Ágoston Hugó interjúja
Molnár Gusztáv, a budapesti Teleki László Alapítvány Geopolitikai Kutatócsoportjának vezetője lapunknak régi munkatársa. (Még abból az időből, amikor Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője volt.) Legutóbb A Hét 1995/3. számában jelent meg Geopolitika, avagy a történelmi kényszer logikája című írása.1 Bukaresti beszélgetésünkre közvetlenül azt megelőzően került sor, hogy Molnár Gusztáv, a Louisiana State University keretében működő Geopolitikai Központ meghívására három hónapos tanulmányútra az Amerikai Egyesült Államokba utazott.
– Mi a geopolitika?
– A geopolitika az utóbbi öt-hat évben újjászülető tudomány. A hidegháború végeztével amikor a világ természetellenes kettéosztottsága megszűnt, a geopolitika olyan közegekben, szellemi miliőkben is polgárjogot nyert, ahol korábban nem kifejezetten comme il faut tudományként tartották számon. És most nem csak a sztálinista időszakra gondolok, amikor ugyanolyan imperialista áltudománynak minősítették, mint a szociológiát vagy a kibernetikát; hiszen a nyugati liberális körökben sem szívesen emlegették ezt a diszciplínát – és ennek is megvan az oka. A geopolitika ugyanis kifejezetten antiideologikus tudomány – kissé félve is mondom, hogy „tudomány”, hiszen csak annyiban az, amennyiben az élő történelmi, társadalmi, politikai folyamatok vizsgálata egyáltalán tudomány lehet. Mindenesetre a geopolitika tulajdonképpeni tudományos háttere a politikai földrajz, a múlt század második felében ekként is tartották számon. Teleki Pál is geográfus volt, és ilyen minőségében vált a politikai földrajz elmélyült művelőjévé, a földrajzi megalapozottságú geopolitikai iskola előfutárává.
Jómagam, aki nem vagyok földrajzos, és az egész budapesti csoportom2, a geopolitikát inkább egyfajta politikai, kis túlzással történetfilozófiai szemléletmódnak tekintjük, olyan koncepcionális rendszernek, amely lehetővé teszi a fő történelmi világtendenciák megfogalmazását, megragadását, elemzését – és tulajdonképpen előrelátását, prevízióját is; sietek leszögezni, hogy itt hipotézisekről van szó, a prospekció az új adatok fényében korrigálandó vagy teljesen elvetendő, méghozzá minél előbb; a folyamatos finomítással mindenesetre elkerülhetőek a nagyobb becslési hibák.
– Hogy volt Moszkvában?
– Moszkvában január vége felé egy nagyon érdekes konferenciát rendeztek a régió geopolitikai helyzetéről Oroszország és Kelet-Közép-Európa címmel, amelyen én egy angol nyelvű előadást tartottam3. Voltak román résztvevők is, többek között Nicolae Ecobescu, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója, Liviu Mureşan és Ioan Mircea Paşcu, a Nemzetvédelmi Minisztérium államtitkára, ők is előadásokkal jelentkeztek. Mint érdekességet megemlítem, hogy a konferencia végén néhányunkat fogadott a Duma Geopolitikai Bizottságának elnöke, Viktor Usztyinov tábornok (aki Zsirinovszkij-párti; mellesleg Oroszország a világ egyetlen olyan országa, ahol a parlamentnek van geopolitikai bizottsága), valamint Alekszandr Vengerovszkij, a Duma alelnöke, Zsirinovszkij helyettese, aki szerényen csak annyit mondott magáról, hogy ő is tiszt. Rendkívül tanulságos volt.
