Putyin csak a megfelelő pillanatot várja, hogy győzelmet hirdethessen. A Donbasz egészének Oroszországhoz csatolása alkalmat szolgáltathat erre.
2024. 05. 04.
Arnaud Dubien , a moszkvai Obsevatoire franco-russe igazgatója felfigyelt arra, hogy a különböző amerikai és európai katonai és pénzügyi támogatások megszavazását, illetve bejelentését követően több magas rangú ukrán katonai vezető is meglehetősen pesszimista hangnemben nyilatkozott a nyugati sajtónak a háborús helyzetről. Mivel a cél ezúttal nem a még több segély kieszközlése lehetett, felmerül a kérdés, hogy mégis miért nincsenek megelégedve a nyugati országok magatartásával.
Lássuk ezzel kapcsolatban egy kicsit bővebben Oliver Carrollnak, a The Economist kijevi tudósítójának az ukrán katonai hírszerzés (GUR) helyettes vezetőjével, Vadim Szkibickij vezérőrnaggyal készített interjúját, pontosabban a tábornokkal folytatott beszélgetéséről szóló beszámolóját[1]:
Aggódónak tűnik, ahogy Ukrajna harctéri esélyeit mérlegeli. A helyzet, mondja, pont olyan nehéz, amilyen mindig is volt, az invázió első napjaitól kezdve. És csak rosszabb lesz.
Azt jósolja, hogy Oroszország minél előbb megpróbálja „felszabadítani” az egész Donyeck és Luhanszk tartományt[2]. Parancsot kaptak, hogy „valamit foglaljanak el” a május 9-i győzelem napi ünnepségre, vagy ha nem sikerül, akkor Vlagyimir Putyin egy héttel későbbi pekingi látogatása előtt. Az előrehaladás sebessége és sikere fogja eldönteni, hogy mikor és hol támadnak legközelebb. Mindig is tudták, hogy április és május nehéz időszak lesz számunkra.”
Ukrajna azonnali gondja most a Csasziv Jar-ban lévő magaslati erődítmény, ahonnan az oroszok már közvetlenül Donyeck tartomány utolsó nagyobb városai felé nyomulhatnak. Valószínűleg idő kérdése csupán, és a város elesik, ugyanúgy, ahogy a földig lerombolt Avdiivkával is történt februárban, mondja a tábornok. „Nem ma vagy holnap, természetesen, de minden a tartalékainktól és a készleteinktől függ.”
Oroszország elért egy taktikai sikert Ocseretine térségében. Ukrajna még kissé messze van attól, hogy stabilizálja a helyzetet, míg az oroszok „mindent” beleadnak, hogy nagyobb sikert érjenek el. Az orosz hadsereg már nem az az elbizakodott szervezet, mint 2022-ben volt, mondja a tábornok, és most „egységes szervezetként cselekszik, világos tervvel, és egységes parancsnoksággal”.
A dolgokat nehezíti, hogy a lakosság harcra való mozgósításának már eddig is kényes folyamatát akadályozta a kijevi politikai belharc és bizonytalankodás. A sorozás a télen nagyrészt elakadt, miután Zelenszkij leváltotta a hadkiegészítő parancsnokságok főnökeit. Hónapokba telt, amíg a parlament megszavazta a sorozást a 25-27 év közöttiekre is kiterjesztő új törvényt.
A helyzet javult valamelyest december óta, de Szkibickij tábornok vonakodik kijelenteni, hogy a válságos helyzet elmúlt. Sokan attól tartanak, hogy a besorozott újoncok következő hulláma megfelelő harci szellem nélküli, motiválatlan katonákból fog állni.
Szkibickij tábornok azt mondja, hogy nem látja annak a módját, hogy Ukrajna csak a harctéren megnyerhesse ezt a háborút. Még ha az orosz erőket ki is tudná szorítani az országból – ami egyre távolabbi lehetőség –, ez nem vetne véget a háborúnak. Az ilyen háborúk csak nemzetközi egyezménnyel [treaty] fejeződhetnek be. Jelenleg mindkét fél igyekszik „a legjobb helyzetbe kerülni” a potenciális tárgyalások előtt. De úgy gondolja, hogy az érdemi tárgyalások leghamarabb 2025 második felében kezdődhetnek el.
