Kőbányai nyomortelepen született, ma a legolvasottabb magyar író, tizennégymillió eladott könyvnél tart. Kétrészes karácsonyi Nagyinterjúnk első etapja magyarságról és zsidóságról és kommunistaságról, Kádárról és ötvenhatról. Kiderül, Moldova “hány ruszkit nyírt ki”.
Mert ilyen névvel nem lehet írni. Illetve lehetni lehet, csak nem illik. A Steingaszner is Tömörkény lett, és a Ziegler is Gárdonyi, sorolhatnám. A Moldova szónak jó a hangzása, „megy a cica Moldovába”, ilyesmi asszociációk jönnek, meg ott van Csokonainál, hogy „Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe, Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe”. Úgy történt, hogy szólt nekem a Veres Péter bácsi: ne legyél már Reif, legalább legyél Reich, még az is jobban hangzik. Mondtam, Péter bácsi, keresek valamit.
Nem fájt elhagyni édesapád nevét?
Amikor Esterházy megírta a Javított kiadást, amiből ugye megtudtuk, hogy az apja besúgó volt, arra gondoltam, engem egyetlen meglepetés érhetne az apámmal kapcsolatban: ha kiderülne, hogy tagja volt az antialkoholista klub elnökségének. Ugyanis nagy piás volt, ráadásul négy vagy öt feleséget elfogyasztott. Az ország legnyomorultabb nyomortelepein, az Augusztán és a Kőbányai út 42-ben laktunk, a négy gyerek közül csak a bátyámat tudta taníttatni az anyám. Ezzel együtt úgy emlékszem a gyerekkoromra, hogy mindig sütött a nap. Nagyapám sofőr volt, kommunista, emiatt feketelistás, többet utcán, mint állásban, ha volt pénze, kuglófot kaptunk tőle, és tavasztól őszig minden vasárnap kézen fogott engem meg a bátyámat, úgy sétáltunk ki a Népligetbe. Odahaza teknőben melegedett a víz, puszta kézzel fogtam a dongókat, és mindenkit megvertem, akit csak tudtam. Csupa gyönyörű emlék.
Mindenkit megvertél?
Azért nem mindenkit. Egyszer bemászott valaki a kerítésnyíláson, olyan magas, mint én, nekiugrottam, de kaptam egy hatalmas pofont, és kiderült, hogy felnőtt törpénél próbálkoztam, konkrétan Lövinger Aladár hegedűsnél. Azért túl sokszor nem maradtam alul. Nem is volt semmi baj, míg ki nem tört a háború. A gettóba kerültünk ’44 karácsonya előtt, tízen zsúfolódtunk össze a Klauzál tér 11 vagy a 12 alatti ház egyik lakásában. Apám is ott volt, megjátszotta a vakot, nem egészen alaptalanul, ezzel úszta meg a munkaszolgálatot. Én kifejezetten jól éreztem magam, mert a korábbi bérlő csomó könyvet hátrahagyott, köztük sok Tamási Áron művet, ami hatalmas élmény volt, mert nekünk odahaza két könyv állt a polcon, a Petőfi összes és egy riportkönyv, aminek az volt a címe, hogy Röptében a világ körül. Szintén háborús emlék, szintén negyvennégyből, hogy töltött puskát szegez rám egy katona. Konkrétan belenéztem a csőbe, és az olyan, mint az indiánoknál a meszkalinkúra: egyszer megijedsz, és ha túléled, többé sose félsz.
1952-ben bekerültél a színművészetire, dramaturg szakra. Hittél a rendszerben, szívjóságból lapátoltál a nagy építkezéseken, Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Inotán.
Amikor csak jutott rá időm.
Jártál népnevelni is. Hogy nézett ki belülről egy agitálás?
Úgy, hogy bementél, és utáltak. Elmondtam az embereknek, hogy a Béke-kölcsön jegyzése az ő érdeküket szolgálja. Néztek rám. Nem hiszem, hogy túl sokan csatlakoztak az én gyújtóhangú beszédeim nyomán.
Élvezted?
Nem. Mert a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nagyon simlis valami. Ráadásul Magyarország sose volt kimondottan baloldali hely, Kőbányán néhány zsidót leszámítva baloldali ember nem lakott, és ez engem mindig is nyomott. Ráadásul utóbb Nagy Imre 1953. júliusi programja lényegében károsnak minősítette minden buzgóságomat, ami teljesen kiábrándított.
Ma mit gondolsz az ’53 előtt történtekről?
Hatalmas időszak volt. Kegyetlen és teremtő. Én ’53-ban érettségiztem a Szent Lászlóban, a 4.b osztályban huszonnyolcan voltunk, mindenféle származású gyerek, és abból huszonheten egyetemre kerültünk.
Ötvenhatban, még főiskolásként és még mindig kommunistaként fegyvert fogtál a forradalom és az általad nem kedvelt Nagy Imre mellett. Miért?
Nem voltam én olyan nagyon logikus ember. Vonzott a dolog romantikája, úgy éltem meg, hogy a párttörténethez kapok gyakorlati oktatást. Úgy volt, hogy október huszonnegyedikén, szerda reggel Novák Marci filmrendezővel és még egy sráccal fegyvertelenül gyalogoltunk a Múzeum körúton, amikor egy szovjet tankoszlopból ránk lőttek. Volt ott egy építkezés, kézzel bevertem a téglafalon az ablakot, és beugrottunk mindhárman. A földön hevert legalább húsz géppisztoly meg puska, köztük egy dobtáras davajgitár, azt magamhoz vettem, és csak amikor győztek az oroszok, november nyolcadikán vagy kilencedikén dobtam el Óbudán, a Régi Sípos környékén.
Lőttél vele?
Persze.
Találtál is?
Emberre nem lőttem.
Hanem mire?
Dobozra, gyakorlásból. És tankra, ami illúzió.
Nem féltél, hogy visszalőnek?
Addigra megtanultam, hová kell állni, ha túl akarja élni az ember. Sokat nem háborúztam, jobbára az akkori nagy szerelmemnél lógtam, tőle ki-kinéztem az utcára.
A főiskoládnál őrködtél a fegyvereddel, mindenki láthatta, hogy Moldova a felkelők oldalán áll. Utóbb, a megtorlás alatt hogy dumáltad ki magad?
