Szebentől Temesvárig 1.
(1849. március 30. – 1849. április 23.)
Bem legnagyobb győzelmeit rendszerint Petőfi távollétében aratja.
Most is, amíg a költő-futár megjárja Kolozsvárt, Debrecent és Nagyszalontát, az osztrolenkai hős nagy fába vágja a fejszéjét. Az osztrákkal csak játszik, az oroszt tekinti komoly ellenfélnek. Segesváron értesül arról, hogy Puchner végképp meg akarja semmisíteni az erdélyi hadsereget, és hadteste zömével Medgyesről délkeletnek, Riomfalva felé vonult. Be szeretné keríteni Segesvárt. Bem ismét kiteríti az asztalra paszulyszemeit. Nagy Sándor székely tüzérfőhadnagy írja, hogy amikor március 6-án vagy 7-én tisztelegni mentek hozzá, így találták. A sakkozó számára is világos: Puchner szabadon hagyta a Segesvár-szebeni országutat. A vezér, azaz Nagyszeben – védtelen. Március 9-én indul el Bem Segesvár főteréről, ide Szeben közel száz kilométer. Medgyesen elsöpör néhány osztrák századot, s 11-én délután négy órakor megjelenik a szebeni vár kapuja előtt. Grigorij Jakovlevics Szkarjatyin orosz vezérkari ezredes védi. Negyvenéves, értelmes és erélyes cári tiszt, nevével még találkozni fogunk. Nem sokáig védi. Este kilenckor Szeben kapitulál. Rá tíz napra Brassó is elesik.
Világraszóló győzelem! Itt a lélektani pillanat. Az egész ország visszhangozza Bem békeszózatát, hogy „a különböző nemzetiségek az egyformaság élvezete által a testvériségben egyesüljenek, hogy az ország rövid időn maga mély sebeiből a béke s polgári szabadság áldása közt felüdülhessen. Mintha Petőfi fogalmazta volna! Bem harcostársa, Cézár Bolliac március 25-én felel az Espatriatul-ban:
Román testvéreim, kik annyi pártra és csoportra szakadtatok, érezzétek végre át ezt az igazságot; […] egész Európát egyetlen küzdelem hatja át; a szabadság és a zsarnokság harca népek és dinasztiák között. Az uralkodóházak összefognak, hogy vállvetve védelmezzék roskatag trónjukat s immár egyetlen reményüket a népek közt levő egyenetlenségbe és viszályba vetik.”
Petőfitől Tordán váltunk el. Április elsején érkezett Szebenbe. Hogyan jutott el oda?
Van egy bizonytalan híradás, eszerint Teke felé került. A híradó Balázs Sándor, Petőfi tisztelője, aki később Szendrey Júliát Székelykeresztúrra elkíséri. Ez a kezdő író egy emberöltő múlva arról számolt be a Függetlenség hasábjain, hogy 1849 február elején találkozott a költővel Tekén. Február elején – amint láttuk – Petőfi Szebenből a legrövidebb úton Debrecen felé tartott. Sokkal valószínűbb, hogy ez a találkozás március végén történt. Balázs Sándor ugyanis azt írja, hogy apjával és Schütz János városi tanácsossal utazott együtt, akik mint Kolozsvár város küldöttei mentek Szebenbe átnyújtani Bemnek Rákóczi Ferenc kardját. Márpedig Bem március 11-én foglalta el Szeben várát. Petőfi pedig – ugyancsak fentebb láttuk – szintén Bemhez sietett.
Balázs Sándor hosszú betegségéből felgyógyulva rukkolt be századához Marosvásárhelyre. A tekei kocsmában hallotta, hogy Petőfi is ott van.
A kocsma két egymásból nyíló szobából áll. Mi a külső szobában telepedtünk le.
Petőfi a belső szobában feküdt egy ágyon. Atillája és kardja az asztalon volt, ő egy ingben tartotta sziesztáját. Az ágy mellett egy széken üres kávés csészéje volt. Összeszedtem magam és beléptem hozzá.