A tábornok úgy véli, hogy a háború legkomolyabb ismeretlen tényezője Európa. Ha Európa szomszédai nem képesek továbbnövelni fegyvertermelésüket, hogy segítsék Ukrajnát, végül ők is Oroszország célkeresztjébe kerülhetnek. Nem tulajdonít különösebb jelentőséget a Nato 5. cikkelyének, de még a Nato katonai jelenlétének sem az Ukrajnával határos országokban, ami szerinte nem sokat jelent majd, ha eljön a tesztelés ideje.
Ukrajna bátorsága és áldozatvállalása, hangsúlyozta, többéves előnyhöz juttatta Európát, legalább 10 évre kiiktatva az egykor félelmetes orosz légierő és haditengerészet közvetlen veszélyét. A kérdés az, hogy Európa Ukrajna megsegítésével vajon viszonozza-e ezt a szívességet. „Mi tovább fogunk harcolni. Nincs más választásunk. Élni akarunk. De a háború kimenetele […][3] nem csak rajtunk múlik.” (Kiemelések tőlem – M. G.)
2024. 05. 05.
Ez az interjú emlékeztet engem Oliver Carrollnak egy másik, Zaluzsnij – akkor még – főparancsnokkal folytatott beszélgetésére (lásd Az üzenet című bejegyzésem Az ukrán főparancsnok elismeri, hogy a háború holtpontra jutott. 2023. nov. 1. című részét). Bár ez a mostani bizonyos értelemben még annál is fontosabb. Olyan információk – legalábbis eddig – nem kerültek ugyan nyilvánosságra, hogy Szkibickij a Zelenszkij és Zaluzsnij közötti konfliktusban az utóbbihoz állt volna közelebb, az ukrán helyettes kémfőnöknek ez a nem akármilyen súlyú nyilvános és személyes megszólalása mégis mintha azt sugallaná, hogy inkább a volt főparancsnokhoz, nem pedig a Zelenszkij által átrendezett új hadvezetéshez állna közelebb. Ezt támasztja alá az is, hogy Zaluzsnijhoz hasonlóan lényegében ő is azt mondja, hogy amennyiben a szövetségesek, pontosabban a partner-országok nem emelik minőségileg magasabb szintre a támogatást, nem tudják folytatni a háborút.
Bár Zaluzsnij egy adott pillanatban politikai ellenfelévé is vált Zelenszkijnek, és így szinte kiprovokálta a saját leváltását, Szkibickij fellépése is komoly kockázattal járhat, hiszen nyíltan kimondta, hogy a háború folytatását nehezíti „a kijevi politikai belharc és bizonytalankodás”, miközben az orosz hadsereg „egységes szervezetként cselekszik, világos tervvel, és egységes parancsnoksággal”. Az pedig, hogy az ukrán katonai hírszerzés parancsnokhelyettese rámutatott: Ukrajna „csak a harctéren” nem nyerheti meg ezt a háborút, amely „csak nemzetközi egyezménnyel fejeződhet be”, még ennél is élesebb helyzetet teremthet, hiszen az ukrán hivatalos álláspont még mindig az, hogy Oroszország a békefeltételeket kidolgozó nemzetközi értekezleten nem lehet egyenrangú partner.
Ennek az utóbbi vonatkozásnak a kapcsán hivatkozik Szkibickijre a Corriere della Sera washingtoni tudósítójának figyelemreméltó cikke. Ezt foglalom az alábbiakban össze[4]:
A döntő tényező az idő. Az amerikai kormány elkezdte szállítani az éppen megszavazott 61 milliárdos segélycsomagból finanszírozott katonai eszközöket. Jake Sullivan amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó szerint ezek lehetővé kellene hogy tegyék Zelenszkij számára, hogy 2024 végéig kitartson[5].
De a frontról jövő hírek úgy tűnik, kétségessé teszik az amerikai bizonyosságokat. Különösen most, hogy Vadim Szibickij ukrán tábornok kijelentette az Economistnak: „A háborút a harctéren nincs mód megnyerni; a konfliktus csak nemzetközi egyezményekkel fejeződhet be.”[6]
Ez a mondat a Vlagyimir Putyinnal folytatandó tárgyalás lehetőségére irányította a figyelmet, annál is inkább, hogy június 15-én és 16-án fogják megtartani a Svájci Konföderáció elnöke, Viola Amherd által a svájci Luzernben szervezett magas szintű békekonferenciát. Erre nagyjából 160 országot hívott meg: gyakorlatilag az egész világot, Oroszország kivételével. Azt még nem lehet tudni, hogy a kínaiak is ott lesznek-e Luzernben. Jelen pillanatban a leggyakrabban emlegetett hipotézis az, hogy Xi Jinping kínai elnök egy alacsonyabb rangú delegációt fog Svájcba küldeni.