De nemcsak az orosz expanziós törekvéseket leplezetlenül hangoztató irányzattal találtuk magunkat szemben Moszkvában: voltak árnyaltabb, megfontolandó megközelítések is, többek közt számunkra, magyar és szép számban jelen levő lengyel résztvevők számára egy érdekes orosz előadás arról, hogy a Huntington-féle civilizációs minta mennyire jelentős és alkalmazható, és hogy ezt mintegy elfogadva, Oroszország tudomásul veszi a közép-európai országoknak a nyugati civilizációhoz való szerves hozzátartozását. Az előadásban ez kizárólag a visegrádi országokra vonatkozott. Ugyanez az előadó határozottan leszögezte, hogy a Balkán, tehát az ortodox kelet-európai országok az orosz civilizáció vonzáskörébe tartoznak, el egészen odáig, hogy fölvetették – nemcsak ő, mások is –, hogy Bulgária, Románia és Szerbia akár a Független Államok Közösségének is tagjává válhat. Természetesen ezt nem úgy kell érteni, hogy a FÁK belső körének a tagjává. Ezt az integrációt Moszkvában sokan az Európai Unió mintájára képzelik el, és ahogy annak van egy kemény magja (Franciaország, Németország, a Benelux államok), és ehhez egy külső körben jönnek azok, akik már jelenleg is tagok, egy még külsőbb körben pedig azok, akik később csatlakoznak, ugyanúgy a FÁK-nak is van egy orosz– belorusz– kazah kemény magja, amihez feltehetően Ukrajna is csatlakozni fog, és ez lazábban magához fogja kapcsolni a közép-ázsiai köztársaságokat, egy másik szálon pedig a balkáni volt szocialista államokat. Mondanom sem kell, a román résztvevők hevesen tiltakoztak ez ellen a felvetés ellen, míg a magyar és a lengyel résztvevők vitaalapnak tekintették.
Megjegyzem, a szakmai-tudományos szövegből félreérthetetlenül kiérződött, hogy az oroszokat nagyon zavarja a NATO terjeszkedési törekvése (ezt persze a napi hírekből is tudjuk), de ha egyáltalán el tudnának képzelni valamiféle kompromisszumot és beleegyeznének bizonyos korlátozott NATO-expanzióba, az szigorúan csakis a kelet-közép-európai, tehát a visegrádi országokra vagy azok egy részére vonatkozhatna. Számomra mindenestre világossá vált, hogy most már Oroszország is differenciáltabban közelíti meg a kérdést; immár nem csak a Nyugat tartja egyik-másik ország becsatolását fontosabbnak, gyorsabb ütemben kívánatosnak (míg másokét, ha nem is mondják ki nyíltan, lassabban, vagy egyáltalán), hanem – a maga szemszögéből – Oroszország is.
– Hol húzódna ez esetben a Huntington-féle törésvonal?
– A Huntington-féle határvonal… nem akarom felmondani ezt a leckét…4 Samuel Huntingtonnak különben van egy újabb – rövidebb – írása, amely érdekes módon a Moscow News-ban jelent meg nemrég; az eredeti – Foreign Affairs-beli, 1993-as – tanulmányának a címét viseli ez is5, amelynek összefoglalja az alapelveit, de mondanivalóját aktualizálja a mostani, csecsen válságot követő helyzetre. A cikk tanácsomra megjelent a Beszélőben, javasolnám átvételét A Hétben is, mert mindennél többet mond. Huntington pontosan megjelöli, hol húzódik a határvonal; mellesleg a grafika a határvonallal a román lapokban is megjelent, bősz kommentárok kíséretében.6 De én most nem arról beszélnék, hogy milyen vonal hol húzódik, hanem azt emelném ki, hogy Huntingtonnál nem egy fehér–fekete képről, a művelt, magasrendűen civilizált Nyugat, és a sötét, barbár, ortodox Kelet kettősségéről van szó, hanem egy más, prospektív geopolitikai vonulatról. Lehet, hogy túlidealizálom az orosz ügy vonatkozását, mégis remélem, hogy nem csupán a vágyaimat vetítem ki. Egyszerűen arról van szó, hogy Európában – tágan értelmezve, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig – két nagy szimmetrikus szupranacionális szerkezet kezd kialakulni. Az egyik az Európai Unió mint az Észak-Atlanti Szövetség európai pillére (rögtön jelzem, hogy az EU-t nem önállóan, hanem az Amerikával való stratégiai partnerség részeként kell tekinteni). Cikkek sorának (lehetne) a tárgya, hogyan fenekedik ez ellen Nagy-Britannia és Franciaország, míg Németország megállíthatatlanul, következetesen viszi az egészet a nemzetek fölötti szint irányába.7 Ez teljesen összhangban van ugyanis a német alkotmányos struktúrával, hiszen náluk a nemzetállami szint alatt ott vannak a Landok, saját kormánnyal, saját parlamenttel, tehát nem tekintik tragédiának, ha a nemzetállami szint gyengül. Egy olyan állam viszont, amely csak a centralizált szinttel rendelkezik, úgy érzi, mindent elveszíthet, ha át kell adnia kompetenciáinak egy részét egy szupranacionális testületnek.