Félénk jónapotomra elég barátságos volt adjon istene, de midőn megszólítottam, komoly és kérdő tekintetet vetett rám s csak midőn a zugligeti találkozásról és Lisznyai Kálmánról tettem említést, derült fel arca. Megismert, kezet nyújtott s azt kérdezte, hogy hol van az a bohó Kálmán? Aztán azt kérdezte, hogy mit keresek én itt? Elmondtam neki. [… ] Aztán félénken megkérdeztem; nem lenne-e terhére, ha atyámat és társát bemutatnám? Nagy tisztelői, és óhajtanák megismerni.
– Már ugyan hogyan lenne terhemre? Derék embereknek kell lenniük, ha Rákóczi kardját rájuk bízták.
– Hát behívhatom őket?
– Nem, magam megyek hozzájuk – ezzel felugrott, felöltötte atilláját, felkötötte kardját, és azt mondta: jerünk!
A külső szobában az asztalhoz lépett, hol atyámék ültek s a kezét feléjük nyújtva, így szólott: Én Petőfi Sándor vagyok. Hallom, hogy az urak Rákóczi kardját viszik az öregnek. No, majd megnézem Szebenben, mert én is Bemhez megyek.
Azzal leült az asztal mellé és beszélgetett, kérdezősködött, amíg mi ebédeltünk.
Egyszer csak bejött az inasa, jelentette, hogy a szekér be van fogva.
– Na, Isten áldja az urakat – mondá felkelve –, Szebenben látjuk egymást.
Ezzel kezet nyújtott mindhármunknak és kisietett a szobából.”
1909-ben még hírlapi vita folyt arról, hogy Petőfi melyik napon érkezett Szebenbe. Pedig erre a kérdésre maga a költő felel, és még sok mindent elmond, amit a kortársak különbözőképpen jegyeztek fel, a Közlöny április 26-i számában megkésve közzétett tudósításában.
Szászsebes, ápr. 11.
Néhány heti betegeskedésem után visszatértem e hó elején azon hadsereghez, melynek hogy tagja vagyok, büszkeségem, mert vezére Bem; és boldogságom, mert Bem nekem barátom, atyám. A sors úgy akarta, hogy részt vegyek a hadsereg annyi fáradalmaiban, veszélyeiben és szerencsétlenségében, s hogy diadalmánál ne legyek jelen. Nem zúgott az ágyú, nem csengtek, csörögtek, ropogtak a fegyverek, midőn Szebenbe bementem, csend és béke volt – az ellenség akkor már Havasalföldén bujdosott, német és muszka. Szebenben találtam Bemet: mint egyszerű közember mentem hozzá, minden igény és vágy nélkül; ő visszaadta a kapitányságot s kinevezett segédének; az elsőt közönyösen, a másodikat gyönyörrel fogadtam el. Másnap Gyulafejérvár alá mentünk, s azt még aznap mintegy három óra hosszat ágyúztuk, s föladásra szólítottuk föl; a várbeliek egyikre is, másikra is huszonnégy fontosokkal feleltek. A tábornok annyi sereget hagyván a vár körül, mennyi elegendő annak teljes bekerítésére, ide jött Szászsebesbe s azóta itt vagyunk. Holnap vagy holnapután indulunk Magyarországra. A napokban itt voltak a hadügyminiszternek s a nemzetgyűlésnek küldöttei, kik meghozák Bemnek az elsőrendű érdemjelt. Az átadás csak szobában, néhány tiszt jelenlétében történt, mert helyben nincs sereg s különben is a mi vezérünk nem szokott az efféle sallangos és csattogó ceremóniákhoz. Volt ennek a kis szobai ünnepnek mindamellett sok pedanti és táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, megrázó, mondhatni nagyszerű volt, midőn az öreg Németh alezredes e szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelet: „Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, sem tudnék most beszélni; engedje meg ön, hogy megcsókoljam önnek jobb kezét, mely az én hazámért vérzett!” – és sírva csókolta meg a tábornok csonka kezét, s mi, kik jelen voltunk, mindnyájan sírtunk – de ezt nem olvasni kell, ezt hallani és látni kellett volna. – Tegnap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van ezek közé tartozni. S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan, nem azáltal, hogy érdemjelt kaptam, hanem azon mód által, mellyel azt nekem adta Bem. Legyen gyöngeség tőlem vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet ki ne írjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, balkezével, mert jobbja még föl van kötve, s ezt mondá: „Bal kézzel tűzöm fel, szívem felőli kezemmel!”– s midőn elvégzé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! – az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, azt feleltem: Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.