De mindezek csak felszíni manőverek. A tárgyaláshoz vezető utat elzárja egy olyan politikai kérdés, amelyet a nyugati oldal még nem oldott meg , bár beszél róla a háború kezdete óta. Mindenki egyetért abban, hogy Putyin egy megbízhatatlan partner, aki csak akkor lesz hajlandó tárgyalni, ha erre a katonai kudarcok rákényszerítik. De most a forgatókönyv megváltozhat: mit csináljunk, ha az orosz hadsereget, mint Szkibickij ukrán tábornok mondja, nem lehet legyőzni?
A kérdés megosztja Zelenszkij szövetségeseit. A Fehér Ház úgy véli, hogy az ukrán hadsereget olyan helyzetbe kell hozni, hogy minél tovább ellenállhasson. De a konfliktus körülhatárolt kell hogy maradjon, és amerikai katonák nem keveredhetnek bele. Ezzel a stratégiával egyetért Németország és sok európai ország, beleértve Olaszországot is. A Pentagonban és a Nato brüsszeli főhadiszállásán azt képzelik, hogy 2024 folyamán nem lesz lehetőség a tárgyalásokra.
Az amerikai stratégiát az országok egy jelentős csoportja elégtelennek tekinti. És nem csak most. Vissza kell térnünk a 2022. március 23-i Nato-csúcshoz, amelyre az invázió elkezdődése után egy hónappal került sor. Ekkor Lengyelország, Lettország, Észtország és Litvánia, de Nagy-Britannia és Norvégia is azt kérték, hogy küldjenek Putyinnak egy kétértelmű jelzést: az Atlanti szövetség szükség esetén nem zárja ki az intervenciót. Akkor attól lehetett tartani, hogy Moszkva taktikai atomfegyverekhez folyamodhat. Ma a veszély az, hogy az oroszok áttörhetik az [ukrán] védelmet.
Macron fellépése ebbe az irányba mutat: készek vagyunk elküldeni a katonáinkat, nem fogjuk megvárni, hogy az orosz csapatok bemenjenek egész Ukrajnába. A francia elnök tehát nem olyan elszigetelt, amilyennek tűnhet. Az ő elmélete egy klasszikus repertoár része: próbáljuk meg elkezdeni a tárgyalást, vonjuk be a kínaiakat, és tegyük ki a puskát az asztalra. Eddig a két stratégia, az amerikai és a lengyel-francia, megvolt egymás mellett. De az ukrán vereség esetén elkövetkezne a legnehezebb döntés pillanata: alkut kötni, akár a megadást is számításba véve, vagy kiszélesíteni az összecsapást. Olyan válaszút ez, amelyet Biden mindenképpen szeretne elkerülni. (Kiemelések tőlem – M.G.)
2024. 05. 06.
A dilemmát segít megvilágítani (és tulajdonképpen fel is oldani) egy másik olasz cikk, amely a La Repubblicában jelent meg[7]. A cikk szerint a Nato, a háború után először, bizalmas formában és hivatalos nyilatkozatok mellőzésével két vörös vonalat állapított meg, amelyeken túllépve Oroszország kiválthatja a Nato közvetlen beavatkozását az ukrajnai háborúba. „Egyelőre – írja a lap, Nato-forrásokra hivatkozva – nincsenek olyan operatív tervek, amelyek katonák küldését írnák elő, hanem csak a lehetséges készenléti terveket mérlegelik arra az esetre, ha a háború valamilyen harmadik félre is kiterjedne.”
Az első vörös vonal a kijevi védővonal Belarusz irányából történő áttörése lehet, Belarusz közvetlen vagy közvetett részvételével. A második vörös vonal azt feltételezi, hogy Oroszország katonai provokációt hajt végre a balti államok vagy Lengyelország ellen, vagy célzott támadást Moldova ellen, ahol elnökválasztást és EU-referendumot tartanak ebben az évben.
