– Tanár elvtárs! – Nem győzőm hegyezni a ceruzát, mindig elkopik a hegye… nagy a rajzpapír, és ezek a vékony vonalak egy kicsit távolabbról nem is látszanak… nem lehet összegezve látni.
– Csinálja csak! – majd a gyűlésen szóvá teszem.
– Tanár elvtárs! – Ha az ilyen vékonyan megrajzolt figurát kifestem, csak színezett rajzot csinálok, és ha egy kicsit bátrabban húzom az ecsetet, akkor eltűnik a vonal, s hiába rajzoltam meg aprólékosan.
– Csinálja csak – majd jelentem a gyűlésen!
Akkoriban a művészeti iskolák tanmenete, a modell kimerítően aprólékos tanulmányozásához vékony ecsetet, kihegyezett ceruzát írt elő. Ilyenképpen a diszpozíciók és a széken megmerevedett modellek szörnyű kemény, művészietlen rajzoknak, festményeknek lettek okozói. Ugyanakkor Picasso, Matisse, Brâncuși és más modern művészek reprodukcióinak nézegetése kihágásszámba ment. Pedig – ajándékképpen – már a könyvtárak is befogadtak modern művészeti könyveket, de ezek a szekrények hozzáférhetetlen rekeszeiben húzódtak meg. Az a festő vagy művésznövendék, aki az előírásokat nem tartotta be – vékony ecset, kihegyezett ceruza, hajszálak, pórusok tanulmányozása stb., stb. – formalista! – szólt a szentencia.
De a diákok már sok mindent hallottak a különféle festészeti technikák érdekességeiről. Hamarosan megtudták, hogy nemcsak kihegyezett ceruzával lehet rajzolni, nemcsak hajszálvékony ecsettel lehet festeni, hanem a témának megfelelően, s a hatás fokozására, minden alkalmas eszköz felhasználható, sőt festékszóró pisztolyok is léteznek.
Az ifjúság mindig és mindenhol könnyen befolyásolható, nyugtalan, s ösztönei tüzében újítani akar. Így történt, hogy 1955-ben egyes diákok, még nem egészen nyíltan – csak dugva, s alattomban – ecset helyett palettakéssel rakták fel a színeket. Az egyik professzor, az osztály vezetője, aki nem szerette „akkor“ az efféle „késelést“, a Rektorhoz hívatta a „legrakoncátlanabb“ fiú anyját. Ott, rövid bevezetés után fölvázolta előtte, hogy igen hagy baj származhatik belőle – mind intellektuális, mind nemzetgazdasági szempontból –, ha a fia „késel“, és a többieknek is rossz példát mutat!…
A szegény anya kékül-zöldül, levegő után kapkod, lelkileg összetörve siet haza. Fiát festőállványa előtt találja, éppen új témát rajzol vásznára.
– Te rossz fiú, te! – Panasz van rád! – Milyen szégyen!… Haragszik a Rektor úr, meg a Professzor! Hogy tettél olyat?! S még az osztályt is rosszba viszed!
– Mi az, mit csináltam?! – kérdi a fiú.
– Ne is tagadj – mutasd zsebeidet! – Hol vannak a kések?
– Kések??
– Miféle kések?!
– Amivel késelni szoktál.
– Késelni? Édesanyám!… Édesanyám!… itt vannak a festőkazettában, csak festésre használom, csak a színeket rakom fel velük a festővászonra…
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
