A következő napok döntő fontosságúak lehetnek Donyeck tartomány még Ukrajna által ellenőrzött 29 százalékának a sorsa szempontjából.
2025. 07. 28.
Az uborkaszezon kellős közepén több figyelemreméltó amerikai cikk is megjelent Trumpról és az ukrajnai háborúról.
Itt van mindenekelőtt Samuel Charapnak, a RAND szakértőjének az írása a The New York Timesban arról, hogy a béketárgyalások nem mondtak csődöt Ukrajnában, hiszen valójában még el sem kezdődtek.[1] (Rá legutóbb 2024. november 21-én hivatkoztam – lásd az akkori bejegyzés 2. lábjegyzetét; először pedig még a háború előtt, 2019. november 11-én.)
Trumpnak igaza lehet – írja Charap –: Putyin tényleg azt gondolhatja, hogy nincs szüksége kompromisszumra, hogy elérheti, amit akar Ukrajnában, ha tovább harcol. De ha Trump azt hiszi, hogy a diplomáciát kipróbálták, és az csődöt mondott, téved. Néhány telefonhívás és pár látogatás nem elég egy háború befejezéséhez. És senki, talán még maga Putyin sem tudja, hogy mit fogadna el, ha egy valódi tárgyalási folyamattal szembesítenék, amely mindegyik féltől kompromisszumokat követel. Ameddig nem teszteljük őt egy ilyen folyamattal, nem lehetünk biztosak abban, hogy minden körülmények között tovább akar harcolni.
Egy új amerikai diplomáciai erőfeszítés elmozdulhat erről a holtpontról, ha rábírja a feleket, hogy dolgozzanak ki egy keretmegállapodást, amely kijelöli a végső rendezés paramétereit. Látva, hogy a tárgyalások hova vezetnek, Putyin elfogadhatja a tűzszünetet, amit eddig elutasított, elindítva ezzel a részletes tárgyalásokat. (Kiemelés tőlem – M. G.)
*
George Beebe, a CIA oroszországi elemzési részlegének a volt vezetője (őt előző bejegyzésemben is idéztem), a Responsible Statecraftban megjelent új cikkében, mintha csak összebeszélt volna Samuel Charappal és az ő felvetését konkretizálná, az alábbiakat tanácsolja Trumpnak[2]:
Trump békeerőfeszítései nagyrészt azért akadtak el, mert a tárgyalói erőltették a feltétel nélküli tűzszünetet, mielőtt a háborút meghatározó alapvető geopolitikai kérdéseket rendezték volna.
Putyint minden arra ösztönzi, hogy folytassa a harcot – amin tárgyalási befolyása alapul –, ameddig meg nem bizonyosodik arról, hogy kulcsfontosságú érdekeit tekintetbe vették.
Melyek ezek az érdekek? Az orosz vezetők évek óta hangsúlyozták, hogy a legnagyobb aggodalmat az jelentette a számukra, hogy Ukrajna csatlakozhat a Nato-hoz, vagy más formában fogad be nyugati katonai erőket. Azok a szerződéstervezetek, amelyeket Oroszország az Egyesült Államok és a Nato számára javasolt a támadás előtt arra irányultak, hogy Moszkva kapjon jogilag kötelező érvényű garanciákat arra nézve, hogy ez a veszély nem áll fenn.
Trump csapata azonban a biztonsági garanciák helyett inkább Oroszország területi igényeivel foglalkozott, és nem vette figyelembe, hogy itt egy Oroszország és a Nyugat közötti szélesebb körű geopolitikai konfliktusról van szó.
Szerintem itt elsősorban nem Trump csapata, hanem maga Trump elnök a megállapodás fő akadálya, amint az Stephen Wertheim Trump Amerikát akarja mindenek elé helyezni. De fogalma sincs, hogyan című, szintén a New York Timesban megjelent cikkéből kiderül[3]:
Az elnök külpolitikai víziója mélyén egy különös üresség tátong. Trump híres arról, hogy az amerikai érdekeket mindenek elé akarja helyezni. De soha nem gondolkodott el azon, hogy mik is Amerika legalapvetőbb érdekei. Nincs fogalma arról, hogy minek a védelme alapvető az Egyesült Államok számára, és minek nem.
