Mi ne győznénk? (1849. március 10. – 1849. március 30.)
Petőfi Kolozsvárt értesült anyósa haláláról. Nagyszalontára sietett, ahol várt reá az öreg Szendreyné temetéséről odaérkező gyászruhás Júlia a kis Zoltánnal.
Különös útitársa akadt. Jámbor Pál, költői nevén Hiador. Azért különös, mert ezt a ma már elfelejtett pap-költőt, aki csak két évvel volt idősebb Petőfinél, éppen ellene igyekeztek kijátszani a Honderű szerkesztői. Hogyan került egy szekérre a finomkodó, szentimentális költemények szerzője és az igazi népköltő, az nem tudható. Egyiknek sem volt sok pénze, lehetséges, hogy csak a költséget akarták megfelezni. Érdekes volna tudni, hogy miről beszéltek, de Hiador feljegyzéséből csak az derült ki, hogy inkább hallgattak.
Életem legszebb emléke – írja – nagyszalontai kirándulásom Petőfivel… Az út nagyon kellemes volt, mert mindketten hallgattunk, ő alkalmasint új csatadalt írt, mert csak a hazával foglalkozott, én pedig egy kedves lényről gondolkoztam: vajon mit csinál?
Petőfi nagyszalontai tartózkodását napló helyett egy vers jelzi, a Péter bátya című hosszú költemény. Arany lapjában, A nép barátjában jelent meg. Március 18-tól 26-ig volt Aranyéknál Szalontán, s ezalatt halt meg, 21-én, édesapja, a „vén zászlótartó”.
Petőfinek Nagyszalontáról visszatérve – szerencsénkre – szintén akadt útitársa. Farkas Balázs beszédesebb, mint Hiador, s elmondja, hogy Debrecenből vitt magával 120 volt gránátérost és vagy 70 más honvédet Erdélybe.
Március 26-án Bánftyhunyadra s innen, lovasszekér hiányában ökörszekéren mentem az azelőtt megindult csapat után. Midőn azonban a város végén jobbról fekvő fogadónál elhaladtam, mögöttem ezt hallom:
–Tiszt úr! Tiszt úr!
Visszatekintve közhonvédet pillantottam meg, ki így folytatta:
– Százados uram kéreti tiszt urat, lenne szíves a fogadóba jönni. Azonnal leszálltam s betértem a fogadóba.
Szememnek alig hittem, az étteremben Petőfi Sándorral állottam szemben, ki Pali bátyámmal együtt járt Setmecen iskolába s 1843-ban Pesten a véletlen velem is összehozta.
– Visszahivattalak – szólt –, hogy együtt utazhassunk, legalább az első állomásra. […]
Beszédünket félbeszakította a fogadósné, ki számára rostélyost hozott hagymával.
– Hozzon még egyet.
– Már én reggeliztem.
– Azért csak hozzon, elfogyasztod s nem is fog megártani kellemetlen hideg időben.
Ezutáni beszélgetésünk testvéremre vonatkozott.
Midőn a kocsira felültem, a kocsisa hozzámfordult:
– Én csak egy urat vállaltam s ha az úr is velünk jön, akkor kérek még egy véka zabot.
– Meglesz – mondám.
– Az az én gondom, hajtson! – felelte Petőfi.
Ebből következik, hogy miután fogadott szekérrel utazott s nem előfogaton, hogy akkor még újból nem volt kinevezve, és hogy a kinevezése őrnagyi rangra Bemtől eredt.
Kolozsváron nem sok időt tölthetett. Ebben az évben már negyedszer van Kolozsvárt. Január közepén Bemhez utaztában itt szállt meg; február 26-án, amikor Debrecenből visszatér Bemhez, Kolozsvárt ír egy sort Burián emlékkönyvébe; március 10. és 18. között több mint egy hetet tölt itt betegállományban; 27. és 28. közt azonban, amikor ismét Bem táborába siet, legfeljebb egy-két napot. Nem is maradt róla semmi feljegyzés.
Annál több részletet tudunk tordai látogatásáról a református pap leányától, Miklós Idától.