Már a korábbi években is nagy Vasas-drukker voltam, a Fáy utca környéki kocsmákba jártunk heten-nyolcan a haverokkal, köröket fizettünk, fél rum, korsó sör. Volt köztünk egy pali, érdekes srác, egyetemista, svédül tanult. Amikor ötvenhat lefutott, bár az oktatás még nem indult újra, én szépen bejártam a főiskolára, diákszállós szobák épültek, culágerkedtem a kőműveseknek, aztán haza Kőbányára, fürdés, pihenés. Egyik este kopognak, szólok muternek, nézz már ki, kinéz, mondja, két bőrkabátos, téged keresnek, fiam. Anyám maradt a konyhában, kimentem, hogy uraim, tegyenek úgy, mintha a barátaim volnának, ne ijesszék meg az anyámat, nem fogok ellenállni. Úgy is lett, muter persze nézett, nem volt hülye asszony. Bevittek az oberhére, és ki fogad? Hát a svéd. Egyikünknek sem volt könnyű szituáció, nem egy korsó sört ittunk meg közösen, most meg hirtelen ellenségek lettünk. Azzal kezdi, hogy Moldova, hány ruszkit nyírt ki? Mondom, nem számolja azt az ember. Szóval fölvettem a stílust, volt mire, akkor már megjelent a Mandarin, a híres vagány, ismertek. Aztán más főiskolások után kérdezősködött a svéd, azzal fenyegetőzött, hogy két ajtó van a szobán, az egyik a börtönbe, a másik a szabadba vezet, de egyre csak azt feleltem: uram, nem mondok semmit. Kiengedtek.
A csoporttársadat, Csurka Istvánt, és az osztályfőnöködet, Háy Gyulát lecsukták.
Én pedig tiltakozásul, közvetlenül a diploma előtt leléptem a főiskoláról, nem tartottam ildomosnak, hogy beüljek egy szerkesztőségbe vagy a filmgyárba, inkább mentem kétkezi munkásnak. Hozzátartozik a történethez, hogy közvetlenül a balhé előtt írtam egy darabot a Rajk-pörről, és a tanáraim, köztük Bacsó Péter, tomboltak a haragtól. Én meg azt mondtam nekik, uraim, ne hasogassuk a szőrszálat, ígérem, távozom, csak intézzék el, hogy megkapjam az utolsó havi ösztöndíjamat. Elintézték, és a Margitszigeten ebédeltünk belőle egy jót a szerelmemmel.
„Ezután egy-két évig fizikai munkát végeztem. A talicskázás, cipekedés nálam jól hatott az elvont gondolkodásra, este, mikor hazamentem, leültem a konyhaasztalhoz, és teleírtam néhány füzetet novellatöredékkel, ötletekkel, kompozíciós megoldásokkal.” A Negyven prédikátor utószavában emlékezel így. Voltál bányász, kertész, konzervgyári munkás, javítóintézetben nevelő.
Sőt kazánszerelő is. Úgy éreztem, az élet túl érdekes ahhoz, hogy egyetlen dologra fordítsam.
Ötvenhatot megúsztad, viszont 1974-ben dolgozni kezdett rád a III/III, és a titkosszolgálati érdeklődés egészen 1980-ig tartott. Az aktákban Bolygató néven emlegettek. Miért lettél te nekik Bolygató?
Nyilván arra utal, hogy állandóan keverem, bolygatom a szart. Nagyon megtisztelő és találó név.
Mikor tudtad meg, hogy figyeltek?
Csak ’90 után. Az egyik legjobb barátom III/III-as tiszt volt, megyei főkapitány-helyettes, derék ember. Szólt, hogy Gyuri, biztosan van aktád, én meg mondtam, kizárt, hiszen kommunista vagyok, a Magvető igazgatójának, Kardos Györgynek a neveltje, sokat tettem a rendszerért. Végül csak beadtam az igénylést a hivatalba, mire összeszedtek nekem két-háromszáz oldalt. Onnan tudtam meg, azért kaptam telefont már akkor, amikor épült ez a ház, és még a víz sem volt bekötve, hogy le tudjanak hallgatni.
Volt mit lehallgatni?
Sose fogtam vissza magam, se telefonba, se szemtől szembe, az ártana a belső szerveimnek, de tőlem sok rendszerellenes dumát nem rögzíthettek. Sose volt semmi titkom, ebben a lakásban nincs se lőszer, se drog, nem is volt soha. Ha házkutatást tartanának, megkérdezném, mire kíváncsiak, odaadnám, nem kell rendetlenséget csinálni. Amikor megírtam a Szent Imre indulót, nem volt biztos, hogy kiadják, mert a Magvető főnökének, Kardos Györgynek akadtak vele fenntartásai. Azt mondta nekem Scheiber Sanyi bácsi főrabbi, aki világmárka volt, hogy van Amerikában egy tanítványa, ha kijuttatjuk neki a kéziratot, megjelenteti. Én meg azt válaszoltam: Sanyi bácsi, ez nem az én stílusom, nem csinálok olyat, mint a Konrád a maga könyvével, én nem hazudok, nem csalok.
Valamelyik III/III-ast utólag számon kérted a megfigyelésedért?
Persze, fölhívtam a volt górét, árulja már el, miért lettem én gyanús. Azt felelte, jobb, ha nem kutatja azt, Moldova elvtárs. Erre mondtam valami gorombát, és leraktam. Nem vagyok túl jó modorú ember, a fontosságokkal szemben se válogatom meg a szavaimat. Mindegy, megtörtént, és ami megtörtént, azt az isten sem teheti meg nem történtté. Ezt Aquinói Szent Tamás állítja, aki pedig nem volt egy hülye gyerek.
Állítólag cionista szervezkedés gyanújával kezdtek dolgozni rád.
Ami abból jöhetett, hogy Izrael őszinte híve vagyok. Tisztességes zsidó nem is lehet más.
Ha cionista vagy, miért nem költözöl ki?
