Tégy közzé 1654-ben a hírneves párizsi matematikai akadémián egy nagy jelentőségű értekezést a véletlen geometriájáról – anélkül, hogy valaha is megjelenne; foglalkozz évekig a rulettel, ha a tudományos elegancia ezt cikloisnak is nevezi, és kezdeményezd egy rulett-történet kiadását; „racionalista kor” tudósa légy, de utolsó éveidet a mártíromság dicsfényétől övezve éld, s a vasörvnek befele forduló szögei mindannyiszor húsodba fúródjanak, valahányszor érzéki indulat vagy a hiúság kísértése a tisztaságtól eltéríteni próbálna! Megannyi különbség, de mégsem könnyít a matematikus, fizikus és filozófus életén…
Mindenképpen meg kell értenünk Blaise Pascal (a cingulumot viselő örök lázadó) kegyetlen gőgjét, hisz a tudósnak is tűrnie kellett oly lángelmék versengését, mint Descartes (a vakító ragyogású örök rivális), Galilei, Huygens, Toricelli vagy Fermat.
Három századdal később, a magukat dialektikusnak tartó dogmatikus materialista értelmezések, ahelyett, hogy az egyik legellentmondásosabb filozófiai gondolat mélységeibe hatoltak volna, a könnyebb ellenállás vonalát választva Pascalt „bevallott misztikusnak” kiáltották ki, a janzenista eszmék hívének és támogatójának. Korábbi racionalista értelmezéseknek – a descartes-i (és nemcsak a descartes-i) irónia hátrahagyott tartozásaként – ez esetben igazán nem szerencsés tradícióját folytatták, ezzel az ingerlékeny és boldogtalan tudományos és filozófiai ellenféllel szemben, akit betegsége és saját természete egyaránt gyötört. Különös, hogy ez a bevallott misztikus és javíthatatlan filozófus így fordul a jezsuitákhoz: „éppoly hasztalan kapták önök is a Galilei elleni dekrétumot Rómából, amely elítélte a Föld forgására vonatkozó véleményét. Nem az ilyen dekrétumok fogják azt a kérdést eldönteni, hogy a Föld forog-e. S ha a csillagászok kétségtelen bizonyítékokra tettek szert, amelyek megdönthetetlenül bizonyítják, hogy a Föld forog, az összes emberek együttvéve nem lesznek képesek az ő forgását megakadályozni és vele együtt a saját keringésüknek is útját állni.”
Nos, ha tulajdon nyilatkozataiból indulunk ki, lehetetlen fel nem ismernünk Pascal és Aquinói Tamás nézetei között a rokonságot. De íme, mily szkeptikus felhangú bizarr okfejtés egy mediotomistánál, hogy miután azt állítja: „ha van Isten, végtelenül érthetetlen számunkra, mert nincsenek részei és nincsen határok közé szorítva, és így nincs közöttünk semmi hasonlóság és semmi kapcsolat” – a Gondolatok-beli fogadásnak hírneves érveléséig jut el (amely körül már annyi spekuláció burjánzott): „Nézzük meg, hogy mit nyerünk és mit veszítünk, ha arra fogadunk, hogy van Isten … Ha nyerünk, mindent megnyertünk, ha veszítünk, semmit sem vesztünk. Fogadjunk tehát habozás nélkül arra, hogy van…”
De mindezek már a pascali gondolat többé vagy kevésbé meghaladott kritikájának történetéhez tartoznak. A jelenkor egy másik nagy fogadás ügyében ítélte győztesnek Pascalt, kora tudományos személyiségeivel szemben, akiknek árnyékában rejtőzni látszott. Beigazolódott Chateaubriand értékelő szavainak mélységes intuíciója erről a „félelmetes zseniről”, aki „tizenkilenc éves korában egy gépre vezetett vissza egy tudományt, amelynek lényege a megértés”. Az az ötven mechanikus számológéptípus, amelyeket Pascal szerkesztett, s amelyekre a tudományos világ és a kor hivatalossága oly ironikusan tekintett, nemcsak a számítás automatizálása és a matematikai operációkutatás előlegezésének tekinthető, hanem a legelső kibernetikai modelleknek is. A matematikusnak a rulettel foglalkozó – első látásra mosolyogtató – stúdiumai (melyekhez maga Gilberte Périer, a tudós nővére és szenvedélyes életrajzírója is kétértelmű hallgatással viszonyult), nem kevésbé a tervezett A véletlen geometriája, a valószínűségszámításban és a matematikai játékok ultramodern elméletében nyert korunkban hatalmas visszhangot. A kimondottan tudományos eszmefuttatást befejezve, s Pascalnak a légüres térre vonatkozó kutatási irányvonalát utólagosan „megerősítve”, meg kell mondanunk, hogy „geometriája” (amely a Leibniz és Newton által végzett infinitezimális számítások irányába nyitotta meg a felfedező utat) a későbbi alkotó hozzájárulások és a tudományok matematizálása terén sokkal termékenyebbnek bizonyult, mint a Fermat és Descartes által megalapozott analitikus geometria oly szilárdnak tűnő, de véges értékű fejezete.
