A történész, műfordító, egykori diplomata újabban geopolitikai témákba is beásta magát – a háborús konfliktusokig felbolydult világ kihívásának engedve –, s múltkutató létére megérteni kívánja a ránk váró (leselkedő) jövőt is, de a Föld-rengető, tektonikus mozgások kiváltó okai között is elsősorban az egyéni és közösségi viszonylatok, identitások, viselkedésmódok szerepére kíváncsi. (Borsi-Kálmán Béla Mitévők legyünk? című esszéjét az Új Hét három részben közölte: ezek ITT, ITT és ITT olvashatók.)
– Csaknem könyvméretű esszéje jelent meg nemrég a Hitel-ben Gecse Géza Orosz
nagyhatalmi politika 1905-2021 című könyvéről. A dolgozat címe – Mitévők legyünk? –
egyértelműen az orosz-ukrán háború lezárásával kapcsolatos teendőinkre utal. Ez az
esszé záróköve a L’Harmattan Kiadónál rövidesen megjelenő geopolitikai témájú
kötetének is, amely a Lendületben címet viseli. Milyen lendületről van szó?
– 2022. február 24-én az ukrajnai orosz invázió képében bekövetkezett az, amiről 2003
tavaszán az iraki háború kapcsán párizsi elemző diplomataként Ismétléskényszer című
esszémben írtam, s amiről velem együtt fiatal francia diplomaták serege és sok más, a
legkülönfélébb nemzetiségű geopolitikai elemző, katonai szakértő és egészséges ösztönű politikus suttogott és rettegett, miszerint a világ addigi – bár viszonylagos, de létező – geostratégiai egyensúlyának vége lett Irak 2003. március 20-i (amerikai) lerohanásával. S ami 2003-ban az egyensúly átmenetinek remélt megbillenése volt, az 2022-re véglegessé és visszafordíthatatlanná vált. A cím arra utal, hogy a fukuyamai utópiával – hogy a világ a Szovjetunió szétesésével s a „Nyugat diadalával” stabil és megnyugtató révbe ért – szöges ellentétben meglódult; mondhatni: lendületbe jött a Történelem. Kiszámíthatatlan következményekkel. Egy barátom javasolta, hogy tegyem egymás mellé – mintegy előzmény gyanánt – a húsz év előtt papírra vetett víziót ezzel a mostani látomással. Méghozzá főleg azért, hogy rámutassak a magyar nemzetpolitika és önszemlélet objektív lehetőségkereteire, aminek kulcsa, sarkköve térségünk népeinek és formálódóban lévő nemzeteinek egyelőre utópisztikusnak tűnő megbékélése, s valamiféle új-régi társulásuk megkísérlése kellene hogy legyen. Természetesen a kiszámíthatatlan végkimenetelű orosz–ukrán testvérharc megnyugtató (?) lezárása után.
– Csakhogy ennek a megbékélésnek, társulásnak is van kulcsa, ami nem egyetlen kulcs,
hanem identitások – érdekek, érzelmek, emlékek, sérelmek, irigységek és (kölcsönös)
lenézések – bonyolult szövevénye. Ön történelmi elemzéseiben megkülönböztetett
jelentőséget tulajdonít az egyének és csoportok mentalitásának, identitásképleteinek.
Szerepet játszik-e ebben az ön szinérváraljai gyermekkora, mely egy román tengerben
álló kis zsidó szigeten telt el, vagyis romániai magyarként és kálvinista kisfiúként egy
magyar tudatú ortodox zsidó mikrokörnyezetben?