Jártam ott nem egyszer, nem kétszer. De rájöttem, hogy meteorológiai anticionista vagyok: nem bírom a meleget. Pedig amikor írtam a Ki ölte meg a Holt-tenger című könyvet, találkoztam a legnagyobbakkal, köztük Ariel Sharonnal. Még nem kormányfő, csak mezőgazdasági miniszter volt, jót dumáltunk, hatott rám az aurája, tán az enyém is rá, mert miattam megváratta az amerikai nagykövetet, és amikor elköszöntünk, azt mondta, ha arra járok, nézzek be. Találkoztam Rabinnal is, ő nem tett rám ilyen mély benyomást. A belügyminiszter, Joszif Burg viszont jó figura, ránézett az órájára, hogy uram, tizenöt percem van, mire én életem legzseniálisabb riportbevezetőjét tartottam angolul. You are told to be, the most clever jewish on over the world, vagyis: azt mondják, ön a legokosabb zsidó a világon. Na, ez tetszett neki, és maradhattam egy teljes órát. Szóval simán disszidálhattam volna, előttem mindig nyitva volt a magyar határ, mégis maradtam. A feleségem mostohaapja, a Dady gazdag kanadai üzletember. Hívott annak idején, hogy Gyuri, gyere ki, vettem az egyik vőmnek egy gyárat, a másiknak egy másikat, neked is jó sorod lesz itt. Mondtam, köszönöm, de én magyar író vagyok, nem mehetek el innen. Csodálkozott, kérdezte: te adnál pénzt is azért, hogy írhass? Mondom: igen. Ja, akkor értem, nem agitállak. A cionizmust támogatom, de nem teszek érte, nem járok a hitközséghez, nincs miről beszélnünk. Zsidó barátom nincs, ami értékelhető akár kiforgatott antiszemitizmusként is, persze nem az.
Nálad van sorrendiség a magyar vagyok és a zsidó vagyok között?
Nincs. Kiegészítés viszont van hozzá: magyar vagyok, zsidó vagyok, kommunista vagyok. És ezek szuperponálják egymást. Mindhárom teremt ellenzőket, de nem zavar.
Mi az, hogy magyar? Mi az, hogy zsidó? Mi az, hogy kommunista?
Minek a definíció? A lényeg, hogy számomra mindhárom meghatározó.
Tartod a vallásodat?
A vallás olyan, hogy vagy vállalod, vagy nem vállalod. Lehet mellébeszélni, azt válaszolni emelt hangon, amikor rákérdeznek, hogy „ugyan mit számít ez?!”. Én nem sumákolok. Pár éve, a legutóbbi népszámláláson mindössze tizenkétezer ember vallotta magát zsidónak, jelentem, az egyik én voltam, a másik a feleségem, aztán meg a lányaim. Egyetlen ünnepet tartok, a böjtöt, az a merengési napom, lezárom vele az évet. Mondjuk kicsit magamra szabom a szabályokat, az élet előbbre való, mint a vallás: elvileg vizet inni, gyógyszert bevenni se szabad, de ezzel nem törődöm. Jobbról ritkán támadnak, még Csurka sem bántott, pedig őt aztán igazán igyekeztem kinyüstölni, én ragasztottam rá a zsírtáltos jelzőt. Balról, pontosabban az úgynevezett baloldalról, meg a belvárosi zsidó értelmiségtől viszont csőstül kapom a letolást, a gúnyolódást. A magyar sajtóban egyedül a Népszabadságban zsidóztak le. Rendben van. Nehéz közös hangot találni. Jellemző, hogy az okos zsidók az MTK-nak drukkolnak, a hülye zsidók, a magamfajták meg a Vasasnak.
Legalább azt áruld el, mit jelent ma az, hogy kommunista.
A lényeg az elnyomottakhoz való viszony. Aki a termelőeszközök birtokában van, az jobboldali. Aki meg nincs a birtokában, akit kizsákmányolnak, az baloldali. Hogy adott személy mit gondol, ebből a szempontból mindegy, ahogy a régi nemesi országgyűlésben fogalmaztak: szándékokról nem szavazunk. Példaképeim – Kádár János, Kardos György s még néhányan – kommunisták voltak, a szó legigazabb értelmében.
Lehet hithű kommunista valaki azt követően, hogy megbukott a kommunizmus, vagy inkább a „létező szocializmus”?
Dehogy bukott meg a kommunizmus!
Hanem mi történt vele?
„Nem halt meg egészen, csak olyaténképpen, mint mikor valaki elszundított mélyen.” Arany, Toldi. Mondjuk én már nyilván nem élem meg, hogy lássam a visszatértét.
„Boldog aki nem éri meg.”
Hogy mondod?
„Halomra halnak miatta s érte / most is s ha lenne visszatérte / boldog aki nem éri meg.” Kányádi Sándor, Kuplé a vörös villamosról.
Az is egy vélemény. Az biztos, hogy az emberek nem szeretik se a kommunizmust, se a szocializmust, de egy ilyen egyre jobban leszakadó országban, mint a miénk, nem lehet más a megoldás. Egyébként nem volt itt kommunizmus soha, Kádár a szocializmus kifejezést használta, a kommunizmust leginkább Ceausescu. A kádárizmusnak nincs sok köze a kommunizmushoz. A kádárizmus igazából kínlódott, a Kádár körül lévők ölték meg. Jani bácsinak lényegében nem volt saját csapata, miközben ültek a térde mellett, lényegében ellene játszottak az olyanok, mint Marosán. Nem értették őt, nem véletlen, hogy nem támadt utódja. Minden száz évben, ha egy olyan születik, mint Kádár. Hiába az esetleges elhivatottság, nem úgy megy, hogy kijelentem, hogy Einstein akarok lenni, és nagyon, nagyon akarom, aztán egyszer csak Einstein vagyok. Még a követőiből is hiányzott az ő nagyvonalúsága, tisztasága, anyagiaktól való teljes érintetlensége. Ráadásul nem voltak gyerekei se neki, se Mariska néninek, aztán neki a csontjait, Mariska néninek az urnáját is ellopták. Hihetetlen nagy ember volt, büszke vagyok, hogy a kortársa lehettem. Távol állt tőle minden hiúság, amikor meglátta magát a televízióban, kiment a szobából. Ócska, szovjet színes tévét használt, Rubin, vagy mi volt a márkája, május elsejéken is csak azért kapcsolta be, hogy lássa, a moszkvai tribünön melyik elvtárs áll legközelebb az aktuális vezetőhöz, Hruscsovhoz, Brezsnyevhez, ugyanis az elhelyezkedés hűen tükrözte a politikai erőt.
