Táborozás, pacsirtaszóval
(1849. február 12.– 1849. március 10.)
Debrecenben egy másik tábornokkal kerül össze, Mészáros Lázár hadügyminiszterrel. Nemesi rangra emelkedett paraszt fia, bátor katona, de jelentéktelen hadvezér, nevéhez nem fűződik győzelem. Nagy dinnyetermesztő, könyvet ír a selyembogár neveléséről, a Tudományos Akadémia levelező tagja, jó humorú, polihisztort játszó katonatiszt túl az ötvenen. Megelégelte már, hogy Bem állandóan pénzt és felszerelést kér tőle, s elképzelhető, hogy amikor Petőfi Bem futártisztjeként megjelenik előtte „pénzért és másért”, a válaszon gondolkozva, és hogy ingerültségét levezesse, valami megjegyzést tesz a nem „forsriftosan” megjelenő tiszt öltözetére.
Másnap, február 17-én Petőfi levelet ír neki.
(…) önök letéphették rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki kezemből a kardot […] Teljesíteni fogom hazafiúi kötelességemet, egyszerű polgári öltözetben, mint közkatona. […]
Eggyel több ok arra, hogy visszatérjen Bemhez. Az összetűzésről egyébként Kossuth is tud, mégis pénzt bíz rá. „Három futár megyen vissza – írja Csányi Lászlónak, aki Beöthy Ödönt követte a kormánybiztosi székben –, negyedik Petöffy, ki Bem táborához utasítandó. Visznek 60 000 pftot…” A pénzt Petőfi vette fel a debreceni állami főpénztárban, és február 26-án Kolozsvárt nyugta ellenében átadta a kincstári hivatalnak.
Már beteg, de mégis tovább akar utazni. Barátai lebeszélik. Pár napot vesztegel Kolozsvárt. Ezeknek a napoknak is akad krónikásuk Háry Béla, későbbi árvaszéki elnök személyében. 1892-ben emlékszik vissza Petőfi második és harmadik kolozsvári látogatására, a kettőt össze is keveri. Adatait özvegy Krizbay Miklósnétól szerezte, aki akkor még élt. Maga Háry 1849-ben csak négyéves volt. Nos, Hárytól tudjuk, hogy Petőfi Kolozsvárt legszívesebben Krizbay Miklóséknál időzött, most azonban egy sereg meghívás közül „a Burián Pál antikváriusét fogadta el, már csak azért is, hogy ennek nagybecsű és ritka könyvgyűjteményében böngésszen. […]
Petőfi Tordán át folytatja útját Medgyes felé. Bem kikergette Urbánt Erdélyből Bukovinába, és Medgyesen termett, hogy a főellenséggel, Puchnerrel megütközzék. A csata március 2-án és 3-án zajlott le. Az osztrák haderőt Van der Nüll, a flamand származású dandárparancsnok vezette, Bemnek méltó ellenfele. Hogy Petőfi részt vett a csatában – ez volt a hatodik –, azt egy remek verséből tudjuk. A címe – Csatában. Medgyesen kelt.
Az osztrák csapatok Asszonyfalva felé hátrálnak, Bem Kiskapusig üldözi a császáriakat. Az első nap győzelemmel végződik. Másnap a tüzérség csap össze, az osztrák kilövi Bem hat ágyúját, egy lőszerkocsi a levegőbe repül, estére Bemnek menekülnie kell Segesvár felé.
Március 4-én éjjel érkeznek Ebesfalvára. Velük van Bem főintendánsa, valamint Petőfi barátja. Teleki Sándor. Egy tanú azt is tudja, hogy Papp Márton vitte kocsiján mindhármukat a kaszinóhelyiségül szolgáló épületbe.
Bemnek még nem gyógyult be Szászváros alatt kapott sebe, Petőfi pedig ismét lázas. Ekkor érkezik Gesztessy László törzsorvos. Előbb Bem kezét köti be, aztán Telekivel Petőfihez megy. A szobába léptemkor – írja később Gesztessy – Teleki Sándor ezredes engem, mint a tábori törzs és Bem tábornoknak gyógykezelő orvosát bemutatott. Tiszteletteljesen közeledtem Petőfi betegágyához. De mily nagy volt a meglepetésem, midőn a beteg azon kérdésemre, mi baja? reám nézve kevés szünet utánazt mondá: fogd meg a pulzusomat, te borbély. (…)
Gesztessy nemcsak orvos, hanem bölcsészdoktor is volt. Érthető, hogy meghökkent. Teleki mentette ki zavarából: Petőfi poéta, ő pajtásaival ilyen modorban szokott társalogni – folytatja visszaemlékezésében az orvos. – Én aztán magamat tájékozván, a gyógykezelést elrendeltem. Petőfi másnap egészséges lett.
A gyógyulás azonban mégsem következett be ilyen hirtelen. Ez abból is látszik, hogy Petőfi Segesvárig kísérte Bemet, ott betegszabadságot kért és kapott. A fővezér ismét talált valami ürügyet, hogy Kolozsvárra küldje kedvencét.
