, a szövetséges államokat összefűző többségi döntéshozói hatalmat.[9]

2025. 09. 10.

Szerintem nyilvánvaló, hogy egy ilyen, többségi döntéshozói hatalmon alpuló szövetségi államra, egy valódi geopolitikai aktorként viselkedő európai nagyhatalomra szükség van. A kérdés csak az, hogy milyen úton-módon lehet idáig eljutni. Lopakodó módon, mint von der Leyen és a jelenlegi európai establishment szeretné, vagy drasztikusabb módon, az Európai Unió felbomlásán keresztül. Megkockáztatom azt a véleményt, hogy jelen pillanatban inkább az utóbbi tűnik valószínűbbnek.[10] 

A dolgot az ukrajnai háború és – nem először – a francia belpolitikai helyzet alakulása fogja eldönteni.

Rym Momtaz, a CarnegieEurope-hoz tartozó Strategic Europe blog főszerkesztője ezeket írja a francia és az európai helyzet összefüggéséről[11]:

Egy olyan időszakban, amikor az európaiaknak történelmi tabukat kell megdönteniük, hogy példátlan katonai akcióval támogassák Ukrajnát a francia-brit vezetésű Cselekedni akarók koalícióján keresztül, nagyon komoly problémát okoz az a tény, hogy Franciaország képtelen megállapodni a költségvetési reformról. Párizs Ukrajnának nyújtott máris korlátozott támogatását megkérdőjelezi az államháztartási nehézségek által okozott politikai zűrzavar.      

A párizsi dráma ugyanakkor az európai védelmi kiadásokat közös kölcsönökkel és masszív költekezéssel feltúrbózó brüsszeli terveket sem fogja érintetlenül hagyni.

Az ukrajnai háborús stratégia azonban nemcsak a tagállami és brüsszeli szinten egyarán jelentkező pénzügyi-költségvetési problémák miatt fog falba ütközni, hanem katonai és biztonságpolitikai téren is.

„Európának – írja Jarábik Balázs már idézett X-posztjában – szűkítenie kell a retorikája és tényleges képességei közötti rést.”

De képes lesz-e erre? Különösen, ha előbb-utóbb szembesülnie kell azzal a kellemetlen kérdéssel, hogy vállalja-e  a tényleges és nem csupán retorikai háborút Oroszországgal, mégpedig érdemi amerikai támogatás nélkül?

Ehhez azonban szüksége volna egy B-tervre – vonja le a logikus következtetést Gideon Rachman, a Financial Times vezető külpolitikai kommentátora[12].

Gideon Rachman:

A Cselekedni akarók koalíciója Párizsban megvitatta, milyen lehetséges háború utáni katonai segítségben részesítsék Ukrajnát – beleértve egy európai csapatokból álló „biztonsági erő” [reassurance force] odatelepítését. Azonban sokan a koalíció legfontosabb tagjai közül valójában nem akarnak csapatokat küldeni. A vonakodók között van Németország, Olaszország és Lengyelország.   

Még azok is, akik azt mondják, hogy hozzájárulnak ehhez, azt akarják, hogy az Egyesült Államok biztosítson egy logisztikai és légi védőhálót számukra. 

Az amerikai elnök ugyanakkor szavakban és tettekben is jelezte, hogy nem akarja elkötelezni magát Ukrajna védelme mellett. Az immár új névre hallgató Hadügyminisztérium [Department of War] hamarosan be fogja jelenteni [az új védelmi doktrínában], hogy Amerika a saját érdekei védelmére fog összpontosítani a Nyugati féltekén.

(Kiemelések tőlem – M. G.)

Némi eligazítást nyújthat ebben a bonyolult kapcsolatrendszerben az a tény, hogy miután Trump elmondott már erről mindent és mindennek az ellenkezőjét, ma J.D. Vance alelnök állt ki a nyilvánosság elé a Matt Gaetz show-ban, hogy nyilatkozzon „a Trump-Vance adminisztráció cselekvési tervéről”, így többek között Oroszországról és Ukrajnáról is.

J.D. Vance:

Az elnök nyíltan megmondta mind az európaiaknak, mind pedig az oroszoknak, hogy nem látja semmi okát annak, miért kellene nekünk gazdaságilag izolálni Oroszországot.

Ő nagyon nyitott egy egész sor gazdasági megállapodás felé, amelyek kedvezőek az Egyesült Államok számára.

Legyünk őszinték: akár tetszik nekünk Oroszország, akár nem, akár egyetértünk a konfliktussal kapcsolatos érveikkel, akár nem, tény, hogy van egy csomó olajuk, van egy csomó gázuk, és van egy csomó ásványkincsük. És az elnöknek teljesen igaza van abban, hogy amint meglesz a béke, nagyon termékeny gazdasági kapcsolatokat építhetünk majd ki mind Oroszországgal, mind pedig Ukrajnával.

