„Már a régi görögök is ismerték” – lexikonok, ismertetések agyoncsépelt, frázissá vált mondatával kellene kezdenem. Egyrészt, mert ez a mondat a lexikonok karikatúrája, másrészt mert ugyanakkor így is van: a karikatúrát már a régi görögök is ismerték; ismerniük is kellett, hiszen tőlük sem állt távol, ami emberi. Márpedig a karikatúra nagyon is emberi termék.
A karikatúra a mindennapok grafikája, a grafika pletykája, a pletyka apoteózisa. Emberszólás, mindig túlzással, mindig valóságalappal, jó- vagy rossz- indulattal. De mindig indulattal, szándékkal vagy tenniakarással, soha semmilyen körülmények között nem pártatlan műfaj. Ha egyebet nem, úgy annyit biztosan tesz, hogy a mosoly erejéig felülemelkedjünk valaki vagy akár a magunk hibáján. A csendélet, a tájkép előtt elmélázhatunk, eszünkbe juthatnak régi szép idők, fájó múlt szerelmek vagy éppen a semmi, de a karikatúra előtt, ha jó: nincs mese, színt kell vallani. Persze, a jó karikatúra ritka. A jó karikaturistának csak a következő tulajdonságokkal kell rendelkeznie: tudjon tökéletesen rajzolni (de ez nem olyan fontos), legyen csalhatatlan humorérzéke (ez viszont fontos), legyen ízlése (ez elmaradhat), legyen arányérzéke (hogy legyen mit semmibe vennie), és elsősorban legyen kíváncsi, pimasz, tiszteletlen.
Éppen ezért nincs mit csodálkozni, ha nem tülekednek közöttünk a karikaturisták; ilyen tulajdonságokkal a középiskolát is nehéz elvégezni, nemhogy a főiskolát. S ha ennyi megpróbáltatás után megszületik a karikaturista, rögtön el is mehet a kedve, mert a halhatatlanság babérjai nem neki nőnek.
A karikatúra ugyanis mindig aktuális, és aktualitása miatt érvényessége még a divatnál is mulandóbb. Annyira, hogy szinte eszünkbe se jut régi karikatúrákat nézni. Azt még úgy illik tudni az iskolából, hogy Daumier nagyon nagy karikaturista volt, halhatatlan leleplezésben részesítette kora társadalmát, és milyen kitűnően rajzolt! De politikai gúnyrajzait már csak vaskos történelemkönyvek segítségével értjük, és ha mégis eszünkbe jutna kortársai vagy az utána következő nemzedék rajzait nézegetni, akik már gúnyolódni jobban tudtak, mint rajzolni, csak akkor érezzük igazán, milyen kérészéletű műfaj ez. Népszerű, nehéz, kényes és hálátlan műfaj. Mert sokan vannak, akik lovasportrét rendeltek magukról, de kevesen, akik saját képükre és hasonlatosságukra madárijesztőket készíttettek volna. Udvari karikaturistát nem tartott senki, udvari bolondot a merészebbje még igen, mivelhogy: a szó elszáll, a rajz, ha divatja múlik is, megmarad.
Megjelent a Hét II. évfolyama 26. számában, 1971. június 25-én.
Kiemelt képünk: Honoré Daumier
A szövegben: Kaján Tibor: Einstein
