1849. július közepe
A forradalom ügye válságos pillanatait éli. Körös-körül az osztrák császár és a cár csapatainak gyűrűje, de e gyűrűn belül mintha épp a veszély pillanatában találnának egymásra a birodalom elnyomott s eddig megannyi meg nem értéstől forgácsolódó népei.
Július 14-én Nicolae Bălcescu sürgős levelet meneszt Konstantinápolyba Ion Ghicának a Kossuth-tal történt megegyezésről és a Projet de pacification megkötéséről: Ghica, szeretett Ghicám, borulj térdre és adj hálát az Istennek! Hazánk mégis megmenekül. Most jövök Kossuth-tól. Amit álmodni is alig mertem, íme, beteljesedik. Bem megverte a muszkát Besztercénél: most Brassóba indul, s azután Havaselvére készül. Láttam táviratait: maga Kossuth mutatta meg őket. […]
Az összes erdélyi és bánsági románoknak, mondotta Kossuth, a fejedelemségek megmentésére kell indulniok, hiszen ott van a román nemzet alapja. Így tehát Bemmel együtt rövidesen Havaselvére indulok, hatalmas katonai erővel […] Most már hiszem, hogy a szabadság ügye diadalt arat. Sohasem voltam olyan boldog, mint ebben a pillanatban […]
Hátha még nem késő! Avram Iancu a havasok között Kossuth és Bălcescu tárgyalásainak eredményét várja. Készül a román légió felállításáról szóló egyezmény is. De a hadi helyzet egyre súlyosabb. Az orosz-osztrák seregek támadásba lendülnek.
A magyar kormány népfelkelésre szólítja fel a lakosságot. Az országgyűlés azonban Szegedre menekül, s Haynau július 13-a óta Budán székel.
Petőfi vasúton, szekéren jut el családostul Mezőberénybe rokonához, Orlay Petrich Soma festőhöz. Itt születik meg az a végzetes elhatározása, hogy mégis visszatér Bem táborába.
Életrajzíróiban egy század múlva is elhűl a vér, amikor a mezőberényi döntésről írnak.
Németh László szerint nem is az a leghajmeresztőbb, milyen kevésen múlt Petőfi indulása, „hanem hogy kevés emberi gyengeség: irigység, szerepjátszás, számítás vagy éppen csak fáradtság is elég hozzá, hogy egymással kezet fogva, egy nagy ember körül a pokol körtáncává váljanak, s a pusztulásba vigyék. Ha egy olyan érzékeny lelkiismeretű, becsületére hiú ember körül azon a napon ugyanannyi igaz szeretet, józan érv, féltő gond, hazafias felelősségérzet áll: ebben az igéző erejű ifjúban, akinek remeklő képzelete olyan szépen bírta eszményével, Shakespeare-rel a versenyt, a XIX. század második felében – mint azt leíró verseiről szólva Illyés is megpendíti – tán a nagy oroszokkal egyenrangú felnőtt szellemet kapott volna irodalmunk.”
Idézzük meg a július18-i végzetes elhatározás tanúit: Bonyhai Benjámin birtokost és versfaragót, Orlay Petrich Somát, aki Mezőberényben festette az utolsó képet Petőfiről, és a festő apját, Petrich Sámuel csizmadiamestert, Kertbeny Károlyt, aki később Petőfi verseit németre fordítja, s végül Egressy Gábort, a színészt, ebben az esetben a sors eszközét.
A költő és családja július ötödike óta Petrich Sámuel mezőberényi házában lakik, ő maga Karaffa eperjesi rémuralmáról ír drámát, mintha előre megérezte volna a Bach-korszakot. Nem készül a halálra – dolgozik. Sok a behoznivalója. 1848-ban százhat verset írt, 1849-ben még csak tizenkilencet. Most írja a huszadikat. Közben gyakran eljár Bonyhai Benjáminhoz, aki így emlékezik vissza reá:
Petőfi tehát, néha viseltes őrnagyi, többször vitorlavászon nyári kabátjában, a nap bármely órájában időzött nálunk; kedves pihenőhelye volt az öreg karosszék, mely reám nagybátyám után családi ereklyeként jutott, melyben ő sokszor eregette csibukja füstjét, olvasgatta az újságokat, s mikor őt Orlay festette, abban kívánta levétetni magát, s azt ez alkalomra tőlem csakugyan át is vitette.
Kedvező alkalmul kínálkozott Petőfi szórakoztatására az én gyakori berándulásom Gyulára, hova megyei számvivői hivatalom miatt be-be kellett rándulnom s hova ő több ízben szívesen szegődött úti társamul. […] Petőfinek Mezőberényben mulatása alatt egy gondolat forgott agyában szüntelenül, habozva, tépelődve: visszamenjen-e Erdélybe, Bem táborához vagy ne?
