A határon túli magyar közösségek támogatása nem vita tárgya. Nem volt az a Fidesz-kormányok idején, és nem kellene annak lennie a 2026-os kormányváltás után sem. A kérdés nem az, hogy Erdélyben, a Felvidéken vagy a Vajdaságban szükség van-e magyar nyelvű sajtóra. Hanem az, hogy milyen sajtóra van szükség, és mire ment el az a több milliárd forint közpénz, amelyet az elmúlt másfél évtizedben erre a célra fordítottak.
A választások előtti hetekben ismét jelentős támogatások érkeztek a külhoni médiarendszerekhez. Erdélyben az Erdélyi Médiatér Egyesület milliárdos nagyságrendű támogatásban részesült, Vajdaságban a Pannónia Alapítvány kapott több száz millió forintot, míg a Felvidéken a Pro Média Alapítvány és más médiumok jutottak jelentős magyarországi forrásokhoz. Ezek az összegek önmagukban is figyelemre méltóak. Még fontosabb azonban, hogy milyen rendszer épült köréjük.
Az elmúlt években gyakran úgy beszéltünk a külhoni magyar nyilvánosságról, mintha az független lenne a magyarországi politikától. Pedig nem volt az. A Fidesz egyik legfontosabb törekvése éppen az volt, hogy az anyaországi és a külhoni magyar politikai teret minél szorosabban összekapcsolja. A határ nem jelentett választóvonalat. Ugyanazok a politikai konfliktusok, ugyanazok a kommunikációs panelek és gyakran ugyanazok a szereplők jelentek meg mindkét oldalon. Erdélyben az RMDSZ, a Felvidéken a SMK-MKP, majd a Magyar Szövetség, Vajdaságban pedig a budapesti kormány szövetségese, a Vajdasági Magyar Szövetség körül alakulhattak ki azok az intézményi hálózatok, amelyek a legnagyobb médiatámogatások kedvezményezettjei lettek.
Erdélyben élhet tovább a Fidesz-korszak médiapolitikája – Vonja vissza a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. a választások előtt kiosztott, 2 milliárd forintos erdélyi médiatámogatást – erre kéri a magyar kormányt több erdélyi független médiaorgánum egy közös cikkben.
A probléma nem pusztán az volt, hogy jelentős közpénzek kerültek bizonyos médiumokhoz. A probléma az, hogy a támogatások körül kialakuló politikai és intézményi rendszer idővel ugyanazokat a mintázatokat kezdte mutatni, amelyek Magyarországon is jellemezték a Fidesz hatalomgyakorlását: a politikai lojalitás felértékelődését, a kritikus hangok háttérbe szorulását és a nyilvánosság fokozatos beszűkülését.
A támogatott külhoni médiumok jelentős része az elmúlt években nem független megfigyelője volt a politikának, hanem annak aktív szereplője. Miközben közpénzből működött, következetesen erősítette a Fidesz politikai narratíváit, megosztotta a külhoni magyarságot, és nyilvánosságot biztosított azoknak a külhoni magyar pártoknak, amelyek a budapesti kormány legfontosabb szövetségesei voltak.
A valódi kérdés ezért nem az, hogy létezett-e külhoni magyar média. Hanem az, hogy a magyar adófizetők pénzéből közösségi sajtót építettünk-e, vagy egy politikailag lojális médiarendszert.
A történet ráadásul nem állt meg a magyar közösségek belügyeinél. Szlovákiában több támogatott magyar médium nemcsak a Fidesz helyi szövetségeseit támogatta, hanem a többségi társadalom politikai küzdelmeiben is egyértelműen az Orbán-rendszerhez közel álló erők oldalán jelent meg. Robert Fico és Peter Pellegrini politikai táborai rendszeresen kedvező nyilvánosságot kaptak ezeken a felületeken.
Ez nehezen feloldható ellentmondás. Miközben a magyar kormány a szuverenitás védelmére hivatkozva elutasítja a külföldi politikai befolyást Magyarországon, a határon túl sokszor éppen azt tette, amit odahaza megakadályozni akart.
A külhoni magyar közösségek nem egy budapesti párt hátországai. Nem azért élnek Erdélyben, a Felvidéken vagy Vajdaságban, hogy valamelyik magyarországi politikai erő meghosszabbított választókerületei legyenek. Önálló közösségek. Saját problémákkal, saját kihívásokkal és saját jövővel. Éppen ezért különösen fontos kérdés, hogy a nekik szánt támogatások valóban őket szolgálták-e.
Anyaországi magáncég tulajdonába kerültek az erdélyi Kesma legértékesebb vagyonelemei – Közben magyar közpénzből licencdíjat fizetnek azért, hogy használhassák a megvásárolt márkaneveket.
A támogatások védelmezői gyakran azzal érvelnek, hogy a kisebbségi magyar média piaci alapon nem tudna fennmaradni. Ez félreviszi a vitát. A támogatás célja nem az kellene legyen, hogy kiváltsa a piacot, hanem hogy segítsen helytállni rajta. Ha egy médium hosszú éveken keresztül jelentős közpénzhez jut, akkor joggal várható el, hogy közben saját közönséget, saját bevételeket és saját társadalmi súlyt építsen, de közben átláthatóan el is tudjon számolni a beérkezett támogatásokkal.
A közpénz nem arra való, hogy örökké eltartson médiarendszereket. Arra való, hogy lehetőséget teremtsen. Ha másfél évtized után sem tudjuk pontosan megmondani, mekkora a valós elérésük, milyen eredményt értek el, és mennyire képesek önállóan megállni a lábukon, akkor nem a kérdésfeltevéssel van baj. Hanem a rendszerrel.
A 2026-os kormányváltás egyik lehetősége éppen az, hogy végre ne politikai lojalitás, hanem teljesítmény, átláthatóság és társadalmi hasznosság alapján beszéljünk ezekről a támogatásokról. Nem politikai bosszúra van szükség. Hanem nyilvános auditokra. Arra, hogy mindenki lássa, ki mennyi pénzt kapott, mire költötte, milyen közönséget ért el, és milyen eredményt tud felmutatni. Mert a közpénz nem pártpénz. És a nemzetpolitika sem lehet egyetlen párt politikai projektje.
A külhoni magyar közösségek támogatásából nem épülhetnek pártpolitikai hűbérbirtokok. A határon túli magyaroknak jár a támogatás. A vita nem erről szól. Hanem arról, hogy a támogatások valóban a közösségeket szolgálják-e, vagy közben olyan politikai és médiabeli rendszereket is fenntartanak, amelyeknek az elszámoltatása már régen időszerű lenne.
A szerző a szlovákiai Magyar Fórum alelnöke
