Nicolae Bălcescu főműve, A románok Vitéz Mihály vajda idejében, nem hivatásos történetíró munkája. Valahol az oknyomozó történetírás és a történelmi esszé határán helyezkedik el, tudósok és írók egyaránt találnak idéznivalót benne.
„A legelső történetírók a költők voltak” – írja Bălcescu, és a népköltészetre gondol. De hivatkozhatunk világirodalmi klasszikusra is, aki a történelmet is művelte, mint Friedrich Schiller. A francia forradalom kitörése előtt két hónappal kezdte meg Jénában világtörténeti előadásait, s mindjárt a legelején elhatárolta magát a történelem hivatásos művelőjétől (Brotgelehrte), aki hangyaszorgalmával egy megadott rendszert szolgál, szemben a filozofikus elmével, aki számára az igazság drágább, mint a rendszer.
Schiller a világpolgári kötelék erősödését észlelte az európai gondolkodó elmékben, a német–római császárság kultúrhivatásától volt eltelve, és az európai államok összefogásáról álmodott egy családi szövetség keretében.
Bălcescunak is meggyőződése volt, hogy „az emberiség változásról változásra állandó felfelé ívelő fejlődésben van“, s a történettudomány feladatának jelölte meg „az emberiség progresszív haladásának feltárását, az emberi érzelem és elme fejlődését, annak minden belső és külső formájában, időben és térben“. Mindketten elfogadták az erkölcsi kritériumot a társadalmi és politikai jelenségek megítélésében.
Bălcescu számára azonban a haladás „itt és most“ (Schiller után hatvan évvel) a nemzeti szabadság kivívását jelenti, ezért készül bemutatni „a szabadságért és nemzeti egységért vívott ama óriási harcokat, amelyekkel a románok leghíresebb és legnagyobb vajdájuk vezetése alatt betetőzték a XVI. századot“. Tudta, hogy a történelmi tudat óriási módon fokozza a nemzeti érzést, s ezért a román történelem ama nyolc évéhez fordult (1593–1601). amelyek „a románok történetének legbőségesebb esztendei vitézi tettekben és a hazáért hozott áldozatok nagyszerű példáiban“.
Mindezt élete utolsó két évében írja külföldön, az elbukott 48-as forradalom után, amikor könyvének nemzeti funkciót kellett volna betöltenie. De a mű csak a szerző 1852-ben bekövetkezett halála után jelenhetett meg. Hatása így sem maradt el – napjainkig tart.
A mű alapgondolata a nemzeti egység, az pedig a gyulafehérvári bevonulással valósult meg, ezért Erdély története van túlsúlyban benne. Az öt könyv közül három (Szolgaság, Nemzeti egység, Miriszló) majdnem egészen vele foglalkozik, az első kettőben (Nemzeti szabadság, Călugăreni) is sok az utalás az erdélyiekkel, Báthori Zsigmonddal közösen folytatott törökellenes harcokra. A történelmi kútfők között gyakran szerepelnek Istvánffy Miklós és Bethlen Farkas latin nyelvű munkái, az erdélyi táj költői leírását a szerző De Gerando Ágost francia nyelven írt munkájára hivatkozva veszi fel szövegébe.
A mű szerkezetét tekintve a Vitéz Mihály trónra lépéséről és a török felett Călugăreni-nél aratott nagy győzelemről szóló fejezet inkább csak bevezetésként hat. A nemzeti egység kiteljesedése felé az út a Báthori Endre felett aratott sellemberki győzelemmel (1599. október 18–28.) nyílik meg. Harmadnap Vitéz Mihály bevonul Gyulafehérvárra. Aztán a cselekmény megint csak az erdélyi részekre tér vissza, s a miriszlói csatavesztésnél szakad meg (1600. szeptember 18.), ahol Mihály vajda seregére Basta osztrák tábornok csapást mér.
Bălcescu műve befejezetlen maradt, mint ahogy a nemzeti egység műve sem állandósult Vitéz Mihály korában. A kort előtte mások is feldolgozták, levéltárnyi anyag állott Bălcescu rendelkezésére. Az ő szempontja azonban mégsem a krónikás, hanem a román forradalmi demokrata gondolkodó, a havaselvei forradalom vezérének szempontja, aki 1848-ból tekint vissza 1600-ra, a múltból állít példát a jelen elé, pragmatista történelmet ír. A folklórból és a krónikákból átveszi a csodás elemeket (a bakó megfutamodik, amikor meglátja a halálra ítélt Mihály daliás termetét; a călugăreni-i csatában a vajda egyéni hőstettek véghez vitelével önt lelket csüggedő katonáiba), de a történelmi események menetét követve való tények alapján értékeli Vitéz Mihály hadvezéri és államfői erényeit. Hol a tényeket beszélteti, hol ő maga mesél és jellemez, tolla alatt lapról lapra nő meg a törökverő román vajda, aki seregében székelyekkel halad célja felé, és nemcsak a győzelmek megszervezésében tűnik nagynak, hanem abban is, ahogy a legyőzött ellenséggel szemben részvétet és nagylelkűséget tanúsít. A könyv egyik legdrámaibb része az az öt fejezet (Negyedik könyv XXVII–XXXII.), amelyben a sellemberki csatából menekülő Báthori Endre futását és bújkálását a csíki hegyekben leírja. A bíboros-fejedelem „kígyófajzatnak“ és „szörnyű vadállatának nevezte Havaselve vajdáját, amikor ellene indította hadait, mégis midőn Ördög Balázs meghozza Mihály vajdának Csíkból lándzsára tűzve Báthori Endre fejét s jutalmat remél, őt is fejvételre ítélteti a törvénytelen cselekedetért.
