Szebentől Temesvárig 2.
(1849. március 30. – 1849. április 23.)
Petőfi legnagyobb élménye az erdélyi hadjáratnak ebben a szakaszában, Vajdahunyad vára.
1849. április hó 14-én Bem tábornok Lőrinc segédjével egyik hintóban, a másikban Petőfivel én Szászvárosról Hátszegre indultunk – írja Gesztessy László – , miután már a Bánát elfoglalására szánt honvédsereg előbbi napokban a Vaskapu felé útra kelt. Szép, derűs tavaszi nap volt az. Délelőtti 11 órakor egy magaslatra jöttünk és a szemünk előtt elnyúló völgyben megpillantánk a magasba nyúló Vajdahunyad várát. Ezen látvány nagyszerűsége Petőfiben a legnagyobb lelkesedést idézte elő… minduntalan felugrott üléséből; 12 órakor Vajdahunyad várába behajtánk. Egy magyar lelkű tiszttartó kedves nejével és két lányával a legszívélyesebben fogadott. Megtekinténk a várnak minden részét, ott láttuk az egykori díszteremben a dicső Hunyadiak hollós címerét, és csodáltuk e műnek még akkor meglehetős épségben fennálló nagyszerűségét.
A vajdahunyadi látogatás leírása két változatban is fennmaradt. Kéry Gyula újságíró és zeneszerző, 1907-től a Petőfi Társaság titkára, így rekonstruálja a látogatást.
Bem tábornok 1849. április 13-án diadalmas seregének egy részével Déva alá vonult, ahonnan másnap folytatta útját. Midőn dél felé Vajdahunyadra ért, elhatározta, hogy néhány órára megpihen és azalatt megtekinti a hírneves Hunyadi-várat. Táborkarával együtt fölkereste a várban lakó László Józsefet, a kincstári vasművek igazgatóját, aki nemcsak a legszívesebb készséggel fogadta a nagynevű tábornokot és kíséretét, hanem meg is invitálta őket ebédre. A tisztek közt volt Bem adjutánsa, Petőfi Sándor is, századosi egyenruhában. László József Bem tábornok kívánságára végigkalauzolta a vendégeket a várban, sorra megmagyarázva nekik annak nevezetességeit, s a társaság tagjai nagy élvezettel gyönyörködtek a festői kilátásban, mely a vár ablakából eléjük tárult. Később a vendégek betértek Lászlóék lakásába, ahol a család valamennyi tagjával megismerkedtek. Eközben Bem tábornok megpillantotta az asztalon levő könyvek közt Petőfi 1848-i kétkötetes költeménykötetét.
– Ah, mein liebster Petőfi! – kiáltott fel németül, rámutatott a költeménykötet belső oldalán Petőfit ábrázoló képre, és rögtön bemutatta a jelenlevő szerzőt a házasszonyának, aki afölötti örömében, hogy Petőfit is vendégei közt üdvözölheti, homlokon csókolta a költőt. Petőfit mélyen meghatotta ez a jelenet, s meghatottságát még fokozta a ház asszonyának azon kijelentése, hogy az egész család gyönyörködik költeményeiben. Midőn ebédre került a sor, a tábornok engedelmet kért, hogy egyedül étkezhessék, hivatkozván felkötött balkezére, melyen – úgymond – a piski csata emlékét viseli.
Ebéd után Lászlóné megkérte a tábornokot, hogy e kitüntető látogatás emlékére írják le a jelenvoltak névsorát. Bem erre intett Petőfinek, aki egy papírlapra felírta, hogy
EMLÉKLAP
V. Hunyad, április 14. 1849.,
melyre azután sorra aláírták nevüket úgy, amint itt következnek: General Bem, Alezredes Hirlakovits, Alezredes Királyi, őrnagy Arany Károly, Őrnagytörzsorvos Gesztessy László, Petőfi Sándor százados, Veress János főhadnagy, Borra János hadnagy, Orbán Károly hadnagy, Zajzon Áron hadnagy, Meiszlinger főhadnagy.
Az utána következő fellengős szöveget már nem Petőfi írta.
Kéry bizonyára azzal a kéréssel fordult a vajdahunyadi vár egykori gondnokának leányaihoz, hogy írják le Bem és Petőfi vajdahunyadi látogatására vonatkozó emlékeiket. Erre érkezhetett válaszként László Ágnes „Hunyad 1907. II. 7.” keltezésű levele. A levelet Hatvany Lajos tette közzé.