Hányszor váltottál szót vele?
Párszor.
Melyik volt a legmélyebb?
Pozsgayról beszélgettünk elég hosszan, nem sok jót gondolt róla. Felemlegette, hogy egyszer azzal állt elé, Magyarország milyen szomorú hely, ha Párizsból érkezik az ember. Mire Kádár: érkezz tán Románia felől, mindjárt más lesz a véleményed. Elmesélem egy másik találkozásunkat is. A hatvannyolcas cseh bevonulás után egy héttel kijött az írószövetségbe, voltunk vagy húszan. Kamondi Laci, jó novellista volt, fölállt, így szólt: Kádár elvtárs, mondja meg nekem őszintén, kötelező volt részt vennünk ebben az akcióban? Mire Kádár: Nem volt kötelező, ez a dolog az én felelősségem, de ha nem megyünk, ugyan nem foglalták volna el a szovjetek Magyarországot, de például az olajárakban megmutatkozik a kimaradásunk. Erre Kamondi: Vegye tudomásul, Kádár elvtárs, hogy én lélekben nem vonultam be Prágába. Ekkor Kádár: Ez a maga dolga, Kamondi elvtárs. Később Tömpe András ment be hozzá azzal, hogy Kádár elvtárs, nem értek egyet ezzel a döntéseddel, neki meg azt válaszolta Kádár: Ha te tudnád, én magam hány döntésemmel nem értek egyet!
Kádár születésének századik évfordulóján te beszéltél a sírjánál, te avattad fel a szobrát.
Nagy megtiszteltetés volt.
És proletárszentnek nevezted.
Mert az is.
Proletár és szent? Ez olyan, mint a békeharc.
Valamelyik francia írta, hogy igazából két harcra kész, önfeláldozó csapat dolgozott az ellenállásban: a kommunisták és a katolikusok. Néha nincs is olyan messze egymástól ez a két világ. Akár itthon sem: nagyra becsülöm a szegényekért következetesen kiálló Iványi Gábor lelkészt éppúgy, ahogy azt a Vajnai Attilát, aki kommunistaként végigcsinálta a harcot arról, hogy önkényuralmi jelkép-e a vörös csillag. Minden július első szombat-vasárnapján összegyűlünk Kádár sírjánál, egyszer a szemem láttára fogták meg Vajnait a rendőrök, lerántották, húzták végig az úton, csak úgy kopogott a feje Attilának.
Nem vicces, hogy van két félmaréknyi magyar kommunista, és képtelenek szót érteni egymással?
Thürmerék nem kommunisták, sokkal inkább rákosisták. A kommunista jelen van az emberek életében, kiáll, hitele van, Thürmeréknek nincs ilyen. Vajnainak viszont igen, vele tartok. Természetesen rendszeresen kijárok az Öreg sírjához, viszek virágot, lepucolom, összeszedem az elhullott szirmokat, a koszorúkról leázott papírt. Sajnos egyre kevésbé divat emlékezni rá. Az első évfordulón tizennyolcezren gyűltünk össze, legutóbb kétszázan se, a Kádár János Baráti Társaság is megszűnt. Hogy tanulhattam, és vittem valamire, a szocializmusnak köszönhetem, nélküle semmi nem lennék. Ő volt az utolsó baloldali politikus ebben az országban.
Horn Gyula már nem balos?
Áh. Nem is kedveltem. Annak idején a Központi Bizottság ülésein folyton magasztalta Kádárt, míg a főnök elunta, és ráförmedt: „Mit ajánlgat engem maga, Horn elvtárs? Nincs nekem erre szükségem!” És nem is volt.
Te dolgoztál Hornnak.
Kétségtelenül benne voltam a ’94-es választási győzelmében, hiszen az egymillió példányban kinyomtatott szóróanyagára én írtam a szöveget az ő fényképe alá.
Íróként szabad ilyet?
Arra azért vigyáztam, hogy pénzért csináljam, ne társadalmi munkában, nehogy nekem is kelljen vállalni a felelősséget a későbbi tetteiért.
A mai balosokról, Gyurcsányról, Mesterházyról, Molnár Gyuláról mit gondolsz?
Semmit. Nem baloldaliak. A mai baloldal árulásban fogant, Horntól Gyurcsányon és Mesterházyn át Molnár Gyuláig mindenki.
Milyen árulásban?
A szocialista politikus, aki nekimegy Kádár szellemének, az áruló. Hogy kerültek ezek oda? Ki teremtette meg a pártjukat, nevezzük akár MSZMP-nek, akár MSZP-nek? Ki harcolta ki a helyet, a pénzt? Hát Kádár! Ehhez képest már Gyurcsány is azt üvöltözte, hogy neki nem Kádár, hanem Nagy Imre a szellemi elődje. Miért mond ilyet? Nem várom el, hogy hitet tegyen Jani bácsi mellett, de legalább hallgasson. Ehelyett olyan hülyeséget hord össze, hogy Horthy miniszterelnöke, Bethlen nagyobb politikus volt, mint az Öreg. Lelke rajta. Nem mintha ártani tudna Kádár emlékének, eljön az idő, amikor ott lesz Jani bácsi szobra minden magyar nagyvárosban. A szelleme már most erősödik, különösen a kocsmákban, egyenes arányban az elfogyasztott féldecik számával.
Tényleg te voltál Kádár sakkpartnere?
Elterjedt pletyka, de sajnos nem igaz, sosem játszottunk. Igen erős játékos volt, maradtak fenn játszmalapjai, elvert volna, pedig én is első osztályú sakkozó voltam.
*
Tudják, mi a Mester kedvenc káromkodása? Van benne izélés meg deszka, de nem akárhogyan állítva. Kétrészes karácsonyi Nagyinterjúnk második etapja.
Sakkoztál, bokszoltál, fociztál. Mesélik, mindet véresen komolyan vetted.
Egyikben sem voltam zseni, de mindben nagyon akartam. Az íróválogatottat, a Szocreált harminc évig csináltam, én találtam ki, én voltam a csapatkapitány, együtt tudtam tartani egyetlen fillér támogatás nélkül. Aztán, hogy eljöttem, a csapatot átnevezték Hunreálra.