Sófalvi Miklós Miklós harminc évig volt az ótordai egyházközség lelkésze, ő maga is litterátus ember, versei az Aglája (1829) és az Estike (1833), valamint a Költemények (1834) című gyűjteményben jelentek meg Kolozsvárt. Egy vígjátékot is dolgozott át németből A nevelők címmel, Budán adták elé, s egy gyászbeszédet is kiadott, feljegyezni sem érdemes, hogy melyik patrónusáról. Levelezésben állott Petőfivel, s így történt, hogy a költő felkereste, amikor erre alkalom kínálkozott. A tiszteletes úrnak három leánya volt, kik közül a második, Ida, már mint özvegy Várady Károlyné, 1888. január 2-án emlékezik vissza Petőfi látogatásaira.
1848 októberében jött házunkhoz Petőfi Sándor – írja –, mégpedig késő éjjel. Szülőim a napon nagyatyámnál voltak látogatóban s onnan hazafelé jőve. N. Ferenc, kolozsvári tanár és V. M. tordai ügyvéd társaságában egy idegen férfit láttak, aki éles, de kissé orrhangon kiáltá: szervusz, Miklós Miklós! Vendéged leszek – folytatá – mert Pestről Szigligeti, Lisznyai Kálmán és Kovács Pál, Erdélyből pedig Teleki Sándor ajánlották ezt nekem. Atyám a kocsihoz közeledve köszöntötte az ismeretlent és így szólt: „Isten hozott; szívesen látlak, de azért óhajtanám tudni, hogy ki vagy?” Az idegen, a más kettő mosolygása mellett, nagy könnyűséggel ugrott le a kocsiról és azt mondta:
„Én Petőfi Sándor vagyok!”
Mindjárt ott aztán bemutatkozott Petőfi anyámnak s elhatároztatott, hogy az urak vacsorálnak, de Petőfi éjjelre hozzánk jön, hogy reggel továbbutazzék.
Oly jól emlékszem, mint rendelkezett apám, maga is utánanézve, hogy nagynevű vendége kellő kényelemben részesüljön házánál, hogy midőn minket feküdni küldött, én határozottan ellenszegültem a család vetkőztetési szándékának, azzal állván elő, hogy Petőfit még látni akarom. Erre bejött anyám s kapacitált, hogy Petőfi csak késő éjjel jön és akkor felkölt engem, hogy láthassam őt. Lefektettek; az éjjeli lámpát meggyújtották s magunkra hagytak. Nővérem nemsokára elaludt, de én sokáig nem tudtam aludni.
Az éjjeli lámpa a szerencsétlen reichstadti hercegre vetette homályos világát és én oly szép, ifjú, gyermekded vonásokkal képzeltem Petőfit. És addig-addig képzelődtem, míg végre azon ponthoz értem, hol az ébrenlét megszűnik, s az édes álom veszi kezdetét. De nem sokáig tarthatott ez az állapot, mert atyám hangját hallva felnyitám szemeim. Szülőim álltak ágyunknál és ott állt egy harmadik alak is, ki, midőn anyám azt mondá: „itt alszik két kis lányom”, lehajolt s megcsókolt mindkettőnket. „Mint Rose és Blanche” – mondá atyánk. Ezeket a szavakat csak évek múlva értettem meg. Sue Jenő Bolygó zsidójának két testvér-gyermek alakjára gondolt. Ekkor nem láthattam arcát s csak hangját hallottam a nagy költőnek.
Másodszor 1849. március 28-án jött hozzánk Petőfi – folytatja Miklós Ida. – Mintha most is látnám azt a borzas kis embert, köpenyével karján és kardjával kezében. Ebéd táján érkezett; az asztalnál szembe álltam vele és észrevettem, hogy legkevésbé sem hasonlít a reichstadti herceghez.
Ebéd után atyám szobájába vitte a fekete kávét. Anyám megengedte, hogy én vigyem be a cukortartót.
Petőfit atyám szobájában a pamlagon feküdve találtam. Atyám a pamlag előtti asztalra terített kéziratból (március 15-én tartott beszédéből) olvasott föl neki, mit a nagy költő érdekkel hallgatott. Emlékezem, hogy atyám egy kajtár sasról olvasott valamit. A kétfejű sasot értette. […] Petőfi kíváncsian kérdezte: „Mi az a kajtár?” Atyám megmagyarázta. „Nálunk azt nem mondják – mondá –, mi azt kotnyelesnek nevezzük.”
