(Multkori számunkban 27-ik cikkéig érvén el az iró, mint értesülünk, az egész ország lázasan készül negyvenéves irói jubileumára, melynek védnökségét gr. Apponyi Albert őmtsga vállalta. Az ünnepelt kitünő, aki a készülő meglepetésről természetesen mit sem tud, ma a következő levelet intézte lapunk ősz szerkesztőjéhez.)
Kedves Szerkesztőm és
Kenyeres Pajtásom!
Azt tartja a közmondás, hogy: „öreg legény, fakó bocskor.” Azt pedig már a mi öreg Beőthy Aldzsink se tagadta soha, hogy, mondok, a közmondásnak igaza van. Hát bion (amugy palócosan) ilyen öreg bocskor volnék már én is, isten kegyelméből, kedves Szerkesztőm, meg pajtásom, az urban. Eszébe juttatják az embernek az ilyesmit, mondogatják, hogy „negyven éve ir már a mi Kálmánunk” – osztengat rájön az ember nagy csudálkozásokkal, hogy elment az az idő magátul, mint tóttal a vaskarika.
Most eszmélek csak, hogy megkaptam az irásodat. Nagytudományu levelet irtál, régi pajtásom, mint az egyszeri ember. Hogy aszondod, igy meg ugy, irnék valamit magamrul, negyvenéves irások után. Mert itt is, ott is beszélnek negyven évről, ünnepről, rendezőbizottságról, meg uj kiadásról, de mindezekről én nem tudok semmit.
Negyven év? Ugy vagyok én ezzel, mint a két máramarosi felcser, akik egyszer belejutottak a konstantinápolyi padisah háremébe. Asszonyt szerettek volna látni, de az öreg Mohamed már akkor se kedvelte a magyart. A mi embereinket megfogták, vitték a padisah elejbé.
Persze, haragudott veszettül az öreg. Sorbaveszi elméjében a büntetések válogatott sorát. (Volt, isten segedelmével, elég.) Egyszer aztán nagy eltökélés ül ki a mennyei ábrázatjára: – rendezkedik is rögtön: vinnék le a két magyart a gyümölcsös-kertbe. Keresné ki ott mindenik magyar azt a gyümölcsöt, amelyik a legjobban megfelel a szájaizének. Jönne vissza aztán a gyümölcscsel a szobájába.
No, ugy is lett. Visszajön csakhamar az egyik magyar, s hoz a kezében nagy várakozásokkal egy szép, hamvas duránci szilvát: – gömbölyüt, mint valami piros pici száj. Rendeli erre a padisah: fektetnék le a magyart, kötöznék oda a padkához: – gyömöszölnék bele orrába a szilvát.
Le is kapják a mi emberünket, oszt kezdik az operációt. Jajgat szörnyen kinjába a magyar, a padisah pedig terpeszkedik a padon s elégedetten nézi az eljárást. Hát a legnagyobb jajgatások közepette egyszerre csak széthuzódik az ember ábrázatja, néz az ajtó felé és torkaszakadtából kacagni kezd el, de ugy, hogy még a könnyei is potyognak.
Nagyramered a padisah szeme és dühösen rivall rá az emberre: mit nevet? Az meg kinyujtja kezit és fuldokolva a nagy derültségtől, hebegi kacagva:
– Ott… ott jön – a társam – a társam – egy görögdinnyével!!…
Hát bizony, igy vagyunk, mi magyarok, kenyeres pajtásom. Azért ne is beszéljenek nekem jubileumról, meg uj kiadásról, meg ezerkétszázhusz forintról, ami eddig összegyült, (nemzeti adakozásból! mintha bizony adakozna a nemzet!) mert én azzal ugy vagyok, hogy sehogy se vagyok. Irtam-e, nem irtam-e, negyven esztendeig: a kisujjam tudja, meg a mátészalkai esperes.
Tudtok is ti gyüjteni, ti fiatalok! A jó Beőthy Aldzsi (már én csak igy hivom) az tudta a módját, isten nyugosztalja érette. Mikor a mi nagy Jókaink negyven esztendőkig irt volna, velem együtt ment el a Tisza Kálmánhoz (ott lakott a régi Postaház utcába: – ma susztermester lakik ott – a mai miniszterelnöknek nem kell lakás: Bécs a rezidenciája!) – mondom, oda megyünk a Tisza Kálmánhoz, oszt’ csak rászól az Aldzsi: „Kegyelmes uram, nem igy kell azt csinálni. Hanem guberáljon ki az állam százezer pengőt a mi Jókainknak, mert, mondok, százezer pengő sok van az állami kasszába, de Jókai csak egy. Legföljebb kettő!”
Ki is guberáltak. Hát azért mondom, nem tudok én semmit erről az én negyven esztendőmről.
Hanem, ime, elfecsegem megint a drága időt. Bocsánatodat kérem, kedves bátyámuram meg irótársam, de nekünk öregeknek, tudod már, nekiereszkedik olykor-olykor a tollunk. No, áldjon meg az isten, aztán el ne felejtsd a te öreg barátodat
a jubilánst.
P. S. Tisztelt Szerkesztő ur! A fenti levelet a tárcarovatban tessék kiadni, vasárnap, nagyitott betükkel. A száz koronát postafordultával sziveskedjék folyósitani. Husz koronát kérek külön a levélben előforduló adomáért, amelyet át kellett alakitanom. A humort beleszámitom a száz koronába, de a levél végén lévő ellágyulásért tiz korona többlet számitandó be.
Kiváló tisztelettel
Fenti.
Forrás: Karinthy Frigyes: Így írtok ti / MEK
https://mek.oszk.hu/11700/11758/html/#26