Hetven is elmúltam, amikor még végigjátszottam a kilencven percet.
Bírtam volna tovább, de a csapat zöme a Pénzügyőrben az én neveltem, ifi edző voltam ott, akartam, játsszanak inkább ők. De a Vasas hazai meccseiről, a Fáy utcai lelátóról korábban és aztán is csak nagy ritkán hiányoztam, és mindig kialakult körülöttem egy kis stáb.
A legutóbbi Vasas-Fradin kint voltál?
Csak a Fáy utcába járok, azt meg ugye felújítják, Kispesten vendégeskedik a csapatom. 2018-ra lesz megint saját stadionunk, remélem, megélem. A Vasas-Fradit Kispesten játszották, ha itthon rendezzük, két góllal nyerünk, így csak döntetlen lett. Ez az edző, ez a német pali elég jó, pedig nem bíztam benne. Ha volna egy valamire való csatárunk, simán nyernénk a bajnokságot.
Ki a kedvenced?
Hát a Ferenczi Pista!
A Fradiból ment a Vasasba.
Volt az mindenhol. Győr, Újpest, Anglia, Csehszlovákia… Hol nem volt a Pista?
Pénzt akart keresni, és mint tudjuk, minden váltás pénzzel jár. Rendkívül rokonszenves ember. Külföldön pedig Messi a csúcs.
Ronaldo se rossz, de benne sok a teatralitás. Edzőben Ilovszky Rudi volt a legjobb, igaz, olyan elvakultan dolgozott, mint kevesen, de csupa szív és meghalt a Vasasért. Garamit szeretem még nagyon.
A stadionbezárásig miről folyt a szó a körülötted kialakuló stábban, a Fáy utcában?
Fontos dolgokról. Olyanok történtek, hogy mellém lép valaki, jó estét, Gyuri bácsi, előhúzza a kulcscsomóját, és mutatja rajta a Kádár-képet. Én meg jelzem, hogy rendben van. Újabban olyan feliratok tűntek fel, hogy workingclass. Ez is jó!
Mikor hallottuk utoljára azt a szót, hogy munkásosztály? Pedig valaha ott ült kint Kádár is, megvan a helye. És azt ugye tudjuk, hogy a szobor helye fontosabb, mint maga a szobor.
Ez az én közegem.
Írtál könyvet a Vasasról. Szerették a klubnál?
Nem igazán. Mondtam is valamelyik fejesnek: nehogy már azt képzeld, hogy ti vagytok a Vasas! Meg nem is ezek a derék fiúk, akik rengeteg pénzért fociznak a mi mezünkben. Hanem mi, a lelátóról!
Hogyan írhatta egy vasasos a Ferencvárosi koktélt?
A Ferencváros a legnépszerűbb magyar klub, és el kellett adni a könyvet, ami azért szempont.
Megjegyzem, H. Kovács eredetije Vasas-drukker volt, Ördög Gyuri az igazi neve, foglalkozására nézve strici, a világ leggyöngébb stricije, a kollégái mindig megverték, rendre a kurvák vettek neki ruhát.
Képtelen volt megvédeni a futtatottjait, de legalább kedves srác volt.
A Ferencvároshoz mi a viszonyod?
Semmi. Én nem nyitok a Vasason túl. Jó, a Barcelona, de az művészet. A Fradihoz annyi közöm, hogy még a Szocreállal volt egy meccsünk az Úttörőstadionban, ahol egy fiatal, magas szélső zsonglőrködött velem szemben. Nem voltam túl jó futballista, de mindig hoztam a formámat, sok gólt nem lőttek rólam, ám ennek a gyereknek sikerült fejelnie egyet, nem bírtam vele, na, ez volt a Nyilasi Tibi. Albert Józsi bácsi volt a Vasas edzője, mondtam, nézzék meg, mert ez nem akárki. Kimentek, megnézték, azzal jöttek vissza, hogy semmi különös. Aztán a Fradi leigazolta.
Gráfnak, a részeges jobb halfnak volt eredetije?
Persze. Sas Gyula, eredeti nevén Spildener. Az MTK-ban és a Vasasban játszott, csodálatos futballista volt, szőke, vékony srác, amit ő nem tudott a labdával, az nincs is. Kárpáti Béla, a Vasas edzője mondta rá, hogy ha egyetlen atomot ki lehetne cserélni a fejében, a világ legnagyobbja lehetne. Csak hát bolond volt a Sas, ráadásul nagyon piált. A végén elvett egy orvosnőt Tatabányán, és odaigazolt a városi csapathoz.
Megriportozhattad volna.
Megírtam regényben.
Regényírónak vagy riporternek tartod magad?
Regényírónak hittem magam mindig is, fő művem a Negyven prédikátor, közel négy évig írtam. Korábban nyolc évig tanultam latinul, Tacitus és a többiek a mai napig hatnak rám gondolkodásban, mondatszerkesztésben, a Negyven prédikátorhoz ezer oldal latint fordítottam magyarra. De hamar rájöttem, hogy nem lehet mindig regényt, szépprózát írni, töltődni kell, ezért már ötvenötben elkezdtem riportozni. Az első riportom a mohácsi jeges árvízről szólt. Nem tudtam, hol van Mohács, arról pedig fogalmam sem volt, mi az a jeges árvíz, de megoldottam. Aztán Sötke jött, Szombathely melletti település, ahol egy pali végig akarta izélni egy család összes nőtagját, arról is írtam. Mohács a Csillag című lapban jelent meg, miniszteri fizetést, ezer forintot kaptam honoráriumnak, mert meg akartak tartani. Attól fogva jól kerestem, kellett is, mert miután apám elment tőlünk, újranősült, én tartottam el a családot, két húgomat neveltem, és besegítettem az egyetemista bátyámnak. Amúgy pénzt kérni sose tudtam. Követelni inkább. Már 1990 után a Magyar Hírlapnak írtam heti egy tárcát. Volt valami összejövetel a tulajdonos, Marquard úr tiszteletére, ahová nem hívott meg a főszerkesztő, Németh Péter, mert szégyellt engem, a kommunista kolumnistát. Bementem hozzá, hogy igaz-e a hír, hallgatott, mire mondtam neki, Peti, ezt nem nézem el neked, mostantól tizennyolcezer forintodba kerül minden tárcám. Meg se mert szólalni szegény. Megadta.