– Messzemenően. Szinérváralja a szatmári síkságnak a Gutin hegylánccal ölelkező
csücskében, az avasi és kővárvidéki románság metszéspontján helyezkedik el, Vagyis a
Jóisten is mintha valamiféle közvetítő szerepre, a határvidékek egy fajta földrajzi találkozási helyévé jelölte volna ki. A középkori eredetű kisváros lakosságának több mint tíz százaléka 1920 körül megmagyarosodóban lévő, otthon már jobbára magyarul beszélő s magyar iskolába járó ortodox zsidó volt, akiknek sorait ugyan a vészkorszak és Auschwitz sajnos jócskán megritkította, de az én gyerekkoromban hál’Istennek, még mindig elég sokan voltak a túlélők közül a zsidónegyedben, ahol mi is laktunk. A közvetlen szomszédok mindkét oldalon románok voltak, hasonló korú gyerekekkel, mint én és Pali öcsém. A társalgás nyelve így spontán módon attól függött, hogy éppen kivel találkozunk. Ráadásul szüleim engem a zsidó gyerekekkel együtt még román óvodába is járattak. Ez a fajta „vegyes lét” azt hozta magával, hogy én sohasem a csoporthoz való tartozást vettem alapul, hanem azt, hogy társam – etnikai eredetétől függetlenül – rokonszenves-e, avagy sem. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért kellene nekem ellenérzéssel viseltetnem valaki iránt, aki nem a „mi” csoportunkhoz tartozik, de nekem szimpatikus, és viszont. Az identitás igazából nem volt probléma, mindenki pontosan tudta, „ki fia borja”, ezt egyszerűen tudomásul vettük, mint adottságot. Ráadásul a futballpályákon, ahol szintén rendszeresen találkoztunk csupán az számított, ki hogyan bánik a labdával. Mindenki „természetesnek” tartotta, hogy éppen melyik közösségbe születik bele, gyerekkorban a spontán rokonszenvek amúgy is rendkívül erősek, s felülírhatják akár a csoporthovatartozást is, kivált, ha nyelvi akadályok nincsenek.
Magam is több román, zsidó, és elmagyarosodott sváb családban voltam állandó vendég. Nagyjából ugyanez történt 1960–1962 között Szatmáron is, a Kölcsey gimnázium internátusában, ahová a kálvinista tradíciót követve szüleim tizenkét éves koromban beadtak.
– Ez igazán jó szocializációs környezet a népek vágyott békés és harmonikus együttélése
szempontjából. De mitől függ, hogy ezek a hatások mintegy összeadódva erősítik a
személyiséget, vagy harcban állva elbizonytalanítják az embert? Különösen, hogy az
identitás nemcsak az, én mit gondolok magamról, része az is, mások mit tartanak rólam.
– A személyiségfejlődés (az emberi életút, önszemlélet) egyik alapkérdése a „ki vagyok én?”. A másik az, hogy kikhez tartozom, kikkel azonosulok. Ez a kérdés Sárospatakon, színmagyar környezetben kezdett el foglalkoztatni, noha új környezetem elvileg semmiféle „idegenséget” nem érezhetett rajtam, hiszen a magyar irodalmi nyelv egyik szülőhelye – Erdősi Sylvester János Grammatikája és irodalmi munkássága révén – éppen Szinérváralja volt, ráadásul anyám magyarországi születésű, Kálmán őseim pedig rimaszombati iparűző kisnemesek voltak, vagyis lényegében semmiben nem különböztem pataki és pesti osztály- és kollégista társaimtól… Látszólag legalábbis. Mert aztán lassanként kiderült, hogy kicsit másképp jár az agyam, nem ugyanúgy élek meg dolgokat, mint a többiek s valamilyen hiányérzetem is van.
Nagyon lassan értettem meg, hogy éppen az, ami elől menekülni voltunk kénytelenek: a
román világ és a román nyelv. Vagyis a kisebbségi lét. S persze azt is csak nagyon nehezen és szintén tetemes idő elteltével fogtam fel, miért keresi az én társaságomat jó néhány nálamnál sokkal jobban eleresztett pesti gyerek. Csupán nagy késéssel döbbentem rá, hogy ez is az identitáskereséssel függ össze: olyan neológ hátterű ateista családokból származtak, amelyben a zsidó rituálét régen elhagyták, sokukat fel sem „világosították” eredetükről. Ők pedig rajtam épp azt érezték, amiről nem is volt tudomásom: a szinérváraljai zsidó negyedben – egy körülbelül ötven évvel korábbi idősíkban – ösztönösen „bevésődött” magatartásformákat és „kisebbségi” észjárást.