László Ágnes levele tele panasszal és aggodalommal. A sokgyermekes László József és Szerecsek Anna leánya elsírja, hogy a családnak mennyi meghurcoltatásban volt része, amiért a forradalmár férfiakat vendégül látták, s csak nagy nehezen sikerült valami kegydíjat kapniuk a kiegyezés után. László Józsefet Gesztessy még tiszttartónak nevezi, Kéry Gyula a kincstári vasművek igazgatójának, László Ágnes pedig éppen „az összes császári és királyi vasművek elnökének”, „Őfelsége hűséges alattvalójának” teszi meg. Ha Kéry színes és csattanós előadásban mondja el, hogy László József „a legszívesebb készséggel fogadta a nagynevű tábornokot, s ebédre is meghívta kíséretével”, László Ágnes, a kegydíj élvezője, szinte mentegetőzik, hogy szülei nem mutattak ajtót Bem tábornoknak és kíséretének. Nem térünk ki a keserves családi panaszok részleteire, hanem még csak arra hivatkozunk, hogy László Ágnes meghívja Kéry Gyulát, jöjjön el Hunyadra, mert „a helyet is megmutatom – úgymond – , ahol Petőfi a verset írta, én akkor éppen 9 éves múltam, de nagyon jól emlékszem mindenre…” A Vajda-Hunyadon című versről van szó.
Mit mond a vers születéséről Gesztessy László a kiegyezés évében, tehát tizennyolc évvel a történtek után, amikor még sem a Petőfi-kultusz, sem állami kegydíj nem befolyásolta a visszaemlékezést?
Estefelé Hátszegre értünk. Együtt voltunk szállva. Vacsora után lefeküdtünk s én elaludtam. Éjfél lehetett, midőn Petőfi gyertyavilágnál az asztalnál ülve engem felköltött, s tőlem rajzónt és papírt kért. Kívánságát teljesítém, és azt mondám: „Na, Sándor! Meglepett talán valami vena poetica?” Erre, abban a reményben, hogy másnap valami jeles költeményt fogok olvasni, elaludtam. – Petőfi másnap reggel elolvasott nekem egy költeményt, melyben különösen tetszett a Hunyadi és Bem szelleme közt felhozott azonosság, egyúttal megkért, olvasnám el Bem tábornoknak alkalmilag a verset.
Petőfi kívánságát még aznap Bemnél történt reggeli látogatásomkor teljesítém.
Bemre is nagy hatást tett Vajdahunyad. A Hunyadiak történetét ismerte, és midőn a költemény tartalmát németre fordítva vele közlém, és a vers végén előfordul a dicső Hunyadi és Bem szelleme közti azonosság, az öreg hős elérzékenyült, s szemei könnyeztek.
A történteket Petőfinek elmondtam és a költeményt átadtam.
Ezekbül kitetszik, hogy Petőfi a költeményt ápril. 14-én, de nem Vajdahunyadon, hanem Hátszegen írta.
Jegyezzük meg ezt a napot, április 14-ét. Petőfi aznap Vajdahunyadon volt és este érkezett Hátszegre. Ugyanezen a napon szavazták meg Debrecenben a függetlenségi nyilatkozatot, s választották meg Kossuth Lajost kormányzó elnökké. De erről aznap, április 14-én még sem Petőfi, sem Bem nem tudhatott.
A vajdahunyadi látogatást megörökítő költemény tehát 1849. április 15-ére virradó éjjel született. S másnap hajnalban néhány száz kilométerről, Brassóból a havasalföldi forradalmár, Cezar Bolliac tolláról már nyomtatott betűvé formálódott ugyanaz a gondolat: a szabadságért vívott harcban egymásnak kezet nyújtó népek testvérisége. Cikkének már a címe is jellemző: Jönnek mind a nemzetek.
Itt már nem Magyarországról és Ausztriáról, hanem a szabadságról és a zsarnokságról van szó. Ehhez a keresztes hadjárathoz csatlakozik a lengyel, a román, az olasz, a horvát, a dalmát és minden nemzet, amely az osztrák katona elmeinek litániáját hosszabbítja, minden nép, amely a cézárok görnyedt és nyápic utódának fekete-sárga pajzsa alatt álomba merült. Kezet nyújtanak egymásnak az észak hidegétől megdermedt, a cár kancsukájától vérző népek, s a könnyek és a fájdalom nyelvén megértik egymást. […] Nincs a földkerekségen olyan nemzet, amely ne érdemelné meg a szabadságot. A szabadság érdemének csírája az emberrel született, akárcsak az istenség érzelme; a legsötétebb tudatlanság és a legteljesebb züllés közepette is jelentkeznie kell ennek az isteni érzelemnek. Jöjjetek, jöjjetek a szabadság érzésétől áthatott testvéreim! Édes és dicső a szabadság nagy ügyéért vállvetve harcolni.