Ezért vannak előnyben történeti értelemben a föderatív struktúrájú államok a centralizáltakkal szemben. Erősen az Európai Unió-szintű föderalizálódás irányába mutat a közös pénz is, amit Németország támogat és ő hozza érte a legnagyobb áldozatot, mert a márka a legstabilabb pénz egész Európában. Ha ezt feláldozzák „a köz érdekében”, annak nyilván megkérik az árát (többek között például azzal, hogy az egységes pénznek is Frankfurtban lesz a központi bankja, tehát lényegében egy más névre hallgató márka lesz, annak stabilitási ismérveivel).
Nem kis játszmákról, hanem mutációszerű változásokról van szó. A németek megmondták, hogy ezt a nagy előrelépést a gazdasági dimenzióban csak úgy tudják elképzelni, ha vele szoros összefüggésben a politikai felelősség is megoszlik, gyakorlatilag egy szupranacionális szintre tevődik át, mindenekelőtt a kül- és biztonságpolitikai döntési mechanizmus. Aki pedig nem akar ebben részt venni, az könyörtelenül elszigetelődik, perifériára szorul; s attól tartok, hogy például Nagy-Britanniának ez lesz a sorsa, ha csak nagyon rövid időn belül a Labour ki nem kényszerít egy választást, azt megnyeri, és akkor az utolsó pillanatban még felugrik a vonatra.
– A másik, keleti oldalon?…
– Sokkal nehezebb feltételek között, távolról sem olyan fejlett infrastruktúra birtokában történik a szupranacionális szerkezet kialakulása. A finom integráció, úgy is mondhatnám, a finom kis imperializmusoknak a szövevénye ott tud működni, ahol már nem tankokkal kell a befolyást érvényesíteni, hanem elegáns extramilitáris eszközökkel: pénz, információ, kulturális expanzió. Oroszország ezeken a területeken sajnos elég gyenge, még nem tudja ezt az integrációs technikát olyan könnyűszerrel érvényesíteni, mint a nyugatiak, de az alapirány megvan. Mondanék egy példát; ugyanezen a moszkvai konferencián hallottuk a Duma FÁK-ügyekkel foglalkozó bizottsági elnökétől, hogy európai mintára tervbe vették egy olyan FÁK-szintű parlament létrehozását, amelynek tagjait közvetlenül választanák meg, tehát Oroszországból, Fehéroroszországból, Kazahsztánból közvetlenül delegálnának képviselőket.
Tegyük fel tehát, hogy Oroszországnak végül sikerül lassan Európai Unió-szerűen megszerveznie a Független Államok Közösségét. Akkor ki fog derülni, hogy a két nagy szupranacionális integráció közé beszorulnak zárvány-államok, amelyek megrekedtek a nemzetépítés fázisában, és még mindig a tizenkilencedik századi nemzetállami homogenizáció lebeg a szemük előtt; akár úgy, mint a szerbeknek, hogy azokat a területeket, ahol szerb etnikum él, megpróbálják egy közös államban egyesíteni, ennek minden ismert következményeivel; akár úgy, mint Románia, amelynek jelen pillanatban megvan a saját állama, Moldovát leszámítva, és ezt próbálja nemzeti értelemben homogenizálni, mint ahogy a két világháború között is ez volt a célja. (Ezt Octavian Goga a román parlamentben annak idején nyíltan és leplezetlenül ki is fejtette. Azt mondta: ha a demokrácia lehetővé teszi, hogy a városi tanácsokban és mindenféle helyhatósági szinteken magyarok és zsidók kerüljenek előtérbe, akkor „nekünk” nincs szükségünk a demokráciára és ezekre a játékszabályokra, mert „nekünk” a fő célunk a nemzeti homogenizáció, és azt végre is fogjuk hajtani. Ennek lett aztán az egyenes következménye a román parlamentáris demokrácia összeomlása és elmozdulása a diktatúra irányába.) Ezek a zárvány-államok vegetálásra vannak kárhoztatva, hosszú távon esélytelenek, bármilyen veszélyesek lehetnek is rövid távon saját magukra és a közvetlen szomszédságukban élőkre. Ily módon óriási történelmi kockázatot vállalnak, és erre országaikban is egyre többen ráébrednek. Például Mişu Negriţoiu elnöki tanácsos nemrég Davosból hazajövet egy nagyon jelentős és érdekes interjút adott; először hallottam román szakértő szájából, hogy „mi” megrekedtünk – most idézek – a tizenkilencedik századi nemzetépítés fázisában, miközben a mai Európában már a szubszidiaritás, a regionalizmus az uralkodó tendencia, lényegében tehát a nemzetek feletti és alatti struktúrák építése folyik. Én ezekhez még hozzátennék egy rendkívül fontos, forradalmi, modern és friss fogalmat. Ez a devolúció.