Ha jobbak a gazdasági kapcsolataink Kelet-Európában, a világnak ebben a térségében, akkor ez lehet a legjobb garanciája a hosszútávú békének, mert ha jó gazdasági kapcsolatokat alakítottál ki, akkor nem fogod ezt az egészet a szó szoros értelmében felrobbantani egy újabb háború elindításával.

Vagyis egyetlen szó sem hangzott itt el arról, hogy Amerika biztonsági garanciákat készülne adni Ukrajnának, vagy hogy bármilyen módon segítené az Ukrajnába kihelyezni tervezett nyugati katonai egységeket. De a legérdekesebb – legalábbis számomra – a trumpi álláspontnak ebben a vance-i interpretációjában az, hogy regionális szempontból mind Oroszország, mind pedig Ukrajna Kelet-Európa része, tahát geopolitikai szempontból az utóbbi sem tartozik Nyugat- és Közép-Európához, és nem is kell abba a geopolitikai régióba  integrálni.

J.D. Vance szerepével és álláspontjával kapcsolatban azt szeretném még kiemelni, hogy az éppen most elkészült Nemzetvédelmi stratégia [13], amelyet még nem hoztak nyilvánosságra, de már szétküldtek az arra jogosult tisztviselőknek,  főként  Vance beszédeiből és interjúiból[14] és Elbridge Colby védelmi miniszterhelyettes The Strategy of Denial: American Defense in the Age of Great Power Conflict című, 2021-ben megjelent könyvéből merít. Az új stratégia (NDS) 4 fő prioritása (fontossági sorrendben) a haza és a Nyugati félteke védelme, Kína elrettentése, a terhek jobb megosztása a szövetségesekkel és a partnerekkel, és a védelem ipari bázisának a fellendítése. Vagyis az orosz veszély nem szerepel ezen a kiemelt listán.   

Így logikus, hogy – mint Rachman is rámutat – a Trump-adminisztráció „nem akarja elkötelezni magát Ukrajna védelme mellett”, erre ugyanis nincs szükség, hiszen amerikai szempontból Oroszország immár nem jelent veszélyt az Egyesült Államok számára, ráadásul Oroszország és Ukrajna, sőt újabban Belarusz is ugyanabban a kelet-európai térségben helyezkedik el, és mindkettő, pontosabban mindhárom egyformán partnere lehet az Egyesült Államoknak.  

Közben „Európa” egyre harciasabbá válik, hiszen – mint von der Leyen is megmondta második mandátuma első EU-értékelő, szeptember 10-i  beszédében –  „Európának harcolnia kell”, hogy elfoglalhassa a maga helyét a mai világban, „amelyben sok jelentős hatalom vagy ambivalens vagy nyíltan ellenséges Európával szemben”.[15] 

De hogyan fog Európa „harcolni”, ha kiderül, hogy a király meztelen, és Amerika nem áll mögötte, hanem inkább „ambivalens vagy nyíltan ellenséges” vele szemben? Van-e, illetve lesz-e B-terv? Különösen, ha „Daddy” egyáltalán nem ellenséges, hanem a lehető legkedélyesebb módon lassan az Európai Unió „elnökévé” válik .[16]  

[1] Franz-Stefan Gady: Europe now needs to step off the sidelines on Ukraine. FT, 2025. aug. 15.

[2] Meghalni Kijevért? című 2021. november 24-i bejegyzésemben jeleztem: „A Nyugat azt hiszi, hogy a háború tényleges kilátásba helyezése és végső soron vállalása nélkül megvédheti Ukrajnát.”

[3] Wolfgang Münchau: Europe’s summer of submission. It has failed to recognise its weakness. UnHerd, 2025. aug. 26.

[4] Von der Leyen Trump skóciai rezidenciáján folytatott tárgyalásai során azt is megígérte, hogy az EU 750 milliárd dollár értékben energetikai termékeket, főként LNG-gázt fog vásárolni az Egyesült Államoktól (miközben Kína és Oroszország éppen megállapodott a 2. szibériai gázvezeték felépítéséről, ami Kína kiszállásával gyakorlatilag tönkre fogja tenni az amerikai LNG-piacot, de majd Európa segít), 600 milliárd dollár értékben eszközöl majd további befektetéseket az Egyesült Államokban és fizeti az Ukrajnának szánt amerikai katonai felszereléseket. Mindezt António Costa, az Európai Tanács elnöke a bledi biztonsági fórumon Szlovéniában szeptember 1-én így indokolta: „A kereskedelem az egyik dimenziója az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolatunknak. A biztonság ugyanakkor – különösen egy  közvetlen közelünkben zajló háború idején – egzisztenciális kérdés. Fokozni a feszültséget egy kulcsfontosságú szövetségessel a vámok miatt, miközben keleti határunk veszélynek van kitéve, felelőtlen kockázatvállalás lett volna. Ezért választottuk e pillanatban a diplomáciát az eszkaláció helyett. Teret adtunk a dialógusnak, a visszafogottságot választottuk, mert tudatában vagyunk a felelősségünknek. A transzatlanti kapcsolatok stabilizálása és Amerika ukrajnai szerepvállalásának a biztosítása volt számunkra az elsődleges. A legrosszabb jóslatokat meghazudtolva, elértük, hogy az Egyesült Államok továbbra is elkötelezze magát a Nato és Európa keleti biztonsága mellett. A transzatlanti szövetség tovább tart.” (Kiemelések tőlem – M. G.) Hogy milyen áron, az más kérdés.     