Irány Marosvásárhely. A vásárhelyi tartózkodásról Teleki Sándor mond el egy anekdotát. 1849-ben a hadjárat alatt Marosvásárhelyt hozzám jön egyszer – egyedül voltam lakásomon – s azt mondja:
– Én neked adósod vagyok.
– És aztán?
– Eljöttem, hogy kifizessem ta rtozásomat.
– Tán ternót csináltál vagy aranybányát fedeztél fel, hogy annyi pénzed van? Nem szép kérkedni a gazdagsággal.
– Nem, az öregúrtól – gratifikációt kaptam.
– Használd te azt okosabb dologra; nekem, druszám, most annyi a pénzem, hogy nem tudok mit csinálni vele.
– Köszönöm, de ajándékot nem fogadok el, még tőled sem! – azzal letette az összeget az asztalra, s elment.
Teleki szerette kikerekíteni a történeteket. De egyike volt azoknak, akik a költőt legjobban ismerték. Mielőtt elbúcsúznánk – hosszú időre – Telekitől, álljon itt még egy jellemzés. Dátuma nincs, tavaszi hóolvadáskor írta. Azt a hangulatot idézi fel, amelyet a Bem apó című fejezetből már ismerünk.
Az erdélyi hadjárat alatt voltam én legtöbbet vele, s [ha] szabad magam így kifejezni, ott csontosult meg barátságunk. Bem nagyon szerette őt, s én is egyik kedvence voltam: ő is, én is, mindig a főhadiszálláson voltunk szállásolva, ha úgy történt, hogy helyszűke miatt nem fértünk el, mindig hozzám jött, s nálam töltötte az éjszak át, s többnyire az én lovaimon lovagolt, s Török uram, az én ordinánckáplárom dajkáskodott felette.
Kiss ezredes, Petőfi és Kiss Sándor (a debreceni) s én voltunk legjobb pajtásai, velünk soha nem vitatkozott, és Kiss ezredestől még a dorgálást is eltűrte, még az is megtörtént, hogy tanácsot kért tőle. Kiss ezredes volt köztünk a legtekintélyesebb törzstiszt, a legnépszerűbb, legszeretetreméltóbb; olyan magas műveltségű katonát, mint ő, alig ismertem.
Petőfi mindig gondolkodó, komoly volt, s a jövendőre gondoló, ritkán volt vígkedélyű, de minden jóért, szépért végtelenül lelkesült, s különösen midőn verseit szavalta, egy varázsló bűbáj sugározta arcát, s mindenkit elragadott, arca elváltozott, szemei ragyogtak. Szája körül ajkait valami méla mosoly környezte, mely rokonszenvet keltett, édes, csengő, mennydörgő hangja szívünkig hatott, s megrázta idegeinket, s a flegmatikus Forró ezredest szavalása éppen úgy meghatotta, mint az írástudatlan góbébakát. Emlékszem, egyszer a szabadban táboroztunk, sokan tisztekül a tűz mellett melegedtünk, voltak olyanok is, kik szalonnát sütöttek: esteledni kezdett, de még a nap a felhők mögül percenkint visszasütött, kora tavaszi hóolvadás volt, enyhe levegő, mely hideg éjjelt jelzett, a nap nem ment még egészen le, a hold már megmutatta halvány arcát, egy berek szélén volt a táborhelyünk, nagy nyár- és fűzfák közelében, egy újonnan érkezett székely zászlóalj táborozott körülöttünk: vígan voltunk, jó kedvünk volt, aznap reggel szalasztották meg Puchner embereit. Kratkl a bécsi légiótól német-cseh-magyar nyelven beszélte el a légió aznapi hőstetteit – úgy hárijánoskodott, hogy mi nagyokat nevettünk.
Petőfinek rendkívüli kedve volt.
Török, az én ordinánckáplárom hozzám jön, s mondja:
– Őrnagy úr! az új székely tisztek akarnak az őrnagy úrral beszélni.
– Miféle új székely tisztek? – kérdem.
– Azok, akik tegnap jöttek.
– Mondja, hogy megyek.
Egy öreg kapitány, kiről láttam, hogy soha nem szolgált, és soha nem volt egyéb székely táblabírónál, Szikulát most hagyta el életében először, s minden katonai tudománya abból állt, hogy üti a németet, megszólal:
– Istálom alásson, nagyságos őrnagy uram, az egész népség egy kéréssel bátorkodik nagyságos uramat megistálni.
– Tessék, mivel szolgálhatok?
– Hát – még otthon azt hallottuk, hogy a naccsás úr nagy prétyinségbe van Petőfi úrtival, aki azokat a szép izéket csinálja, mondja meg neki, kérjök alássan, hogy mondana nekünk is valamit, ha már idejöttünk.
Ezt legfeljebb egy nagybányai cigányprímás mondhatta volna így.
De Telekiben a baráti indulat dicsérendő, s ezért érdemes meghallgatni a folytatást.