Pénzben mi volt a legnagyobb dobás? A rendőrkönyv, a Bűn az élet?
Persze, egymillió forintnál is többet kaptam érte. De a Kossuth-díjért is járt száznyolcvanezer, ami akkor egy Zsiguli ára volt. Márai írta, hogy egy polgárnak mindig legyen tartaléka, anyagilag, időben, kapcsolatban. Tartalékoltam is, amikor tehettem. Mindig sokat kértem, és kétszer annyit kaptam, mint más, még egy író-olvasó találkozóért is. Ha kurvákra költöttem volna vagy csokoládéra, nem lenne jogos, de én ebből neveltem a gyerekeimet, és élek belőle ma is. Nem panaszkodom, megfizettek, de el is adtak úgy tizennégymillió példányt a könyveimből.
Kossuth-díjat nem adott akárkinek a Kádár-rendszer, te viszont már negyvenkilenc évesen, 1983-ban megkaptad.
Nem akartam elfogadni, ahogy korábban a főiskolán nem fogadtam el a Rákosi-ösztöndíjat, és a mostaniaktól se fogadtam el semmit, mert az van bennem, hogy az ilyenekkel elköteleződöm a rendszer mellett, és én elköteleződni legföljebb Kádár mellett voltam és vagyok hajlandó. A Kossuth-díjra Kardos beszélt rá. Egyik este felhív magához, mondja, tudom, hogy nem akarod elfogadni, azt is tudom, mi vezet, de arra azért gondolj, hogy a lányaid hamarosan érettségiznek, és tán azon múlik a felvételük, hogy Kossuth-díjas-e az apjuk. Belementem. Amikor a parlamenti díjátadón beszélgettem Kádárral, az jutott eszembe, butaság lett volna egy esetleges el nem fogadással gondot, bánatot okozni nekik.
Felvették a lányaidat?
Mire odáig jutottak, rég nem számított se egy szochazáért, se a Kossuth-díj. Sőt, inkább jelentettem nekik hátrányt. A kisebbik skandinavisztikára jelentkezett, egy SZDSZ-es pali ült a bizottságban, aki gyűlölt engem, és nem is vették fel a gyereket. Jó, nem haragszom, én sem szeretek mindenkit.
A Bűn az életért kaptál hideget-meleget.
Az emberek nagyon szerették, csak néhány liberális kezdett kommunistázni és rasszistázni. De valahogy egyikük se jött velem az Őrségbe, az Ormánságba, Komlóra, Garéra a hordókhoz, sehová, ahol kínlódtam, ahol én fedeztem fel, én kapartam ki másoknak a témát. Én voltam ott, nem más. És azt is én találtam ki, hogy kéne írni a vasutasokról, a kamionosokról, a rendőrökről. Abszolút szenzációérzékem van.
Mondják, a Bűn az élet révén honosodott meg a közbeszédben a cigánybűnözés kifejezés, ami utóbb az újjáéledő magyar szélsőjobb jelszava lett.
A szélsőjobb jelszavaihoz semmi közöm. Halálosan büszke vagyok arra a könyvre, egészen különös világot tárt föl. És azok nem ezek a mai rendőrök voltak, hanem emberek, férfiak, sok haverom maradt közülük, azóta is járok az összejöveteleikre. Mindenki azt mondta, a rendőrökről lehetetlen könyvet csinálni. Én meg írtam egy kérvényt a belügyminiszternek, aki rögtön engedélyezte a dolgot, kaptam egy igazolványt, ott lehettem az intézkedések helyszínén. Kezdtem a nyolcadik kerületben, ami mindig is a bűnözés melegágya volt, és jártam Borsodban és Zalában, a legkeményebb és a legenyhébb megyében. Nem vagyok szadista, de élveztem a munkát, mindent látni akartam, a reggeli kezdéstől egészen addig, hogy este nyolckor beültünk valamelyik szobába, előkerült egy kétdekás cseresznye meg az a kenyér, amit a gyanúsítottak már nem ettek meg, és egy korty, egy harapás. Pár ilyen után, ha volt valami különös eset, éjjel is szólt a telefon, hogy gyere.
Az összes riportkönyvedből balhé kerekedett, Komlótól a szövőnősön keresztül az Őrségen és a vasúton át a kamionosokig és a rendőrökig, mégis a következő kötetedhez mindig kaptál menlevelet odaföntről. Csak mert te voltál a Moldova, aki mögött ráadásul ott állt a magvetős Kardos?
Gondolom, így lehetett. De azt a menlevelet soha nem titkoltam, minden könyv elejére betettem, senki ne higgye, hogy Don Quijote csak úgy elindul. Amúgy meg, ha van föntről dokument, alul bátrabban beszélnek. Ma viszont még csak egy megbízólevelet se kapok, semmit, igaz, nem is kérek. Fölülök a vonatra, megszervezem, hogy valaki várjon, megérkezem, dolgozom, kifizetem a szállást meg az étkezést. Most épp a nyugdíjasokról írok.
Be is jelentetted, hogy 0,9 százalék lesz a kötet címe, utalva arra, hogy a kormány 0,9 százalékos nyugdíjemelést tervez. Eltelt pár hét, és Orbán azzal állt ki, hogy 1,6 százalékot emel. Oda a cím.
Az 1,6 százalék se olyan rossz a borítóra. Szenzációt érzek. Három és fél millió ember! Persze hogy róluk kell írni. Ráadásul ez az én nemzedékem, ideje megvonni a mérleget, mit értünk el, hogyan viselkedtünk. Járom az országot, már négy nagyvárosban megfordultam, Hódmezővásárhelyen, a kormány kirakatfalujában, Lázár településén kezdtem, ahol gajra mentek a többezres vállalatok, megszűnt minden, a munkahelytől a jókedvig, lettek helyette lehajtott fejek. Aztán mentem Komlóra, ahol a bányabezárások előtt tizenháromezer bányász dolgozott, most nincs három cég, ami legalább száz munkást foglalkoztatna. És voltam Pécsett meg Szombathelyen, készülök Nyíregyházára.
Kikhez?