Erre az általam soha nem hallott szóra nevetni kezdettem s ekkor észrevették jelenlétemet.
Atyám egyszerre felém fordult és így szólt: „No, leányom, jer, szavald el Sándor bácsinak Az utolsó alamizsnát.”
Én előállottam s kissé remegve elszavaltam e teljességgel nem gyermekszavalmánynak való költeményt. Sohasem felejtem el azokat a szemeket, melyekkel Petőfi rámnézett, míg szavalva előtte állottam.
Atyám íróasztalához lépve, Petőfi költeményeinek legelső kiadását (1842–1844. évi versei gyűjteményét) mutatva így szólt: „Látod, Sándor, az én kis lányom ezt a füzet költeményedet csaknem mind könyv nélkül tudja.”
„No, kis húgom – jegyzé meg Petőfi –, akkor többet tud, mint én, mert én alig tudok belőle valamit.”
Eközben atyám felnyitá a könyvet s A virágnak… című népdalra esett tekintete. „Szavald el, gyermekem, ezt a szép verset” – szólt ismét hozzám.
Mire ennek is vége volt, Petőfi a pamlagról felemelkedett s karját az asztalra nyugtatva, kezeit dús göndör hajába téve, így szólott: „Ó, ezt a verset én is tudom. Ez nagyon emlékezetes reám nézve. Mert midőn Debrecenből gyalog mentem Pestre, az alföld sarával, széllel, viharral küzdve, betegen egy útszéli csárdába betérve, a csaplárosné könyörületességéböl a boglyakemence mellett rögtönzött ágyon elaludtam, arra ébredtem, hogy az eső elül a csárdába menekült betyárok ezt a népdalt énekelték. Akkor ébredtem annak tudatára, hogy nevem élni fog, ha dalaim már ide elhatottak – még ha meghalok is. Ez a tudat erőt adott, hogy másnap felkelve, utam tovább folytassam Pest felé.”
Hatvany Lajos nemcsak az emlékezés „puha tremolóját” és „családias kávépára illatát” érzi, hanem azt a kettős tortúrát is, aminek a költő ki volt téve, mert „meg kellett hallgatnia az irodalmi velleitású házigazda márciusi beszédét és a széplelkű tiszteletes kislányának szavalatát”. Kétségtelen, hogy az író-olvasó találkozón, még ha az csak háromszemélyes is, az írónak sok mindent el kell viselnie. De Miklós Miklóshoz a költőt melegebb barátság fűzte, hiszen különben nem bízta volna rá családját négy hónap múlva, amikor utolsó útjára indult.
Miklós Idát, özvegy Várady Károlynét még én magam is személyesen ismertem, 1923-ban halt meg. Házuk, a kolozsvári Március 6 utca 17. szám alatt, ahol most unokája lakik, valamikor jelentős találkozóhelye volt a kolozsvári íróknak. Itt lakott, a kaputól jobbra, az első ablakos szobában Szendrey Júlia, amikor férje eltűnése után Tordáról Kolozsvárra költözött. Várady Károly sógorságban volt Jókai Mórral, s a nagy mesemondó is megfordult ebben a házban, amikor Aranyembert a színházban előadták.
Hogy a papleány Petőfi-verseket szavalt, az hitelesnek látszik, hogy azonban Petőfi úgy mondta-e el az alföldi csárdában megesett történetet, ahogy Miklós Ida közel négy évtized múlva kiszépítette, az már nem olyan bizonyos. Itt ismét egy lépést tettünk a dokumentációtól a legendák felé. Ebbe az irányba a továbbiak során is nem egy vallomás nyit utat.
Miklós Idának egy másik visszaemlékezése derít fényt Petőfi egyik legjelentősebb harci dalának keletkezésére.
A Csernátoni Gyula, Ferenczi Zoltán és Korbuly József kiadásában 1888 kezdetén meginduló Petőfi Múzeum is megszólaltatta Miklós Miklós leányát. 1887. november 10-én számolt be Egy költemény történetéről.
(…) 1849. márciusának 28. napján 1 és 2 óra között lehetett délután. (… )
A ház felől férfilépteket és idegen hangokat hallva, odaszaladtam. Anyánkat láttam a házból kisietni és egy „ah, Sándor!” kiáltással karjaiba zárni egy borzas embert, ki kardját kezében és podgyászát karján tartva előtte állott.