Trump, aki sokat tett azért, hogy ösztönözze az új elképzeléseket az amerikai külpolitikáról, most úgy tűnik, hogy éppenséggel visszafogja azokat az erőket a saját mozgalmán belül (valamint a baloldalon és a szakértők körében), amelyeknek van koherens elképzelése a változásról – egy világelsőség-utáni Amerikáról [post-primacy America], amely elhagyja a Közel-Keletet, átengedi Európa védelmének jelentős részét az európaiaknak és Ázsia biztonságára, valamint az otthoni prioritásokra összpontosít.
Ugyanez az üresség sújtja Trump diplomáciai erőfeszítéseit. Elméletben elfogadja azt, hogy más országok természetes módon a saját érdekeiket követik, pont úgy, ahogy Amerikának is tennie kellene, és megpróbál mindenkinek kedvező megállapodásokat kötni. A gyakorlatban azonban úgy látszik, nem fogja fel, hogy más országok valójában hogyan látják a saját érdekeiket. A diplomácia az ő számára egy nagy performansz: állj elő a fenyegetéseiddel, tegyél előnyös ajánlatokat, szabjál meg egy határiőt, és amikor maximális a befolyásod, kösd meg a lehető legjobb alkut. Ez valójában egy a folyamatot szem előtt tartó megközelítés, érdekegyeztetésnek álcázva. A trumpi folyamat az erő alkalmazásán, nem szabályokon alapul, de attól még folyamat.
Más országok számára azonban a kockán forgó tétek számítanak. Vlagyimir Putyinnak számít, hogy uralma alá hajtsa Ukrajnát, hogy az a jövőben ne legyen képes az Oroszország által birtokolt területet veszélyeztetni. Ali Hámenej ajatollahnak számít, hogy Irán megőrizze szuverén jogait, és ne tűnjék úgy, hogy megadta magát idegen támadóknak, amelyek atomfegyverekkel rendelkeznek. És számít Benjámín Netanjáhúnak, hogy Trump ne tudjon olyan alkut kötni, amely elhárítja az iráni bombát, de megerősíti Iránt. Mivel talán Trump számára mindez nem számít, nem fogja fel, hogy miért számít másoknak. Ezért nem fog sok alkut vagy békét kötni. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2025. 07. 29.
A Trump által követett külpolitikai „folyamat” eklatáns példája az a mód, ahogyan az elnök Putyinhoz és az orosz-ukrán háborúhoz viszonyul. Nemrég 50 napos határidőt szabott Putyin számára a tűzszünet megkötéséig, majd – kijelentve, hogy „csalódott, nagyot csalódott” Putyin elnökben – közölte, hogy „10-12 napos új határidőt ad neki, hogy beleegyezzen a béke-megállapodásba”, és hogy „már nem érdekelt annyira abban, hogy tárgyaljon vele”.
Dr. Zachary Paikin, a Responsible Statecraftot kiadó washingtoni Quincy Institute igazgatóhelyettese így írja le a trumpi orosz-politika „folyamatát”: hivatalba lépése után tesz egy általa őszintén nagyvonalúnak tekintett, de Moszkva lényegi követeléseit nem teljesítő ajánlatot, majd megsértődve, hogy goromba visszautasításra talált, Oroszország ellen fordul. Ezzel a látszólag pontos leírással csak az a baj, hogy az elejétől a végéig koherens egésznek tekint valamit, ami – a pankráció „logikáját” követve[4] – valójában diszkrét, azaz különálló és egymásból nem feltétlenül következő performanszok sorozata.
De az sem volna igazságos, ha azt mondanánk, hogy Trump sem a „folyamat” kezdetén nem értette, sem a végén nem fogja fel, miről van voltaképpen szó, hiszen itt minden egyes újabb látványos fordulatnak külön élete (amúgy tiszavirág-élete) van. Ő ugyanis nem érzékel itt semmiféle reális szubsztanciát – mint amilyen az amerikai és az orosz biztonsági érdekek lehetséges összeegyztetése volna egy racionális kompromisszum jegyében –, hanem amolyan politikai hályogkovács módra a mindig a levegőben lógó következő mozzanattal valahogy kivágja magát.
Egészen addig, amíg ez egyszer csak nem fog sikerülni.
2025. 08. 04.
BenAris, a The Daily Telegraph volt moszkvai irodavezetője és a berlini Business New Europe főszerkesztője az európai-orosz stratégiai partnerség elszalasztott lehetőségéről:
Minden adott volt. A poszt-szovjet Oroszország a barátunk akart és szeretett volna lenni – különösen Jelcin alatt, de még Putyin alatt is, az első tíz évében.