Ismerősökhöz, baloldaliakhoz, másként nem megy, mert aki velem szóba áll, bizonyos veszélyt vállal. A jó múltkor Gyöngyösön, valami szüreti bulin kipakoltunk, jöttek sokan, egy idősebb pali megáll, nézi a Kádárról írt könyvemet, kézbe nem veszi, elmegy, nem telik el fél óra, megint jön, nézeget, megint elmegy, aztán harmadszor is jön, megveszi végre a kötetet. Rákérdezek, miért keringett, mire mondja, ismerősöket látott, félt, ha észreveszik, mit vásárol, éjjel bedobják az ablakát.
Azt írta a minap a bulvár, hogy Moldova nyugdíja mindössze havi százhúszezer forint. Tényleg annyi?
Ez csak megszorítással igaz. A százhúszezer a normál, állami nyugdíjam, de van egy másik is, ugyanis az írásaim után évtizedeken át befizettem az irodalmi alapba, abból is jár egy nyugdíj.
Orbánékkal van kapcsolatod?
Már ha kapcsolatnak minősíthető, hogy Orbán rengeteg szöveget lopott tőlem a beszédeihez. Tőlem van egyebek mellett a nicht ugribugri, meg az is, hogy ha Isten bezár egy ablakot, kinyit egy kaput. A többi Kossuth-díjassal együtt engem is meghív minden márciusban a Néprajzi Múzeumba egy nagy hepajra, de sose megyek el, nem az én emberem. Egyébként hívtak a Kerényi-féle Magyar Könyvtár sorozatba, a Negyven prédikátort jelentették volna meg, maga Balog miniszter beszélt velem, nemet mondtam, pedig Kerényi Imre rendezte egy darabomat a Nemzetiben. De ahol Tormay Cécile-lel kezdenek, nekem nincs helyem. Balog megértette a döntésemet, és kérdezte, tud-e bármiben segíteni. A Tokajról szóló boros könyvem nyomán akkoriban készült egy film, mondtam, igazán támogathatna nem engem, hanem a rendezőt – adott is rá másfél millió forintot, ami pont másfél millióval több, mint a semmi. Megköszöntem.
Melyik könyvedből fogyott a legtöbb?
A rendőrből. Ötszázhúszezer volt az első kiadás, és jött még kettő, hatszáz valamennyi a vége. És a Kádár-életrajz is elment több mint kétszázezerben. A mostani szatírákból csak tízezer fogyott, ami ezen a magyar piacon óriási szám, de ugye aki ötszázhúszezerhez szokott… Egy kis kiadónál vagyok, nincs pénz reklámra, most jött ki az Optimista naptár című kötetem, azt sem tudjuk hirdetni. Tévékbe nem hívnak, rádióban húsz éve jártam. Egyedül a Klub Rádiótól kerestek, de elhajtottam, mert négy évig felém se néztek, aztán pedig dedikálhattam valamelyik rendezvényükön, ahol beszélt a Karinthy Marci meg sokan mások, én meg ültem az udvar sarkában. Minden önhittség nélkül: én is vagyok valaki. „Böske nem akárki!” – mondta egy varrónő. Szép lassan kikoptam a sajtóból. Kovács Zoli az ÉS-ben azt írta rólam, olyan vagyok, mint a színészek között Madaras József, és ezt nem bóknak szánta.
Madaras milyen?
Szerinte natúr, esze nincsen, izomagyú. Ami nem hiszem, hogy igaz lenne akár rá, akár rám, de ha igaz is, ilyet az ember nem ír le nyilvánosan egy barátjáról, legföljebb négyszemközt közli vele, és akkor lehet vitatkozni. És Kovács nekem a barátom volt, együtt fociztunk. Már nem a barátom. Sajnos elment a mi nemzedékünk, Végh Tóni, Csurka Pista, Galgóczy Erzsébet, Varga Dombi, Kamondi Laci, Sánta Feri, kint van mind a Béke téeszben. Nálam idősebb prózaíró csak a Szakonyi Karcsi maradt meg a Konrád, de ők sosem tartoztak a mi csapatunkba. Lényegében én vagyok az egyetlen. Nem állítom, hogy tehetségesebb prózaíró nemzedék voltunk, mint az elődök, de az biztos, hogy a történelem minket bőven ellátott élményekkel, sorsokkal.
Harmincnégyben születtem, láttam egy jó darab Horthy-rendszert, kapitalizmust, láttam a háborút, láttam az újjáépítést, a Rákosi-rendszert, ötvenhatot, láttam a Kádár-rendszert, a Kádár-rendszer bukását, láttam, látom ezt a mostani rezsimet, és tán láthatom még a bukását is.
De mit látott mondjuk egy olyan kétségtelenül rendkívül tehetséges ember, mint Esterházy Péter vagy Nádas Péter? Ötvenhatról is legföljebb gyerekkori emlékei vannak, voltak. Ha kell valamire egy hasonlat, öt-hat jut eszembe kapásból, nem mert olyan nagy koponya vagyok, hanem mert van sok élményem, nekik meg ki kell, ki kellett préselni magukból, és annak más az íze. Én ma is dolgozom, minden délelőtt négy órát. Nehezen bírom, folyton elálmosodom, folyton le kell küzdeni, keserves. A szívemben az erek a lábamból valók, napi kétszer félmaréknyi orvosságot szedek, még szerencse, hogy jó az orvosom. Tartom a súlyomat, könnyebb vagyok, mint tizennyolc évesen, és sokat alszom.
Inni azért iszom, ami jól esik, borozom, jó borokat, ahogy valamelyik ügyvéd mondta, az élet rövid ahhoz, hogy az ember rossz borokat igyon. Eleve csak három esetben iszom: ha nem vagyok jól, ha hideg van vagy ha nagyon ideges vagyok, utóbbi esetben fél deci pálinka is jöhet.
A lakásból csak akkor mozdulok ki, ha riportozni indulok vidékre. Itt közel minden, ha baj van, hamar kiér a mentő, külön dossziém van náluk, volt éjszaka, hogy kétszer vittek be.
Miért nem lassítasz?
Írni nem lehet ímmel-ámmal. A munka az munka. Ráadásul én kézzel írok, és úgy javítok, hogy átmásolom a szöveget. Aztán megy a beírónőhöz, átnézem megint, és küldöm a kiadónak. Gépelni nem tudok, nincs is gépem. És magnót sem használtam soha, hanem jegyzeteltem füzetbe, kis blokkba, ami elfér a zsebemben. És nagyon jó tollaim vannak. Biztos hisztéria, de nekem a betű alakja is számít, sugall valamit.
