Mikó Imre: Nomen est omen

A mondás eredete Plautushoz, a kétezerkétszáz évvel ezelőtt élt rokonszenves ókori vagányhoz vezethető vissza, aki színházi szolgából lett színműíró, görögből plagizált, átírt, vaskos tréfákkal fűszerezett vígjátékaival vagyont és nevet szerzett. Hírnevet egy olyan családnév számára, amelynek a magyar jelentése — a lúdtalpú. Ilyen névvel valóban nehéz lett volna eposzírónak lenni.

Mert a név jel és jelentés, előjel és intő jel, „jövendőre mutató jó vagy rossz jel” — ahogy az öreg Páriz Pápai az óment fordította. Talán éppen azért, mert nem mi választjuk. Akárcsak azt sem, hogy a rák vagy a vízöntő jegyében szülessünk. Ha mégis mi választjuk, a név már nem égi jel, hanem tudatos program: Petőfi, Gorkij, Arghezi.

Az emberek nagy része azonban olyan természetességgel viseli nevét, mintha másképp nem is hívhatnák. Nem gondol arra: valamikor a név­nek mágikus jelentése volt és ma is van a civilizáció alsó fokain. A gyermeknek nem mindig adtak ne­vet, hanem a születésekor lezajlott események — háború, éhínség — szolgáltak alapul megjelöléséhez. Ahol pedig hisznek a lélekvándorlás­ban, ott annak a nevével illetik a gyermeket, aki hihetőleg reinkarnáló­dott benne. Ettől már nem is áll tá­vol az a gyakorlat, hogy az újszülöt­tet annak a szentnek a nevére keresz­teljék, akinek a neve a naptárban aznap előfordul.

Sok ítélet és előítélet fűződik a névhez, amely az egyént nemcsak megkülönbözteti másoktól, hanem az illetőnek mintegy jelképévé válik a maga dallamosságával (Kosztolányi Dezső), vagy puritánságával (Benedek Elek). Sőt van úgy, hogy a név­ből fogalom lesz. Pejoratív értelemben: Pecsovics — megalkuvó, Quisling — áruló, és ellenkező előjellel: Richard — oroszlánszívű. Mátyás — igazságos.

Ha számkabalisztika mellett névkabalisztika is van, akkor annak két végletes esete tanulságos. Az egyik, amikor a név tabu, tiszteletből vagy félelemből nem szabad kiejteni, mint a Jehováét, kinek nevét írásban is csak J-vel jelölték. A másik, amikor a vezető nevét úgy misztifikálják, mintha tudatosítanák — például azzal köszönnek: heil… de most ne a tisztelet hallgattassa el a nevet. A névnek hangulata van, s talán az is a névkabalisztikához tartozik, hogy éppen a számunkra ma már szokatlan hármas nevek idéznek fel valami régi vagy zárt világot. Latinokról és oroszokról van szó.
Titus Maccius Plautus — praenomen, nomen, cognomen. Megtudjuk belőle, hogy hősünk személyneve Titus, Titusunk a Maccius nemzetségből származik és családneve Plautus, bizonyára voltak elődei között lúdtalpúak. Szemünk előtt ágazik szét a családfa.

Vagy mi ragadta meg Karácsony Benőt az orosz irodalomból? „A viták, a hármas nevek, a hóviharok, az avas kucsmák, a lélek bősége és lágysága.” Dosztojevszkij csak az első oldalon nevezi hősét Alekszej Fjodorovics Karamazovnak. Mikor levezeti származását, már Alekszej Fjodorovicsnak mondja, hogy aztán Aljósa legyen belőle és szentté avassa bő és lágy lelkét. A kucsmás Szmergyakovot, a gyilkost, mindvégig családnevén említi. Nem érdemli meg az író bizalmas megszólítását. A kettős nevek már feledtetik az apát (a legfontosabb, az anya, a matriarchátusban névadó), csak a férfiágon öröklődő családnevet adják tovább nemzedékről nemzedékre. Még a középkorban meggyökerese­dett európai szokás ez. Itt a magyar névhasználat két tekintetben tér el az európaitól. Ugyanis a vezetékne­vet vagy családnevet teszi előre és az utónevet vagy keresztnevet a második helyre. Ami kétségtelenül logikus. Így járnak el a többi nemzetek is a névsor összeállításakor. Adam Smith-ből Smith, Adam lesz (a kettő között vessző) és a sor végére kerül.

A másik különbség azonban már csak a férj (az „uram”) feltétlen hatalmának csökevénye. Az asszony, ha túl is nő férjén, a régi törvény szerint megmarad Dérynének vagy Gyarmathy Zsigánénak. Hacsak nem tartja meg „álnév”-nek leánykori nevét, mint Róth Jenőné a Berde Máriát. Ez ma már elég általánossá vált (Varró Ilona, Hervay Gizella), néha azzal a kiegészítéssel, hogy a férj vezetéknevének kezdőbetűje is megmarad (B. Nagy Margit). Ritkább az, amikor – más európai példát kö­vetve – a férj vezetéknevéhez a feleség keresztneve járul (Nagy Zsuzsa).

