Lehetséges, hogy miközben Trump mindig imminensnek tűnő „végső” döntéseire várunk, tulajdonképpen Godot-ra várunk.
2025. 05. 04.
Előző bejegyzésemnek az volt a „summája”, hogy „most még lehetetlenség bármiféle Trump-doktrínát körvonalazni”.
2019-ben A Trump-doktrína ( https://geonaplo.wordpress.com/2019/05/13/a-trump-doktrina/ ) című írásomban először Gideon Rachmant, a Financial Times geopolitikai kommentátorát idéztem, aki 2018 novemberében az amerikai-kínai katonai és gazdasági vetélkedést vizsgálva az alábbi kérdést tette fel:
Mi vagy: realista, vagy a véletlen történelemfilozófiájában hiszel?
A realista iskola követője abból indul ki, hogy az elismert hatalom (established power) és a feltörekvő hatalom (rising power), vagyis az Egyesült Államok és Kína elkerülhetetlenül az összeütközés felé haladnak, és ennélfogva a gazdasági és a stratégiai feszültségek folyamatosan nőnek. Ha pedig valaki úgy véli, hogy a történelmet a véletlenek mozgatják, akkor az azt fogja mondani, hogy semmiféle elmélet nem tudja megmagyarázni, hogyan fognak alakulni a dolgok, annyi minden függ a kiszámíthatatlan emberi tényezőtől.
Bár Rachman akkor úgy vélte, hogy „az amerikai-kínai vetélkedés realista megközelítése áll közelebb a valósághoz”, konklúziója mégis az volt, hogy „az amerikai elnök személyisége és fellobbanásai miatt nagyon kockázatos dolog határozott előrejelzéseket tenni. Ha volt valaha is a ’véletlen történelemfilozófiájának’ egy két lábon járó hangos megtestesülése, akkor az Donald Trump”.
Rachman után – mintegy ellenpontozva a Financial Times geopolitikai kommentátorát – Michael Antont idéztem, aki Trump első mandátuma idején az elnök egyik stratégiai tanácsadója volt, 2025. januárja óta pedig a State Department tervezési főosztályának a vezetője.[1]
Anton 2019 áprilisában így foglalta össze a Trump-doktrínát:
A nemzetek esetében soha nem fordulhat elő az, ami egyéneknél néha előfordul, hogy feláldozzák magukat más nemzetekért. Thomas Hobbes megszívlelendő ebben a vonatkozásban: az országok egymáshoz való viszonyában a természeti állapot törvényei érvényesülnek: nemcsak hogy nincs fölöttes hatóság, a nemzetállam fölötti világkormány, amely kikényszeríthet valamilyen nemzetekfölötti erkölcsi parancsot, de a nemzetek számára sincs magasabb rendű törvény a természeti törvénynél, sem magasabb cél az önfenntartásnál és a megmaradásnál.
Ha a nyugati és demokratikus országok nem hajlandóak a saját érdekükben cselekedni, az azzal a veszéllyel jár, hogy a barátságtalan hatalmak, amelyek nem szégyenlik ezt megtenni, kihasználhatják a Nyugat naivitását. Ez Trump külpolitikájának a negatív megfogalmazásához vezet el bennünket, ami az elnök nem túl elegáns stílusában így hangzik: „Ne légy hülye!”
De pozitívabban is meg lehet az elnök megközelítését fogalmazni: legyünk őszinték, és tegyük valamennyien a saját országunkat az első helyre, és ismerjük el, hogy ezt nincs miért szégyellni, mert így viselkedve valamennyien sikeresebbek leszünk.
A Trump-doktrína a következetességen alapul: a világ más vezető hatalmaitól eltérően Trump nem „a globalizmus neked, de nem nekem” elvét követi, mint például Kína, vagy Németország is, amely az EU-t fedőszervének, az eurót pedig szuper-márkának tekinti.[2] Ellenkezőleg, az ő külpolitikája a „nacionalizmus mindenkinek” elvén alapul. Kiállni a saját érdekünk mellett, hangsúlyozza Trump, a legbiztosabb út ahhoz, hogy ne szenvedjünk hátrányt.