Pascal ma a legfényesebb elégtételt azon a területen kapja, amelyet irodalomnak nevezünk, s ami, különben, e jegyzetek jogosultságát is indokolja. A jelenkori irodalom néhány irányzata és fő tendenciája – konkrét kifejezésében ugyan igen távolian – a Gondolatok hol nyugtalanítóan mély, hol nyíltan konformista felfogásában, eszméiben bukkan fel, vagy legalábbis ott találhatók lényeges eszmei gyökerei. A komor és rejtélyes lángésznek, a homo duplex prototípusának (nemcsak az ócsárlók által rajzolt portré szerint) ez alapvető filozófiai munkájában. Talán ő az első, de mindenképp megelőzi Voltaire-t és Diderot-t, aki egy sokkal gazdagabb világegyetemre hivatkozott, mint amilyent a „tapintat” megengedett volna. Egy sokkal komplexebb valóságra, mint a szokásos emberi vízió.
Mintha csak matematikai gondolatok volnának: „A pontok semmit sem adnak hozzá a vonalhoz, a vonalak a felülethez, a felületek a térfogathoz… Íme, miért kell mellőzni az értéktelen alsóbbrendű rendszereket!” Gondolatok, melyek ahhoz az összefüggéshez vezetnek, amit „az egységbe szerelmes természet”, az unitatis amatrix fedett föl a látszólag igen távoli dolgok között. Látszólag csak matematikai gondolatok, mégis kimondottan irodalomelméleti fogalmak megalapozói. Oly gondolatok, melyeket az emberi világegyetem összefüggéseinek megértése kísér: „Mert mi az ember a természetben? Semmi a végtelenhez képest, minden a semmihez képest. Valami a semmi és a minden közt, a középen”. Ebben az értelemben, a pascali forrásból ered az előrejelző irodalom, de különösen az intellektuális típusú fantasztikus irodalom, melyet Wells Időgépe nyitott meg, Karel Çapek folytatott, s amely oly ellentmondó irányzatok felé ágazott, mint Isaac Asimov időparadoxonai leleményes művében, A halhatatlanság halálában, vagy Borges hallucináló és mélyen esztétikus fikciói. A kozmikus nagyságúra nőtt Matrjoska világegyetem összetettsége és az egymásba záródó világok sokfélesége (akár a baba) az intellektuális fantasztikum alapvető posztulátuma. De e sokféle univerzum többértékűségének gyökere, kétségkívül, a pascali koncepcióban található meg. A gondolat folytonossága abban a tételben is felfedezhető, hogy minden valóság más lehetséges valóságok bejárata. Borges Körkörös romok című munkájában az eredeti valóság nem más, mintegy fakír által felfogott világegyetem, de ez a fakír maga is csak egy másik fakír tudatában létezik – s így tovább a végtelenig. Az a szorongás és görcsös feszültség, melyet a legtöbb pascali gondolat magában rejt, s amely – voltaképpen – egy humanista szellem izzó mélységeit fejezi ki, a művészetben is visszhangra talált… Az azték istenszobrokat alkotó ihletben, Brâncuși és Moore műveiben, Klee konstrukcióiban, a konklúziók nélküli kísérleti irodalomban vagy Kafka és Musil írásainak megválaszolatlan kérdéseiben. Lényegében a végtelen emberi kaland egy másik víziójával szembesülőn, egy látomással, amelyben a valóság megszokott képeit más, éppoly pontosan körvonalazott képek helyettesítik. Ez életérzésnek már sokkal rendhagyóbb példája Robert Musil regénye, a Tulajdonságok nélküli ember, ez a nagy késéssel elismert mű, amely az igazság koordinátái közötti szintkülönbség gondolatára épül. Minden szereplőnek megvan a maga alkata, de a személyiség tépelődéseivel hiába emészti önmagát, hisz oly mindenségben él, amely a légüres tér felé vezet.
Ha nem is találunk egy végső pontot az intellektuális típusú fantasztikum és a légüres tér felé nyitott pszichikai feszültségek útvonalán, a pascali gondolat behatol a jelenkori irodalom erőterébe, egyre újabb és újabb struktúrájú rétegek irányába fordul, és jelen van a modern próza új vonulatainak genézisében. (Fordította M. Á.)
Megjelent A Hét V. évfolyama 23. számában, 1974. június 7-én.