A Strana ukrán internetes lap szerint ebben a cikkben az a legérdekesebb, hogy beavatkozással csak abban az esetben számol, ha valamelyik harmadik ország is érintetté válik a háborúban. Abban az esetben viszont, ha a front vonala meváltozik ugyan Ukrajnán belül, de a háború csak Oroszország és Ukrajna között folyik tovább, a Nato – a La Repubblica szerint – nem lát okot a beavatkozásra.
EuropaMagnifica@, aki jól összefoglalja az olasz cikket, egy fontos vonatkozásban pontosítja és egyben tovább is gondolja a nyugati szövetségnek az ukrajnai háborúval kapcsolatos álláspontját.
Az első vörös vonal szerinte akörül forog, hogy Oroszország képes lehet-e, Belarusz segítségével, Kijev védelmi vonalait áttörni. Ez ugyanis aktiválhatja az Ukrajna melletti fellépést. A második opció a balti, lengyel vagy moldovai katonai provokációval kapcsolatos, ami nem jelent feltétlenül inváziót, hanem csupán egy meglepetésszerű katonai manővert, a nyugati reakció tesztelése végett, az európai és amerikai választási időszak ugyanis arra késztetheti a Kremlt, hogy azt higgye, a Nato nem figyel oda. A Szövetség azonban nem fog tolerálni egy ilyen agressziót.
„Ahhoz – jegyzi meg sokatmondóan EuropaMagnifica@ –, hogy megértsük, mennyire kényes pillanatról van szó [la délicatesse du moment], a konfliktus keleti frontja felé kell fordulnunk. A nyugati kancelláriák nagy nyugtalansággal szemlélik a donbaszi orosz offenzíva alakulását. Zelenszkij csapatainak a katonai összeomlását már nem lehet kizárni. Ezért lényeges, hogy a nyugati vezetők világos üzenetet küldjenek Putyinnak: egy dolog mélyen behatolni a keleti területekre, és megint más elfoglalni a fővárost vagy harmadik országokat bevonni a háborúba: Ukrajna nem veszíthet, és az Atlanti szövetség kész közvetlenül beavatkozni, hogy megakadályozza Kijev összeomlását.”
Amikor valaki egy hozzászólásban megjegyzete: „Felteszem a kérdést: lényegében nem arról van-e szó, hogy a Dnyepernél húzzák meg az új határt?”, EuropaMagnifica@ ezt válaszolta:
Ez mégiscsak meglepő, a vörös vonalak elég messze vannak, és valóban azt jelentik, hogy minden egyéb lehetséges.
Ez a „minden egyéb” most még nem konkretizálható, de beleérthető akár az is, hogy a Dnyeper egyfajta geopolitikai határ lesz, függetlenül attól, hogy az Oroszország által el nem foglalt maradék Ukrajna egységes ország marad-e, vagy előbb-utóbb kettészakad.
2024. 05. 09.
Közben a Corriere della Sera washingtoni tudósítója (1995 óta csinálja ezt, tehát bizonyára elég jól eligazodik az ottani hírvilágban) egy újabb cikkben arról ír, hogy a július 9. és 11. közötti Nato-csúcs hivatalos dokumentumában szereplő egyik kulcsmondat a „No boots on the ground” lesz, vagyis az Egyesült Államok által megszabott stratégia nem változik, és Ukrajnába nem fognak katonákat küldeni. Ugyanakkor a Nato tovább erősíti a keleti szárnyat: 300 ezer katona áll majd készenlétben, hogy ha kell, néhány héten belül felsorakozzon a Baltikumtól Bulgáriáig. Erre mondta Vadim Szkibickij vezérőrnagy, az ukrán katonai hírszerzés helyettes vezetője, hogy „akárcsak az 5. cikkely, nem sokat ér majd, ha eljön a tesztelés ideje”.
Az ukránok jól tudják, hogy ez a kardcsörtetés rajtuk semmit sem segít, és egészen más stratégiában gondolkoznak. Május 7-én Zelenszkij elnök honlapjára felkerült egy petíció, amely arra kéri az elnököt, hogy „folyamodjon katonai segítségért az Európai Unió valamennyi tagállamához, továbbá Nagy-Britanniához és az Egyesült Államokhoz arra vonatkozóan, hogy csapataikat küldjék be Ukrajna területére, hogy segítsenek visszaverni az Orosz Föderáció fegyveres agresszióját, és helyreállítani Ukrajna területi integritását”, majd, az alkotmány értelmében ezt a döntését jóváhagyás végett terjessze a parlament elé. (A petíciót 25 ezren kell hogy aláírják ahhoz, hogy érvényes legyen. Ebből május 9-én estig közel 3000 aláírás gyűlt össze.)