Március 30-án reggel atyám még ágyában pihent, midőn Petőfi e szavakkal nyitott be hozzá:
,Miklós, írni akarok, hol juthatok írószerekhez?” – „Itt íróasztalomon mindent találsz” – mondá atyám.
Petőfi állva az íróasztal előtt, néhány sort látszott írni. Ekkor kiegyenesedve atyámhoz fordult e szavakkal: „Láttál-e te jó költőt, ki szép író is egyszersmind?” Atyám nem tudott határozott feleletet adni a kérdésre. „Nem, bizonyosan nem láttál, mert kívülem nincs jó költő, ki szépen írna. S te az egyik szép tulajdonságomat akarod megölni e rossz tollal! Adj mást!” – mondá a tollat messze dobva magától.
Amint a költeményen látszik, két tollal volt írva, hanem egy szellemmel, milyen csak a Petőfié lehetett.
Vahot Imre azt jegyezte meg róla, hogy húzás vagy javítás alig volt látható műveiben. Ezt az állítást teljesen igazolja e költemény, melyet – mint atyámtól később sokszor hallottam elbeszélni – alig 20 vagy 25 perc alatt írt. Az erdélyi hadsereg a címe e költeménynek, melyről összes költeményeiben tévesen áll a Bánffyhunyad kelet, mert mint e lapon is látható, Tordán írta. 38 év múlt, hogy birtokunkban van e kis papír, családunk legszentebb ereklyéje gyanánt őriztük mindig.
Íme a vers:
Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszúálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga.
Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla
Mint egy fehér zászló lengedez;
A kivívott diadal utáni
Békességnek a jelképe ez.
Ott megy ő, a vén vezér, utána
A hazának ifjúsága, mi.
Így kísérik a vén zivatart a
Tengerek szilaj hullámai.
Két nemzet van egyesülve bennünk,
S mily két nemzet! a lengyel s magyar!
Van-e sors, amely hatalmasabb, mint
E két nemzet, ha egy célt akar?
Egy a célunk: a közös bilincset
Összetörni, melyet hordozánk,
s összetörjük, esküszünk piros mély
Sebeidre, megcsúfolt hazánk!
Küldd elénk, te koronás haramja
Légióként bérszolgáidat.
Hogy számodra innen a pokolba
Holttestükből építsünk hidat.
Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk.
A szabadság régi bajnoka!
Bosszúálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga!
Ferenczi Zoltán fakszimilében közli a Petőfi Múzeum 1. számának mellékleteként Az erdélyi hadsereg című költeménynek a Miklós család birtokában fennmaradt szövegét. A végére maga a költő írta dátumnak: „Torda, marcz. 30. 1849.” A szóban forgó vers először a Közlöny 1849. április 26-i, 89. számában jelent meg, utóbb az Athenaeum-féle díszkiadásban. A Közlöny említett számában jelent meg Petőfinek egy Szászsebesen április 11-ről kelt tudósítása, később idézzük. „E levelet későn vettük” – jegyzi meg csillag alatt a szerkesztő. Petőfi a versei és a tudósítást minden bizonnyal egy levélben küldte el a Közlöny szerkesztőségének. Az is nyilvánvaló, hogy a verset útközben írhatta, amikor Debrecenből elindulva Nagyváradon, Bánffyhunyadon, Kolozsváron, Tordán át Szebenbe utazott Bemhez, ahonnan Gyulafehérvár alá, aztán Szászsebesbe mentek, A Közlöny idézett száma nem jelöli meg a helyet, ahol a vers született, az összkiadásban viszont mindenütt bánffyhunyadi a keltezés. Azonkívül a Miklós Miklós-féle és az összkiadásban szereplő változat között éppen húsz, főként a központozást illető különbség van.
A tárgyi bizonyíték, a költő kézírása, Torda mellett szól. Valószínű azonban, hogy Petőfi már útközben kigondolta, esetleg meg is írta versét, s Tordán csak lemásolta és emlékül hagyta barátjának.
Megjelent A Hét III. évfolyama 40. számában, 1972. október 6-án.
