„Mintha beledermedt volna a múltba” – Oroszország megkésett „posztimperiális szindrómája”

 Orosz történész a putyini illúziókról és álhazafias őrületről.

Válasz Online

Revelatív erejű esszé jelent meg a putyini hatalommal szemben mérsékelten kritikusnak tartott orosz napilap, a Nyezaviszimaja Gazeta (NG) augusztus 29-i számában. Írásában Valerij Garbuzov, az Orosz Tudományos Akadémia Amerika- és Kanada-tanulmányok Intézetének igazgatója körberajzolja napjaink Oroszországának megkésett „posztimperiális szindrómáját”, amely a Moszkva által a világ számára okozott problémák fő eredője. Szerinte Vlagyimir Putyin elnökségének konfúz politikai-ideológiai világa sikertelenül üldözi a világhatalmi vágyakat – amelyeket a Szovjetunió még Amerika valós ellenpólusaként ambicionálhatott –, miközben valódi célja a politikai elit és a vele összefonódott oligarchia hatalmon maradása. Békeidőben is súlyos állítások, hát még háborúban! Nem is maradt következmények nélkül: a cikk megjelenése után négy nappal Garbuzovot elbocsátották. Orosz-fordító olvasónk, Tóth Gábor ezen felbuzdulva engedélyt kért az NG-től az esszé magyar publikálására. Meg is kapta, a Garbuzov-esszét így – mivel annak fő szándéka számos, a magyar közbeszédben is elterjedt mítosz lerombolása – lapunk örömmel közli.

Egy távozó kor sok mindent magával visz: illúziók és remények halnak meg, mítoszok hullanak szét, új valóság jön létre, változik az életkörnyezet. Elfelejtünk olyan dolgokat, amelyek egész generációk számára voltak meghatározók.

Autoriter és totalitárius politikai rendszerek uralkodó elitjei gyakran tudatosan hoztak létre utópisztikus elképzeléseket és mítoszokat, és céltudatosan terjesztették a társadalomban. Az ilyen tömeges társadalmi tudatmanipuláció egyszerre emberek millióinál alakít ki utópisztikus világszemléletet. Ez teszi lehetővé heterogén politikai és szociális csoportok egyesítését a nemzet vezére körül valamilyen konkrét cél elérése érdekében. Ugyanakkor hatékony eszköz a személyi hatalom hosszútávú megtartására is. Ez alól az orosz történelem sem kivétel.

Senki számára sem titok, hogy Oroszország sosem volt mentes egyfajta külpolitikai terjeszkedési hajlamtól, amely végigkísérte teljes történelmi fejlődését. Ez a hajlam lett az orosz állam kialakulásának egyik motorja. Ez a hajlam megnyilvánult a korafeudális Kijevi Rusz állam idején a 9-12. században, a feudális viszályok idején a 12-15. században, a centralizált Moszkva központú állam idején a 15-18. században; az Orosz Birodalom 1721-es megalakulása után is, amikor az eurázsiai kontinentális expanzió lett a fókuszpontja Oroszország gyakorta agresszív külpolitikájának, amelynek hatására a 20. század elejére Oroszország a világ legnagyobb országa lett.

A világkommunizmus mítosza

Az 1917-ben hatalomra került bolsevikok lelkesen továbbvitték az orosz kontinentális expanzionizmus ügyét, de kommunista színezetet kölcsönöztek neki és globális léptékben terjesztették ki.

Az 1917-es orosz forradalmat követően a fiatal szovjet köztársaság felvértezte magát a proletár világforradalom expanzionista gondolatával, amelyben az első szovjet bolsevikok (Zinovjev és Kamenyev, Lenin és Trockij, Sztálin és Buharin) feltétlenül hittek. Kevesen vonták közülük kétségbe, hogy 1917 októberét követően Oroszország után a forradalom tüze kiterjed az egész világra, és teljes Európa (meg még Amerika is) feltétlenül szovjet lesz. Akkoriban Trockijból áradt különös forradalmi radikalizmus, aki az októberi államcsíny főszervezője és a permanens forradalom – vagyis az egész világviszonylatú szüntelen forradalmi folyamat – főideológusa kívánt lenni.