– Mi a devolúció?
– Új elem a világpolitikában. Lényege az, hogy a központi kormányzat és a központi parlament kompetenciájának egyre nagyobb részét osztja le, adja át: „devoluálja” helyi parlamentek és helyi kormányok számára. Mintegy két hónapja vált aktuális témává, és robbant bele valósággal a világsajtóba, amikor Nagy-Britanniában kiderült: a skótoknak több mint nyolcvan százaléka követeli a saját, önálló parlamentet. A skót parlament 1707-ben egyesült a Westminsterrel, gyakorlatilag valahogy úgy, ahogy a Bolyai Egyetem egyesült a Babeş Egyetemmel. Most tehát egyrészt kiderült, hogy a skótok visszakövetelik egy korábban már meglévő közjogi intézményüket – ez sem lényegtelen dolog, de önmagában nem volna elég ahhoz, hogy világpolitikai téma legyen –, másrészt pedig a brit politikai életben is jelentős változás történt: új helyzet állt elő azzal, hogy a jelenleg kormányzó toryknál toronymagasan népszerűbb Labour elnöke, a Clintonra hasonlító Tony Blair kijelentette, a várható hatalomra kerülésüktől számított egy éven belül megadja a skótoknak a devolúciót.8 Hozzá kell tennem, hogy a jelenleg még hatalmon levő tory kormányban John Major úgy tudott megegyezni az észak-ír témában a partnereivel, hogy egy észak-írországi provinciális parlamentet fognak létrehozni (amely ellen az unionisták természetesen tiltakoznak). Szerintem Nagy-Britannia mint egységes állam megszűnik abban a pillanatban, amikor ezek a helyi parlamentek létrejönnek: az angol hagyományokban oly mélyen gyökeret vert az egyetlen parlament mindenhatósága, hogy ennek a helyzetnek a megváltozásával az lesz az érzésük, hogy odalett az államuk, és nem tartom valószínűtlennek, hogy ez belső konfliktusokkal jár majd.
Egy másik példa még frissebb: Lengyelországban a Tartományok Ligája nevű szervezet azzal a javaslattal állt elő, hogy az országot osszák fel kilenc régióra; Lengyelország közigazgatása jelenleg hipercentralizált: van a központ és vannak a vajdaságok, élükön a kormány által kinevezett, a romániai prefektusokéhoz hasonló hatáskörrel rendelkező személyekkel. Vagyis itt az egész országra kiterjedne az a fajta berendezkedés, amit Nagy-Britanniában – egyelőre – csak Skóciában és Észak-Írországban készülnek bevezetni.
– Miért a geopolitika része a devolúció?
– Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy a geopolitika, amely a nagy világfolyamatok vizsgálata, miként értelmezi ezt a legújabb általános jelenséget, amely az egyes országok pusztán közigazgatási tagolódását politikai jogosítványok megadásával egészíti ki, akkor válaszom a következő. Az ideológiák bukása után a szerveződés a geopolitikai egységek és alegységek körül történik. Ideológiákat mondok, mert tulajdonképpen a liberalizmust is megbukottnak tekintem. Azazhogy kiderült, hogy nem egy világmodellről van szó, hanem egy specifikus nyugati ideológiáról, és ez a liberális értékvilág csak egy bizonyos civilizációs körön belül működőképes, az az álom pedig, hogy Kirgiziától és Mongóliától tudom is én meddig, mindenhol pillanatokon belül meg lehet honosítani – kapitális butaság. Tehát itt van egy érdekes párhuzam: ezek az ideológiák, a kommunizmus és a liberalizmus, amelyek azzal az igénnyel léptek fel, hogy az egész világot a saját képükre hasonítsák és egy központ körül integrálják, megbuktak. És új szerveződési formákként megjelentek a színen a geopolitikai egységek és alegységek. Geopolitikai egységet alkothatnak például azok az országok, amelyeket a közös történelmi hagyomány, a közösen vallott civilizációs értékek és egy közös mentalitás és viselkedéskultúra köt össze, mindaz, amit civilizációnak nevezünk. Ez a meghatározás felveti az integráció egyik lényegbevágó kérdését is: hogyan lehet feladni a nemzeti szuverenitásnak a jelentős részeit, és rátestálni egy szupranacionális testületre, ha nem adottak a civilizációs előfeltételek? Ezért kell ilyen jellegű regionális tömbökben gondolkodni.
Lengyelországra visszatérve, az új felosztásban az egyes vajdaságok szabadon döntenék el, hogy melyik régióhoz csatlakoznak. De az egészben az a legérdekesebb, hogy mindezt a német Landok mintájára képzelik el, tehát helyi kormánnyal és helyi parlamenttel, amelyek elég sok hatáskört maguknak követelnének, kivéve természetesen a pénzügyet, a hadügyet és a külügyet; vagyis senki sem törekszik arra, hogy az állam koherenciáját megbontsa, az államot szétverje.
Az Egyesült Államokban is ez a republikánusok irányvonala, és ha jövőre az elnökséget is megnyerik9, ugyanez a devolúciós folyamat fog bekövetkezni, akár olyan drasztikus következményekkel, hogy meg fog szűnni például a szövetségi nevelésügyi és egészségügyi minisztérium; az ilyen ügyeket ugyanis teljesen a helyi államok szintjén fogják intézni, és nem lesz szükség központi bürokráciákra, amelyek persze a szövetségi állam működése szempontjából fontos területeken megmaradnak.
Tehát nyilvánvalóan világtendenciáról van szó, és ez az a pont, amikor én azt mondom, hogy Erdélynek is be kell lépnie ebbe a devolúciós forradalomba. Ez az RMDSZ-től és az erdélyi magyarságtól nagyfokú intellektuális és politikai erőfeszítést igényel: igenis világossá kell tenni, hogy az erdélyi magyarság alapvető stratégiai célja nem egy nemzeti-etnikai cél, a behúzódás egy etnikai bunkerbe, hanem a radikális politikai decentralizáció. Ez pedig nem nemzetspecifikus, hanem olyan – hogy úgy mondjam – „emberspecifikus” territoriális szemléletmódot követel meg, amely az embereket mozgató érdekekre, nem pedig az érzelmekre apellál. Az, hogy az Erdélyben megtermelt javak újraelosztása fölötti ellenőrzési és döntési jogot egy választott tartományi testület birtokolja (és azt ne Bukarestbe vigyék fel), a román embereknek éppen úgy érdeke, mint a magyaroknak. Ezért meggyőződésem, hogy egy ilyen szemléletű megfontolt, offenzív stratégiával ki lehet lépni a beszorítottságból, és igenis lehet román szövetségeseket találni. Kezdetben persze a hisztéria fokozódni fog, és előjönnek majd az ismert vádak („ti tulajdonképpen Erdélyt akarjátok”). Ebben az összefüggésben fontosnak tartanám a magyar–román alapszerződés mielőbbi aláírását, mert az világosan kimondja, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben. A devolúciós program lanszírozásának ugyanis az az előfeltétele, hogy ne lehessen félreérteni (akik nagyon akarják, úgyis félre fogják érteni, de akkor ezeket az ellenérveket semlegesíteni lehet).
Mindez persze távolról sem jelentheti azt, hogy becsukjuk a szemünket, hiszen a kollektív kisebbségi jogok vonatkozásában, sajnos, valóban nagyon súlyos gondok merülnek fel. De képeseknek kell lennünk arra, hogy ezen a szűkebb dimenzión túl is legyen határozott programunk.10 Szóval meg kell tanulnunk világszinten is gondolkodni. És akkor megláthatjuk, hogy az egyes országok magasabb egységekbe szerveződése együtt jár a belső repedezéssel, a nemzetállami integráció megbomlásával. A makro- és a mikrofolyamatok egybetartoznak, kiegészítik egymást, egyfajta magasabb egységet alkotnak.