Abban is korának embere, múltba tekintő politikus volt Nicolae Bălcescu, ahogy a Szolgaság című fejezetben elmarasztalja Vitéz Mihályt, amiért Havasalföldön kimondotta, hogy „minden paraszt maradjon örökös jobbágya annak, akinek birtokán az időben tartózkodott“. Enyhítő körülménynek azt hozza fel, hogy erre a nagyhatalmi arisztokrácia, vagyis a bojárság kényszerítette. Bălcescu tudja, hogy az anakronizmus veszélyével játszik („nem kell azt hinni, hogy a mi századunk demokratikus eszméi szerint ítéljük meg Mihály vajdát“), mégis Mihály vajda erdélyi küldetését is a polgári forradalom látószögéből bírálja, s bukását törvényszerűnek tekinti azért, mert meghagyta az erdélyi románokat jobbágysorban, s nem biztosított számukra nemzeti képviseletet a diétán. Felejti, hogy hőse Gyulafehérváron az erdélyi alkotmányra esküt tett. Fél századdal az angol polgári forradalom előtt, „a feudális rendszer kiteljesedése idején” – Bălcescu szavai – természetesen történelmietlen jobbágyfelszabadításról beszélni, de A románok Vitéz Mihály vajda idejében szerzőjét saját korának legnemesebb indulatai fűtik.
Ha a történetíró Bălcescu munkájának hibája a jelenből visszavetített múltszemlélet, akkor a politikus Bălcescunak ez a legfőbb erénye, mert a Mihály vajdáról szóló klasszikus mű, több nemzedék olvasmánya, nemcsak történelmi ismereteket közól, hanem programot is ad, mikor két és fél század román nemzeti törekvéseit összegezi. Megrója a jobbágyságot, hogy a sellemberki győzelem után Erdélyben és Havaselvén egyaránt öldökölte a nemeseket és a bojárokat, mert az egyéni terror nem változtat a rendszeren, a változás mindössze személycserét hoz, az életben maradt vagy visszatért földbirtokosok kamatostól adják vissza az őket ért sérelmeket. „Egyedül az 1848-as havaselvei forradalom értette meg – írja Bălcescu –, hogy a szabadság biztosítása érdekében hagyni kell a bojárokat rohadni békében, s a bojárság rendjét kell kiölni a közszabadság kikiáltásával.“ Az erdélyi románok elé is a havasalföldi példát állítja, és az emberi jogok nyilatkozatának szellemében figyelmezteti őket, hogy „egy nemzetséget – legyen az bármilyen kicsiny – tiszteletben kell tartani, mert szent joga adatott élni azon a földön, amelyen lakik; hogy e természeti jog fölötte áll bármely történelmi jognak, minthogy a föld az emberé, és nem az ember a földé“.
A Szegeden Kossuthtal békét kötő és Iancu felé fegyvernyugvást közvetítő Bălcescu figyelmeztet arra, hogy Erdélyben „ki kell kiáltani a közszabadságot, vagyis az egyenlőséget az egyének és a nemzetiségek számára, és ezáltal keresni az egyetértést …“ S hogy itt nem semleges békebíró, hanem a román hazafi beszél, az kiviláglik a folytatásból: „Kétségtelen, hogy az erdélyi románok száma minden esetben természetes és jogos túlsúlyt biztosít számukra az ország ügyeiben, s Erdélyt valamennyire román országgá változtatja.“
A románok Vitéz Mihály idejében, Nicolae Bălcescu főműve most tizenegy év múltán második kiadásban kerül a hazai magyar olvasó kezébe V. András János munkás fordításában. A „munkás“ itt sok munkával járót jelent, hiszen a műnek román eredetiben sem jelent még meg a kritikai kiadása, s így a fordítóra hárult a személy- és helységnevek azonosításának, a jegyzetanyag kiválogatásának, kiegészítésének filológiai munkája. Dicséretére válik, hogy fordítása és kommentárjai időtállóak, egy évtized múlva ismét általa szól a hazai olvasóhoz Bălcescu – magyarul.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