A noteszeknek mi a sorsuk?
Elajándékozom a kéziratokkal együtt, jobbára a lányaimnak.
Van még barátod?
Három. Nem kevés. Először is a kiadóm, a már emlegetett Urbán Tamás, vele meg vagyunk állapodva, hogy egymás sírjánál fogunk beszélni. Aztán a Tonhauser Laci. A harmadik helyre többen is pályáznak. Ha ők most belépnének az ajtón, örülnék nekik. Más nem családtagnak nem nagyon.
Nem vagyok barátkozó típus. Ráadásul nagy baj, hogy a feleségek tönkreteszik a férfiak barátságát, szerencsére az enyém nem ilyen. Minden nekem tetsző, derék ember mellett találni egy ordenáré asszonyt, legalább tucatnyi esetet tudnék sorolni.
Úgy tíz éve egy haverom, akivel harminc éven át voltunk barátok, régi szokásunk szerint karácsony másnapján átjött a feleségével, kellemesen megebédeltünk, majd megemlítettem valamiért Kádár nevét, mire azt mondja az asszony, hogy „Kádár az egy gyilkos volt”. Nem szóltam, a házigazda legyen házigazda. A következő évben fölhívtam a barátomat, és azt hazudtam, hogy sajnos nem leszünk itthon. Eltelt még egy év, de elegem lett a bujkálásból, és beolvastam neki: tudom, vallásos ember vagy, ezért nálatok egyetlen alkalommal sem káromkodtam, pedig hát tudok, jártam bányában, másutt is, komoly forrásvidékeken, ahol a káromkodás a népdal egy formája…
Mi a kedvenc káromkodásod?
Sok van. Durvát nem akarok. Mondjuk az, hogy izéld meg a nénikédet egy szál élére állított deszkán! Ez elég jó, nem?…
Szóval mondtam a barátomnak, hogy én meg azt nem tűröm, hogy a lakásomban bárki is Kádárt szidja, és mivel a feleséged ezt tette, nem akarok többet találkozni veled, ugyan nem tehetsz semmiről, de ahogy én vállalom a feleségem tetteit, szavait, úgy neked is vállalnod kell a tiéd dolgait. Azóta se láttam.
Jesszus.
Szigorú vagyok. Cserébe én se kérek kegyelmet. Olyat tőlem senki nem hall, hogy ne tessék haragudni, amit a múltkor mondtam, nem úgy gondoltam. Ha kiment a szénsav a szódavízből, nem jó semmire. Ha kell, dolgozni tudunk, de a barátság szénsav nélkül, áh.
A Magvetőtől miért jöttél el?
Mert meghalt Kardos György, akinek a kortársaimmal együtt rengeteget köszönhetek. Kelet-Berlintől Vlagyivosztokig ő csinálta a legjobb szocialista kiadót. Nagyon szerettem. Talán ő is engem.
Bár sosem voltam igazán érdekes, látványos, színes figura, inkább mogorva, a munkájával elfoglalt, azon túli kalandokat nem kereső pali, miközben Kardos az érdekes emberekhez vonzódott, Hernádihoz, Gyurkóhoz, Jancsóhoz. Más kérdés, hogy ki tartott ki mellette.
Sokszor megfordult nálam. Hihetetlenül bírta az italt, egyszer egyetlen éjszaka megivott egy csatosüveg pálinkát, és elájult a piától. Föl akartam vinni a szobámba – ott a legjobb az ágy, van itt császári és királyi ész! -, emeltem, nem ment, az élősúly mindig nehezebb, mint két cementeszsák, végül maradt idelent, vigyázott rá a szerelme, a későbbi második felesége, aztán reggel felkelt, megivott fél üveg viszkit, és elment. Egyszeri ember, nem lesz soha többé. Igaz ez Kardosra, és igaz ez Kádárra is. Miután meghalt Kardos, az utódja, a Jován kirúgott. Jóval később kérdeztem Jovánt, miért nincs Kardos-kép a falán, azt válaszolta, Kardos katona volt, és ő nem szereti ezt a típust. Hát jó.
Volt barátod, aki téged dobott ki?
Volt persze, több is. Kizeccöltek. Tán igazuk volt.
Kit bántottál meg leginkább valaha is?
Nem is tudom. Akadt pár.
Olvastam a kamionos sztorit. Két hétig ültél egy sofőr mellett éjjel-nappal, és amikor hazaérve kiszálltál mellőle, lebarmoztad.
Azóta is szégyellem magam. Kisteleken lakik, Szeged mellett, sokszor gondoltam, hogy meg kéne látogatni.
Miért szóltál be neki?
Rövidzárlat. Ha az ember kabarét ír, hajlik a poénra, és a poén képes rosszul sülni el. Nem gondoltam komolyan. Tényleg egymás bűzét szívtuk, egymás pálinkáját ittuk, egymás kajáját ettük, NDK, Norvégia, Finnország, volt, hogy négy napig álltunk egy gyárudvaron.
A gyerekeid hogy bírták, hogy hetekig nem láttak?
Nehéz volt nekik, mert apásak. Szerencsére jó anyjuk van, negyvenhét éve a feleségem, kiállt mellettem ezt-azt, de igyekeztem is, hogy jó élete legyen, és őszintén remélem, az is volt. Öt évig udvaroltam neki, nem akart hozzám jönni.
Miért nem?
Nem voltam elég csinos, inkább borzalmasan esetlen. Jöttem az Augusztáról, a nyomorból, nem tudtam semmit, nem beszéltem nyelveket, nem értettem a zenéhez, semmihez. Írogattam. Egy nő számára nem voltam nagy szám, nem voltam slágfertig. Viszont kitartóan udvaroltam, és csak összejött.
Hány év kellett, hogy kikupálódj az Augusztából?
Hatvan éve írok, nem állítom, hogy mindig igazam volt, de legalább következetes voltam. A munka, a siker önbizalmat adott, és egy ideje nehéz zavarba hozni. De hogy kikupálódjak? Ahhoz kéne még kis idő.
Kiemelt kép: Moldova György Fortepan/Hunyadi József