– Ha jól értelmezem, lényegében erről „szól” a 2022-ben, ugyancsak a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent Változatok az „aha-élményre”. Írások a magyar–zsidó együttélés (és a magyar–magyar kapcsolatok) tárgyköréből. Budapest, 2022, 277 old. c. esszékötete. Mekkora jelentőséget tulajdonít ezeknek a gyerekkori hatásoknak későbbi életére?
– Utólag egyre határozottabban azt érzem, hogy ez a magam mögött hagyott román–zsidó kisvilág nem csupán eszmélkedésemen hagyott maradandó nyomot, hanem alapvető beidegződéseimen, karakteremen is: mindhalálig elkísér. Mi több, nagy mértékben hozzájárult történésszé válásomhoz. Ennek további következménye pedig az lett, hogy amikor ezekről a mélytudatba lenyomott dolgokról beszélni és írni kezdtem, törvényszerűen egy kicsit „másnak” (sokszor talán ’idegenszerűnek’ is) érzékeltek. Megítélésemet és a hallgatólagos honi hierarchiákba való „besorolásomat” húszéves korom táján az is tovább nehezítette, hogy épp a személyiségfejlődés egyik legérzékenyebb időszakában intenzív tanulás és az évfolyam- és csoporttársakkal töltött spontán együttlét helyett én csaknem két éven át napi rendszerességgel a Ferencváros tartalékcsapatának fizikailag és lelkileg egyaránt megterhelő edzéseit látogattam. Hajdani kollégista társaim, kollégáim közül még ma is sokan nem tudják, hogy a „hallgatag erdélyi futballista” azonos a több mint húsz kötetet publikáló műfordítóval
és történésszel… A „sorsképletemet” még tovább bonyolította, hogy a rendszerváltás kínálta váratlan lehetőséggel élve negyvenkét évesen a diplomáciai pályán is kipróbáltam magam: összesen tizenhárom évet töltöttem külföldön. Egy missziót szülőföldemen, kettőt pedig Párizsban. Összesen tehát ez öt különböző szakma (futball, műfordítás, egyetemi pálya, történészkedés, valamint diplomácia). A teljes igazság ennélfogva az, hogy még nekem se sikerül mindig maradéktalanul feldolgozni e különféle „világok” egymástól nagyon eltérő élményanyagát és értékhierarchiáját. (Épp mostanában történt, hogy egy nagynevű szociológus nemzedéktársam úgy mutatott be doktorandusz hallgatóinak, hogy – idézem – Íme egy ember, akinek legalább öt élete volt…) Hát még azoknak, akik eleve tamáskodva, esetleg előítéletesen figyelték korántsem problémamentes pest-budai beilleszkedési kísérleteimet… Ám ennek „másik oldalaként” így talán – e nem kívánt „megfigyelői”, ’kívül-belül álló’ pozícióból – alkalmas lettem, lehettem rejtett viselkedésformák, „mögöttes terek”, személy- és csoportközi viszonyok, nemzetek közötti ellentétek mélyebb okai megértésére, utóbb elemzésére. A „kályha” természetesen a magyar–román viszony egyik elhanyagolt
szegmensének, a Kossuth-emigráció és a fejedelemségekbeli (bukaresti és jászvásári) román elit kapcsolatainak vizsgálata volt, amely kellő szakmai alapot, később pedig valamiféle képzeletbeli trambulint jelentett egyéb népek közötti konfliktusok (francia–német, francia–amerikai, palesztin–izraeli, s legutóbb orosz–ukrán) elemzéséhez.
– S akkor milyen kihívások érik – mondjuk – a migránsokat, akik valamitől menekülve,
vagy csak egy jobb élet vonzásában Európába jönnek. Milyen válságokon mehet át az
identitásuk, ami a szülőföldhöz, az ottani valláshoz, kultúrához kötődik, s bennük
harcban áll saját kultúrájuk, gyökereik determinációja és a spontán beilleszkedés talmi
vágya vagy állampolitikailag – egy nehezen áttekinthető „globális stratégia” jegyében –
erőltetett kényszere. Azt hiszem, az egyre gyakoribb borzalmas – Európától idegen –
késeléses merényletek nagyrészt erre a konfliktusra vezethetők vissza. Ez aligha csupán
egyszerű gonoszság, hanem egy idegenbe szakadt, gyökerét vesztett, jövőtlen népesség
„besokallt”, eltorzult lelkű egyedeinek kétségbeesett reakciója.