A világforradalom szervezése céljából 1919-ben Moszkvában létrehozták annak stábját – a Kominternt –, amelynek szakosztályaiként létrejöttek az egyes népek kommunista pártjai. Ez a szervezet a gyorsan terjeszkedő szovjet birodalom külpolitikai eszköze lett. De hamar kiderült, hogy a világforradalom gondolata csupán üres mítosz; álom, amely nem fog megvalósulni. 1943-ban a Hitler-ellenes koalíción belüli szövetségesek nyomásának hatására a Komintern bejelentette önfeloszlatását.

A szovjet mitológia

Az 1960-70-es években a szovjet állami propaganda néhány, a külpolitikai szovjet mitológiát formáló fókuszpont köré épült. Az egyik az amerikai imperializmus gondolata volt, amely elfoglalja az egész Földet és gátolja a világ többi részének haladását a fényes kommunista jövő felé. Kevesen vonnák ma kétségbe, hogy a hidegháború éveiben a Szovjetunió külpolitikája e gondolat megtestesülése volt. Két szuperhatalom ellensúlyozta egymást, miközben szinte ugyanazokkal az eszközökkel hozták létre saját geopolitikai befolyási területeiket.

Ezzel együtt a szovjet tudományos és oktatási irodalomban elterjedt egy másik gondolat is, miszerint a kapitalizmus, amely belépett utolsó stádiumába – az imperializmusba –, pusztulásra van ítélve. Ehhez tartozott a birodalomközi ellentétek három gócpontjának (Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán) gondolata is, amely ellentétek addig fognak gyűlni, míg óhatatlanul bekövetkezik az imperializmus pusztulása.

Az imperialistaellenes mozgalom három felszabadítási területen – a szocialista tábor országaiban, a világkommunista mozgalomban és az antikolonializmusban – bontakozott ki: ezek erőfeszítéseivel tervezték áttörni az erős imperialista gátat, amely az emberiség előrehaladásának állta útját. Jelen elmélet szerint a kapitalizmus nyugati társadalomra jellemző válságának tünetei az imperializmus ellentétjeinek kiéleződése, a gyarmatrendszer felbomlása, a politikai reakcionizmus megerősödése, valamint a burzsoá politika és ideológia mély válsága voltak. Ez az utópisztikus elmélet évtizedeken keresztül fennmaradt, a Szovjetunióban és a szocialista országokban mindent áthatóan elterjedt, soha senki nem vonta kétségbe.

Ilyen utópisztikus dogmákat rögzítettek az SZKP Harmadik Programjában, amelyet a párt 1961. évi XXII. kongresszusán fogadtak el, és mely a kommunizmus 20 éven belüli megépítését tűzte ki célul. Ugyanezt a gondolatot tükrözte a Program következő verziója, amelyet a párt 1986. évi XXVII. kongresszusán fogadtak el, és amely a „fejlett szocializmus” utópisztikus doktrínájára épült.

A leválthatatlan szovjet pártállami elit ideológiai csapongásai minden alkalommal az illúziók világába helyezték a társadalmat és hamis világkép kialakulását eredményezték.

A kapitalizmus evolúciója

A valóság – mint ahogy ez gyakran előfordul – egészen más lett. A „kapitalizmus általános válsága” végül nem hozta el a világkommunizmus diadalát. Ellenkezőleg: mély belső ellentéteinek súlya alatt felbomlott a Szovjetunió és vele együtt omlott össze a zsákutcába jutott szocialista rendszer is. A kommunista világmozgalom mély válságba került és a kitűzött célját nem érte el.

Másképp alakult a helyzet nyugaton. A nyugati kapitalizmus, miközben megküzdött válságaival, nem pusztult el, hanem folyamatos, leginkább szocialista és neoliberális irányú evolúción ment keresztül; a „ha túl akarsz élni – változz” szabályt követve egyre inkább irányítható lett az állam által, és egyre emberibb, egyre vonzóbb a saját polgárai számára. Az állam és az üzleti világ szociális felelősségvállalása a nyugati világ normájává lett.

A kapitalizmus azon képességét, hogy válságai hatására gyorsan alkalmazkodjon, felszámolja hátrányait és folyamatosan fejlődjön, az „éleslátó” szovjet gondolkodók szem elől tévesztették.