Figyelemreméltónak tartom, hogy a kérést nem a Nato-hoz, hanem az EU tagállamaihoz, valamint Nagy-Britanniához és az Egyesült Államokhoz intézték, tehát az ukránok pontosan tudják, hogy a Nato-ra mint testületre nem számíthatnak.
Macron elnök, aki a csapatok Ukrajába küldésének a kérdését február vége óta folyamatosan napirenden tartja, legutóbbi, május 2-án a The Economistban megjelent interjújában így nyilatkozott[8]: „Ha az oroszok áttörik a frontot, ha az ukránok ezt kérni fogják – ami ma[9] nem áll fenn –, akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést [ti. a csapatok Ukrajnába küldésének a kérdését].” Ő mindenesetre, amikor az Economist konkrétan rákérdezett, hogy „továbbra is fenntartja-e azt, amit a szárazföldi csapatok lehetséges Ukrajába küldéséről modott”, azt válaszolta: „Feltétlenül.” [Absolutely.]
És a nyomaték kedvéért még hozzátette: „Franciaország olyan ország, amely végrehajtott már katonai intervenciókat, beleértve a legutóbbi időszakot is. Több ezer katonát vetettünk be a Sahel-övezetben, hogy harcoljanak a terrorizmus ellen, amely veszélyt jelenthetett volna számunkra. Ezt szuverén államok kérésére tettük.”
Nos, nincs kizárva, hogy Macron és a többi érintett állam is hamarosan szembesülni fog egy ilyen kéréssel.
2024. 05. 10.
Vadim Filaskin, Donyeck tartomány ukrán kormányzója Kramatorszkban, az „ideiglenes” tartományi székhelyen azt nyilatkozta a Sky News tudósítójának[10], hogy amennyiben az oroszok elfoglalják Csasziv Jart és a Donbasz egészét, „az ellenség tovább fog menni az ország központi területei felé”. Vagyis az ukrán vezetés számára a Donbasz elveszítése a vörös vonal. Ha ez bekövetkezik – és bekövetkezhet –, akkor be fogják hívni a fenti petícióban megnevezett államok katonáit, hogy segítsenek megállítani, majd kiűzni az oroszokat minden elfoglalt ukrán területről.
Ez lesz az a kritikus pillanat, amikor ki fog derülni, hogy lesznek-e olyan európai államok, amelyek valóban hajlandóak katonákat küldeni Ukrajnába, komolyan kockáztatva azt, hogy az oroszok célpontnak fogják tekinteni őket, akkor is, ha Nyugat- és Közép-Ukrajnában maradnak és nem vesznek részt a Dnyepertől keletre zajló tényleges harcokban. Ez komoly erőpróba lesz az Európai Unión és az egész észak-atlanti szövetségen belül is, hiszen lehet, hogy a franciák és a litvánok[11] vállalják majd ezt a kockázatot (Ingrida Simonyte litván miniszterelnök május 8-án azt mondta, hogy nekik már megvan a parlamenti felhatalmazásuk is arra, hogy szárazföldi csapatokat küldjenek Ukrajnába azzal a feladattal, hogy kiképezzék az ukrán katonákat, de Ukrajna ezt még nem kérte tőlük), Washington és Berlin viszont biztosan nem.
2024. 05. 11.
A tegnap hajnalban Harkovtól északkeletre, a határ mentén végrehajtott orosz támadással az oroszok új frontot nyitottak, de a szakértők szerint a céljuk nem Harkov elfoglalása, hanem egy 5-10 km szélességű ütköző zóna kialakítása[12], továbbá ukrán csapatok elvonása a mind az oroszok, mind az ukránok szempontjából most létfontosságú donyecki frontról (lásd itt, itt és itt).