A gótikus templomáról híres Szászsebesen vagyunk, Gyulafehérvártól kissé délre. Azt is feljegyezték, hogy Petőfi, az evangélikus lelkész, Tiltsch József házának vendége volt, aki akkor éppen Bécsben tartózkodott. Szebenben a Wiesengassenak nevezett utcában egy Diettrich nevű előkelő szász család látta vendégül. Szászsebesen a sereg április 4-től 12-ig vesztegelt.
Mivel töltötte az idejét Petőfi? A legbanálisabb feljegyzés az, hogy háziasszonyával sakkozott. Az egyik visszaemlékező szerint német nyelvű verseket is írt gazdája hozzátartozóinak imakönyvébe. Baráti Lajos irodalomtörténész Petőfinek csak egy német nyelvű proklamációjáról tud, amelyet Bem felszólítására a szászokhoz intézett. Gesztessy László őrnagy törzsorvos szerint Petőfi írta Bemnek Kossuthhoz intézett bizalmas tartalmú leveleit francia nyelven, mert Bem jobb kezének egyik ujját elveszítvén nem tudott tollat fogni. Hatvány Lajos ide helyezi el Petőfi párbeszédét Bemmel, amely Vegyes műveinek Havas-féle kiadásában megjelent, mert itt érhettek rá szabad eszmecserét folytatni.
– Kit tart ön a legnagyobb katonának?
– Napóleont. Nem szeretem egy cseppet sem, de a legnagyobb embernek tartom. Mások csak egyben-másban voltak nagyok, ő mindenben; ahova csak kezét tette, nyomot hagyott örök időkre.
– Nekem kedves hősöm Hannibal.
– Ah, (kalapját megbillenti) nagy ember volt, igen nagy ember; de amint a közvélemény mondja róla, nem tudott szerencséjével élni, s ez nagy hiány. A cannaei csata után én egyenest Rómának mentem volna s azt tönkre tettem volna egy csapással!… de nagy ember volt, az alpesekeni átmenetnek nem kivitele, hanem magában ennek gondolata is a nagy emberek legnagyobbjai közé sorozza őt. A terv nagysága a lélek nagyságának mértéke, ez önmagáé; a kivitel már kettejüké: övé s a szerencséé.
– Hannibálról szólván, tudja [ön], kit tartok én hozzá oly hasonlónak, amennyire csak hasonlíthat két ember egymáshoz [?]
– Nos?
– Önt, tábornok úr.
– Tudja isten, ennyit nem igénylek. Én csak egyet tudok vagyis nem tudok; azt nem tudom, mi a félelem és csüggedés.
– Ez a fő, Hannibal is ezt a kettőt nem tudta.
– Az igaz, hogy ez nem mindennapi dolog. Nem dicsekvésből mondom, mert nem az én érdemem, hanem az isten ajándéka:
Ennél a kettőspontnál szakad meg Petőfi „interjú”-kézirata.
Ha ennek a beszélgetésnek nincs is a helye megjelölve, szászsebesi keltezésű az alábbi költemény, a Ki gondolná, ki mondaná…
Ki gondolná, ki mondaná.
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?
Itt harcolánk, itt vett körül
Az ellenség hada.
Elöl halál, hátul halál.
Ez rémes nap vala!
Akkor, miként a férfigond,
Mogorva volt az ég.
Most, mint a kisgyermek szeme,
Szelíd és tiszta kék.
Akkor, mint aggastyán feje,
Hófehér volt a föld.
Mostan, miként az ifjúnak
Reménye, olyan zöld.
A légben akkor itt zúgó
Golyók repültek el,
A légben most fejem fölött
Pacsirta énekel.
Láttunk itt akkor a síkon
Véres halottakat,
S hol a holtak feküdtenek,
Most ott virág fakad.
Ki gondolná, ki mondaná,
hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?
Megjelent A Hét III. évfolyama 41. számában, 1972. október 13-án.