Párizsi diplomata koromban – a kétezres évek elején – olvastam francia nyelvű tényfeltáró szociológiai elemzéseket, melyek kimutatták, hogy ha valaki telefonon bejelentkezik álláshirdetésre, nem sok jóra számíthat, ha azt mondja, Mohamednek, vagy Alinak hívnak. Papíron fölveszik, a valóságban nem. Már Illyés Gyula írja A Hunok Párizsban című könyvében, hogy a francia közvélemény és a viselkedési normák rejtőző jellegűek, papíron minden rendben van, vagyis a közeg látszatra nagyon befogadó, a valóságban sokkal kevésbé. S ezt a francia gyarmatokról vagy máshonnan bevándorlók tudják, szó szerint: a „bőrükön” érzik. Nem csupán a rossz ízű szójáték kedvéért írom le, a francia argóban les Beurs (ejtsd: bőr) az egyik nevük. Magyarán ők a „vajszínűek”, vagyis a maghrebi bevándorlók leszármazottai… Gondjaik vannak az ország történelmével, nem elégedettek a befogadásuk módjával, s emiatt frusztrációkkal vannak tele, kivált, ha még a harmadik/negyedik nemzedék életfeltételei sem különböznek alapvetően az úttörőkénél. Az új jövevényeket pedig még több atrocitás éri. A frusztrációkra adott válaszok sem új keletűek, ellenben a rájuk adott „válasz”
egyre sokkolóbb: 2002 októberében – hosszú idő után – volt egy Franciaország–Algéria
futballmérkőzés. Nagy fölhajtás volt, a meccset maga a köztársasági elnök, Jacques Chirac is megtekintette. Amikor a „barátságos” találkozó előtt eljátszották a Marseilles-t, az Algériából származó francia szurkolók kifütyülték a nemzeti himnuszt. Chirac meghökkent, aztán fölháborodva elhagyta a stadiont. De még van tovább is: a második félidő vége felé az arab-berber gyökerű ifjú francia szurkolók ledöntötték a kerítést, s beözönlöttek a pályára. A közéjük tartozó, belőlük származó francia világsztár, Zinédine Zidane sem volt képes jobb belátásra bírni őket. A meccs félbeszakadt, és nem a futballmérkőzés történtek miatt.
Ezt a botrányt identitásproblémák okozták. A következő párizsi szolgálatom idején – 2011 és 15 között – a követségen én voltam a belpolitikai eseményeket figyelő és értelmező munkatárs. Akkor már nem kifütyült himnuszok, hanem késelések, robbantások, fejlövések, gyújtogatások voltak naprenden. S ezekről nekem mind jelentést kellett írnom. Már az első igazán ijesztő 2012-es Toulouse környéki terror-akciókról, Mohamed Merah ámokfutásáról és hidegvérű „kiiktatásáról” is én küldtem összegző elemzést. Aztán 2015. júniusában egy Lyon melletti kisvárosban egy „bevándorló hátterű” férfi úgy oldotta meg a főnökével, egy „törzsökös” franciával való konfliktusát, hogy egy hajnalban kurblivassal leütötte, s ott helyben, a parkolóban levágta a fejét. De pár hónappal korábban, 2015 január 7-én szintén nekem kellett a híres Charlie Hebdo esetről is jelentenem. Amikor a dzsihadista fegyveresek – egy hányatott sorsú algériai származású testvérpár, a Kouachi-fivérek (Chérif és Saïd ) – kommandós akcióval betörtek a lap székházába, lelőtték az őröket, s megölték a szerkesztőség tagjait a Mohamed prófétát gúnyoló karikatúrák miatt. A támadásban tizenkét személy halt meg és további tizenegyen megsebesültek.
– Ha Jacques Chirac megkérdezte volna – miként Rejtőnél szokta Potrien őrmester –, mi
történt itt, mit válaszolt volna?