Mi meg eltékozoltuk azt, ami a globális béke és jólét óriási esélye lehetett volna.
Képzeljük el, mit jelentett volna Európa gazdasága számára, ha Oroszország Európa igazi partnerévé válik.
Ez egy biztosíték is az Amerikába vetett túlságosan nagy bizalom esetére, különösen, ha megnézzük, mi minden történt ott. Európa kiemelkedő globális gazdasággá válhatott volna.
A Kreml őszintén készen állt erre.
Mindazok, akikkel a Kreml felső vezetői közül beszéltem, azt mondják, hogy ők európai, nem ázsiai országnak tekintik magukat, és nagyon is szeretnének partnerek lenni, mert legalább annyira tartanak Kínától, mint mi – ha nem jobban.
Volt egy esély – egy nagyszerű esély –, amelyet teljességgel eltékozoltunk.
Az EU és Oroszország közötti szövetség a kontinenst a világ kiemelkedő gazdaságává tehette volna. Most pedig úgy néz ki, mint egy hadirokkant, aki mindkét karját és lábát elvesztette.
Európának és a világ többi részének meg kellene állapodnia az alapkérdésben. Oroszországnak fel kell ajánlani egy pán-európai biztonsági megállapodást, amely túllép a Nato hidegháborús mentalitásán.
Putyin azonnal beleegyezne ebbe. Már 2008-ban is felvetette ezt, de a tervet a szemétkukába dobták.
Ennek az alapvető geopolitikai partnerségnek a kérdését most – még – nem kommentálom. Azért sem, mert megtettem ezt már 2017. január 1-i Geopolitikai alku és Füstbe ment partnerség című 2023. október 12-i bejegyzéseimben is, igaz, hogy nem Európa és Oroszország, hanem a „Nyugat” és Oroszország vonatkozásában. De tulajdonképpen már ennél sokkal korábban is: 1993-as, a fenti bejegyzésekben ismertetett prágai előadásomban[5], majd 1994 őszén a Beszélőben megjelent Érdekszférák zenéje című esszémben[6], amely itt olvasható, és amelynek a lényegét egy 1995. januári moszkvai nemzetközi geopolitikai konferencián is előadtam.
Az aktuális helyzetet, illetve a várható fejleményeket illetően annyit azért mégis mondanék, hogy George Beebe fentebb már idézett cikkében az alábbi figyelemreméltó bekezdés is szerepel:
Bár Oroszország nem tudja elfoglalni és kormányozni egész Ukrajnát, a háború azzal fenyeget, hogy nemcsak több millió halottat és sebesültet hagy maga után, de egy helyre nem állított és diszfunkcionális ukrán csonka államot is, amely éveken keresztül sugározhatja szét az instabilitást az egész térségben, és veszélyesen szíthatja a feszültséget Oroszország és a Nyugat között.
Ezzel a szerző nyilván arra akar figyelmeztetni, hogy amennyiben a Trump-adminisztráció nem hajlandó Oroszország biztonsági érdekeit figyelembe venni, és a háború vagy Ukrajna vereségével vagy olyan patthelyzettel fog véget érni, amely nem teszi lehetővé Ukrajna háború utáni helyreállítását és az EU-hoz való csatlakozását, az ország az egész kelet- és keletközép-európai térség biztonságát veszélyeztető instabil gócponttá válhat.
Ez lényegében azt jelenti, hogy Európát nemcsak az elszalasztott orosz partnerség súlyos gazdasági és általános geopolitikai következményei fogják sújtani, hanem egy konkrét veszélyhelyzettel is szembe kell néznie, az elszánt és frusztrált csonka-Ukrajna ugyanis mindent el fog követni annak érdekében, hogy háborút provokáljon ki Oroszország és Európa között. Ez akár az Európai Unió és a Nato széteséséhez is vezethet, amiről mint már most fennforgó lehetőségről, Kirilo Budanov, az ukrán katonai hírszerzés főnöke beszélt pár nappal ezelőtt.
2025. 08. 06.
Az oroszok, a jelek szerint, arra készülnek, hogy Witkoff mai (ötödik) moszkvai látogatása alkalmából engedményt tesznek Trumpnak az ukrajnai háború kérdésében.
A Bloomberg értesülései szerint hajlandóak lennének egy korlátozott légi tűzszünetre, azaz a drón- és a rakéta-csapások szüneteltetésére, miközben a háború a harctéren tovább folytatódna.
2025. 08. 11.