„Régi dalok arról, ami fontos”

„Régi dalok arról, ami fontos”, oroszul Старые песни о главном („Sztárie pesznyi o glávnom”): egy 1995-ös orosz szilveszteri televíziós műsor címe, amelyben akkori zenészek, színészek népszerű szovjet dalokat adtak elő ugyancsak népszerű szovjet filmeket idéző jelenetekben. A későbbi években több hasonló formátumú műsor jelent meg szilveszterkor, a szovjet idők iránt nosztalgiát keltő szórakoztató, ismeretterjesztő műsorok aránya pedig egyre magasabb lett az orosz állami televíziós csatornákon. A műsor címével Garbuzov általánosan az efféle szovjet-nosztalgikus médiatartalmakra utal. Átvitt értelemben az alcím úgy is értelmezhető, hogy az idő halad, de egyesek leragadtak a régi daloknál, a múltban élnek. (A fordító kiegészítése.)

Ma, a nyugatellenes hangulat új hullámán, miközben a retro dalműsorokat rendszeresen fogyasztó és a totális állami propagandát meglepő könnyedséggel, naivan és mérlegelés nélkül befogadó orosz lakosságon álhazafias őrület lett úrrá, új mítoszok készülnek, velük együtt pedig új utópisztikus világszemlélet jön létre. Ezeket a mítoszokat a jól fizetett és profi új generációs politikai manipulátorok a megannyi televíziós műsor résztvevői révén terjesztik éjjel-nappal.

Miközben tanúi lehetünk a sztálinizmus lappangó restaurációjának, az említett szereplők erőfeszítései révén terjednek az új dogmák: a globalizáció és az egész „angolszász” világ (ez a 21. században vajon mit jelent?) válsága, az új gyarmatellenes forradalom (a világon összesen tizenhét gyarmat maradt!), az amerikai dominancia vége (a Szovjetunió hanyatlása után?), a nagy Amerika-ellenes világforradalom és a Nyugat általános válsága (a „kapitalizmus általános válságának” második eljövetele?!).

Az ilyen kijelentések komoly megalapozást igényelnek. Nézzük meg, van-e ilyen! Próbáljunk meg utánajárni!

A jelenkor informális birodalmai

Az Egyesült Államok dominanciája objektív és állandó tényező, amely a 20. század elején kezdett kialakulni és (a mai hazai álhazafiak legnagyobb elégedetlenségére) jelenleg is fennáll – habár léptéke, jellege és megnyilvánulásai változtak.

Az Egyesült Államok majdnem 250 éves fennállása és fejlődése során, továbbá a 20. században tanúsított globális terjeszkedésének köszönhetően a modern világ „informális birodalma” lett. Szinte minden országot és kontinenst behálóz és magába integrál. Hosszútávú stratégiai célkitűzése, hogy „minden nemzet nemzetévé” és a modern szuperhatalommá váljon.

Jelenleg az Egyesült Államok a világ ipari termelésének 25 százalékát jegyzi és továbbra is korunk gazdasági óriása. Globális dominanciáját tizenkét politikai és katonai szövetség meg a világ stratégiai fontosságú régióiban elhelyezkedő több mint 1000 katonai bázis és létesítmény segítségével biztosítja. A amerikai katonai jelenlét a világ több mint 80 országában igazolt.

Az Egyesült Államok nukleáris szuperhatalom, amely olyan ágazatokban tartja fenn vezető pozícióját, mint a világgazdaság, pénzügy, hadászat, innováció, külföldi tőkeberuházások és kultúra. Az ország továbbra is vonzó, ezt a minden kontinensről az országba irányuló szakadatlan bevándorlás igazolja. Évente mintegy 1 millió fő költözik oda.

Az Egyesült Államok birtokolja a világ aranykészletének több mint 70 százalékát (8150 tonna), és így vitathatatlanul a legnagyobb aranytartalékkal rendelkezik. Ez lehetővé teszi, hogy az amerikai dollár világvaluta maradjon. Dacára annak, hogy jelenleg az orosz lakosság mindössze 3 százaléka bízik a dollár stabilitásában (paradox, hogy közben az állampolgárok mintegy 60 százaléka tartja dollárban a megtakarításait, ezek összege 226,6 milliárd (!) rekordösszeget tesz ki), hosszútávon a dollár marad a világ legnépszerűbb és legstabilabb pénzneme – a világ fő tartalékvalutája.