– Amit a jelentéseimben is megírtam. Azt, hogy a centralizált francia „jakobinus típusú”
nemzetépítés régi, „klasszikus” integrációs modelljének vége. Hogy megszűnt a francia
nemzetfejlődés kétszáz éven át mintaadó jellege. Paradigmaváltás van. Újra kell gondolni az egészet, vagy nem lehet elkerülni a polgárháborút. Ez a folyamat – mint mondtam – legalább húsz éves, s tart ma is, amit bizonyítanak az idei franciaországi választások s a szinte feloldhatatlannak tetsző belpolitikai válság…
S mindennek fő oka a régen és újabban betelepült nem francia gyökerű népesség
identitásválsága lenne? Egyik oka bizonyosan. Az emberi identitás, vagyis az egymáshoz és a külvilághoz való viszonyulásunk kódja nem nagyon változik.
Megint egy futball példa: egy másik francia világsztár, az algériai berber (nem arab) Karim Benzema, a 2022-es „aranylabdás” a válogatott mérkőzések előtt sosem énekelte a Marseilles-t. Szerintem azért, mert nem érezte magát száz százalékig franciának –, pedig a francia színekért küzdött a pályán. Hiába ért véget az algériai háború 62-ben, amikor Benzema még nem is élt, a brutális gyilkolászás és pusztítás emléke hatvan év után is elevenen él. Tegyük hozzá: nemcsak az új bevándorlók, a régiek sem mind tudnak jól franciául, sőt most már kezdenek visszatanulni arabul. Épp ma olvastam, hogy a szomszédos Belgiumban, egy Leuvain-i gimnáziumban szeptembertől mindenki számára kötelezővé teszik az arab nyelv oktatását. A folyamat tehát korántsem jutott el a végpontjára…
– Ön Romániában is szolgált diplomataként. Milyen volt Romániából származó
magyarként az ottani státusa – nem a hivatalira gondolok?
– Van néhány maradandó emlékem. Az első még nem diplomata koromból. 1970
augusztusában voltam életemben először a Regátban. Egyedül. Egykori óvodai román
pajtásom, aki hajóskapitányként Mangaliában dolgozott, szerzett nekem szállást egy falusias jellegű külvárosi fertályon. Szombaton érkeztem, a szomszéd utcasarkon épp esküvő volt. Elhűlve tapasztaltam meg, hogy a násznép egyszerre beszél görögül, románul, bolgárul, tatárul. Ez volt számukra a természetes. A régi Balkán maradéka. Másnap délután kimentem a strandra. Egy fiatal cseh házaspár gyékénye mellett egy röplabda hevert, elkértem, s elkezdtem dekázni. Mint később kiderült, a „mutatványt” az egyik tengerparti hotel unatkozó fiatal pincére is látta, és ráérősen számolni kezdte… Egy órán keresztül nem esett le a labda, a fiú szerint több mint tízezer labdaérintésem volt. Ezt nem (csak) dicsekvésből meséltem el, hanem a későbbi történések miatt. Kiderült aztán, hogy a fiú huszonegy éves, Bukarestben, az Athénée Palace-ban dolgozik, de a nyári szezonra leküldték Dobrudzsába. Elmondta, épp akkor csattant össze a feleségével, akit hazaküldött Bukarestbe, nekem pedig fölajánlotta: lakjam vele, az egyik ágy üres. Az étkezési időben pedig majd ugyanúgy kiszolgál, mint a
többi vendéget. Ott lógtam egy bő hétig, eléggé összebarátkoztunk, megtudtam, hogy török és cigány keverék, s rengeteg kifejezésre megtanított a bukaresti argóból… Aztán egyik hajnalon a mulatozó kollégái elég nagy balhét csináltak, amire kijött a rendőrség is. A civilben lévő rendőr – talán szekus – engem is igazoltatott, s azt mondta: nem elég, hogy randalírozol, még „rohadt magyar” is vagy – pedig a balhéhoz az égvilágon semmi közöm nem volt.