Közben megszületett a döntés Trump és Putyin augusztus 15-i alaszkai találkozójáról, ami azt jelenti, hogy a két fél lehetségesnek tart egy olyan béketervben, amely mindkettőjük számára előnyös lehet. Természetesen rengeteg hír, találgatás, vélemény és kommentár jelent meg a mainstream nyugati médiában ezzel kapcsolatban – nagyrészt azzal a céllal, hogy megtorpedózza a készülő megállapodást –, ezért úgy gondoltam, hogy kiválasztok és ismertetek két mérvadó – a saját álláspontommal egybehangzó – véleményt, ami jól megvilágítja kérdést, és egyben lehetővé teszi azt is, hogy a háború kimenetelével és a békemegállapodásal kapcsolatban megfogalmazzak egy elfogadható prognózist.
Anatol Lieven, a Quincy Institute for Responsible Statecraft Eurázsia programjának az igazgatója augusztus 9-én így vázolta a helyzetet[7]:
A Trump-adminisztráció tett egy lényeges lépést az ukrajnai békemegállapodás felé. Immár nem ragaszkodik a feltétel nélküli korai tűzszünethez – amit az oroszok mindig elutasítottak –, és ehelyett konkrét és részletes egyezséget ajánlottak Moszkvának.
Ha – mint hírlik – ez tartalmazza a Krím és a Donbasz Oroszország általi elcsatolásának az elismerését, az tökéletesen rendben van. A 2023-as ukrajnai ellen-offenzíva kudarca óta nyilvánvaló volt, hogy Ukrajna ezeket a területeket sem katonai erővel, sem tárgyalásos úton nem tudja visszaszerezni.
Sokkal jobb kipipálni ezt a kérdést, mint hagyni, hogy elfekélyesedjen – különösen, hogy a krími és a donbaszi lakosság nagy része nem akar visszakerülni Ukrajnához.
Ha a háború folytatódik, nagyon valószínű, hogy Oroszország az év hátralévő részében elfoglalja a Donbasz többi [most még Ukrajna által ellenőrzött] részét is. Ha Ukrajna elutasítja a megállapodást, és Trump befejezi Ukrajna támogatását, Oroszország valószínűleg sokkal többet is elfoglal. Bármilyen fájdalmas is, a megállapodás eme részének az elfogadása a bölcs és hazafias választás Ukrajna szempontjából – bár csak akkor, ha Oroszország mérsékeli egyéb követeléseit.
Alapvető kérdések még megválaszolatlanok. Oroszország mindig határozottan követelte Ukrajna semlegességét. Megelégszik-e Moszkva Trump puszta nyilatkozatával, hogy Ukrajna Nato-tagsága egyszer s mindenkorra ki van zárva? Vagy azt fogja követelni, hogy az ukrán parlament kötelezze el magát a semlegesség mellett, ami 2014 előtt az ukrán alkotmány része volt?
Oroszországnak drasztikusan mérsékelnie kell az ukrán „nácítlanítás”-ra és „demilitarizáció”-ra vonatkozó követeléseit, amelyek szélsőséges esetben ukrán rendszerváltást és leszerelést jelentenének – amit egyetlen kijevi kormány sem tudna elfogadni, és nem is kellene hogy elfogadjon.
Ha ezekben a kérdésekben sikerül kompromisszumot elérni, akkor mind az orosz, mind az ukrán, mind pedig az európai kormányok teljesen bolondok volnának, ha elutasítanák a megállapodást.
Ha Oroszország úgy dönt, hogy elutasítja Trumpot, akkor a teljes győzelem mellett foglalna állást, ami elérhetetlennek tűnik. És eljátszaná azt az egyedülálló esélyt is, hogy helyreállítsa és előrevigye a normális kapcsolatokat az Egyesült Államokkal.
Ha Ukrajna utasítja el a megegyezést, valószínűleg lemondhat a további amerikai katonai és pénzügyi támogatásról, és arra kényszerül, hogy a sokkal korlátozottabb európai segítségre szorítkozzon.
Még akkor is, ha Ukrajna tovább folytathatná a lassú visszavonulást és nem omlana össze, semmilyen későbbi békemegállapodás sem lesz számára előnyösebb. A közvéleménykutatások mind Oroszországban, mind Ukrajnában azt mutatják, hogy a lakosság többsége a korai béke mellett van.
