Távol Erdélytől
(1849. április 23.–1849. június 26.)
A szabadságharc a zeniten van – a magyar seregek mindenütt kergetik az ellenséget. Karánsebesen külön röplapon adják ki a Csatadalt. Most jött el az ideje, hogy Petőfi megírja a harci diadal dalait.
De a költő hallgat. S újabb bajba keveredik – ezúttal Bem miatt. A fővezér 1849. április 23-án levelet intézett a Honvédelmi Bizottmányhoz. Abban beszámolt arról, hogy amikor kiűzte az ellenséget Erdélyből, Karánsebesen izenetet kapott Kossuth elnöktől és a hadügyminisztertől – takarítsa ki a Bánátot is. Mindketten figyelmeztették, hogy Aradon van Vécsey Károly tábornok, az V. hadtest parancsnoka három- vagy négyezer emberrel, kérje segítségét. Ugyancsak Karánsebesen tudta meg, hogy az Erdélyből kiűzött osztrák sereg, mely a Vöröstoronyi szoroson menekült el, visszatért Orsovánál, és útban van Temesvárra, újabb erősítések kíséretében. Nem volt vesztegetni való idő, s 1200 emberrel és 12 ágyúval április 19-én már Lúgoson termett. Az ellenség Temesvár felé húzódott vissza. Lúgoson akarta bevárni, amíg Vécseytől az utánpótlás megérkezik.
Az V. hadtestbeli Villám alezredes, ki Radnán kapta meg rendeletemet – folytatja a jelentés –, egy pillanatot sem veszítve el, másnap Lugasra ért a csapattal, melyet vezényelt, s mely száz emberből s 6 ágyúból áll. Ha Vécsey tábornok ugyanezt tette volna azon csapatokkal, melyekkel rendelkezhetett, azonnal Temesvárhoz mehettem volna s működési tervemet végrehajthatám vala. De a tábornok ahelyett, hogy kötelességét teljesítette volna, mely minden katonára nézve abból áll, hogy az ellenség elé menjen, nemcsak hogy nem érkezett, sőt ellenkezőleg, írt nekem, s Villám alezredesnek azon rendeletet küldé, hogy ez tüstént visszatérjen Aradra, sőt még le is tette őt a dandárparancsnokságról, amiért előrejött.
Vécsey tábornoknak tehát ezen tette késlelteté, sőt talán el is rontaná azon eredményt, melyhez oly könnyen juthattunk volna, ha ő kötelességét teljesíti, mert alkalmasint belételik még egy néhány nap, míg zászlóaljaink Lúgosra érnek oly számmal, mely elegendő lesz előhaladásomra.
Jogom van tehát és kötelességemnek is tartom Vécsey tábornokot a kormány előtt vagy hazaárulónak nevezni vagy oly gyáva és minden tehetség nélküli tisztnek, kire soha többé semmiféle hadiparancsnokságot nem kell bízni.
[…]
Ennélfogva van szerencsém kérni Vécsey tábornok letételét és Villám alezredesnek ezredessé neveztetését.
Eddig a levél. Nem célunk igazságot tenni Bem József és Vécsey Károly, a tizenharmadik aradi vértanú vitájában, akinek végig kellett néznie társai kivégzését. Tény az, hogy a levél, amelyet Petőfi fordított magyarra, egyesek szerint fogalmazott is, április 28-án megjelent a kolozsvári Honvédben, majd utóbb Debrecenben is, a Közlönyben. „Szörnyű nagy botrány keletkezett, ami viszont a hadsereg fegyelmére igen káros és sajnálatos volt” – írja később Klapka György, a hadügyminisztériumban Görgey helyettese. Petőfi csak később lett a botrány szenvedő alanya. Május 3-án Bem még őrnaggyá nevezi ki. Vécsey 7-én sértődötten írja:„Bem tömegesen lépteti elő kiváltképp azokat, akiket á la Petőfi (az ő udvari költője) kényszeríteni kellene arra, hogy kvientáljanak vagy rangjaiktól megfosztassanak…”
Május 4-én a költő, mint Bem futára, Temesvárról Aradra, onnan Szalontára indul, ott csatlakozik hozzá felesége, és 6-án Debrecenbe érkeznek.
Kossuth hidegen fogadja és Klapkához utasítja. Klapka György Petőfinél csak három évvel idősebb, Isaszeg hőse, kemény katona, felettesének, Görgey hadügyminiszternek is visszafelesel. Most is karbatett kézzel áll szemben a költővel, akinek verseit egy évvel azelőtt még a Radikál-körben lelkesen hallgatta. Számon kéri tőle a Bem-levél közzétételét.
– Hogy merte azt tenni?
– Mert parancsom volt rá,
– S ki parancsolta?
– Bem tábornok.
– Nem igaz.
Így írja le Petőfi Bemnek francia nyelven a történteket. S hozzáteszi, hogy Klapka vissza akarta tartani őt Debrecenben, amíg Bemtől meg nem jön a magyarázat. Mire Petőfi azt mondta, hogy sürgősen Pestre kell utaznia, de becsületszavát adja, hogy visszatér.
Klapka közbevágott:
– Az nem elég!