Bukaresti diplomataként is megkaptam ugyanezt, 1992 áprilisában, amikor friss jogosítvánnyal és gyenge tudással beültem a diplomata rendszámú, használt DACIA márkájú autómba, hogy elmenjek a Humanitas Kiadóhoz, ahol azt ígérték, kiadják a Kossuth-emigráció román kapcsolatairól szóló könyvem (azóta sem jelent meg). A megbeszélés után át kellett mennem a Casa Scânteii egy másik, átellenben lévő szárnyára, a HÉT szerkesztőségébe (a mai napig a munkatársuk vagyok). Egyszer csak előttem termett egy nagy sebességgel repesztő fekete minisztériumi autó, s én ijedtemben a fék helyett a gázra léptem, s nekimentem a kocsi baloldali hátsó ajtajának. Kiszálltunk. A kocsi, viselkedése alapján magas rangú, utasa – csendőrpertuban – kérdőre vont: ki vagy te? Mondtam, a magyar követség kulturális tanácsosa. Erre ő, hangjában leírhatatlan megvetéssel: nem elég, hogy ekkora marha vagy, még magyar is vagy. (Nu numai eşti un bou, mai eşti şi ungur…)
A történetek nagyon hasonlítanak. Van még egy. Másfél évvel korábban, még abszolút zöldfülüként, úgy rémlik 1990 novemberében a román írószövetségben volt dolgom. Késésben voltam, siettem, beültem egy magántaxiba. A sofőr, elegáns hatvan körüli öltönyös úrvezető beszélgetés közben egyszercsak megkért: tippeljem meg, mi volt az eredeti foglalkozása. Mondtam, talán tanár, vagy üzletkötő? Erre ő nagy büszkén: nem uram, vegye tudomásul, én egész életemben hazudtam a román nemzeti érdekért. Diplomata voltam, még a New York-i ENSZ kirendeltségen is dolgoztam pár évig. Azt feleltem, ez nagyszerű, mert én is diplomata vagyok. A magyar követség kulturális tanácsosa. Vörös lett a feje, elkáromkodta magát, s hozzátette: nem sül ki a szemed, kihúzod belőlem a szót… Na húzz el innen a büdös francba…(Nu-ţi e ruşine, mă tragi de limbă… Hai, sictir!) Fizetni sem volt időm a fuvarért…
– Miért háborodhatott fel annyira?
– Mert lelepleződött az ősellenség – p.c. beszédmódban: a legnagyobb történelmi rivális – előtt. A gyerekkori beidegződések hatására olyan jól tudtam románul, hogy nem vette észre: magyar vagyok, „bozgor”, s kifecsegte, hogy az egész országot valótlanságokból,
„csúsztatásokból” tákolták össze.
– Kétségtelen: az identitások kisebbségi és többségi nézőpontjai eltérőek. A megoldás
azonban csak ezek összecsiszolása lehet. Ami nagyon nehéz. Miért?
– Azért például, mert nem vagyunk tisztában vele: lépten-nyomon valóban identitás-
problémákba ütközünk, amelyekről sokszor nem is tudjuk, hogy azok, mert rejtve,
egyszersmind „kódolva” is vannak: Ha fél mondatot mondasz a világhelyzetről, az
„oltakozásról”, az orosz–ukrán háborúról, az izraeli-palesztin konfliktusról, máris elhelyeznek valamelyik táborba. Beskatulyáznak, lemoshatatlanul rád kerül valamilyen előítéletes billog, levakarhatatlan klisé …Pedig a dolgok sokkal bonyolultabbak. Egy másik közhely, de ettől még igaz: a kisebbségi léthelyzetben szocializálódott egyén óhatatlanul bizonyításkényszerbe kerül. Szeretne érvényesülni, de tudja, hogy ezért a körön belülieknél két-háromszoros túlmunkára, többletteljesítményre kényszerül. Ez alapvetően a sokszor több évszázados vagy évezredes kisebbségi létből, áthagyományozott túlélési képességből, igazodáskényszerből és karriervágyból fakad. Hogy ne csak alkalmazkodj, legyél is jobb mindenben. Ez a „dolog” jó oldala. Némi túlzással: egész evilági életünk egy nagy kompenzációs halmaz, folyamat. Legtöbbször hiábavaló küzdelem a születéstől fogva meglévő (öröklött) hátrányok és a „menet közben” begyűjtött kudarcok ellen, azok váltakozó sikerű ellentételezése, legalábbis
annak megkísérlése.