Említettem az 1707-es angol–skót példát. Ami akkor és azóta történt, visszafordíthatatlan folyamatnak tűnt, egyirányú fejlődésnek. Sokáig azt hihettük, a „progresszió” azt jelenti, hogy mindig megyünk előre. Nos, nem. Most megyünk szépen visszafelé. Ez a nietzschei örök visszatérésnek egy sajátos esete – visszatérünk a modern kor előtti fázisba, természetesen más szinten. Most a két folyamat összekapcsolt vizsgálata a lehető legizgalmasabb feladat; hogy például ez a provinciális parlamentek iránti elementáris igény miként függ össze a nemzetek fölötti geopolitikai egységek és alegységek kialakulásával.
A hagyományos, földrajzi megalapozottságú geopolitika lényegében arra szorítkozott, hogy természetes vagy annak vélt határokon belül vizsgált bizonyos jelenségeket. Például a magyar geopolitikának kedvenc témája volt a Kárpát-medencében élő népeket összekapcsoló közös történelmi, civilizációs hagyomány. Csakhogy nekünk ma nem szabad abba a csapdába beleesni, hogy elkezdünk Kárpát-medencében gondolkodni, kis mini-hegemóniák építgetésével foglalkozni; a tét sokkal nagyobb – magasabb struktúrákat kell célba vennünk. El kell ismernem, hogy a geopolitika kifejezésnek van némi negatív felhangja, mert – különösen a harmincas években – nemzetstratégiák leplezésére, illetve nem is leplezésére, hanem kvázi elméleti igazolására használták; a román geopolitikának például az volt a szent és sérthetetlen axiómája, hogy a kárpáti-pontikus mitikus tér micsoda fantasztikusan szilárd egységet alkot, amelyen belül a román népnek és „fajnak” az a történelmi elhivatottsága, hogy mindent integráljon; ugyanígy a magyarok meg azt forszírozták, hogy a Kárpát-medencében egyetlen uralomra és politikai hatalomra érett nemzet volt és van, és ez természetesen a magyar.
– Befolyásolhatók-e a geopolitikai folyamatok?
– Ez a történetfilozófiai dimenziója a kérdésnek. Hajlok rá, hogy azt állítsam: maguk a folyamatok nem. Hogy „személyes példával” éljek, a kommunizmus nem azért omlott össze, mert én azt előreláttam, és Bíró Péter néven megírtam.11 Ilyen összefüggésekkel nem szabad még csak játszani sem. De mégis óriási jelentősége van annak, ha/hogy ilyen tendenciákat prognosztizálni tudunk, és nem vajákos asszonyokként, hanem racionálisan és – mint hangsúlyoztam – mindig készen a korrekcióra. Ha tehát az én geopolitikai kutatócsoportom prognózisai helyesek, akkor én annak vezetőjeként feljogosítva érzem magam arra, hogy az RMDSZ-nek felelősségem teljes tudatában azt a tanácsot adjam: hajtson végre egy többé-kevésbé radikális fordulatot egy olyan stratégia irányában, amely az etnicitást és a nemzeti identitás megőrzésével kapcsolatos specifikus jogigényeket persze megőrzi, de nem a legfőbb célként, és áthangolódik a gyökeres politikai decentralizációra. 1985 jut eszembe, amikor Bukarestben a Limes kört kifejezetten azért kezdeményeztem és hívtuk életre közösen, mert teljesen evidensnek tekintettük a kommunizmus bukását, és a „felkészülni azutánra” programja vezetett bennünket. Persze az teljesen más valami volt, akkor teljesen konspiratív körülmények közé beszorítva műveltük a saját kis kertünket, ami azért mégsem volt semmi dolog; ma viszont, amikor lehet politizálni, egy ilyen típusú program szintén fontos lehet. Mert ha én tudom, hogy milyen fejleményekre lehet világ- és európai szinten számítani, akkor ez azt jelenti, hogy a fő követelésem összhangban van még száz más folyamattal a világban, és aki engem akadályoz devolúciós törekvéseimben, az tulajdonképpen defenzív stratégiát folytat és csak átmeneti ideig tud hatékonyan küzdeni ellenem, hiába erősebb.
