A folyosón hallottam két jól öltözött úrtól a következő beszélgetést:
— Hogy vagy?
— Nem tudom. És te?
— Én sem tudom.
Nem ösmertem a két elegáns urat, de feltűnt a diskurzusuk, minthogy az ilyen kérdésekre a szokásos válasz vagy egy vállvonítás:
— „Úgy, úgy”, vagy egy mosoly: „Köszönöm, jól.”
Hogy lehet azt nem tudni — tűnődtem magamban —, hogy valaki jól van-e, vagy nem jól van. Mígnem eszembe ötlött, és a homlokomra ütöttem: Sapristi, ezek csak főispánok lehetnek! Hát persze, azok voltak. Mert e néhány szó, amit váltottak, nemcsak jellemző, hanem egyszersmind meglehetősen hű körülírása az állásnak, amivé fejlődött, amióta az oligarchikus cirádákat, a középkorias aranyozást lemosta róla az idő.
Nem is annyira az idő, mint a modern intézmények: a parlamentarizmus (az újkor tekintélyfaló szörnyetege) és a sajtó. Ez utóbbi ártott neki a legtöbbet, mint ahogy a szövetnek a napfény kiveszi a színét. Sőt, az átváltozási folyamat még mindig tart, nem tudni, mikor és hol áll meg, csak érezni lehet, hogy őméltóságaik még nem egészen prefet-k és már nem egészen „supremus comes”-ek.
Éppen időszerű róluk beszélni, mint rózsanyíláskor a rózsákról. Csakhogy rózsanyíláskor van rózsahullás is. Születnek és halnak, azazhogy jönnek, mennek. A lapok és otthon a vármegyék tele vannak kombinációkkal. Az „erős kéz” készül a választásokra — mondogatják —, és sokszorosítja magát. A klubban is ez a szóbeszéd tárgya. Ha Sándor János nyájasan beszélget valakivel, azt mindjárt gyanúba keveri. Annyi név lancíroztatik, hogy ha mind igaz lesz, a miniszterelnök valóságosan megtizedeli a maga pártját.
Ám a gyanúba kevertek nemigen apprehendálnak. Hisz utoljára is még mindig könnyebb dolog egy vármegyére vigyázni, mint egy kukoricás földre. Ritkán is hallja az ember, hogy egy-egy főispán itt vagy amott megszakadt volna a sok munkában. (Sokkalta inkább hal meg gutaütés következtében, hogy keveset mozgott.)
Azért tehát még mindig akadnak aspiránsok, sőt, jobban, mint azelőtt, mert bár a hatalmi mag összezsugorodott a főispánságban, mint mikor a diónak a belső tartalma penészedik meg, a külső még mindig imponáló — anélkül hogy annyiba kerülne, mint régen, mikor még a belügyminiszter olyan szemmel nézett szét az ismerősei közt: vajon melyik volna magát hajlandó vagyonilag tönkretenni? Ma már nem kell sok pezsgős ebédet adni (ámbár plenus venter accomodat libenter), elég a főispánsághoz egy mente, egy kalpag, okos főispánné, egy jó alispán és az installációkor egy program — amit esetleg be is lehet tartani, de nem föltétlenül szükséges.
A főispánságnál legnehezebb a megszületés (a sok intrika miatt), a halál már sokkal könnyebb, de kellemetlen. Viktória királyné, mikor a trónra lépett, egy csésze teát kért, és a Timest. Ez a két dolog volt neki eltiltva. Ezen próbálta meg, valóban uralkodik-e. A mindenkori új belügyminiszterek ellenben a főispánokon teszik meg ezt a próbát, néhány főispán mindig lefejezendő — már csak azért is, mert a megyék rendszerint kétszer örülnek a főispánjuknak, mikor megkapják, s mikor elvesztik. Ebbe már bele kell nyugodni, meg abba, hogy az elmúlás ellen nincs orvosság.
Azazhogy van: a szellemesség még ez ellen is jó. Pletykázzák, hogy egy kiöregedett, régen szolgáló főispánt is azok közé sorolt a mostani belügyminiszter, akiket nyugalomba akar meneszteni, s mikor az öregúr megjelent a szokásos első audiencián, az új miniszter gyengéd messzeségről azzal a diplomatikus kérdéssel fordult hozzá:
— Mióta vagy már főispán?
Várta, hogy egy csomó évet mond, mire ő megjegyzi, bizony már elég volt, elfáradhattál, nyugodtan adhatsz helyet fiatalabb erőnek, de az öreg róka váratlanul így felelt:
— Csak most egy hét óta kezdem magam annak érezni. (Ti. egy hét előtt lett Tisza belügyminiszter.)
