A modern politika, úgy tűnik, bevégezte útját.
2024. 07. 13.
Hal Brandsről, a Bloomberg kolumnistájáról és a Johns Hopkins School of Advanced International Studies globális ügyekkel foglalkozó professzoráról egy évvel ezelőtt Egy héja körözései című bejegyzésemben ezeket írtam:
Hal Brands nem egy átlagos amerikai héja. Ezért az ő körözései egy ijesztő alaphelyzetet jeleznek a security establishment által egyértelműen preferált és az amerikai világelsőség fenntartását axiómának tekintő „nagystratégiá”-ban: bármi történjék is az amerikai belpolitikában, van egy komoly hatalommal bíró gépezet, amely nem fogja hagyni, hogy a nagypolitika mint eszköz lebénuljon vagy kicsússzon a kezéből.
Nos, a talán legbefolyásosabb amerikai külpolitikai szakértő, az elnökválasztás jelenlegi kritikus szakaszát értékelve, most éppen arról ír[1], hogy az amerikai belpolitika zsákutcája hogyan béníthatja meg az amerikai globális politikát is, veszélyeztetve ezzel magát az amerikai szuperhatalmi státust:
A globális demokratikus közösség eltökélt, de most éppen nem kifejezetten stabil. A Brexit utáni Nagy-Britannia véget nem érő politikai forrongásai közepette a konzervatívok történelmi vereséget szenvedtek a nem különösebben népszerű Munkáspártnak köszönhetően. A július 7-i francia [nemzetgyűlési] választások nagy zűrzavart okoztak, ugyanis a centrum teret veszített a baloldallal és a nacionalista jobboldallal szemben.
Japán, Németország és Kanada vezetői és kormányzó koalíciói botladoznak. És a Nyugat politikai gyengeségének a fő forrása az Egyesült Államok, amelynek a választási drámája egyre inkább egy tehetetlen [diminished] szuperhatalmat vezető tehetetlen elnök megválasztását valószínűsíti.
Ne tévesszen meg senkit a nyugati egység demonstrálása a Nato washingtoni csúcsértekezletén. Az amerikai hatalomra támaszkodó országok szédelegnek Joe Biden elnök Donald Trump volt elnökkel folytatott katasztrofális vitája óta.
Biden gyenge szereplése és ingadozó teljesítménye az azt követő hetekben jelentősen megnövelte annak az esélyét, hogy a Washingtonban összegyűlt szövetségesek hamarosan a második Trump-adminisztrációval fognak szembekerülni. Ám aggodalmukat még egy ennél is felkavaróbb dolog táplálja: ha Biden nem enged az erősödő demokrata párti nyomásnak, hogy szálljon ki a versenyből, szinte biztosra vehető, hogy az Egyesült Államokat egy olyan elnök fogja vezetni, aki alkalmatlan annak a stratégiai irányításnak az ellátására, amelyet a pillanat megkövetel.
A világrend szétmállásával párhuzamosan nő a megfelelő elnöki vezetés [adept presidential leadership] fontossága.
Biden vagy Trump alatt így a szövetségesek aggodalmai Amerika megbízhatóságával kapcsolatban megsokszorozódnak, még akkor is, ha a legtöbbjüknek a szoros amerikai kapcsolaton kívül nem nagyon van más alternatívája. A külföldi vezetőknek nagyon oda kell majd figyelniük arra, hogy az amerikai hatalom folyosóin kinek megy felfele és kinek lefele a csillaga, abban a reményben, hogy a képzett tanácsadók majd enyhítik a vezetés hiányosságait.
De ami még fontosabb, eltűnődhetnek azon, hogy vajon az a politikai rendszer, amely két ilyen jelölt szembesülését eredményezi képes lehet-e még arra, hogy biztosítsa a hatékony kormányzást egy nehéz pillanatban – vagy ezzel a választással csak egy olyan szuperhatalom tárul fel előttük, amely fölött már eljárt az idő. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Nehezen tudom elképzelni, hogy az amerikai security establishment, ez a félelmetes és a maga nemében rendkívül hatékony gépezet csak úgy minden további nélkül tudomásul venné azt, hogy a nyilvánvalóan diszfunkcionális és anakronisztikus amerikai politikai berendezkedés, és ezen belül is elsősorban a választási rendszer csődje egyúttal az amerikai világhatalmi pozíció csődjét is jelenti. Majd ki fognak találni egy hatékonyabb berendezkedést, amelyben például nem az elektorok, hanem a lakosság többsége által megválasztott, de alapvetően a titkosszolgálatokra és a hadseregre támaszkodó elnök lesz a vezető, és „megoldják” ezt a kérdést.