A magyar nyelv egyébként rend­kívül gazdag a névvel kapcsolatos szóösszetételekben. Van becenév, költött név, művésznév, felvett név, álnév, fedőnév, hamis név, csúfnév, gúnynév, ragadványnév és bitorolt név, s mindenik mást jelent aszerint, hogy ki „milyen névre hallgat”. Történelmünket nagy nevek tették emlékezetessé, csak első történetírónk névtelen: Anonymus. Előnevek és vé­dett nevek ugyan nincsenek, de mindenki büszke becsületes nevére, és sokan szeretik nevén nevezni a gyermeket. Névtelen leveleket minden nyelven írnak, de az olyan jókívánság ritkítja a párját, hogy akasszanak fel a neved napján!

Nem csoda, ha ennyi hagyomány, sajátosság és helyi szín különös érzékenységet alakított ki bennünk a nevek iránt. A nyelvészet délibábos szakaszában nemcsak bibliai neve­ket igyekeztek nyelvünkön megma­gyarázni (Adóm — adóm), hanem az idegen családneveket is lefordították magyarra. Ovidius Nasotól az első fordítás Orras Ovid néven je­lent meg. Később és elég sokáig megelégedtek azzal, hogy a keresztneveket magyarosítsák. Shakespeare Vilmos, Goethe János Farkas — olvassuk a század kezdetén. Ez a gya­korlat — az egyszerű polgárokra nézve — az állami anyakönyvek be­vezetése, vagyis 1894 után is megma­radt. A polgári házasság és anyakönyv nagy liberális vívmányai nem hozták magukkal a liberalizálódást a nyelv- és névhasználat terén. Az emberi jogok ismételt kinyilvá­nítása, nemzetközi elismerése tűzte napirendre a név, mint legszemélye­sebb tulajdonunk, szabad választásának és írásának védelmét. Csak két szó, s benne van származásunk, anyanyelvűnk, nemzetiségünk, mű­veltségünk. Helyes írásában valamennyinek a tudata tükröződik együtt. Természetesen a nyilatkozatok és szerződések önmagukban még nem biztosították a név szabadságát az értetlenséggel és erőszakkal szem­ben.

1928-ban az anyakönyvi törvény ügy intézkedett, hogy keresztnévnek nem szabad bejelenteni olyan nevet, amely politikai tüntetésnek számít. E rendelkezés végrehajtása és félremagyarázása során megritkultak az anyakönyvekben az Árpádok és Ildikók. 1936-ban a névtörvény rendkívüli eljárással tette lehetővé, hogy valaki idegen származású nevét románra változtathassa. Vívmánynak számított amikor 1938-ban minisztertanácsi jegyzőkönyv mondta ki: a családnév mindig eredeti alakjában írandó. A háború alatt aztán a nevek visszanémetesítése folyt külpoli­tikai nyomással és hatósági segéd­lettel.

Névtörvény, pontosabban dekré­tum ma is van. Nem is olyan régi. A 975/1968-as számot viseli. Ez is engedélyez rendkívüli eljárást, de nem a múltbeli, kisebbségeket sújtó kényszerasszimiláció érdekében. A 19. szakasz szerint „az a személy, akinek családi vagy utónevét az anyanyelvéről más nyelvre fordítva és más nyelv helyesírásával írták be az anyakönyvbe, kérheti, hogy családi és utónevét visszafordítva és anyanyelve helyesírásával írják be ezekbe az iratokba.” Mindez közigazgatási úton történik és csak elutasítás esetében, felebbezés útján kerülhet a bíróság elé. A szocialista Romániában tehát mindenkinek törvényes joga, hogy mindkét nevét anyanyelvén jegyeztesse be a hivatalos iratokba, és gyermeke nevét szabadon válassza meg.

A név védelme és helyesírása, mindez nem fontos az olyan ember számára, aki okkal vagy ok nélkül nekivág a világnak, és ott üti fel tanyáját, ahol jobban megélhet. Az ő számára mindegy, hogy minek nevezik és milyen névre kap Nansen útlevelet. Sőt inkább szabadulni igyekszik múltjától, nevétől. De nem azzal a felelősségtudattal, amellyel a forradalmár fedőnevet vesz fel. Inkább felelőtlenséggel, ahogy némely „a felnőttek társadalma” ellen romantikus naivitással tiltakozó fiatalok irataikat elégetik. Vagy a jobbik esetben kényszerűségből, amikor a gyors asszimiláció a honszerzés, az érvényesülés feltétele.

A név és otthon, anyanyelv és haza elszakíthatatlan érzelmi kapcsolatban áll egymással, s itt a törvényhozó már a költőnek adja át a szót. Márai a hontalanságot egyetlen írásjellel érzékeltette: Lehull nevedről az ékezet. Ez az ékezet a jottánál is kevesebb, de néha éppen rajta fordul meg, hogy otthonnak tekintjük-e a tájat, ahol élünk. Ahogy a kun-székely-román József Attila írta : „Íme, hát megleltem hazámat / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet”.

Megjelent A Hét II. évfolyama 25. számában, 1971. június 18-án.