de a rendszerét nem kívánja megváltoztatni. Fotó: Philippe Buissin / Európai Parlament / EP
Magyar Péter liberális és baloldali rajongótábora eljutott az önáltatás végső stádiumába. Miután egyetlen tényen alapuló érv nem szól Magyar Péter és a Fidesz reinkarnációja mellett, most azzal próbálják meggyőzni magukat és egymást, hogy mitől lenne mégis jobb Magyar Péter új Fidesz-kormánya, mint Orbán régi Fidesz-kormánya. Mondanunk sem kell, hogy ez már a vég, amikor ezt kell bizonygatni. Ami drámaivá teszi az egészet, hogy még ez sem igaz. Magyar Péter nem hagy kétséget afelől, hogy Orbánnál sokkal durvább autokrata, aki hamarabb és gyorsabban jut el oda, hogy Orbánon is túltegyen.
Magyar Péter olyan vezérelvű pártot vezet, amelynek még tagsága sincs, mert a vezér még tagokat sem tűr meg, nemhogy ellentmondást. A „Tisza” egy márkanév, egy fikció, nem egy párt, hanem egyetlen ember politikai-üzleti vállalkozása. A Tiszához képest a Fidesz, ahol nem kell előre egyeztetni minden Facebook-posztot, ahol a képviselők elmondhatják a véleményüket, szabadon nyilatkozhatnak, egy ultraliberális, anarchista párt, amelyben mindenki azt csinál, amit akar, még a demokrácia látszatát is fenntartják, legfeljebb a pénzhez ne nyúljon engedély nélkül senki. Ilyen szabadság a „Tiszában” nincs.
Ettől az embertől várnak, s remélnek, szabadabb országot, szabadabb sajtót. Azzal hitegetik magukat, hogy Magyar nyugatiasabb lesz, mint Orbán, pedig Magyarnak minden EP-szavazása cáfolja ezt. Még az Orbán mellett kampányoló oroszoknak is „kiegyensúlyozott kapcsolatokat” ígért, ami Orbán tíz évvel ezelőtti pávatáncos szövege. Magyar nem fog teljesíteni egyetlen uniós jogállami követelést sem, mert azokat mindig is elvetette. Ha az EU tartja magát ahhoz, hogy nem ad pénzt ígéretekre, Magyar nem fog egyetlen fillér uniós támogatást sem megszerezni (olyan amúgy sincs, hogy „hazahozni”).
A legmélyebb probléma nem csupán Magyar személye, hanem az a viszony, amit kialakított a saját táborával. A Tisza nem épít demokratikus közösséget, nem hoz létre valódi politikai részvételt, hanem követőket gyűjt egy vezető köré. A párt struktúrája, a döntéshozatal módja, a kommunikáció stílusa mind ezt erősíti: ez nem egy nyitott politikai térnem egy szabad társadalom, hanem egy központosított, vezérelvű rendszer struktúrája. A Tisza azért veszélyes, mert rosszabb lehet, mint a Fidesz, mivel ugyanazt a modellt ígéri újrakezdve. A támogatói olyan struktúrát erősítenek meg, amely Orbán logikáját viszi tovább. Egy sokkal erőszakosabb és öntörvényű ember kezében. Ez nem rendszerváltás, hanem a rendszer átmentése egy új diktátor kezébe.
A kérdés nemcsak az, hogy Magyar le tudja-e váltani Orbánt, hanem az, hogy mit csinál a hatalommal, ha megszerzi. És erre a válasz nem a jövőben van, hanem a múltjában. Magyar nem kívülről érkezett, hanem a rendszerből, annak nyelvezetével, reflexeivel, módszereivel és mintáival. Nem tagadta meg a NER ideológiáját (ő „polgári Magyarországnak” nevezi, de az maga a NER, semmi polgári nincs benne), nem határolódott el tőle, hanem átmentette. Az egy vicc, hogy Magyar konzervatív, polgári Magyarországot hoz létre. Magyar Péter nem konzervatív és nem polgári, hanem szélsőjobboldali populista.