Ebből az összefoglalóból csak egyetlen – lényegbevágó – dolog maradt ki, jegyeztem meg akkor. Mégpedig az, hogy Trump „a saját érdekünk melletti kiállást” „nemcsak a saját országára, hanem a saját személyére is érti”. Vagyis a kiszámíthtó elvi vagy stratégiai szintről megint csak visszajutottunk az individuális és „kiszámíthatatlan”, minden stratégiát felborító vagy legalábbis überelő „emberi tényező”-höz, amely Trump esetében van olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az ország érdekét elvont fogalmakban és unalmas gondolatmenetekben megragadó nemzetbiztonsági és védelmi stratégia.
Ezt éppen Michael Anton 1918 április 8-i lemondásával lehet a legeklatánsabban illusztrálni. Az 1. lábjegyzetben már idézett Wikipédia-szócikkből ugyanis kiderül, hogy Anton, aki a Nemzetbiztonsági Tanácsban a stratégiai kommunikációért felelt, azelőtt este mondott le a tisztségéről, hogy Trump a neokonzervatív és háborúpárti John Boltont kinevezte nemzetbiztonsági tanácsadónak, annak a H. R. McMasternek (https://en.wikipedia.org/wiki/H._R._McMaster ) a helyébe, aki végig az ő „stratégiája” ellen dolgozott, hogy aztán ezt az aknamunkát Bolton még magasabb szintre emelje.
Nem lehetetlen, hogy Michael Anton megpróbálta lebeszélni Trumpot Bolton kinevezéséről, de nem járt sikerrel. Anton valóban meggyőződéses híve volt a „nacionalizmus mindenkinek” elvén alapuló külpolitikának, de nem vette tekintetbe azt, hogy Trump nem képviselt semmiféle „elven alapuló” külpolitikát, bár kétségtelen, hogy a nacionalizmus ösztöne vezette már akkor is. De a túlélés és a rivaldafény ösztöne is, ami gyakran a legelképesztőbb döntésekre késztette, amelyeknek nem volt tisztában a következményeivel, talán azért sem, mert azok egyáltalán nem érdekelték.
Egyébként ez lehet az oka annak is, hogy Trump szívesen dolgozott és dolgozik együtt a saját kabinetjében, amely az elnökkel együtt a tényleges végrehajtó hatalmat gyakorolja, olyanokkal, akik – félretéve korábbi, az elnök politikájával ellentétes nézeteiket – csatlakoztak hozzá. Míg a meggyőződéses „trumpisták” sokszor bosszúságot okoznak neki, mint például most Marjorie Taylor Greene, aki a Képviselőházban a MAGA-bázis egyik hangadó szóvivője:
Én a bázist képviselem, és frusztrált és elkeseredett vagyok, amiért a dolgok nem jó irányba mennek. Mondjuk ki nyíltan: a bázis nem boldog.
Én azért kampányoltam, hogy ne legyen több háború.
És most úgy tűnik, azon a ponton vagyunk, hogy háborúba menjünk Iránnal.
Nem hiszem, hogy idegen országokat kellene lebombáznunk más idegen országok érdekében, különösen, ha azoknak van saját atomfegyverük és jelentős katonai erővel rendelkeznek.
Ráadásul most azt mondják, aláírtunk egy megállapodást az ukrajnai nyersanyagokról, hogy visszafizessék nekünk azt a sokszáz milliárd dolárt, amit Ukrajnának adtunk, és amit pénzmosásra használtak, a nekik adott fegyvereket pedig eladták az ellenségeinknek, a vezetőjük meg egy diktátor, aki felfüggesztette a választásokat, benne volt a Trump elleni első vádemelésben, és Biden mellett kampányolt.
Nem tanultuk meg a leckét, amikor háborút kezdtünk Irakkal, és megöltük Szaddam Husszeint a „tömegpusztító fegyverek” miatt?
