Valójában egy nagy, izgalmas felfedezéseket, vissza nem térő, egyedi pillanatokat ígérő, időhöz, helyhez csak érintőlegesen kapcsolódó utazásra hív bennünket a művész. Nem véletlen, hogy nem írtam fotóművészt vagy képzőművészt, hiszen ő egy olyan kifejezésmódot kínál, amelynek eszköze a fényképezőgép, a digitális eszköztár, de a látásmód, a kép kiválasztása, alakítása a képzőművészet legnemesebb hagyományait idézi ugyanúgy, mint a látvány által közvetített üzenet, amely gyakran filozófiai mélységeket sejtet.
„Bekeretezi az űrt”, olyan ismerősnek tűnő, mégis újszerű tájakra, helyekre kalauzol, amelyek minden esetben a meglepetés erejével hatnak. Döntő szerepet szán nemcsak a témaválasztásnak, hanem a nézőpontnak is, hiszen a valóság véletlenszerűnek tűnő, de nagyon is tudatosan kiválasztott motívumai olykor sokkszerű képzettársításokat eredményeznek. Ebben döntő szerephez jut a fekete-fehér megjelenítés és a címválasztás is. A borítón látható pipacs kitűnően érzékelteti, hogy miért olyan visszafogott, lényegre törő a művész meglehetősen ritkán alkalmazott színhasználata.
Gyermekkori emlékek, mesebeli óriások, a vegetációból előre törő vastraverzek, szögesdrótokkal körbevett épületek, gyökerestől kidőlt fák, álarcok, bolygószerű kóborló égitestek a gyomnövényekkel keretezett mezőben, magányos mezei virágok tűnnek fel a kiválóan komponált képeken. Kivétel nélkül valamennyi tovább gondolásra, gondolkodásra ösztönöz, hiszen ellentmondásos, gyakran értékvesztő korunk abszurditásainak tükörképei ezek. Nem mindennapi érzékenység, lényeglátás, kialakult ízlésvilág, kreativitás, a technika alapos ismerete és nagyon sok munka, folyamatos készenlét, sok száz, talán több ezer felvétel szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen eredményeket tudjon felmutatni.
Nemrég egy idős kollégám nyilvánosan leszólta azokat, akik nem a hagyományos eszközökkel, módszerekkel járó szívós, napokig, hetekig tartó munkával készítik alkotásaikat. Úgy tűnik még nem sikerült felfognia, hogy a korszerű módszerekkel végzett képalkotás legalább akkora erőfeszítést, munkát igényel, mint a hagyományos, sőt, valamivel többet: kísérletező kedvet, újító erőt, beleértve az útkeresés nehézségeit, a bukás és a zsákutca lehetőségét, rizikóját is.
Marincaș Mira nem véletlenül vagy jobb híján tévedt erre a területre. Az 1984-ben, Szatmárnémetiben született alkotó középiskolai tanulmányait a szatmári Aurel Popp Képzőművészeti Líceumban végezte, a Kolozsvári Művészeti Egyetem Fotó-Videó-Digitális Képfeldolgozás karán szerzett diplomát, majd mesteri fokozatot. 2014-ben kapta meg a doktori címet „magna cum laude” minősítéssel, jelenleg a kolozsvári Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karán, a Fotóművészet, Filmművészet és Média Tanszék egyetemi adjunktusa.
Tagja több hazai és külföldi képzőművészeti egyesületnek valamint a Barabás Miklós Céhnek, számtalan tárlaton mutatta be alkotásait, amelyekkel különböző kiadványokat illusztrált, egyéni tárlatokat rendezett, nemzetközi kiállításokon vett részt, országos és nemzetközi konferenciákon ismertette a témakörrel kapcsolatos nézeteit, álláspontját.
Vagyis alkot, tanul, tanít, kísérletezik, népszerűsít, a kor ritmusához, elvárásaihoz igazodva idehaza és külföldön áll ki a vizuális művészetek egy új, bátor, korszerű megközelítése, értékesítése, széles körű felhasználása mellett. Ennek keretében jól körvonalazott szerepet szán a képalkotás, vizuális közlésmód folyamatosan fejlődő eszközeinek, pontosan érezve, tudva, hogy sohasem az eszköz, hanem a korszakokon, századokon túlmutató mindenkori üzenet a lényeg, a maradandó.
Az már-már természetes, hogy ez a magatartásmód, újító, kísérletező kedv minden szűk látókörű, begyepesedett, az állandónak hitt véleményébe, vélt igazába görcsösen kapaszkodó emberben gyanút, olykor felháborodást kelt. Közülük sokan személyes sértésként élik meg a szemük láttára szertefoszló színes tájképek, csendéletek, kompozíciók korát, annak a világnak az újraértékelését, amelyben már az „olajjal, vászonra festett” kifejezés is egyfajta rangot jelentett.
Isten éltesse a kísérletezőket, a bátor útkeresőket, és azokat is, akik végvárként védik a hagyományos közlésmód eszközeit, módszereit. A művészettörténet igazolja, hogy nincs új a nap alatt, hanem ezúttal is egy állandóan visszatérő, folyamatosan megújuló jelenségről, szemléletváltásról van szó. Így kerek a változó, fejlődő, átalakuló világ!