2024. 07. 14.
De szóba jöhet itt egy másfajta, radikálisabb megoldás is. Gabriel Elefteriu, a brit védelmi minisztériummal együttműködő londoni Council on Geostrategy igazgatóhelyettese és a washingtoni Yorktown Institute tagja Brands írásával egyidejűleg, vagyis július 11-én közzétett egy figyelemreméltó esszét a birodalom visszatéréséről[2].
Ebben – többek között – a következőket írja:
Egyidejűleg tapasztaljuk a választópolgárok törzsi és csoportérdekek mentén bekövetkező hamis hiper-politizációját és egy reális és történelmi léptékű depolitizálódást a modern politika filozófiai alapjait illetően.
A politika modern korszakába való belépés együtt járt az alkotmányos kormányzás felemelkedésével, ami a szabadságjogok kivívása és a királyok középkori uralmának a korlátozása vagy egyenesen megszüntetése révén utat nyitott a liberális demokráciának – és mindez az embereket (végső fokon a választókat) igazi „politikai lényekké” [political animals], azaz gondolkodó, ideológiai lényekké tette. Ez az egész folyamat most visszafordult.
Ez egyébként rávilágít a leglényegesebb következményekkel járó és a mi korszakunkban megnyíló történelmi útvonalra, ami nem más mint a birodalom visszatérése – miközben a tartalmas ideológiai politika eltűnésével és a jelek szerint elkerülhetetlen áttéréssel a tiszta politikai tribalizmusra a demokrácia egyszerűen szertefoszlik.
A modern alkotmányos állam korszaka, amely a 18. század végétől az alkotmányos monarchia és a köztársasági demokrácia formáit foglalta magában, egy napon majd, talán még a mi életünkben, csupán időleges kitérőnek fog tűnni a történelmi normához viszonyítva, ami a birodalom.
Csupán a kormányzás birodalmi formáihoz való visszatérés, esetleg némi 21. századi frissítéssel, állíthatja helyre társadalmaink koherenciáját, és oldhatja meg belső konfliktusait, és töltheti be a modern demokrácia szervezőelveként működő politikai meggyőződések eltűnésével keletkezett vákuumot. És ami a legfontosabb: csak a formális birodalom – mind Európa, mind pedig az Egyesült Államok esetében – képes kezelni a 21. század geopolitikáját, amely egyre nagyobb mértékben van kitéve az olyan birodalmi jellegű államok imperiális politikáinak, mint Kína és Oroszország. A modern politika úgy tűnik, bevégezte útját.(Kiemelések tőlem – M. G.)
Elefteriu nagyon bölcsen teszi, hogy nem megy bele abba, hogy ez az új birodalom konkrétan milyen formát is fog ölteni – Amerikában és Európában. Nem is teheti, hiszen ezt most még nem tudhatjuk.
Egy dolgot viszont tudhatunk (és neki meg a hozzá hasonlóan gondolkodó európai és főként amerikai szakértőknek is tudiuk kellene): mégpedig azt, hogy a birodalom normája és eredeti formája nem nyugati, hanem keleti jellegű. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Nyugat civilizációs sajátosságait ötvöző és újjáteremtő demokrácia globális terjeszkedésével, vagy ha úgy tetszik a nyugati mintakövetéssel együtt járó destabilizálódás, amit én egy 1998-as tanulmányomban[3] a Nyugat történelmi szféráján kívül elkerülhetetlenül bekövetkező intézményi kollapszusnak neveztem, most fordított előjellel fog bekövetkezni.
Egyszerűbben szólva: Oroszországban és különösen Kínában a birodalom autentikusabb kormányzási forma lehet, mint Amerikában és Nyugat-Európában. Könnyen előfordulhat tehát, hogy a birodalmi formával való kísérletezés Nyugaton strukturális destabilizálódást vagy akár teljes intézményi kollapszust von majd maga után.
Vagyis – a birodalom visszavág.
[1] Vö. Hal Brands: US Allies Still Prefer a Weak Biden Over an Erratic Trump. www.aei.org, 2024. júl. 11.
[2] Gabriel Elefteriu: The end of ideological politics and the return to empire. brusselssignal.eu, 2024. júl. 11.
[3] Molnár G.: Köztes-Európa eltűnése, avagy a nyugati mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái (1998). In Alternatívák könyve IV. Erdélyi alternatíva. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2018. 157-178.
A szerző Geonapló-blogbejegyzése 2024. július 14-én.