[5] Lásd a 2025. 09. 10-i dátum alatti első bekezdést.

[6] Lásd António Costa EU-„elnök” nyilatkozatát az előző lábjegyzetben.

[7] Europe has ‘pretty precise’ plan to send troops to Ukraine, von der Leyen says. FT, 2025. aug. 31.

[8] Egy sor EU-tagállam, köztük Németország, Nagy-Britannia és Lengyelország már jóelőre bejelentette, hogy az amerikai „viszontbiztosítás” nélkül nem tudnak résztvenni az ukrajnai akcióban.

[9] Robert Schuman: Európáért. Konrad Adenauer és François Mitterand ajánlásával. Fordította Tót Éva. Pannónia Könyvek, 1991. 122-123.  

[10] Az hogy egy lehetőséget valószínűbbnek tartok, nem azt jelenti, hogy az szerintem kedvezőbb is volna. Az Orbán Viktor miniszterelnök szeptember 7-i kötcsei beszédében felvázolt „elméleti kiút”, a „körkörös Európa” (első kör: politikai unió, vagyis közös állam, bár ő – nem véletlenül – ezt nem említi; 2. kör: eurózóna, közös költségvetéssel; 3. kör: közös piac, amelyben mi is benne vagyunk; 4. külső kör: energia és biztonság együtt a társult tagokkal) szerintem is elfogadható volna, azzal a lényeges különbséggel, hogy szerintem az első kör nemcsak az eszmék és politikai elvek összehangolását jelenti, hanem a közös államiságot is, ami a mai multipoláris nagyhatalmi „világrend”-ben elkerülhetetlen, mert különben a többiek eltaposnak. De – mint a főszövegben is jelzem – egy valódi geopolitikai aktorként viselkedő európai nagyhatalom valószínűleg csak akkor jöhet létre, ha a jelenlegi Európai Unió mint pszeudo-állam szétesik. Akkkor aztán e körül a minden bizonnyal Németország mint magállam körül megszerveződő európai nagyhatalom körül fognak a külsőbb körök kialakulni.     

[11] Rym Momtaz: Macron Has a Historic Choice to Make for France and Europe. carnegieendowment.org, 2025. szept. 9. A francia belpolitikai helyzet európai geopolitikai következményeiről lásd még Anatol Lieven korábbi írását: Europe facing revolts, promising more guns with no money. France may be the latest domino to fall as debt crisis sparks an austerity backlash. responsiblestatecraft.org, 2028. aug. 28.

[12] Vö. Gideon Rachman: Ukraine and the coalition of the unwilling. Europe’s Trump-whisperers might get the US to tighten Russia sanctions and increase aid to Kyiv, but they still need a plan B. FT, 2025. szept. 9.

[13] Ken Moriyasu: Pentagon’s National Defense Strategy draws from Vance speeches. 80-page draft prioritizes China and calls on Europe to take on own security. assia.nikkei.com, 2025. aug. 28.

[14] Ken Moriyasu, a japán asia.nikkei jól tájékozott washingtoni tudósítója szerint Dick Cheney, George W. Bush alelnöke óta nem volt még arra példa, hogy egy alelnöknek ilyen komoly befolyása legyen a kül- és védelmi politikára. Ez lényegében azt jelenti, hogy az adminisztráción belüli nemzetbiztonsági szféra kulcsfontosságú figurái most is szívesen átveszik a stratégiai kérdésekben botfülü elnök szerepét ezen a téren, azzal a lényeges különbséggel, hogy ezúttal ez nem a hagyományos establishment, hanem a Trump-tábor politikailag képzett és elkötelezett rétegének a pozícióit erősíti.  

[15] Vö. What Ursula von der Leyen said — and what she really meant. Decoding the European Commission president’s speech. politico.eu, 2025. szept. 10.

[16] Vö. Nicholas Vinocur: How Donald Trump became president of Europe. The U.S. president describes himself as the European Union’s de facto leader. Is he wrong? politico.eu, 2025. szept. 9.

A szerző Geonapló-bejegyzése 2025. szeptember 11-én.