– Szívesen, Sándor, jöjj csak egy szóra! – kiáltám Petőfinek.
Petőfi odajött,
– A székely atyafiak kérnek, szavalj nekik valamit.
Petőfi bámulva néz rám, összeráncosítja homlokát, s neheztelve mondja:
– Megbolondultál, s belőlem is bolondot akarsz csinálni.
De az én kapitányom nem tágított, modora, előadása, székelyes kiejtése, észjárása, az istállom és naccsás úr annyira megtetszett, hogy nem állhatott ellent, a tűzhöz vezette őket, s így kezdte.
– Ha furulyám lenne, s tudnék furulyázni. Inkább furulyáznék, minthogy szavaljak: de önök kívánják [mosolyogva], legyen meg a székely nemzet akarata.
Elkezdte Erdélyben, végre Dalaim.
És ezt úgy szavalta, amint tőle sem hallottam soha úgy szavalni, megrázott mindnyájunkat a csontunkig, velőnkig, idegeinket pengette, belemarkolt szívünkbe, rajongtunk, lelkesültünk, odamentem hozzá, megszorítám kezét, s meghatottságomba egy igaz, egy való érzésnek adtam kifejezést, nem parlamentáris, de igaz, azt mondtam:
– Egyen meg a fene, hogy lehettél te rossz komédiás!
A marosvásárhelyi napoknak a romantikus Telekinél van egy szűkszavúbb, de talán megbízhatóbb tanúja is. Rácz Gyula ez, a szamosújvári várnagy fia, akivel a költő Forró Eleknél, a marosvásárhelyi térparancsnoknál ismerkedett meg. Negyven évvel később Rácz Gyula, kudui birtokos, így emlékszik vissza a költőre:
Petőfivel legelőször Marosvásárhelyen találkoztam a Teleki Sándor gróf jelenlétében. A dolog így történt: Petőfi, mikor Erdélybe jött, meglátogatta néhai édesanyámat Szamosújvárt (Rácz Péternét), az akkori szamosújvári várnagy feleségét, s megtudván, hogy én önkéntes huszár vagyok, ígérte, hogy a táborban fölkeres.
Azután elm eséli, hogy január végén a vámosgálfalvi csatában tizennégy fejsebet kapott [!], és csak Telekinek köszönhette megmenekülését, aki őt Marosvásárhelyre, kórházba szállította. Majd így folytatja:
Itt találkoztam Teleki Sándorral és Petőfivel, kik közül Teleki Nagybányára, Petőfi pedig Kolozsvárra volt utazandó valami megbízatásban Bemtől. Teleki elbeszélte Petőfinek esetemet, aki nagyon szíves volt hozzám és így közösen megígérték, hogy elvisznek Désig, meg is történt. Útközben ebédeltünk, s mivel a hó rendkívül nagy volt, nem kockáztattuk meg az éjjeli utazást, hanem az öreg Fejérváry Károlynál megháltunk.
A vallomás hitelesnek tűnik, csak az nem biztos, hol töltötték a március 5-ről 6-ra virradó éjszakát, Bod Lajos szerint az ő nagyszüleinél Vajdaszentivánon.
Az is figyelemreméltó, ahogy Rácz a költőt jellemzi.
Amennyire emlékszem, Petőfi középtermetűnél valami kicsivel magasabb, széles mellű és vállú kondor hajú ember volt. [A leírás inkább Huszár Andor dunaparti szobrára emlékeztet.] Velem mindig igen nyájasan és barátságosan beszélt; modorából mégis kivehető volt a határozottság. Utazásunk alatt különösen sokat foglalkozott velem. – Folytonosan tréfálkozott, mondhatnám, enyelgett, mivel még csaknem gyermek valék. Tetszett neki, hogy a nagy hidegben vékony köpenykémben sem fázom, nincs kesztyűm, s a fülemet sem kötöm be. Ha valahova megérkeztünk, igen kedélyes és jóakaró, figyelmes volt, de mikor magunkra maradtunk és Telekivel bizalmasabban kezdtek beszélgetni, én nem akarván tolakodni – rendesen ki-kimentem, hogy terhökre ne legyek.
Milyen kár!
Rácz Gyula egyik e a kevés szemtanúnak, aki nem fülel és nem ad a költő szájába hozzá nem illő frázisokat.
Bethlen a következő állomás, tavaszodik. Itt írja utolsó versét a költő Júliához, ez a katona utolsó ellágyulása. Ezután nyoma sincs többé a szerelmi lírának utolsó verseiben.
Pacsirtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója, te,
Dalolj, te kedves kis madár.
Oh istenem, mi jól esik
A harci zaj után e dal,
Miként ha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.
Dalolj, dalolj, kedves madár.
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nem csak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.
Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.
Désen elváltak. Teleki észak felé tartott, Petőfi Szamosújváron át Kolozsvárra indult.
Megjelent A Hét III. évfolyama 39. számában, 1972. szeptember 29-én.