Az amerikai világdominancia mindenkiben különböző, az elutasítástól a támogatásig terjedő érzéseket kelt. A világ lakosságának majdnem 70 százaléka elismeri az Egyesült Államok vezető helyzetét és általánosan véve pozitívan viszonyul az országhoz. Ugyanakkor Washington geopolitikai csúcsra jutását az amerikaellenesség is végigkísérte. Ez olyan országokra jellemző tartósan, mint Jordánia, Kína, Palesztina, Pakisztán, Libanon, Észak-Korea, Oroszország, Belarusz, Kuba, Ausztria, Szlovénia, Venezuela és Irán.

A Szovjetunió Amerika-ellenes, az Egyesült Államok és az egész Nyugat megfékezésére irányuló külpolitikai kurzusa annak idején elősegítette egy alternatív szocialista birodalom kialakulását, amely mindössze néhány évtizedig létezett és a saját életképtelensége miatt omlott össze. Az alternatív birodalom összeomlása az egész emberiség számára jó lecke.

Egy globális léptékű új Amerika-ellenes koalíció létrehozására irányuló bármilyen törekvés (amivel konokul próbálkozik a „régi dicsőséget” visszaállítani igyekvő aktuális orosz hatalom) aligha fog sikerrel járni. A világ legtöbb országának érdekei túl szorosan integrálódnak az amerikaiakkal, aminek hatására egy, az agresszív Amerika-ellenességet gátoló stratégiai kölcsönhatás alakul ki.

Az Egyesült Államokat kihívó Kína 40 éve kezdte meg felemelkedését és az amerikaihoz hasonló úton halad, amint újabb és újabb piacokat, befolyási területeket hódít meg világszerte. „A világ gyártóüzemévé” kifejlődött ország olyan átalakulás küszöbén áll, aminek hatására a mai kor második „informális birodalmává” és a Szovjetunió felbomlása után Amerika fő versenytársává válhat. Azonban Kína birodalmi jövőjét valószínűleg más tényezők fogják biztosítani.

A makroökonómiai előrejelzések szerint 10 éven belül a kínai gazdaság volumene megelőzheti az Egyesült Államokét. Ezt a folyamatot kíséri majd a jüan küzdelme a dollár ellen, és lehet, hogy végül az utóbbi megszűnik a világ tartalékdevizája lenni. Vajon megtörténik-e ez? Erre a kérdésre egyelőre nehéz válaszolni. De ha ez bekövetkezik, a világ bizonyára nagy változások elé néz.

A világon jelenleg csak két informális birodalom létezik tehát – Amerika és Kína. Oroszország egy egykori birodalom, a szovjet szuperhatalom örököse, amely birodalmi nagyság hirtelen elveszítésének rendkívül fájdalmas szindrómájától szenved.

Oroszország ma tetten érhető intenzív posztimperiális szindrómája inkább tragikus törvényszerűség, mint történelmi anomália – sajátossága azonban, hogy a Szovjetunió 1991-es felbomlása után nem egyből, hanem csak jóval később, Putyin hatalomra kerülése után jelentkezett. 30 év elteltével a késleltetett szindróma, amelynek kialakulási veszélyével korábban nem igazán foglalkoztak, fenyegető mértéket öltött.

Három geopolitikai program

A mai világban mindössze három ország van, amely saját globális programmal jelentkezik: Amerika, Kína és Oroszország.

Mindenek előtt Egyesült Államok, amely fennállása során folyamatosan fejlesztette saját, az amerikai kivételesség és messianizmus, az amerikai értékek általános érvényének, az amerikai dominancia és megkérdőjelezhetetlen elsőbbség gondolataira alapuló geopolitikai programját. Amerika globális terjeszkedési politikát folytatott, értékeit és intézményeit kiterjesztette határain kívülre, a 20. század második felében a modern kor informális birodalma lett és hosszú időre biztosította szuperhatalmi státuszát.