Nos, ilyen vonatkozásban a geopolitikának, a geopolitikai kutatócsoportoknak lehet bizonyos think tank (agytröszt) szerepük, befolyásolhatják bizonyos irányokban a kormányokat, már ha azok igényt tartanak ilyen tanácsokra. Az én geopolitikai csoportom Budapesten független társulat, nem a jelenlegi kormánynak12 dolgozik, de nem is zárkózik el ettől. Mi nem tudományos alapkutatást végzünk, nem is volna hozzá erőnk meg infrastruktúránk, amit viszont meg tudunk csinálni, az csak akkor éri el a célját, ha be tudjuk kapcsolni a politikai befolyásolás dimenzióját is. Az elmúlt négy évben ez volt az egyik fő törekvésem, az egykori Dunatáj Intézetnek is (amelyből a Geopolitikai Kutatócsoport kinőtt) ilyen céllal írtam meg a programját, de szomorkásan állapítom meg, hogy sajnos a rendszerváltás utáni években a magyar kormány amolyan „tűzoltópolitikát” folytatott, és így – legalábbis nekem ez a benyomásom alakult ki – már nem maradt sem ideje, sem energiája arra, hogy folyamatosan, formalizált, intézményesített formában konzultáljon velünk és persze más kutatói közösségekkel is. Ez változatlanul célom, és talán előbb-utóbb sikerül is elérni, hiszen ez minden nyugati demokráciában így van. Tehát nem érzem méltóságomon alulinak, semmilyen alapvető akadályát sem látom annak, hogy egy adott pillanatban akármilyen magyar kormánnyal együttműködjek, természetesen amennyiben nemzeti célokat követ és demokratikus legitimitással rendelkezik.
(1995. február)
A Hét, 1995. március 17. Újraközölve Molnár Gusztáv Alternatívák könyve című sorozatának VI. kötetében (Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2020. 11-20.) A jegyzetek e kötet számára készültek.
1 Vö. AK IV., 77-80; 363.
2 Lásd a Fényűző feloszlatás című írás 2. jegyzetét (AK V. 332-333.).
3 A Russia and East-Central Europe in the New Geopolitical Realities című konferencián megtartott előadásomban a Nyugat és Oroszország közötti kiegyezést szorgalmaztam, amelyet már Új stratégiai alku – biztonság és geopolitika című 1993-as prágai előadásomban (AK III., 378-382; 406-407.), valamint Érdekszférák zenéje című 1994-es esszémben is kövonalaztam (AK IV., 81-92.). Ennek értelmében az Ororszország által végrehajtott poszt-szovjet reintegációval párhuzamosan (akkor még azt gondoltam, hogy a Független Államok Közössége az EU-val és a NATO európai pillérével szimmetrikus integráció lehet) a visegrádiak és néhány további közép-európai ország (a baltiak, valamint Szlovénia és Horvátország) csatlakoztak volna a nyugati integrációs struktúrákhoz, míg Románia, Bulgária és Kis-Jugoszlávia a nyugati és az orosz érdekszféra közötti senkiföldjén maradt volna. (Előadásomnak ez az aktuális részét magyarul lásd: NATO-forgatókönyv két változatban, Magyar Hírlap, 1995. február 9. Ez cseh fordításban is megjelent a Lidove Noviny 1995. február 28-i számában.) A konferencián résztvevő román delegáció nem volt elragadtatva tőle.