– Ez a fajta bizonyításkényszer elviszi az embert az eredeti identitásától vagy azt erősíti?
– Inkább elviszi, mert hasonulni akar az érvényesülés érdekében. Jenei Imre, a híres aradi
származású futballedző nyilatkozta egyszer, hogy őt is ez a teljesítménykényszer emelte ki a kisebbségi sorsból. Persze nem egészen. Azt mondta, hogy sikerei csúcsán (pl. a BEK 1986-os elnyerésével a Steaua Bucureşti trénereként) jó románnak tartották, ha kudarcot vallott, akkor ócska magyarnak. Ennek az első felét én is átéltem, amikor 1961-ben – már Szatmáron – tizenhárom évesen bekerültem az internátus kispályás focicsapatába. Hallottam, amint a pálya szélén egyik nálam pár évvel idősebb, már középiskolás szinérváraljai román fiú elismerően mondta társának: ez a mi fiúnk. (Este de-al nostru.) Ehhez az kellett, hogy jól tudjak románul, és jól tudjak focizni. A másik, a negatív felét pedig akkor tapasztaltam meg, amikor hatévesen beírattak a román óvodába, ahol egy román kisfiú az udvaron bicskával elvágta a kisujjamat és azt sziszegte a fülembe, te mocskos magyar vagy (Eşti un ungur spurcat.).
– Vajon miből táplálkozhatott a dühe?
– Az apjától hallhatta, aki valami városi potentát s persze kommunista párttag volt, az én apámat pedig éppen akkortájt kezdték piszkálni a helyi magyar szórvány törvénybe iktatott politikai jogai melletti harcos kiállása miatt. Általánosságban szólva: a mindennapok emberének tudása hiányos és bizonytalan. Nem olvas magvas társadalomtudományi elemzéseket. Azt tudja (tudni véli), amit hallott a régiektől, tapasztalt a munkahelyén, legfeljebb az agyonmanipulált híradóból „tájékozódik”. Erről Mark Twain egyik bon mot-ja jut eszembe: „Ha nem olvasol újságot nem vagy informálva. Ellenben, ha elolvasod őket – dezinformálnak.”
– Ezt naponta tapasztalhatjuk például az orosz és ukrán hadijelentésekben. De az
identitásra visszatérve: a háború óta nagyon megerősödött az ukrán identitás, sőt az
ukrajnai orosz nyelvű lakosság nagy része is ukrán identitású lett. Vagy ez csak látszat?
Esetleg ideiglenes?
– Erre nagyon rizikós válaszolni, tényleg minden attól függ „ki kit győz le”: ha az Amerika vezette angolszász „thalasszokratikus” világ diadalmaskodik, s Oroszország darabjaira hull, akkor egy nagyon erős, „diadalmas” modern ukrán nemzet emelkedik ki a háborús romokból, s az amúgy is összeolvadásra hajlamos két rokonnép egyvelegében az „ukrán elem” válik uralkodóvá. További következményként pedig a Kelet-Ukrajna-i (Moszkvából nézvést „Novo Rosszijai”) sokszor keveréknyelvet – a szurzsikot – beszélő „polgárokból” két nemzedék múlva hamisítatlan ukránok lesznek. Ha viszont bármekkora vér- és anyagi veszteséggel a putyini Oroszország s az „eurázsiai doktrína” kerekedik felül, akkor fordítva, az orosz identitásukban a putyini felőrlő háború kegyetlensége miatt elbizonytalanodott emberek idővel beletörődnek a „megváltoztathatatlanba” s visszatérnek „orosz Anyácska” kebelére.
Ezek persze csupán spekulációk. Senki sem tudhatja, hogy a valóságban mi fog történni. De az biztos, hogy az egész térség – s benne Magyarország – jövőbeni sorsa ettől a soktényezős világpolitikai játszmától függ.
Reménykedjünk.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 36. számának Interjú rovatában 2024. szeptember 6-án. A beszélgetés szerző által küldött teljes szövege.