Kína csak nemrég kezdte meg saját globális programjának alakítását. A folyamat főbb elemei Teng Hsziao-ping reformjai, Hszi Csin-ping Egy Övezet Egy Út programja és az elődje, Hu Csin-tao által meghirdetett „sorsközösség-koncepció” voltak. Mindezek a maguk módján azt a célt szolgálják, hogy a Középső Birodalom vezető szerephez jusson a világ fejlődésében.

Egy dolog világos: az Egyesült Államok és Kína korunk két informális birodalma. A világ más tájain és más korokban keletkeztek, mégis nagyon hasonló eszközöket használnak a globális befolyás kiterjesztésére. Nem véletlen, hogy korunk legnagyobb ellenállási tengelye pont e két ország között alakult ki.

Oroszország saját különleges pályával rendelkezik. Oroszország az Orosz Birodalom romjain keletkezett szovjet szuperhatalom örököse és a saját birodalmi komplexusának a túsza. Ez magyarázza jelenlegi külpolitikai viselkedését és a világnak okozott problémákat.

Nem titok, hogy a gyarmattartó birodalmak felbomlását követően mindegyik anyaországban óhatatlan nosztalgia alakult ki az elveszített nagyság iránt – ez az úgynevezett posztimperiális szindróma. Ez szinte egyből azután alakult ki, hogy világossá vált: a korábbi gyarmati befolyás gyengül.

Winston Churchill örömét például a második világháborúban aratott győzelemmel kapcsolatban egy olyan folyamat árnyalta be, amire a politikus egyértelműen nem volt felkészülve. Churchill a Brit Birodalomban nőtt fel és szocializálódott – nem tudott megbékélni azzal, hogy ez a birodalom a szeme láttára esik szét. Ugyanaz mondható el kortársáról, Charles de Gaulle tábornokról, aki a birodalmi tudatú francia társadalomban nevelkedett, és nem tudta elfogadni, hogy Franciaország egyik gyarmatát a másik után veszítette el. Végül azonban mindkettőjük leküzdötte birodalmi érzéseit, és képes volt alkalmazkodni az újonnan kialakult helyzethez.

Oroszország, amely jelenleg rendkívül fájdalmas posztimperiális szindrómát él át, szintén igyekszik kialakítani globális geopolitikai programját – ami egyelőre túl képlékeny, instabil és eklektikus. A program (vagy inkább gondolatok halmaza) alapját az eurázsianizmus, az „orosz világ-koncepció”, agresszív amerikaellenesség, az egypólusú világ és általánosan a „haldokló Nyugat” elleni harc keveréke képezi.

A program továbbá merít a Vlagyiszlav Szurkov-féle „szuverén demokrácia” és „mélynép” fogalmakból, a hagyományos értékek iránti sóvárgásból és az ortodox vallásból. Az egész elegyet a heterogén elemeket összekötő konzervatív ragasztó tartja egyben. A keverék egy majd 200 éves ideológiai nyugatellenes találmányra emlékeztet: a „hivatalos népiesség” elmélete , amit az Orosz Cári Tudományos Akadémiát 30 évig igazgató és népművelésügyi miniszter, Szergej Uvarov gróf vezetett be. Az Uvarov által megfogalmazott „ortodox vallás; autokrácia; népiesség” hármasság volt az orosz monarchizmus ideológiai megnyilvánulása, amely elvileg az ortodox vallással és nép támogatását élvező abszolutista hatalommal egységet alkotva Oroszország létének és nagyságának biztosítéka.

Ami a mai orosz hatalom által oly kedvelt konzervativizmust illeti – nem annyira egyértelmű fogalom. A világon nem létezik egységes, időtől független és univerzális konzervatizmus – ez időben változó jelenség, a konzerválás tárgya mindig más, minden országnak saját egyéni konzervativizmusa van. Az a konzervatizmus, ami valamikor a 20. század elején létezett Oroszországban, és amelyet néha követendő példaként hoznak fel, a jelenlegi körülmények között aligha alkalmazható.