Találtunk ott egyet is? És az a közel-keleti olaj gazdaggá tett vajon bennünket? A válasz nem, és most 36 ezer milliárd adósságunk van.
2025. 05. 11.
Szóval, van-e Trump-doktrína?
Curt Mills, a 2002-ben Pat Buchanan által anti-neokon programmal alapított The American Conservative főszerkesztője szerint van, mégpedig a „szabadjára engedett [unrestrained] nacionalizmus”.
Amikor a Matt Gaetz Show házigazdája megkérdezte tőle, „hogyan definiálná röviden a Trump-doktrínát az elnök 2. mandátuma idején, az első mandátumához viszonyítva”, Mills ezt válaszolta:
A saját ösztöneit jobban szabadjára ereszti. A mostani adminisztráció teljesen más, másak az az emberek. Amit most látsz, az tiszta szabadjára engedett nacionalizmus. Sokan mondják róla, hogy izolacionista, pedig egyáltalán nem az, a térség, amelyben gondolkodik, egyértelműen Észak-Amerika. Jól láthatóak a Panamára, Grönlandra, Kanadára irányuló tervei. És az is, hogy a közel-keleti kellemetlen vezetőktől meg akar szabadulni.[3] Tajvannal kapcsolatban viszont visszafogottabb, mint Biden volt. És Irán vonatkozásában is a nemzeti érdeket részesíti előnyben minden mással szemben, és kifejezetten nyers és kompromisszumot nem ismerő módon teszi ezt.
Mindebből én azt hámozom ki, hogy a Trump ösztönös nacionalizmusa mögött rejlő „doktrína” azt diktálja Trumpnak, hogy bizonyos vonatkozásokban (például Panama, Grönland, Ukrajna) agresszív, sőt kifejezetten „imperialista” politikát folytasson, más esetekben pedig legyen visszafogott (Irán) vagy egyenesen megbékítő (például Oroszország irányában).
Ugyanakkor azt is érdemes megjegyezni, hogy Trump még egyik említett területen sem hozott egyértelmű, meg nem másítható döntéseket, mert az ilyesmi ellenkezik ösztönalapú általános irányvételével. Korábban, Szimulakrum-világ című 2020. június 5-i bejegyzésemben, majd legutóbb is már jeleztem, hogy Trump tulajdonképpen alkatánál fogva alkalmatlan arra, hogy következetes és főként hogy koncepciózus politikát folytasson. Nem hiába írta Judd Legum Roland Barthes híres pankráció-esszéje kapcsán, Trumpot célba véve, hogy „a pankráció a látványosságok összege, ahol az egyes momentumok a szenvedély teljességét váltják ki, anélkül, hogy a végeredménynek valaha is meg kellene az egészet koronáznia”.
Lehetséges tehát, hogy miközben Trump mindig imminensnek tűnő „végső” döntéseire várunk, tulajdonképpen Godot-ra várunk.
[1] Curt Mills – akiről lentebb szó lesz – George Kennan méltó örökösének nevezte. A Wikipedia portréjából kiderül, hogy az olasz és libanoni származású Anton Machiavelli-szakértő, és Harry V. Jaffa révén Strauss-tanítványnak számít. 2024 novemberében első számú jelölt volt a nemzetbiztonsági tanácsadóhelyettesi posztra, de – a Washington Post szerint – miután megtudta, hogy Sebastian Gorka (Gorka Sebestyén) szerepet kap a Nemzetbiztonsági Tanácsban, kivonta magát ebből.
[2] Anton ehhez elmulasztotta hozzátenni, hogy a liberális internacionalista (és intervencionista) Amerika pedig az ún. szabályokon alapuló nemzetközi rendet tekintette a saját hegemóniája eszközének.
[3] Ez nemcsak a Hamaszra, hanem Netanjahura is vonatkozik. A legújabb fejleményeket lásd itt és itt.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2025. május 11-én.