És nemsokára újabb visszhang, ezúttal a német légió toborzási felhívásában, mely 1849. április 27-én kelt:
Az ellenség előttünk áll, hogy valahára kivívott szabadságunkat örökös rabláncra fűzze. – Rajta tehát! Rajta, minden rang és nemzetkülönbség nélkül; vívjunk jogért és szabadságért! Jelszavunk legyen: „Győzni vagy halni!”
Egészen biztos, hogy a három felhívás szerzője nem tudott egymásról. De az is biztos, hogy mindhárman: Petőfi, Bolliac és Jakob Reichard tudták azt, hogy a népek szabadságáért vívott harcban az elnyomottaknak „minden rang- és nemzetkülönbség nélkül” ugyanabban a táborban a helyük. A honvédsereg az erdélyi Vaskapun és Bisztranyiresen át kergette az ellenséget Karánsebesig. A székelyek csodát műveltek. Petőfi így számol be április 17-i keltezéssel a Közlönynek.
Kijöttünk Erdélyből, mégpedig jó ómennel, mert első lépésünk is diadal. Vaskapun innen, Vaiszlova határőr falunál várt bennünket az ellenség. Megtámadtuk, megvertük. Veni, vidi, vici. Két zászlóalj volt ellenünk, seregünkből csak négy század (a 78. számú székely zászlóaljból) volt a tűzben, s e négy század legalább 2000 emberből álló ellenséget mintegy két órai harc után oly kétségbeesett futásnak lódította, hogy Karánsebesig meg sem állt, s onnan is még aznap tovább futott, úgy hogy tegnap reggel, midőn ideértünk, a városiak fehér zászlókkal fogadtak. Az ellenség elesetteinek számát nem tudjuk bizonyosan, láttunk vagy húsz agyonlőttet, s mintegy ötven vízbefúltat, kik a Tuneten keresztül akarták életöket a hegyekbe vinni. Mi nekünk – ami talán hihetetlen, magam sem hinném, ha jelen nem lettem volna – még csak sebesültünk sincs egyetlen egy sem. Két ágyújok is nálunk maradt, az egyiket négy székely szemem láttára vette el példátlan bátorsággal. Tábornokunk ma jutalmazta meg őket érdemjellel és pénzzel, de méltók, hogy neveiket is tudja a haza: Deák Máté, Nagy József, Nagy Imre, Szabó Márton közlegények. Átaljábancsak annak lehet fogalma a székely vitézségről, aki maga látja. Ezek valóban csodagyermekek, mert nagy részük jóformán gyermek még. Nyugodt bátorsággal, mondhatni kimért lépésekkel haladnak a csatában előre folyvást biztosan, mint a réten a kaszások, s még énekelnek, mikor már ropognak a fegyvereik. A lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek s rohannak, és velök rohan az enyészet; az ellenségnek nem marad más, mint futni vagy meghalni. De a székely csak egy feltét alatt ily vitéz: ha vezére még vitézebb mint ő, s ezért szükséges, hogy Bem legyen a vezérük. De amily hódító a mi tábornokunk rettenetes fegyvere, tán még hódítóbb szelíd bánásmódja a harc után. A környékbeli lakosság, mely eszeveszetten futott előttünk, jövöget visszafelé látván, hogy a honmaradtaknak semmi bántása nincs. […] Jövő levelemet honnan írom, nem tudom, tán onnan, ahonnét legkevésbé gondolnák. A mi öregurunktól sok kitelik.
Nem írt több levelet a Közlönynek. De a május elsejei számban, ahol a karánsebesi tudósítás megjelent, egy vers is napvilágot látott, A székelyek.
Úgy mennek a halál elébe ők,
Amint más ember mennyegzőre mén.
Virágot tűznek kalapjaik
Mellé, s dalolnak a harc mezején.
Csak nem fajult el még a székely vér,
Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!
Megjelent A Hét III. évfolyama 42. számában, 1972. október 20-án.