Alain Duprat ma délutáni észrevétele még egyértelműbben megvilágítja, hogy a harkovi támadásnak a cordon sanitaire megteremtése melletti másik (még fontosabb) célja Donyeck oblaszty erődvárosainak, Szlovjansznak és Kramatorszknak északról és délről egyszerre történő harapófogóba szorítása, és ezzel gyakorlatilag az egész Donbasz elfoglalása. (A tájékozódást megkönnyíti a washingtoni ISW elemzéséhez mellékelt térkép.)
Ukrajna sorsa, minden bizonnyal még ebben az évben, a donyecki fronton, vagyis a Dnyepertől keletre fog eldőlni, mégpedig az oroszok lokális győzelmével. Amiből – mint ezt már többször is megírtam ebben a naplóban – egyáltalán nem következik, hogy Putyin, vérszemet kapva, meg akarná majd támadni bármelyik Nato-országot, de még az sem, hogy egész Ukrajnát el akarná foglalni. Ezek annyira ostoba extrapolációk, hogy még propagandafogásként sem érnek semmit.
Következhet viszont valami más: Ukrajna felosztása, pontosabban felbomlása vagy fragmentálódása. Ian Bremmer, az Eurasia Group és a GZERO Media elnöke, pár héttel ezelőtt azt mondta, hogy az amerikai segélycsomag megszavazásával azt akarják elérni, hogy „Ukrajna ne essen szét”, de ha a háború a támogatásnak köszönhetően tovább is tart, „bizonyos mértékű felosztás” [some degree of partition] akkor is bekövetkezik, vagyis Ukrajna „területet fog veszíteni”. (Lásd a feliratos videó 1:20 és 2:30 perc közötti részét.)
A hadiállapot bizonyára hosszabb távon is fennmarad, de én azt tartom valószínűnek, hogy Donyeck tartomány egészének az elveszítésével (ennek az esélyét Pavel Fedoszenko, a Csasziv Jar-i ukrán egységek parancsnoka 70 százalékosra teszi) az ukrán hadsereg és a lakosság ellenállása megtörik (ez különösen abban az esetben következhet be, ha az ukrán elnök és a Rada kérése ellenére, a „szövetséges” csapatok mégsem vonulnak be Ukrajnába), és a konfliktus valamikor az ősz folyamán az éppen adott frontvonalon befagy.
Mivel Moszkvának nem áll érdekében a konfliktus elhúzódása, Putyin csak a megfelelő pillanatot várja, hogy győzelmet hirdethessen. A Donbasz egészének Oroszországhoz csatolása alkalmat szolgáltathat erre.
Tatiana Stanovaya, a Carnegie Russia Eurasia Center munkatársa és az R.Politik elemző cég vezetője ezt nem így látja. A Foreign Affairs honlapján megjelent legújabb esszéjében írja[13]:
Moszkvai kapcsolataimmal folytatott bizalmas beszélgetéseim nyomán világossá vált számomra, hogy senki sem keresi a háborúból kivezető stratégiát vagy a Nyugattal folytatandó dialógus lehetőségét; senki sem éhes a kompromisszumra Ukrajnával, legalábbis nem a mostani vezetéssel. Senki sem töri a fejét azon, hogy miben állhatna egy olyan elfogadható megállapodás, amely véget vethetne ennek a konfliktusnak. Ehelyett az orosz vezetés és az elitek abból indulnak ki, hogy Oroszország nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a háborút, és ezért folyamatos nyomást kell gyakorolnia Ukrajnára, nem számít, hogy meddig.
Egyes [nyugati] megfigyelők úgy érvelnek, hogy Ukrajnának tudomásul kellene vennie, hogy nem szerezheti vissza valamennyi Oroszország által elfoglalt területét, és át kellene engednie az ország egy részét Moszkvának, hogy utat nyisson a békének. De ez nem biztos, hogy elég lehet a Kreml és az azt kiszolgáló elit számára. Putyin területi vitája inkább stratégia, mint végső cél; az ő igazi célja nem néhány tartomány megszerzése, hanem Ukrajnának mint államnak a jelenlegi politikai formájában való megszüntetése. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Nos, bár én inkább az általam már többször idézett Leonid Ragozinnal értek egyet, aki szerint Putyin minden brutalitása ellenére „szuper-flexibilis”, és nagyon könnyen előfordulhat, hogy találni fog majd nyugati tárgyalópartnereket, de ami Putyin Ukrajnával kapcsolatos végső célját illeti, Stanovayának alighanem igaza van: Putyin valóban meg akarja szüntetni Ukrajnát mint egységes államot. Ám ehhez nem kell a háborút a kelleténél tovább folytatnia.