Az egyik leggyakoribb védekezés, hogy „most már ellenzéki”. Aki évekig egy rendszer működtetője volt, annak nemcsak információi vannak, hanem belső azonosulása is. A Tisza-projekt nem ennek megtagadása, hanem ennek a felhasználása. Nem rendszerváltás, hanem a rendszer átvétele. Ez nem a Fidesz eltörlése, hanem reinkarnációja és rekonstrukciója. A másik érv, hogy fideszes szavazókat tud megszólítani. De csak az tudja megszólítani őket, aki nem kér tőlük változást. A Tisza nem konfrontál az orbáni világképpel, hanem kompatibilis vele. Nem lebontja, hanem folytathatóvá teszi egy másik vezetővel.
Magyar fogadatlan prókátorainak nem tűnik fel az sem, hogy a legszerelmesebb ömlengéseik, hódolatuk, Magyar karrierjének építése, hibáinak leplezése után sem állt szóba egyetlen baloldali és liberális értelmiségivel sem. Senkit nem engedett a maga közelébe, sem a képviselőjelöltek, sem a potenciális miniszterek közé. Magyar kulturálisan és politikailag ugyanúgy ki fog rekeszteni minden baloldali és liberális politikust, értelmiségit, mint Orbán. Annyi beleszólásuk sem lesz az ország életébe, mint eddig. Senkit nem utál annyira, mint saját balliberális értelmiségi támogatóit, akiket cinikusan felhasznál.
A Magyar melletti végső érvek leggyengébb láncszeme, amikor a hívek azzal áltatják magukat és egymást, hogy ha Magyar ugyanolyan lenne, mint Orbán, akkor azt nem hagynák. Ez a pont az, amikor minden magyarázat elveszíti a hitelességét. Vajon hogyan akadályoznák meg? Magyartól a támogatásért nem követeltek meg semmit. Semmi beleszólásuk nincs semmibe. Nem párttagok, nem képviselők, nincsenek eszközeik. Akik Magyart eddig is elvtelenül megvédték minden igaz és jogos kritikával szemben, miért ne tennék továbbra is ugyanezt? Nagyobb kultuszt építettek köré, mint Orbán köré.
Az a szöveg, hogy „majd később korrigáljuk”, „majd ha hatalomra kerül, más lesz”, bizonyítéka annak, hogy a támogatók a lovak közé dobták a gyeplőt. Ez az a pont, ahol a hívek végleg feladják a valóságérzékelést. A hatalom nem korrigál, hanem felerősít. Ki milyen logikával jut el odáig, azzal a logikával fog kormányozni. Magyar nem kivétel, hanem ennek a szabálynak a példája. A kérdés nem csupán az, hogy Magyar jobb-e Orbánnál (egyébként nem jobb, semmiféle tekintetben). A kérdés az, hogy kilép-e abból a borzalmas világból, amit Orbán teremtett. És erre a válasz az, hogy nem.
Gyakran elhangzik az is, hogy „most nem az ideológia számít, hanem Orbán leváltása”. Ez a mondat önmagában is probléma. Mert ezzel kimondják, hogy a hatalom megszerzése fontosabb, mint az, hogy milyen rendszert hoznak létre utána. Ez az a pont, ahol a demokratikus gondolkodás feladja önmagát. Aki így gondolkodik, az már elfogadta azt, amely ellen állítólag harcol. Beletörődött az Orbán-rendszer folytatásába, csak azt képzeli, hogy most ő kerülhet fel, helyet cserél a régi Fidesszel. Most neki lesz „jó”. De nem lesz neki jó, mert Magyar nem cserél elitet, csak szelektál közöttük, frissíti a megfáradt csapatot.
A Tisza mellett szóló egyik legerősebb érv az állítólagos „realizmus”: nincs más esély, nincs más jelölt, nincs más út. Ez azonban nem realizmus, hanem önfeladás. A választás normális esetben nem két személy között zajlik, hanem két politikai rendszer között: az autokratikus és a demokratikus politikai modell között. Itt azonban nincs különbség. Klasszikussal fogalmazva: „ezek ugyanazok”. A Tisza is a Fideszt kínálja, csak új arccal. Ezért tűnik járható útnak azoknak, akik anyagi és más okokból nem hisznek már Orbánban vagy megunták. Ez egy fideszes vérátömlesztés, nem demokratikus változás.