A modern Oroszország, amely a szovjet szuperhatalom fő örököse, elmúlt nagyságát és korábbi befolyását vágyja vissza, késleltetett posztimperialista válságban szenved. Az ország – annak ellenére, hogy a nemzetközi gazdaságnak csak kis részét képezi – erős terjeszkedési impulzussal és egyelőre kibontakozatlan globális geopolitikai ambíciókkal rendelkezik. Amíg a Szovjetunió a Komintern tevékenységéből kifolyólag gazdag tapasztalattal rendelkezett a kommunista expanzió terén, a második világháborúban aratott győzelmét követően gyorsan kialakította regionális és globális befolyási övezetét, addig a mai Oroszország egyelőre sikertelenül próbál megkésett elégtételt követelni, miután a Szovjetunió megszűnésekor annak befolyási övezetét pillanatok alatt elveszítette.

Ez indokolta egy sor új integrációs szervezet létrehozását (Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete, Eurázsiai Gazdasági Unió, Sanghaji Együttműködési Szervezet, BRICS), amelyekkel Oroszország saját geopolitikai terét és együttműködési felületeit hozta létre. Ugyanezeket a célokat szolgálta Oroszország egykor sikeres energetikai politikája is, amelyre világszerte nemcsak a megbízható értékesítési piacok biztosításaként tekintettek, hanem a saját globális befolyási övezet kialakítására való törekvésként is.

Oroszország jelenleg nyugatellenes alapon gyűjti maga köré Ázsia, Afrika és Latin-Amerika egykori gyarmati és elnyomott országait, harcba hívja őket a „saját világuralmát erőltető”, a világban évtizedek óta domináló „arany milliárd” ellen, és így a „globális többség” vezéregyéniségének szerepére pályázik. Csakhogy ezidáig nem sikerült ténylegesen versenybe szállnia az Egyesült Államokkal vagy Kínával, és önálló nyugatellenes geopolitikai pólussá válnia. Azzal az állami mitológiával pedig, amit most újból létrehoz, nem is valószínű, hogy sikerülni fog.

A cél nyilvánvaló: azzal, hogy a társadalmat – birodalmi és hazafias retorika kíséretében – az illúziók világába helyezi, a jelenleg uralkodó elit és az azzal integrálódó oligarchia leplezetlenül és szándékosan a saját hatalmát, vagyonát igyekszik korlátlan ideig megtartani, és a meglévő politikai rendszert fenntartani.

Azáltal, hogy az információ korszakában a valóságot illúziókkal helyettesíti, a „cár bátyuska” vagy egyéb felső hatalom kemény kezére hagyatkozik, s közben sikertelenül próbálja visszaszerezni elmúlt nagyságát, elveszített birtokait és befolyását, Oroszország mintha beledermedt volna a múltba.

Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy – Mihail Szaltikov-Scsedrin, az abszolutista-bürokratikus valóság nagy ismerőjének szavaival élve – manapság sokan hajlamosak összekeverni, hogy mi a „hon” és mi a „nagyságos uram”. A nagy író szavai a cári időkből ma is aktuálisak. A hazai autoritarianizmus történelmi tudatot látszólag teljesen nélkülöző mai szolgái (mint az ókori keleti despoták helytartói) bármiféle szégyenérzet nélkül, megható áhítatossággal, őszintén azonosítják az államfőt – az ország ideiglenes uralkodóját – magával az állammal mint nagy, nemzeti és történelmi állandósággal.

Szégyenteljes és megalázó, hölgyeim és uraim!

Ahogy minden embernek, úgy minden népnek is megvan a saját életrajza. Még lakcíme is van. A legértékesebb pedig mindegyik nép utánozhatatlan jelleme, amely az adott népet egyénivé teszi. A civilizált és felelős nemzetközi viselkedés – amelynek a mai világban nagy hiányát tapasztaljuk – csak akkor lehetséges, ha a nép egyéni jellemét ismerjük.

De ez nem minden. Más népekről és országokról szerzett ismeretek – és nem mítoszok – teszik lehetővé, hogy ne csak másokat, hanem önmagunkat is megértsük; sokoldalúan és kritikusan láthassuk országunkat, történelmünket, annak összes nehéz fejezetével, küzdelmes és tragikus múltjával. Akkor is, ha ez összekeveredik a társadalmat rabul ejtő illúziókkal – olyanokkal, amelyek ideje régen és visszavonhatatlanul lejárt.

Forrás: Újnépszabadság