Így szapult egy óránál is tovább – folytatja a költő –, mialatt bennem csak az a meggondolás tartotta a lelket, hogy önért, aki jótevőm s hazám megmentője, tűröm ezeket a szidalmakat. Ezek után nem maradt számomra egyéb hátra, mint hogy másodszor is lemondjak, mert nem lehettem olyan hadsereg katonája, melynek minisztere egy tiszt becsületszavát semmibe veszi.
Le is mondott. S megírta Egy goromba tábornokhoz című versét:
Tábornok úr, én nem tartom magam
Nagy embernek, de akkorácska csak
Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön,
Levett kalappal szóljanak velem.
És így tovább.
A baj nem járt egyedül. Márciusban meghalt az apja, anyja május 17-én követte a sírba, aznap, amikor Petőfi megírta Bemnek a Klapkával történt összetűzését.
Petőfi élete a mélyponton, a szabadságharc a zeniten.
Május 21-én két fontos esemény történik. Görgey visszafoglalja Budát, Ferenc József pedig Varsóban megállapodik a cárral, hogy Magyarország ellen kétszázezer főnyi sereget küld.
A költő eltűnik egy időre szemünk elől. Rettenetesen egyedül érzi magát a visszafoglalt fővárosban. Anyja halála után írja Aranynak: „oly csapások érnek, melyek megsemmisítenének, ha csupán fiú volnék s nem férj és apa”. Arany a „legőszintébb barátsággal” megírja neki, hogy felesége lelki beteg, s „nem fog ő elegendő lelki nyugalommal, de nem fog elegendő anyagi eszközökkel sem (minőek szállás, ház- és cselédtartás) bírni avégre, hogy leggondosabb ápolást igénylő kisdedetekre anyai gondot fordíthasson”.
Május végén Petőfi Szalontára siet. Arany Debrecenben van. Oda ír neki, adja el lovát árverésen.„Megmondhatod a vevőnek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának!” Erről Bemnek is ír: „A lovamat – szememben könnyekkel teszem ezt a vallomást –, amely oly kedves volt nekem, mert ön adta, a lovamat kénytelen vagyok eladni, hogy kenyeret vehessek, mert abban a zsold elvesztésével tökéletes szükséget szenvednék…”
Szalontáról fiával érkezik Pestre. Ott várja Bem őrnaggyá előléptetett hadititkárának, Anton Kurznak a levele. Petőfi június 20-án válaszol a tábornoknak, folyékony franciasággal:
Tábornok úr!
Ma kaptam meg Kurz által írt levelét, amellyel magához hívni szíveskedik, s útiköltségül kétszáz forintot küld. Ön jó, nemeslelkű, mint mindég, drága tábornokom, s én leborulok nemes és imádandó szíve előtt (ámbár jótéteményei máris sokkal túlhaladják érdememet, ha van valami), csak arra kérem, tetézze jóságát még eggyel, bocsássa meg, hogy gyöngéd, megindító ajánlatait nem fogadom el. Tudja, tudnia kell, szemeim forró könnyei öntől való elválásom óráján láthatóan mutatták, mennyire szeretem; elgondolhatja, legforróbb vágyam volna, hogy ismét önnél legyek, mindig ön mellett maradjak, jótevő atyám! Sajnos a sors úgy akarta, hogy ez teljességgel lehetetlen legyen; csak néhány napja, hogy teljes és örökös lemondásomat a hírlapokban közzé tettem; és saját szavaimnak a legkiáltóbb meghazudtolása lenne, ha ismét a hadseregbe lépnék.
S azután az egyenruhát, melyben ártatlanul a legkiáltóbb bántalmakat szenvedtem, nem ölthetem fel ismét, anélkül, hogy dühtől ne piruljak, s erőszakosan fel ne szaggassam sebeimet, melyek nekem halálos fájdalmat okoztak. Hazámat tollammal fogom szolgálni s nem karddal; talán dicsőség nélküli kard volt, de mocsok nélküli is; kicsavarták a kezemből. Nem lehetek többé katona, főképp azért, mert bosszúállásból jártak el ellenemben, kiszámított és nemtelen bosszúállással; az pedig nem szűnnék meg, amíg csak katona volnék, s miattam talán önnek is kellemetlenségei lennének, amért pártfogolt. Ezt pedig lelkiismeretem teljes erőmből kerülni parancsolja. Vegye hát vissza a pénzt, melyet szíves volt útiköltségül küldeni számomra; s hagyjon engem ebben a csendes visszavonultságban, ahol majd három dolognak élek: hogy némán szolgáljam hazámat, szeressem kisded családomat, s örökös és hálás emlékben tartsam az ön jótéteményeit irántam és hazám iránt.
Ügyeimet tűrhetően rendbe hoztam, s majd csak megélek barátságos lábon régi pajtásommal – a szegénységgel. Ha gazdaggá akar tenni, vessen olykor-olykor egy emléksugárt lelkemre: akkor elég gazdag leszek. Védje hazám ügyét, s ne feledkezzék meg, tábornokom, arról az ifjúról, aki ön iránti mély tisztelete, s szent szeretete érzetében így meri magát nevezni: fia.
Megjelent A Hét III. évfolyama 43. számában, 1972. október 27-én.