A megszüntetést vagy a felbomlást majd maguk az ukránok fogják elvégezni. Abban a pillanatban ugyanis, amikor kiderül, hogy az ukrán vezető elit által meghirdetett és lakosság által elég hosszú időn keresztül – logikus módon – támogatott abszolutista háborús cél nem valósítható meg, Ukrajnában elkezdődik a belső zűrzavar korszaka.
[1] Ukraine is on the brink, says a senior general. The Economist, 2024. máj. 2.
[2] A két tartományt együtt nevezik Donbasznak.
[3] A szögletes zárójel az eredetiben. Vagyis Oliver Carroll jelezni akarta, hogy beszélgetőpartnere mondott még egyebet is.
[4] Vö. Giuseppe Sarcina: Ucraina, le difficili strade per trattare una pace. Corriere della Sera, 2024. máj. 4.
[5] A Financial Times május 4-i washingtoni rendezvényén Sullivan elmondta, hogy az amerikai finanszírozás múlt havi jóváhagyása ellenére „az elkövetkező időszakban orosz előrehaladásra” számít a harctéren, mert „nem lehet egyik pillanatról a másikra elmozdítani a kapcsolót”. De az új washingtoni támogatással Kijev „tartani tudja a frontot” és „képes lesz ellenállni a támadásnak” 2024 folyamán. A követkeező évi forgatókönyvvel kapcsolatban pedig azt mondta, hogy Ukrajnának az a szándéka, hogy „előretörjön és visszafoglalja az oroszok által tőlük elragadott területet”. „Ukrajna potenciális ellenoffenzívájával kapcsolatos megjegyzései – írja az FT – a Fehér Ház legegyértelműbb jelzései arról, hogy a konfliktus továbbfejlődését hogyan képzelik el abban az esetben, ha Joe Bident novemberben újraválasztják.” – Ha Sullivan komolyan gondolta, amiket mondott, akkor kénytelen vagyok megállapítani, hogy a Fehér Háznak fogalma sincs sem a front helyzetéről, sem magáról az ukrajnai belső helyzetről. Ami mégiscsak különös. Az talán némi magyarázattal szolgálhat, hogy szegény William Burns (a CIA főnöke) hetek óta kizárólag a gázai helyzettel kénytelen foglalkozni, és többet tartózkodik a Közel-Keleten, mint Washingtonban. De akkor is.
[6] Én itt az olasz szöveget fordítottam le, és ezért a Szkibickij-idézet nem pont úgy hangzik, mint az angol eredetiből fordított változat.
[7] Vö. Tommasso Ciriaco: Ucraina, si teme il tracollo. L’extrema ratio al vaglio della Nato: ecco le linee rosse per l’intervento diretto. (Ukrajna, összeomlástól tartanak. A Nato a végső megoldást mérlegeli: íme a közvetlen beavatkozás vörös vonalai.) La Repubblica, 2024. máj. 5.
[8] Vö. The French president’s interview with The Economist. The Economist, 2024. máj. 2.
[9] Az interjú április 29-én készült.
[10] Vö. Deborah Haynes: Russia will push into heart of Ukraine if it captures frontline town, governor warns. sky.com, 2024. máj. 9.
[11] A lengyeleket azért nem sorolom ide, mert az utóbbi időben a lengyel kormány óvatosabbnak tűnik ebben a klrdésben.
[12] Putyintól még márciusban megkérdezték, hogy nem kellene-e a harkovi tartományt is Oroszországhoz csatolni, hogy a szomszédos Belgorod térségét megóvhassák az ukrán támadásoktól. Erre azt válaszolta, hogy „egy adott pillanatban kénytelenek leszünk egy bizonyos ’egészségügyi övezetet’ létrehozni a kijevi rezsimnek jelenleg alárendelt területeken”. Úgy tűnik, hogy most megkezdődött egy ilyen cordon sanitaire kiépítése, amely valószínűleg Szumi tartomány határmenti sávjára is ki fog terjedni.
[13] Tatiana Stanovaya: Russia’s Pro-Putin Elites. Foreign Affairs, 2024. máj. 9.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2024. május 11-én.