4 Huntington erre vonatkozó nézeteinek összefoglalását lásd Az erdélyi kérdés című tanulmányomban, AK IV., 112-117.
5 Samuel Huntington: The Clash of Civilizations. Moscow News, 1995: 5., február 3-9.
6 Vö. Priviți aceste hărți! Adevărul, 1996. november 13. A W. Wallace könyvéből átvett huntingtoni térkép (lásd AK IV., 112.) mellett a romániai megyék láthatóak, a győztes államfőjelölt képével (ebből kiderül, hogy Erdélyben Iliescu csak Hunyad és Máramaros megyében tudott győzni. Kolozs, Maros, Hargita és Kovászna megyében Frunda György, a többi tízben pedig Emil Constantinescu győzött; a Regátban viszont Prahova és Konstanca megyét kivéve mindenütt Iliescu volt a győztes. Íme egy jellemző részlet a kísérő szövegből: „A november 3-i választások előrevetítik azt, amit bizonyos körök már régóta terveznek: az ország föderalizálását, Erdély autonóm területként való leválasztását. Amikor november 17-én választani mennek, emlékezzenek erre a térképre. És hozzák helyre, amit még helyre lehet hozni. Most.” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Adevărul ugyanebben a számban, a 9. oldalon Emil Constantinescu – președinte címmel közölt összeállítást. Ugyan ebben is van egy érdekes rész („A román állam nemzeti és egységes jellege nem tárgyalási téma”), a kampányszövegek hangneme itt tűrhető. Az Adrian Păunescu által szerkeszett Vremea című kormánypárti lap egyik cikke (Horia Brestoiu: Proiecte de sfărâmare a statului român, 1996. december 11.) még tanulságosabb. Muszáj idéznem ebből is egy mondatot: „Nem hiányozhattak a külföldi, így például a hungarista hatalomátvétel ’teoretizáló’ kísérletei sem, amelyek célpontjai az erdélyi és bánsági románok milliói, valamint a horvátok, a szlovénok, a ruténok voltak, akiket egy Közép-európai Konföderációba kellett volna beintegrálni, a Molnár Gusztáv által elképzelt modellnek megfelelően. Molnár erdélyi magyar, akit a felelőtlenségig ajnároz a sarlatán [cabotinul] Gabriel Andreescu, az, akit Göncz Árpád kitüntetett a hungarizmus előtti hajbókolása miatt.” – Lásd még a Szőcs Gézával folytatott beszélgetést (AK, V., 317.) arról, hogy Iliescu elnök személyesen is mennyire fel volt háborodva amiatt, hogy én a „fenti” álláspontot – úgymond – egy oslói előadásomban is képviseltem. Mellesleg a fenti interjú is még 1995. márciusában megjelent, tehát éppenséggel készülhetett ebből is valamiféle kivonat, ami aztán eljuthatott a megbízható sajtós, valamint az egyes pártokban tevékenykedő „munkatársak”-hoz (a román kifejezés – „colaboratori” – nekem jobban tetszik).
7 1995 elején, nem sokkal a CDU-s Karl Lamers és Wolfgang Schäuble 1994-es mag-Európa tervének a közzététele után (Überlegungen zur europäischen Politik, 1994. szeptember 1; vö. M. G.: Aufhebung, avagy a megszünteve-megőrzés Európája, Magyar Hírlap, 2004. január 3.) ez nem tűnt lehetetlennek.
8 Vagyis a „devolúciós bomba”, amely a Kolozsvári nyilatkozat tervezetének 1999. júniusi illetéktelen nyilvánosságra hozatalával (AK IV., 354-355; 369-371.) robbant a román nyilvánosságban, már itt „el lett helyezve”. Az 1997 és 1998 folyamán magyar, angol és román nyelven is megjelent Az erdélyi kérdés című tanulmányom (AK IV., 111-138; 364-365.) megfelelő geopolitikai kontextusba helyezte a kérdést, mind Európán, mind pedig Románián belül. Lásd még a Pro Europa Liga által megszervezett 1998-as kolozsvári pódiumvitát, és a bukaresti 22 által 1999-ben szervezett és publikált kerekasztalt (mindkettő szerepel e kötetben).
9 A republikánusok többségbe kerültek ugyan a kongresszusban, de az elnök továbbra is Clinton maradt.
10 Tulajdonképpen az volt az álláspontom, és ezt később a Provincia-csoporton belül is képviseltem (pontosabban, Bakk Miklóssal együtt képviseltük), hogy a territoriális alapon megvalósuló politikai decentralizició teheti csak lehetővé az erdélyi magyarság nemzeti identitásával kapcsolatos speciális jogoknak a biztosítását is. Egy ilyen komplex program megalkotásával azonban sajnos adósok maradtunk. Lásd: „Milyen Erdélyt akarunk?” A Provincia-csoport kerekasztal-vitája (e kötetben).
11 Lásd: Európai Napló. 1978. február – 1978. július, AK II., 14-160; 600-603.
12 Vagyis a Horn Gyula által vezetett szocialista-szabaddemokrata kormánynak.