A miniszter elmosolyodott, és állítólag így szólt:
— Hát folytasd tovább!
Gondolta magában, aki ilyen ügyesen bánik velem, az ügyesen bánik másokkal is, hát használható ember, maradjon. Sok közöttük a szeretetre méltó, gavallér ember, ami nem is csoda, hiszen rendesen a vármegye legkellemesebb emberét szemelik ki főispánnak. Pompás alakok, tetőtől talpig gentlemanek, modor, simaság, előkelő gondolkodás dolgában a magyar főispánok fölötte állnak a világ bármely tisztviselői kasztjának. Mikor néhányan összejönnek, mintha néhány király találkoznék. Szinte túlságos tekintettel vannak a kormányok a reprezentálás kellékeire, vagyis egy főispán inkább áll külsőből (a belső mellékes gyanánt tekintetik). Azelőtt még azt is megkívánták, hogy szalon-alak legyen, hosszúkás képű vagy délczeg, vagy potrohos, szemnek tetszetős charmeur (ha raccsolni tud, nagy előny!), szóval, hogy „mutasson” (hiába, a Balkán közel van), de mióta a kicsiny, igénytelen Kubicza és a rút, vörös képű Hertelendy nagy főispánoknak bizonyultak, azóta e tekintetben némi fordulat állott be.
Az úrias megjelenést még Deák is szükségesnek tartotta, s mikor Wenckheim Béla egy cinikus külsejű főispánt akart kinevezni egy felső megyébe, morózusan ellenvetette:
— Nagyon ki van fényesedve térdén a nadrág.
— És te kifogásolod ezt egy főispánnál?
— Sőt, szeretem — felelte Deák —, ha némi fényt fejt ki, de nem a térde kalácsán.
A főispánoknak több válfajai vannak.
a) Legősibb példány a csibukozó főispán. Csak csibukozni látszik, és semmibe se avatkozik, de azért minden úgy történik, ahogy ő akarja.
b) Azután jön a mutatós főispán. Mindenbe beleavatkozik, de azért semmi sem úgy történik, ahogy ő akarja.
c) Harmadsorban következik a becsületes, derék főispán, aki se nem csibukozik, se nem avatkozik.
A legrosszabb species az agilis főispán, akit rendesen nemzetiségi megyébe küldenek. Erre már megvan ősidőktől kezdve a sablonos recept, mint a riszfelfújt készítésére. Az, hogy a felfújt sohasem sikerül e recept szerint, éppen nem konfundálja az újonnan kinevezett méltóságos urat, csinálja, amit az elődjei. Amint a kinevezést megkapta, keres magának egy újságírót, és elviszi a megyéjébe lapot szerkeszteni a magyar állameszme védelmére.
Most aztán ketten dolgoznak, a főispán és a lap, a főispán minden megyegyűlésen fölpiszkálja a nemzetiségeket, a lap pedig minden héten leránt különböző alakban valamit vagy valakit. Elég, hogy valamelyik szász atyafinak a kisasszony lánya szász színekbe öltözve jelenjék meg vasárnap a templomban. Ritkított cikk szól erről. Rúg, kapál, harap, tépáz, tajtékzik a lap, akár van ok rá, akár nincs, mert végre is küzdeni kell, folyton küzdeni, azaz a megkékceruzázott helyeket a lapban fel kell küldeni Berczik Árpádnak, lássa őméltósága, hogy a „Heti Harsona” harcol a magyar állameszméért, és szüntelenül dolgozik, úgyszintén a főispánnak is intézni kell egy-egy rohamot a nemzetiségek ellen minden közgyűlésen, melynek kiszínezett leírását hasonlóan megkékceruzázva küldik fel Budára, őexcellenciája is lássa, hogy dolgoznak.
És dolgoznak, dolgoznak, addig dolgoznak, míg végre meglesz az eredmény, hogy ahol meglehetős béke volt azelőtt, egy-két évi működés után fenekestül fordulnak fel az állapotok.
Végül jön a legritkább példány, az úgynevezett erőszakos főispán, aki nem ismerve se sógort, se komát, se istent, se befolyásos megyei virilistát, végrehajtatja a törvényeket úgy, ahogy azokat az országgyűlések hozták. De hát az ilyen ember nem lesz hosszú életű a maga polcán. Az ilyen ember zsarnok, és vagy itt, vagy valahol, de okvetlenül hamar kitekerik a nyakát. Mert hát van még morál az emberekben.
Ilyen válfajokra oszlanak a vármegye urai, ezek a speciális vonásaik. A generális vonás ellenben az, hogy mindnyájan élvezik a hatalmat, és „szeretve tiszteltek és bölcsek” a maguk megyéjében.
(1903)
Kimnach László rajzai