Neje családja iránti kötelességre hivatkozással igyekezett őt lebeszélni az Erdélybe menetelről […]
Éppen azon előre meg nem álmodott napra […], melyben Petőfiék Egressy Gáborral és Kiss Sándor ezredessel Erdélybe elutaztak, nekem is hivatalos teendőm lévén kitűzve Gyulára menetelre, én azt Petőfivel nálunk létekor tudattam, kérdezve: nem volna-e kedve harmadnap (holnapután) reggel Gyulára jőni. Ő készséggel vállalkozott.
Másnap azonban egy kis levélkében tudtomra adá, hogy miután kis fia az éjjel nyugtalanul aludt és fél, hogy még rosszabbul lehet, letett az utazásról.
Ez az egyik elszalasztott alkalom.
A másik lehetőségről a két Petrich számol be. Idézzük az apát:
Július 16-án Petőfi megfogadta Csipkár Pál szűcsmestert az aradi útra, ahova Petőfi Soma fiammal akart menni. Petőfi Aradra Kossuth-hoz akarván menni, Bonyhai Benjámin úr ígért nekik az aradiútra egy könnyű és kényelmes ekhós kocsit. 17-én reggel korán Csipkár lovaival ment el Bonyhai úrhoz kocsiért; amint a kapun kiértek a lovak, elragadták a kocsit. Csipkár Pál mit tudott tenni: a lovakat gyeplőnél fogva erősen húzta és átellenben Minich Ádám magtárának húzta annyira, hogy a kocsit egyenest falnak vitték, ahol is a kocsi rúdja s egy lőcse eltörött és egyik kocsioldal is. Akkornap az aradi menetel elmaradt.
Petőfi meghagyta Csipkárnak, hogy minden legkisebb hibát a kocsin aznap megcsináltasson; bármibe kerüljön is, ő kifizeti, úgyhogy másnap öt órakor ott legyen, hogy elmehessenek. A kocsi akkornap tökéletesen el is készült, s másnap reggel, azaz július 18-án 5 órakor Csipkár Pál ottan is volt kocsijával, mindennel elkészültön. Petőfi volt az ok, hogy késtek a menéssel. Hat óra volt: Soma fiúm a piac felőli ablaknál állott, Petőfi a végső kis szobában volt, amelyben lakott. Soma fiam ezen szavakat kiáltotta Petőfinek: „Sándor, te! Egressy Gábor és Kiss Sándor jönnek ide!”
A fiú kissé másképpen adja elő az esetet:
…Néhány hét múlva ő, neje és én Aradra szándékoztunk berándulni Damjanich látogatására. Már kocsira ültünk. A lovak azonban az egyik kapuszárny behajtásától megriadva egy átelleni kőkerítésnek rohantak s a rúdját eltörték. E kellemetlen helyzetből szabadulva, visszatértünk az elhagyott terembe addig, míg az előhívott kovács a rudat ismét használhatóvá teszi, sietségünk miatt félbehagyott reggelinket kényelmesen elköltöttük. Ezalatt zubonyos honvédekkel telt két kocsi vágtat el az ablak alatt s a ház előtti piacon megáll.
Most Egressy Gáboré a szó.
Egressy a szabadságharc után Törökországba menekült s csak miután amnesztiát kapott, tért vissza Pestre. Naplójában dramatizálva adja elő a döntő találkozást:
Nagyvárad, fúl. 19. 1849.
[…] Midőn M.-Berénybe értünk, Petőfi Sándor éppen kocsira akart ülni nejével és kis Zoltánjával.
Hová-hová, Sándor? – kiáltom neki.
Ő: Hohó, Gábor! nézd […] ha öt perc múlva jössz, itthon nem találsz.
Én: Hogy-hogy?
Ő: Hát barátom, Damjanichot akartuk meglátogatni.
Én: Aradra… most?… hát nem Erdélybe?
Ő: Hisz már nem is álmodtam, hogy eljöjj… minthogy egész határozottsággal nem is ígérted.
Én: Igen, de én azt gondoltam, hogy te változhatlanul megmaradsz akkori határozatod mellett, s így vagy itt, vagy Erdélyben bizonyosan megtalállak.
Ő: (Kis Sándorhoz, ki mellettem ült a kocsin): Hát te hol jársz?
Kis Sándor: Futár vagyok; most Szegedről jövök s megyek vissza Erdélybe. Csupán éretted tevők e kitérést az egyenes útról.
Ő: Hol van az öreg?
Kis Sándor: Ki tudja? Mindenütt és sehol… Eddig talán Moldvát is megjárta.
Ő: Hanem jertek be hát, reggelizzetek; különben is időznetek kell, meddig a lovakat előhozzák.
Bemegyünk.