Ami pedig az európai kormányokat illeti, ha megakadályozzák a békerendezést, arra vállalkoznak, hogy meghatározatlan ideig támogassák Ukrajnát az Egyesült Államok nélkül – amit a saját lakosságuk egyre határozottabban ellenez.
Nincs tökéletes megoldás ennek a háborúnak a befejezésére. Az, amelyik most körvonalazódik, jónak tűnik, ha azt nézzük, hogy reálisan mit lehet elérni. Éppen ezért mindegyik félnek kötelessége lemondani a maximalista álmokról.
Arnaud Dubien, a moszkvai l’Observatoire franco-russe igazgatója, annak 2012-es megalakulása óta, pedig így[8]:
A Moszkva és Washington közötti külön-megállapodás újból kezd testet ölteni, akárcsak február-márciusban, miközben a harctéri erőviszonyok egyre kedvezőtlenebbé válnak Kijev számára.
Jelenleg az egyetlen bizonyosság az, hogy Steve Witkoff, Donald Trump különmegbízottja átadott az oroszoknak egy új javaslatot, amelyet Jurij Usakov, Vlagyimir Putyin külpolitikai tanácsadója „elfogadható”-nak minősített.
Más szavakkal, a dolgok nem amiatt mozdultak el a holtpontról, mert a Kreml ura engedett az Egyesült Államok nyomásának, hanem inkább talán azért, mert Donald Trump úgy döntött, hogy nem kockáztat meg egy visszautasítást. Mintha megijedt volna a saját ultimátuma következményeitől.
Vlagyimir Putyinnak pedig, akiről pár nappal ezelőtt még úgy beszéltek, mint aki sarokba van szorítva, minden oka megvan rá, hogy örüljön. Washington végül is elfogadott egy kétoldalú csúcsot, a Moszkva és Kijev közötti párbeszéd állásától függetlenül. Vagyis egy olyan megbeszélést Ukrajnáról, amelyen annak elnöke nem lesz jelen.
Az alaszkai helyszín a másik meglepetés. Azzal, hogy elfogadta – sőt egyesek szerint sugalmazta –, hogy a találkozóra a 49. amerikai államban kerüljön sor, Oroszország több legyet is ütött egy csapásra.
Egyrészt kinyilvánítja Trump iránti tiszteletét, másrészt aláhúzza a térség orosz múltját, valamint a két ország közötti fizikai – következésképp potenciálisan politikai – közelséget. Nem kétséges, hogy ebben az évben, amely a második világháború 80. évfordulója, Trump és Putyin meg fogja ragadni az alkalmat arra, hogy emlékeztessen rá: országaik szövetségesek voltak.
Miben egyezhetnek meg augusztus 15-én? Ukrajna Nato-csatlakozásának a kérdése véglegesen lezárulhat. A Kreml, amennyire ez tudható, Donyeck egészére igényt tart. Az ukrán hadsereg nagysága és fegyverzete be lesz határolva, de ennek szintje eléggé messze lesz az orosz „demilitarizációs” igényektől. A nyugati szankciók legnagyobb részét feloldják. A tűzszünetet követő 30 napon belül elkezdődnek a tárgyalások, a Nato-t és Oroszországot is beleértve az európai biztonság új architektúrájáról.
Zelenszkij elnök, mint az várható volt, máris bejelentette, hogy országa semmiféle területi kompromisszumot nem fogad el. Emmanuel Macron újból emlékeztetett arra, hogy Ukrajna sorsáról nem lehet Kijev nélkül tárgyalni, és hogy az európaiak, akiket ez elsősorban érint, részesei kell hogy legyenek a megállapodásnak.
Meg fogják-e őket hallgatni az amerikaiak? Bár Trump szeszélyes természete miatt semmi nem zárható ki, arra lehet gondolni, hogy az amerikai elnök számára a csúcstalálkozó Putyinnal és a kétoldalú kapcsolatok normalizálódása immár fontosabb, mint Kijev támogatása, amit ő a Biden-adminisztrációval kapcsol össze, és az európaiakkal, akiket megvet.
A legvalószínűbb forgatókönyv tehát az, hogy az oroszok és az amerikaiakleszögezik a diplomáciai rendezés kereteit, amit Ukrajna és valószínűleg az Európai Unió el fog utasítani. (Ez utóbbiban azonban az irányváltás hívei bizonyára többen lesznek a megszokottnál, és nem fognak az Orbán/Fico kettősre korlátozódni.)
Trump majd eldicsekedhet a „deal”-jével, ha pedig az nem lép érvénybe, Kijevre és Brüsszelre háríthatja a felősséget, és előrelép – főként gazdasági téren – Oroszországgal. Ez utóbbi szívesen fogja hangoztatni, hogy ő jóhiszemű volt a békemegállapodást illetően… és folytatja a háborút. Ukrajna kapitulációjáig, ami – ha bekövetkezik – egyben az Európai Unió stratégiai veresége is lesz.
2025. 08. 12.
Közben az oroszok, Pokrovszkot kikerülve és Ukrajna donyecki bázisától, a Kostyantinivka-Kramatorszk-Szlovjanszk megerősített agglomerációtól nyugatra legalább 20 kilométer hosszan áttörték az ukrán frontot (lásd itt, itt, itt, itt és itt.
A Financial Times által idézett[9] független ukrán katonai bloggerek szerint „a Pokrovszk-Kosztyantinovka vonalon teljes a káosz”, és „az egész védelmi vonal olyan, mint egy szita”.
Nem csoda, hogy a keleti frontszakasz helyzete „riadalmat keltett Kijevben”, hiszen – mint Julian Röpcke, a Bild nemzetbiztonsági szerkesztője mai x-posztjában írja – „az elkövetkező órák döntő fontosságúak a Donyeck tartomány még Ukrajna által ellenőrzött 29%-ának a sorsa szempontjából”. Ha ugyanis nem sikerül az orosz előrenyomulást visszaszorítani, az „súlyosan fogja érinteni a térségben lévő ukrán katonák és a még ott maradt civil lakosság morálját és kitartását”.
Ma, néhány nappal az alaszkai találkozó előtt a Fehér Ház azt jelezte, hogy a mostani csúcstalálkozótól nem kell túl sokat várni. Az csupán egy lépést fog jelenteni a békés megoldás felé, nem pedig a tűzszünet azonnali kihirdetését vagy bármilyen más nagy alkut.
Szerintem Putyin fel fogja ajánlani az augusztus 6-i dátum alatt már jelzett korlátozott légi tűzszünetet, és ragaszkodni fog ahhoz, hogy a következő néhány hónap folyamán a felek próbáljanak megegyezni egy olyan keretegyezményről, amely a háború lényegi kiváltó okait is orvosolja (Nato-tagság, az orosz nyelvű lakosság jogai stb.).
Ez a pár hónap ugyanis a jelek szerint elég lesz neki arra, hogy már ne kelljen követelnie ez ukránoktól, hogy adják fel Donyeck-oblasztynak azt a 29%-át, amelyről a német biztonsági szakértő beszélt.
[1] Vö. Samuel Charap: Peace Negotiations in Ukraine Haven’t Failed. They Haven’t Really Started. NYT, 2025. júl. 25. Charap, a RAND vezető kutatója az Everyone Loses: The Ukraine Crisis and the Ruinous Contest for Post-Soviet Eurasia című kötet társszerzője.
[2] Vö. George Beebe: No Nato for Ukraine is key to jumpstarting stalled talks. Advice to President Trump: if you want a ‘win’, deal with this Russian demand before calling for a ceasefire. responsiblestatecraft.org. 2025. júl. 25.
[3] Vö. Stephen Wertheim: Trump Wants to Put America First. He Has No Idea How. NYT, 2025. júl. 22. Lásd még a The Nation július 27-i podcastját Wertheimmal a Trump által meghirdetett külpolitikai célok „elárulásáról”. (Donald Trump’s Foreign Policy Betrayal)
[4] A trumpi politikai pankráció fenomenológiájáról lásd a Szimulakrum-világ és A Trump-doktrína (2) című bejegyzéseimet.
[5] Új stratégiai alku – biztonság és geopolitika. In Alternatívák könyve. III. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2014. 378-382. Cseh fordításban is megjelent a Stredni Evropa című folyóirat 1993/35-ös számában.
[6] Érdekszférák zenéje. Beszélő, 1994. szept. 15; 22. Újraközölve az Alternatívák könyve IV. kötetében, Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2018. 81-92.
[7] Anatol Lieven: Trump’s terms for Russia-Ukraine on the right course for peace. responsiblestatecraft.org, aug. 9.
[8] Arnaud Dubien: Guerre et paix en Alaska. rtbf.be, 2025. aug. 10.
[9] Russian breach sparks alarm on Ukraine’s eastern front. FT, 2025. aug. 12.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2025. augusztus 12-én.