Én: Csakugyan letettél az erdélyi útról, Sándor?… Hát aztán merre veszed utadat, ha majd szorítani találnak?
Ő: Hát, Gábor… én azt gondolom, hogy akkor majd csak itt húzom meg magamat valahol.
Én: Eszerint hát már én sem megyek Erdélybe, mert hiszen mit csináljak én ott nélküled?
Ő: Ejnye!… de már egészen másképp rendelkeztünk… Megállj csak, hadd beszéljek a feleségemmel.
Mialatt lovaink eléhozattak; Petőfi Sándor, nejéveli rövid értekezés után szekere rúdját, mely Arad felé állott. Nagy-Várad felé fordíttatá.
– Lásd, Gábor – úgymond – én nem fontolgatok sokáig. Nálam minden a pillanat szüleménye. Mire rögtön határoztam magamat: még mindig jól ütött ki. Különben is, barátom, fátum szerint kell történnie mindennek, ezért mindegy, akár fontolgatunk, akár nem. Félóra múlva útban valánk Várad felé…
Kertbeny Károly Mária, bizonyára a két Petrichtől, másképpen hallotta az indulás történetét. Nehezen fogalmaz:
A költő azt mondta francia[ul], hogy ő el nem hagyja Mezőberényt. De azután Egressy vele beszélt négyszemközt és azt mondta, hogy ő, Egressy, Bemhez akar, de ott neki semmi embere, ki őt az öregnél rekommendálhatná; ezért biztosan Petőfire számított, hogy az Bemhez vissza fog menni –, és úgy amikor Debrecenben Kis Sándorra akadt, ki Bemtől egyenesen egy levélt hozott, és Petőfit kereste, azt magával Berényre hozta. Hát nem Petőfi volt, hogy ez azt törökországi levelekben mondta – lecsalta volna Erdélybe Bemhez, hanem éppen ellenkező az igazság. Egressy volt az – és még egoista motívumért – Petőfit rábeszélte, társaságába Bemhez visszamenni, Petőfi végre Júliát kérdezte, hogy mit gondol az? Júlia azt mondta, neki mindegy, ő Petőfivel megy, ahova az akar.
A Kereki-pusztai úton, a Körös révén át vitt útjuk Ugróra, Váradra s a Királyhágón át Kolozsvárra, onnan Tordára Miklós Miklósékhoz.
Valóban végzetes volt az elhatározás, hogy Petőfi visszatér Bemhez, amiről pedig egy hónappal azelőtt hallani sem akart. Az is igaz viszont: a fenyegetett Mezőberényből előbb-utóbb távoznia kellett. Hiú remény volt az, hogy a költő Mezőberény környékén átvészelheti azt, ami már előre látható volt. Éppen ő, akit az osztrák többszörösen körözött! Ha pedig ott nem lehetett maradása, akkor két út állt előtte. Az egyik Aradra, a másik Erdélybe vezetett. Damjanich és Bem között kellett választania. Nehéz eldönteni, mi lett volna a helyes választás, különösen ha tudjuk, hogy az utóbbi út Segesvárhoz vezet. De Damjanich a bitófán végezte, Bem pedig Törökországba menekülhetett.
Mezőberényből elindulva, először Ugrón pihentek meg a református papnál, s azonnal izentek Aranynak: Erdélybe mennek. Kilenc évvel később Arany feljegyezte Petőfi utolsó levelének szélére:„Miért nem jött Szalontára? Mert Berényből Váradra egyenesebb amúgy, s ő sietett – meghalni!” Pedig a költő akkor nem meghalni sietett, hanem túlélni és megírni azt, ami történt és még történni fog. Erről szól utolsó verse:
Szörnyű idő
Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogyis ne? Villog ellenünk
A fél világnak kardja.
S ott elöl a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, ó, hon.
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.
Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja a gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?
S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Átok-e majd,
Ki ennyi bajt
Higyjen, hogy ez történt?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült rémülésteli
Zavart ész meséjének.
Ezt a verset még Mezőberényben írta.
Ezalatt vonult be Haynau Budára, utána az orosz csapatok. Ezalatt tárgyalt Bălcescu Kossuth-tal, s kötötték meg a Projet de pacificationt, amelynek bevezetése kimondja: „A két nemzetnek, a magyarnak és a románnak… egymást kölcsönösen segíteniök kell és ugyanazon zászló alatt kell harcolniok… a szabadság védelméért.” S ugyanezt fogalmazza meg Avram Iancu SimonffyJózsef ezredeshez intézett, június 27-i levelében: „Higgyétek el, testvérek, hogy mi nagyon világosan látjuk és nagyon szilárdan hisszük, hogy ebben a két testvérhazában a magyar nem beszélhet létéről és jövőjéről a román nélkül, s a román sem a magyar nélkül.”
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét III. évfolyama 44. számában, 1972. november 3-án.